Mielőtt továbbmegyünk a témában, hogyan kezdjünk el rendszeresen futni, és elmerülünk a legfontosabb szabályok taglalásában, röviden összefoglalom, hogy mire jutottunk eddig az előző két blogbejegyzéssel. Honnan is indultunk? Onnan, hogy milyen jó lenne néha kimenni futni! A baj csak az, hogy nagyon kevesen lépnek ki valójában az ajtón, tehát az első megállapítás tulajdonképpen egy bíztatás, ami úgy hangzik, hogy „Merjünk futni!“, mert senki sem fog megszólni, megnézni, lenézni bennünket. A teljes első rész az alábbi linken érhető el.

https://futasokavilagkorul.blog.hu/2024/01/15/hogyan_kezdjunk_el_rendszeresen_futni

Az a tény sem igaz, hogy vannak futóalkatok, és olyanok, akiknek bármilyen ok miattnem való a futás. Levezettem, hogy ezen problémák legtöbbje a türelem hiánya és a fokozatosság be nem tartása miatt alakul ki. Mindenki futónak születik - nézzétek meg a gyerekeket -, de valahogy a futás élvezetének emlékét elfelejtjük valahol a kiskamasz és felnőttkor között! Tehát legyünk türelmesek, fokozatosak, és lassúk, ez a futások első három ökölszabálya! A második rész linkje pedig a következő:

https://futasokavilagkorul.blog.hu/2024/01/21/hogyan_kezdjunk_el_rendszeresen_futni_2_resz

Innen folytatom a negyedik szabállyal, ami így hangzik: Hallgass a testedre! Mondhatnám három és felediknek is, mert a fontossága akkor mutatkozik meg, ha túlterheljük magunkat, vagy éppen valamilyen betegség kerülget minket. Nehezen meghatározható ez az érzés, velem is megtörténik időnként, és valahogy úgy tudom körbeírni, hogy ha arra gondolok, hogy menni kell csinálni az edzést, akkor az teljesen lehetetlen feladatnak érzem. Mintha ki kellene jutnom egy teljesen ismeretlen, sötét, hideg és kietlen helyre, hogy ott fussak. Ilyenkor meg kell tanulni felismerni azt, hogy ez az alapvető lustaságunkból és kényelmességünkből fakad, és a háttérben az elménk próbál sutyorogni nekünk, avagy valóban a testünk adja le a jelzést a maga néma  módján, hogy jobb lenne ezt ma nem erőltetni, mert abból csak baj, azaz konkrétan betegség vagy sérülés lesz. Ha a testünk csendes segélykiáltása valódi, akkor egy pihenőnap inkább az előnyünkre válik a regenerációs hatásával, mint egy túlerőltetett edzés a maga következményeivel.

Jó, jó, de hogy lehet megkülönböztetni azt, hogy a lustaságunk vagy a testünk üzen nekünk? Az én gyakorlatias válaszom erre a következő példa: ott állunk a hűtő előtt, és éppen ki akarjuk nyitni. Már nyúlunk az ajtó felé, de abban a pillanatban megszólal a fejünkben egy égi hang: „Tényleg éhes vagy, vagy csak unatkozol?“ Legyünk őszinték önmagunkkal, és valljuk be, hogy minden esetben azonnal tudjuk a választ! Ugye, hogy ugye?! Pontosan így van ez edzés előtt is, csak itt a kérdés úgy hangzik, hogy „Tényleg szükséged van a pihenésre, vagy csak lusta vagy?“ Bármelyik szituációban is vagyunk, a választ tudni fogjuk, de annak elkerülésére már nincs jó módszerem, ha edzés helyett beletörődő sóhajjal kinyitjuk a hűtőajtót, és kezünkben a kilós nutellásüveggel végigdöglünk a kanapén sorozatot nézni! (Mindenki pontosan tudja, hogy a Nutella nem megoldás semmire! Az én javaslatom a fagyi, lehetőleg Bentől és Jerrytől a Cookie Dough ízű. Na az viszont sok nyomorra tud enyhülést adni! A stresszoldó fagyievés régi családi tradíció nálunk anyai ágon!)

De ugorjunk is tovább a következő szabályra, mielőtt még végleg ottragadunk a szófán! Sokak által be nem vallott kérdéskör jön, ennek pedig az a felütése, hogy bizony-bizony a futás néha unalmas! Futók, akik ezt olvassátok, legyetek őszinték, ugye, hogy néha megöl az unalom edzés közben?! A halálosan unalmas futások Csimborasszóját egyértelműen a futópados edzések jelentik! Mindenkinek, aki valaha is felállt egy futópadra, és elindította a talpa alatt a szalagot, megvan az az érzés, hogy amikor 20 perc futás után ránéznek a kijelzőre, azt látják, hogy már 2 perc 35 másodperce futnak! 

Ez a pszichokínzás minősített esete, amiből csak átmeneti enyhülést ad az, ha éppen a kedvenc számunk indul el a fülhallgatónkban. 

És mit lehet tenni az unalom ellen? Hát a világ legegyszerűbb megoldását, ami azóta létezik, amióta világ a világ, és ember az ember! 

Ha unod, keress társaságot! Így hangzik az ötödik szabály, és modern korunkban ennek számos módja lehet. Menj a barátoddal, barátnőddel, feleségeddel (ezen utóbbiakat talán hasznos külön futásokra elhívni), csatlakozz egy nyílt edzéshez, és meg fogsz lepődni, hogy milyen jó társaságot fogsz találni csupa kedves és érdekes emberrel (ezt én saját tapasztalatból az introvertált beállítottság nagyköveteként mondom). Meg fogsz lepődni azon is, hogy mennyire nem számít a teljesítménybeli különbség egy ilyen alkalommal, de leginkább azon fogsz megdöbbenni, hogy mennyire gyorsan eltelik az az egy-másfél óra, ameddig az edzés tart. Vagy keress egy futóklubot, és onnantól fogva már a fejlődésed is szinte garantált. 

Persze nem mindenki vágyik mindig társaságra a szó fizikai értelmében, de erre is van megoldás. Kapd fel a fülest, és hallgass podcastot futás közben! Rohanó világunkban kevés a lehetőségünk az általunk fontosnak gondolt hírekben, témákban való elmélyülésre úgy, hogy egyrészt szabad választásunk legyen, hogy mit nézünk-hallgatunk, és ne ömlesztve kapjuk a reklámokkal teletűzdelt információáradatot, másrészt úgy tudjunk párhuzamosan csinálni dolgokat, hogy azok nem mennek egymás kárára. A podcastok erre tökéletes megoldást nyújtanak, és csak hogy tovább növeljem a merítést, nyelvtanulásra is kíváló lehetőség! Vagy, ha a fentiek közül egy sem akaródzik, akkor hallgassunk zenét! Bármilyen zene meg tudja teremteni a társaság érzetét!

Természetesen a fentiek a terepfutókra nem vonatkoznak, ők sosem unatkoztak még futás közben! 

Ennek ellenére az edzés még tud monoton lenni, bárki is van körülöttünk és bármi is szól a fülünkben. Erre jó segítség a hatodik szabály, ami úgy hangzik: Versenyezz! Persze nem az olimpián, bár senki ambícióit nem akarom letörni, de kívülállóként szinte nem is tudjuk elképzelni, hogy milyen hangulata van egy versenynek! Nem kell nagy dologra gondolni, és a Boston Marathont idecitálni példaként! Bármilyen kis helyi verseny kiváló lehetőség arra, hogy az azt megelőző időszakra konkrét célt kapjanak az edzések!

Idén már harmadszorra fogjuk megrendezni Pilisvörösváron az UBM Red Runt, és őszintén mondhatom, hogy fenomenális élmény! Nem is igazán az számít, hogy ki milyen idővel ér be, habár minden távon, mindkét nemben, minden korosztályban hirdetünk dobogósokat, így csak maga a díjak átadása egy órát jelent, de a célbaéréskor érmet kap minden befutó, a verseny közben pedig bíztatást, és ez utóbbi a legfontosabb! Csak magáért a bíztatásért érdemes rajthoz állni mindenkinek, ismét tapasztalatból mondom, katartikus élmény!

Még akkor is, ha a bíztatók részarányaira egzakt tudományos kutatások születtek emígyen: 

Szóval a verseny nem az eredményről szól, hanem a részvételről, ez pedig igazán felemelő tud lenni. Jó, persze picit arról is, és hogy továbbmenjek a legfontosabb alapvetések listájában, egy verseny akkor tud az eredményről szólni, ha beletettük a megfelelő edzésmunkát a felkészülési időszakban. Erre van a hetedik szabály, amely úgy hangzik, hogy A futás annyit ad vissza, amennyit beleteszünk.

Ez ilyen pofonegyszerű. 

Sokat futsz (ésszel)? - jó eredményeid lesznek

Keveset futsz? - nem lesznek jó eredményeid

Most, hogy ránézek a fenti sorra, az ugrott be, hogy lehet, hogy pólóra kéne nyomtatni és versenyeken árulni ezt a hatalmas igazságot! Ennek a ténynek a taglalását is el lehetne kezdeni onnan, hogyan sűrűsödik a hajszálérhálózat az izmokban a rendszeres futások hatására, vagy hogy a lassú tempóban végzett edzések milyen hatékonyan tudják emelni sejtszinten a mitokondriális energiatermelést, de ebbe most nem megyek bele, hanem csak megvilágítom a végeredményt, ami a fenti két sor. Ez magyarázat és mentális segítség is tud lenni az unalmas edzéseken, elég csak felidézni, hogy a lábunkba gyűlő kilométerek egyenes arányban javítják majd a versenyidőt. A lényeg itt a konzisztencia, meg kell csinálni a napi penzumot, és az meghozza az eredményt!

Ez persze leginkább azoknak szól, akiknek nagyobb céljaik vannak a rendszers kocogásnál, és ide kapcsolódik a nyolcadik alapvetés, ami úgy szól, hogy. Ha komolyabban akarod csinálni, keress edzőt!

Bármilyen versenyre fel lehet készülni egyedül is, én is ezt tettem az első maratonom előttmajd 10 éve, és ahhoz képest bitang jó eredményt értem el. De ha egy edzővel készültem volna fel, biztos vagyok benne, hogy bőven túlszárnyaltam volna az akkori versenyidőt! Egy edzővel, akinek megvan az ehhez való végzettsége, emellett lehetőleg sokéves szakmai háttere, aki heti szinten előre megírja az edzésterved, elemzi a eredményeket, és azok alapján tervez, aki rugalmas a napirendedet illetően, aki motivál, még ha nem is feltétlenül szóban-írásban, hanem a „jelenlétével“, mert tudod, hogy nem lehet edzéseket kihagyni, hiszen nézi. Aki meg tudja veled osztani a felkészülési időszak legfontosabb szabályait és tapasztalatait, de a versenyre is a tanácsaival felvértezve fogsz menni, mert elmondta, hogyan frissíts, mikor milyen tempót, pulzust tarts, megtanította, hogyan kell dombra felfutni, de azt is, hogyan kell lefutni, mert marhásul nem mindegy. Szóval keress egy edzőt, aki felkészít, és az eredmények még komolyabban fognak jönni. Megmutatom a saját példámon. Én már több, mint két éve Lőrincz Olivérnél edzek, számomra ő az ideális edző, hálás vagyok érte, hogy elvállalt! Megmutatom a maratoneredményeim ebből a két évből:

Nem is kell jobb érv egy jó edző mellett, ugye? 

Miután az előző blogbejegyzésem játszi könnyeséggel ütötte át az ezres olvasottságot, és már az ezerötszázas csúcsokat ostromolja, két következtetést kell levonnom ebből:

- az első, hogy az embereket láthatólag nagyon érdelki, hogyan kell teljesen amatőrként elkezdeni futni. Felteszem, ennek az az oka, hogy sokan kacérkodnak a futás mint rendszeres testmozgás gondolatával, de az általam boncolgatni kívánt okok egyike-másika komoly visszatartó erőt jelent

- a második következtetés pedig az, hogy ezért is gyorsan meg kell írnom a folytatást, mielőtt a hiátusom miatt felbőszült, a házam előtt összegyűlő tömeg égő fáklyát dobna a tetőre azt ordítva, hogy mindaz, amit leírtam, szép-szép bevezetés, de HOL A LÉNYEG?

Rendben, csapjunk is a lecsóba gyorsan! Vegyük fel az utolsó mondatok gondolatfonalát, ami úgy fejeződött be, hogy nincs értelme sem a kinézetünkön, sem a futóstílusunkon, sem bármi egyéb miatt aggódni, mert emiatt senki nem fog leszólni vagy lenézni bennünket. Tehát fussunk és csináljunk, de hogyan? Jöjjenek a  szabályok és gyakorlati tapasztalatok, amiket mindenképpen érdemes zsenge futóként megfogadni! 

Az első és a legfontosabb szabály: Fuss lassabban! 

Mindenki túl gyorsan fut edzéseken. Igen, én is! Mára már ott tart a hosszútávfutás edzéselmélete, hogy a leggyorsabb fejlődéshez az tréningek 80-85%-ának lassú, kényelmes tempóban kell történnie. Azaz 10 futásból 8-9 olyan tempójú kell, hogy legyen, hogy mozgás közben képesek legyünk beszélgetni anélkül, hogy kapkodni kellene levegőt. Nem akarom ezt tudományosan magyarázni, nem is értek hozzá annyira, mint az ezzel szakmai kötelességből foglalkozó edzők. Azonban tény, hogy ez a kezdő futók legnagyobb hibája, amit elkövetnek, és ami ráadásul nagyon gyorsan vezet a rendszeres futás feladásához. Hogy mi ennek az ördögi spirálnak a lépéssorrendje? Hát a következő: rendben, elhatározom, hogy kimegyek futni. Tisztában vagyok azzal is, hogy az első edzések alkalmával nem kell nagy távolságokat letudni. Nekiindulok az első távnak, és ez alkalommal talán még sikerül is megfelelően lassan futni. Hazamegyek, elégedett vagyok, elhatározom, hogy pár nap múlva megint kimegyek, hiszen már futó vagyok. Eljön a nap, elstartolok, és meglepődve veszem észre, hogy rosszabbul megy, mint először. Jaj, de hát ez már a második edzés, nekem már fejlődnöm kellett volna, az nem lehet, hogy most lassabb vagyok! Dühösen felgyorsítok, kapkodom a levegőt, rosszul megy, erőlködöm, fáj a lábam, még 2 kilométer van hátra, szenvedek, szar az egész, unatkozom, ki az a hülye, aki azt mondta, hogy futni mekkora királyság, ja persze, az a futóblogos majom, hogy ott rohadjon rá az átizzadt technikai öltözete (ez is egy mekkora baromság!), ahol van! Oké, végeztem mára, de ez minden alkalommal így lesz? Szenvedek a semmiért! Csinálja ezt az, akinek két anyja van! 

És kész, vége! Az alig használt csili-vili futócipő megy a garázsba, majd beköltöznek az egerek, úgysincs lábszag benne, kétszer volt használva.

Ismerős? Nem csoda! Ezzel szemben a helyes megközelítés a következő: az izmoknak, izületeknek, inaknak hónapokra van szükségük, hogy hozzászokjanak az új mozgásformához és a terheléshez. Addig türelmesnek kell lenni, és igen, nem fog látszani a fejlődés olyan gyorsan, mint ahogy azt mi, türelmetlen emberek szeretnénk. De mégiscsak javulunk, és megfelelő hozzáállással el fog jönni a pillanat - mozgás közben -, amikor azt vesszük észre, hogy már hosszú percek óta úgy futunk, hogy nem kell küzdeni, nem kapkodjuk a levegőt és kényelmesen megy a tempó az elejétől a végéig! Ehhez viszont el kel fogadni azt a tényt, hogy lassan kell futni.

De itt jön a második és talán még veszélyesebb csapda! Tegyük fel, hogy már hónapok óta futunk, az elején megfelelő módon kezdtük, és már több száz kilométer van a lábunkban, szóval most már tényleg ideje kettesbe kapcsolni! 6:30-az tempóval mentünk eddig? Hát most már csak be kéne menni 6 perc alá? Vagy éppen 5:30-ig, hiszen, na, csak fejlődtünk már annyit, hogy ez a tempó alapból kell, hogy menjen! És ezzel a hozzáállással be is léptünk a futók Halálvölgyébe, ahol vége mindennek. Nincs fejlődés, mert azt a tartományt nevezik így, ahol túl nagy a tempó ahhoz, hogy a kényelmes, lassú futás fejlesztő hatását élveznénk, de még túl kicsi ahhoz, hogy a gyors izomrostokat, a sebességet és az anaerob zónában való futást érdemben tudnánk fejleszteni. Futónyelven szólva ez a Z2 teteje - Z3 teteje zóna. Megint kényelmetlen minden, erőlködni kell, lihegünk, végigcsináljuk az edzést, mert hát mégiscsak kemények és határozottak vagyunk, de nincs komoly fejlődés, pláne nem pozitív visszacsatolás, így pár hét után eljutunk a fentiekben már taglalt kétanyás véleményhez. 

Pedig hát pont nem vettük észre a nagy titkot, ami nem más, minthogy ahhoz, hogy gyorsan tudjunk futni, lassan kell futnunk! Vagy még érthetőbben én úgy fogalmazom meg, hogy „Ahhoz, hogy versenyen gyorsan tudj futni, edzésen fuss lassan!“ És ennyike! Ha az tréningek idejére otthon hagyjuk az egót, és nem mérjük magunkat folyamatosan a múltkori futás eredményéhez, (a pályán mellettünk elhaladókhoz meg pláne nem!), hanem tartjuk az kényelmes sebességet, akkor a Halál Völgye elkerülhető! Higgyetek nekem tapasztalatból beszélek! A maratoni felkészülési szakaszomban csak nagyon ritkán futok a versenytempómban vagy annál gyorsabban, hosszan pedig egyáltalán nem! Ha gyorsan futok, akkor ezek azok az edzések, amik a teljes futóidő 10-15%-át adják és túlnyomórészt résztávok, intervallok. De még ezen edzéseken is van bemelegítés, levezetés, pulzusemelő tempólépcsők és pihenőszakaszok, tehát a valódi gyorsfutás viszonylag rövid időre korlátozódik. Mutatok egy példát, hogy lássátok:

Ez a tavaly októberi Chicago Marathon előtti csúcsformámban egy gyorsítóedzés. Az első 20 percben csak lötyögök, majd onnan indulnak el a résztávok, de az utolsó 35 perc is lötyögés. Tehát az 1 óra 27 perces edzésből 55 perc laza, kényelmes futás ugyanabban a viszonylag alacsony pulzuszónában! És ez az edzés teljes egészében benne van az általam emlegetett 10-15%-ban. Ennek a hozzáállásnak és edzéstervezésnek megvan az a jó hozadéka is, hogy sokkal kisebb eséllyel sérülünk meg, mert szimplán nem terheljük túl magunkat. A másik meglepő tény az lehet, hogy nem kell ahhoz maratontáv közeli hosszúkat futnunk, hogy menjen a maraton is! A tavalyi Chicagóra való felkészülésemben nem volt 1 óra 51 percnél hosszabb futás, ami távban 21,96 km-t jelentett! Meglepő? Lehet, de ennek ellenére működtek az Olivér által megtervezett edzések, hiszen 3:26:44-gyel sikerült abszolválnom a versenyt. 

De térjünk is vissza a kezdő futásokra. Szóval állapodjuk meg abban, hogy induljunk neki lassan, és adjunk időt magunknak, és ezzel jön a második szabály is:

Csináld fokozatosan!

Nem kell első alkalommal 3-5 kilométert futni! Nem kell az első edzések alatt csak futni. Legyünk türelmesek és reálisak. Fussunk és gyalogoljunk felváltva 15 percet, aztán menjünk haza és legyünk büszkék magunkra, mert okosan csináltuk! Ez így indul! Nem szégyen egy edzésbe belesétálni, hanem butaság nem megtenni, ha túl magas a pulzusunk vagy elfogy a levegő! Ezt még én is a mai napig sétára váltok, ha látom, hogy nem abban a pulzuszónában, vagy legalábbis nem akörül vagyok, ahol kellene. Semmi szégyen nincs egy belesétálásba, inkább pont azt bizonyítja, hogy a kedves futó elég intelligens ahhoz, hogy tudja, hogy a kardiovaszkuláris rendszerének fejlesztéséhez nem kéne szétcsapni azt egy edzésen azért, mert kemény mint a vídia! A kezdőknek írt jó futóapplikációk is mind így indítanak: menj ki 10-15 percre, fuss és sétálj felváltva és aznapra kész. Ha pedig megvan a türelem, és úgy csináljuk, ahogy kell, megjön az eredmény is, azt vesszük észre, hogy egy normál, laza edzés alatt már nem lihegünk, nem szenvedünk, „folyékony“ a mozgás, és hipp-hopp, úgy futottunk 3-5 kilométert, mint a huzat! Nagy öröm megélni mindezt, és a a fent taglalt negatív spirál helyett így tudunk kialakítani egy ösztönzőbb spirált pozitív visszacsatolásokkal, hatalmas motivációs erővel, amíg… ebben a nagy boldogságban túl nem toljuk! Mert olyan gyorsan rohantunk el a harmadik főszabály mellett, hogy észre sem vettük, így aztán be sem tartjuk:

Pihend ki magad rendesen!

A pihenőnap az pihenőnap. Az nem pihenőnapvanígycsakafelétfutomaszokásosnak-nap. És nem is a pihennikénedehanemfutoknemgyűjtömakilométertésvisszaesikastatisztikám-nap. Egyszerűen és érthetően megfogalmazva a testünknek szüksége van arra, hogy legyenek olyan napja, amikor pihen és regenerálódik. Ha ezt nem adjuk meg neki, akkor éppen a feltöltődés hiánya miatt fog megtörténni a baj, és meg fogunk sérülni, akár egy laza edzésen is, és akkor nem egy nap marad ki, amikor romlik a statisztika, hanem hetek, vagy akár hónapok. Riogatás helyett és az orvos szerepének eljátszása nélkül - hiszen nem vagyok az - ide csak a legütősebb hívószavakat írnám le, és minden, magát keménynek és sérthetetlennek hívó futótársnak ajánlom a figyelmébe: fáradásos törés, talpi bőnyegyulladás, csonthártyagyulladás, Achilles-szakadás, izomszakadás, piriformis szindróma, ITBS szindróma! Hajrá Google, de higgyetek nekem, ott is ezt fogjátok olvasni: a pihenőnap az pihenőnap! 

Idáig jutottunk ma közösen, és annyit már megelőlegezek, hogy amikor a témában elgondolkodtam, akkor összesen tíz fontos szabályt tudtam leírni, ezek közül tartunk a harmadiknál. Ami elkerülhetetlenül adja, hogy bizony, lesz itt még folytatás! 

Van egy olyan mondás futókörökben, hogy a maraton fele 30 kilométernél van. Én is sokat mondogattam ezt korábban, mert elsőre hallva viccesen és mégis egyből érthetően át tudja adni azt a tapasztalást, hogy a végső 12 kilométer milyen megterhelő tud lenni. Azonban az utolsó versenyeim alkalmával rá kellett jönnöm, hogy ez a mondás, bár nagyon jól hangzik, sajnos nem igaz! Az igazi verzió úgy szól, hogy „A maraton 30 kilométernél kezdődik!“ Ebben ugyanúgy benne van az utolsó szakasz küzdelme, de ha egy gondolati síkkal mélyebbre megyünk, akkor ahhoz is tanácsot ad, hogy valójában hogyan kellene gondolatban szakaszolni a maratoni távot, és az egyes résztávoknak mi is a jellegzetessége.

Én három, teljesen egyértelműen elkülönülő szakaszról beszélek. 

Az első féltávig, azaz 21 kilométerig tart. Egy, a versenyére jól felkészült futónak ez a 21 kilométer egyszerűen nem okozhat gondot, bármilyen tempóstratégiát is választ. Ha a táv első felében elfáradunk, fájunk, meghúzódunk, eléhezünk, dehidratálódunk, akkor vagy nem készültünk fel megfelelő módon a versenyre, vagy nagyon bután kezdtünk neki a futásnak, vagy az aktuális körülmények nem kedveznek a versenynek, mert például túlságosan meleg van.  

Azért használom a „verseny“ szót ilyen gyakran, mert itt azt az esetet taglalom, amikor felállítottunk egy célt magunk elé, tehát van tétje az eredménynek, bár lehet, hogy azt csak számunkra jelent valamit.

Az első féltáv tehát nem szabad, hogy problémát jelentsen! Fejben lehet osztani még ezt a részt kisebb szakaszokra, de legfeljebb csak azért érdemes, hogy jobban érzékeljük a már megtett távot. Mondhatnám úgyis szélsőséges formában, hogy a futó ne unatkozzon annyira. Ennek a távnak, amit a hétvégi hosszúfutások alkalmával már olyan sokszor gyakorolt, lélekben könnyen kezelhetőnek, megszokottnak, rutinnak kellene lennie. Az én elméletem szerint legalábbis, mert aztán a valóság gyorsan ki szokta osztani az első füleseket a letisztult elmélettel rendelkező futóknak, és hát annak a pofonosládának a tartalma elég sokszínű! Csak ízelítő jelleggel, hogy a már megvilágosodott, és zen-tudatú delikvens hogyan kaphatja az első taslikat.

Túl hosszú a sor a vécék előtt, jézusom, nem fogok tudni indulás előtt pisilni/kakilni!

Úúú, nem ittam még egy pohárral indulás előtt, szomjas leszek már az első kilométereken!

A fenébe már, hol van végre az én csoportom, le fogom késni a rajtot!

Meleg van!

Hideg van!

Zene van! Buli van! Tömeg van! 150-es pulzus van! (Pedig még csak toporgunk a startvonal előtt!)

Megindult a tömeg, nehogy már elmaradjak tőlük, az milyen ciki, francba a gondosan megtervezett tempóstratégiával, én itt most megmutatom, hogy vagyok olyan jó, mint mindenki más!

Ezernyi okot fel lehetne még sorolni, hogy az egy kis túlzással unásig begyakorolt első félmaraton miért nem úgy működik, ahogy kellene, de össze lehet sűríteni egy mondatba minden, mely szerint ez egy verseny! Ennél egy elegánsabb megfogalmazás Mike Tysoné, aki ugyan a boxra értette, de én általános érvényű, örök igazságnak tartom, mely szerint mindnkinek van egy terve, amíg szájba nem verik! 

De fussunk most tovább, és vegyük úgy, hogy megvan az első feles, és beérünk az általam csak homályzónának nevezett részbe. Rutinos, felkészült futó még itt sem kezd el látványosan fáradni, de már érzi a távot, és pontosan tudja, hogy a neheze még hátravan, olyannyira, hogy megterhelés szempontjából még a közelében sincs az igazi kihívásnak. És pontosan ezért kezd ez aggódni az elméje, és suttog a fülébe teljesen fals hülyeségeket, de olyan módon, ahogy azt a jó horrorfilmekben látjuk.

Ott van a közelünkben, érezzük a jelenlétét a homályban, és ezerrel próbál befosatni bennünket, hogy most már miért annyira nagyon rossz, vagy ha nem is, akkor mindjárt nagyon rossz lesz!

Úúú, lehet hogy ott elkezd fájni a lábad?

Húha, mintha nehezebben vennéd a levegőt, lehet, hogy elfogy a szufla? 

Ajjaj, az utolsó kilométered 3 másodperccel lassabb volt, lassulsz, nem fogod bírni!

A futó pedig nyög, izzad és aggódik, hogy most mi lesz, mert a negatív gondolatok egyre jobban a hatalmukba kerítik. Egy bizonyos fokú fáradtságnál nincs több valódi fizikai tünete még, de az elméje már vészjelzéseket küld, mert ott van a komfortzóna határán. De még a belső határán! A kilométerek pedig fogynak, illetve ha pontosan fogalmazok, akkor még gyarapodnak, mert ebben a szakaszban még gyűjti a távot a futó, nem a centit vágja. 

Ezzekkel a negatív érzésekkel érkezik meg a harmincas táblához, ahol végre elkezdheti lefutni a maratont! 

Hatásvadásznak hangzik ez a mondat, pedig nem az, mert a valódi verseny, a küzdelem és a hozzá kapcsolódó fájdalom mostantól kezd egyre erősebb lenni, és ez a rész már nem a lelki fantomokkal való birkózást jelenti, hanem azt, hogyan tudja helyezesen kezelni a terhelést a fejében. Ekkor kell kézbe venni azokat a mentális eszközöket, amikre jó esetben ugyanúgy trenírozta az agyát, ahogy a futásokkal a testét készítette fel. Mik is ezek? 

A legfontosabb a vizualizáció! Nem egy kutatási eredmény született már ebben a témában függetlenül az adott sportágtól, hogy a versenyen nyújtott teljesítményre jelentős pozitív hatással van az, ha a versenyző előtte fejben is begyakorolta eseményt, gondolatban végigvette az elejétől a végéig, átgondolta, hogy teljesítményt kell nyújtania, ez milyen érzésekkel fog járni, milyen problémák jelentkezhetnek, hol lesznek nehézségek, hol lesz könnyebb, és végül hogyan kell egy „tudatkapcsolót“ elhelyeznie a fejében, ami majd a tényleges verseny közben akkor kattan be, amikor szükséges. 

Ez a kapcsoló a a tudatosságot mint második legfontosabb mentális eszközt vezérli. Az állóképességi sportok mindegyikében megfigyelhető, hogy a verseny alatt egyre jobban beszűkül a versenyző tudata, és egyre kevesebb ingert képes befogadni a környezetéből, ezzel párhuzamosan pedig csökken a fókuszálási képessége is, azaz egyre kevésbé képes kezelni a külső és belső ingereket. Nagyon jó példa erre, hogy a tavalyi Berlin Marathon hajrájában én nem vettem észre, hogy a cél előtt 2-300 méterrel átfutottam a Brandenburgi kapu alatt, pedig elég nagy! De van másik példám is, amikor hazaértem Chicagóból, megkérdezték, hogy mekkora volt a tömeg a célvonalnál, és nem csak azt nem tudtam megmondani, hogy volt-e ott egyáltalán valaki, de azt sem, hogyan nézett ki a célkapu, mert semmi másra nem emlékeztem, csak a két piros csíkra az aszfalton (a mérőszőnyegek), amik között végre megállhatok, és leállíthatom az órámat!

Olyan érzés ez, mintha valakin egyre jobban eluralkodna a zombitudat, és már nem képest átgondolt döntéseket hozni, csak értelem nélkül sodródik a történésekkel. A kapcsoló ezért fontos, mert megfelelő lelki edzéssel ez úgy lesz beállítva, hogy amint elkezd elcsúszni a tudatunk, akkor bekapcsol egy sárga villogót a fejünkben, ezzel figyelmeztetve arra, hogy fókuszálni kell! Vissza kell nyerni a teljes tudatosságunkat, vissza kell térni a kezdődő delíriumos állapotból egy koncentrált állapotba, az „Itt és most!“-ba, meg kell vizsgálni a saját állapotunkat, és elő kell venni az olyan begyakorolt mentális fegyvereket, mint az 

„Azért vagyok itt, mert erre edzem fél éve!“

„Képes vagyok rá, mert rendesen felkészültem!“

„Tudtam, hogy fájni fog, de elfogadom, mert ez is a verseny része!“

„ A győzelemhez vezető út fáj, ez elkerülhetetlen, de kezelhető“

Valamint a legfontosabb: 

„ Mosolyogj!!!“ 

Ahogy egy korábbi írásban is említettem már, a mosoly kiváló és olcsó fájdalomcsökkentő és közérzetjavító, ráadásul bármikor használható, csak eszünkbe kell, hogy jusson. Erre való a kapcsoló.

A harmadik ilyen lelki eszköz a pozitív hozzáállás. Nemrég olvastam egy kiváló cikket a Runners Connect alapítójától, Jeff Gaudette-től, aki szinte ugyanazt írta le erről, mint amit én is megfogalmaztam (azért  írom ide, nehogy véletlenül valaki plágiummal vádoljon). Ő egy színdarabot és szöveget próbáló színész példáján keresztül mutatta meg a hozzáállás mikéntjének fontosságát, hadd idézzem a gondolatmenetét, mert nagyon tetszik. 

Egy próbafolyamat során a színész a darab szövegét tanulja meg, sorról sorra megy, memorizálja, felmondja, arra készül, hogyan kell szerepelnie az előadás közben. Pozitívan áll hozzá, hiszen jó esetben a darab tetszeni fog a közönségnek, sikeres lesz. Éppen ezért nem tanul meg hibás sorokat, nem készül rossz színészi játékra, mert a célja a siker, így fel sem merül benne, hogy rossz szcenáriókat gyakoroljon. Ezzel szemben a futók körében az a megszokott, hogy a „Jaj, mi lesz, ha...?“ kérdéssel az esetleges problémákra próbálnak választ találni, tehát éppen ellentétes módon indulnak neki az „előadás“ előzetes megélésének. Nagyon fontos tehát, hogy a teljesítményt pozitív színben képzeljék el, és ilyen módon vizualizálják, vagy legalábbis ezen vizualizációs gyakorlatok során nagyobb arányban jelenjen meg a sikerre való készülés, csak kisebb arányban a problémákra való mentális tréning, a sikertelenségre pedig egyáltalán nem készüljön semmilyen módon.

Ha ilyen módon történik meg a lelki felkészülés, akkor egészen más tudati állapotban és érzelmi szinten foghatunk nem az utolsó 10-12 kilométernek, amikor a maratont valójában lefutjuk! Így tudjuk a legjobb módon elfogadni ennek a szakasznak a kínjait, sőt, továbbmegyek, nem csupán elfogadni kell a szenvedést, hanem lélekben elébe menni, üdvözölni, megölelni! Ez fogja a maratoni táv lefutásának valódi értékét megadni, ez az, ami elválasztja azt a kevesebb, mint 1%-nyi embert a többitől, mert ezek a maratonisták azok, akik nem csak hajlandóak futni, hanem felkészülnek, edzenek, elmennek a versenyre, és sikerrel teljesítik is a távot!

Maratont futni nagyon megterhelő!

Ezzel a mondattal kezdtem ezt a háromrészes eszmefuttatást, így most ezzel zárva keretezem is, de azt mindenképpen hozzá kell tennem, hogy nemcsak megterhelő, de ezzel együtt hatalmas teljesítmény is!

A múltkori írásomban elmélkedtem a legegyszerűbb maratoni stratégiákról a célidő és különböző tempóbeosztások tekintetében. Beszéltem a bakancslistás futásról, az egyenletes sebességről, a folyamatosan lassuló tempóról és a negatív splitről, ami talán a legnehezebb stratégia mind közül. Elővettem egy amatőr futót, Sanyit, és a fentieket megmutattam egy-egy példán keresztül. Már akkor is egyértelművé vált, hogy akárcsak egy 4 órás maratont futni is mekkora kihívás!

Lekerekítve ezt a témát arra gondoltam, hogy mi lenne, ha nem Sanyit, hanem az elit futókat néznénk meg, hogy ők milyen módon futották le a legutolsó három világrekordot?

Ahogy látható, itt is van mindkét típusból, de a háromból kettő gyorsuló tempót mutat, aminek részben az is az oka, hogy a futók pontosan tudták, hogy esélyük van világrekordot futni. Nagy példaképem, Kipchoge pedig úgy tűnik, mintha egyenletesen lassult volna, és a végén sebességet váltott, aminek az igencsak vicces „sit and kick” az angol elnevezésre, mintha az ember az első 40 kilométeren csak ülne és nézegetne! A lassulásról pedig csak annyit, hogy azt jelenti, hogy 2:50-es tempóról 40 kilométeren keresztül ért el a 2:57-ig, tehát máris korrigálom magam, és ezt teljesen egyenletes tempónak nevezem, mert csak az összenyomott grafikon miatt látjuk ezt lassulásnak!

És csak a sebesség érzékeltetésére írom ide, hogy a 2:50-es tempó 21,2 km/h sebességet jelent, amit még kerékpárral megfutni is sokak számára kihívást jelent!

De hagyom is a léha és csalóka matematikát, és inkább visszatérek a múltkori poszt végén felvetett egyéb tényezőkre.

Főleg az amatőr futók körében értékelik alul a verseny közbeni frissítés fontosságát, ezért szeretném ezzel kezdeni! Talán nem is az alulértékelés a legjobb szó, sokkal inkább nem tulajdonítanak neki nagy jelentőséget, ez pedig igencsak súlyos hiba! Ha valaki azt gondolja magáról, hogy maratont futni csak annyi, hogy hetente sokat edz az ember, majd odaáll a rajtvonalhoz, és addig fut, amíg valaki egy érmet akar a nyakába akasztani, az súlyos tévedésben van! Rengeteg vizsgálatot végeztek a modern felszerelésekkel teli laboratóriumokban, és ezekből kiváló tanulmányok születtek a verseny közbeni energiabevitel helyes mértékéről és a frissítésről. Ha röviden, mondjuk egy mondatban össze akarom ezt foglalni, akkor az úgy hangzik, hogy egy felnőtt embernek a hosszútávfutás alatt óránkét nagyságrendileg 60 gramm szénhidrátot kell bevinnie az energiaszükséglet pótlására. Ennek a legjobb formáját adják a könnyen és gyorsan felszívódó gélek, amelyek ezer gyártótól ezer ízben kaphatók. Mára már eltűntek a szinte fogyaszthatatlan zselét, amik már a rájuk való gondolással is komoly hányingert tudtak okozni, nem csak fogyasztás közben és után. Mindenki meg tudja találni a számára legkönnyebben emészthető, legjobb ízű géleket, csak próbálgatni kell őket a futások során, és nem szabad az első rosszul elsült kísérlet után azt mondani, hogy ó, ezek nem nekem valók, egyék azok, akiknek kettő darab édesanyjuk van! A gélezést is gyakorolni kell, nem biztos, hogy elsőre beveszi a gyomor a számára szokatlan összetételű és állagú, mindenféle furmányos cukorféléből összeállított energiabombát. Attól pedig, hogy idegen kajákat, több órája megpucolt, összefogdosott, és asztalon tárolt banándarabokat, ki nem próbált izotóniás italokat kapkodjon be az ember, csak mert éppen azt próbálják a kezébe nyomni egy hivatalos frissítőponton, vagy ennek a gerilla változatánál (értsd: saját jóindulatból, a garázsban talált papírdoboz tetejére kirakott, anyu által tegnap este sütött és lekockázott lekváros pite és bandája) az úristen óvjon meg mindenkit, aki nem kívánja pár kilométer múlva a szó legigazabb értelmében lefosni a saját bokáját! Ide most nem hozok illusztrációt, de higgyétek el, hogy gyakrabban megtörténik, mint ahogy azt egy laikus gondolja! :-) 

Én GU géleket használok, nekem ezek jöttek be, tényleg jó az ízük, és kényelmesen használható a kiszerelés is, hiszen egy kis tasak 20 gramm szénhidrátot tartalmaz, tehát könnyű kiszámolnom, hogy nekem óránként hármat kell megennem, azaz 20 percenként egyet. Az utolsó kivételével az előző néhány maratonomon ezt a taktikát követtem, folyamatosan néztem az órámat, és 20 percenként lecsúszott egy adag. Chicagóban már máshogy csináltam, mert 3 óra 25 perces célidővel számoltam, tehát az átlagtempóm 4 perc 51 másodperc lesz. 20 perc alatt így 4,123 kilométert fogok futni, szóval sokkal egyszerűbb minden negyedik kilinél megenni egy gélt, mert így még az órámat sem kell állandóan nézegetnem. 10 tasak gél kerül tehát a nadrág zsebeibe indulás előtt, ahogy az a képen látszik.

Ez a versenystratégiámban is könnyebbséget jelentett a következők miatt.

Eddig mindig úgy osztottam fel a maratont fejben, hogy a 42 kilométert 6 darab 7-es szakaszra bontottam, és mindig csak az aktuális szakaszban gondolkodtam. Annak, aki nem elit futó, ésszel felfoghatatlan, hogy lehet egyszerre 42 kilométert futni, mert az egyszerűen túl sok, így én is feldarabolom fejben a távot, és így falatonként eszem meg az elefántot. Eddig ez a stratégia viszonylag jól működött, azonban rájöttem, hogy ha össze tudom hangolni a frissítéseket és a szakaszokat, akkor úgy még inkább emészthetőnek fog tűnni az elefánt. A 4 kilométerenkénti gélezés tehát egyben szakaszolást is jelentett, így van 10 darab szakaszom, na meg egy fél, de az már a vége. Ráadásul a rövidebb szakaszok fejben könnyebben is teljesíthetők, mert gyorsabban telnek, hiszen pittyen az óra, hogy megint megvan egy négyes, na jó, akkor étkezzünk, gondolja az ember, előkotorja a nadrágjából a következő tasakot, letépi a tetejét, két harapással a szájában nyomja a tartalmát, nyammog rajta, nyelegeti, de óvatosan, hogy cigányútra ne menjen (ugye ezt így még lehet használni?), köpködi a papírdarabokat magyar nyelvű összetevőkkel, amit a tasakra ragasztott a gondos forgalmazó, de teljesen szétázott már az izzadságtól, egyszóval frissít, és ezzel már el is megy az új szakasz első kilométerének nagy része. Lenyeli a maradék gélt, aztán megpróbálja stabilizálni a lélegzetét, hiszen egyszerre nyelni és lihegni futás közben kihívást jelent, majd mire minden visszaáll a normál üzemmódra, addigra jön egy frissítőpont, ahol egy kikap egy öntkéntes kezéből egy - jó esetben – papírpoharat, nem áll meg, nem sétál bele, hanem futás közben belöttyinti a szájába, lenyeli, nem félre, és megpróbálja visszanyerni az utazósebességét, mert minden ivás egyben kihívás is a tempó szempontjából. Mire idáig elér, már biztosan túlvan a szakasz felén, onnan már csak 10 perc, és már megint pittyeg az órája, hogy letelt a 4 kilométer „asztalhoz, terítve”, és kezdődik minden előről. Kis technikai kitekintés, hogy nem csak azért „jó eset” a papírpohár, megy maxizöldek vagyunk, hanem azért is, mert ahogy kikapjuk az önkéntes kezéből, azzal a mozdulattal kicsit összenyomva egy helyen meg lehet törni a peremét anélkül, hogy a pohár fala szétszakadna, és így egy olyan V-alakot kapunk, amin keresztül a teljes egy deci vizet a szánkba lehet önteni, nem folyik mellé, nem nyelünk félre. Figyeljétek csak meg, hogy ezért van, hogy a profin szervezett maratoni frissítőpontoknál a poharakban csak egy deci víz van, mert annyit egy slukkal le lehet nyelni.

Tudok említeni kevésbé tapasztalt futóversenyt is, ahol a főszervező a honvédség volt. Minden tisztelet nekik, és tényleg nagyon jó volt a futás, de a frissítőpontokon a hatékonyságot (értsd: a saját hatékonyságukat!) szem előtt tartva úgy készítették elő a vizet, hogy papírpoharakkal telerakták az asztalt, majd az asztal mögött álló „frissítési főfelelős” a saját maga oldaláról kezdve egy kancsó vízzel szépen elkezdte megtölteni azokat. A gyanútlanul érkező futó, a valóságnak megfelelően ezen sorok szerzője, pedig ahogy az asztal mellé ért, felkapta, a hozzá legközelebbi poharat, ami ugye az asztal másik oldalán volt, és megdöbbenve konstatálta, hogy az töküres, hiszen a katona odáig még nem ért el a töltögetésben, sőt, gyakorlatilag a poharak fele még üres volt! Udvarias ember lévén, a futó csak a bajsza alatt káromkodott egyet, felkapott még egy poharat, ami szintén üres volt, majd amikor rájött a turpisságra, átnyúlt az asztalon, és a túloldalról vételezett, így vízhez jutott, és már csak azt számolgatta magában, hogy hány másodpercet veszített ezzel a „petit malheur”-rel, miközben próbált helyrerázódni a megtört tempójában.

Eljutottunk odáig kis elméleti maratonunkban, hogy már tudjuk, hogy még az amatőröknek is lehet versenystratégiájuk, tudjuk, hogy mi az a gélezés, és mennyit kell enni futás közben, valamint hogyan kell hatékonyan és környezetbarát módon inni.

Tréningeztünk a futásra, tréningeztönk az evésre-ivásra, no de mi van a kis lelkünkkel, azt hogyan kell edzeni azon túl, hogy elismerjük, hogy a maraton fáj!

Ezzel folytatom a következő alkalommal.

Maratont futni nagyon megterhelő!

Még akkor is, ha hosszú hetek, hónapok munkájával fizikailag arra készítettük fel magunkat, hogy lefussuk a távot, és nem számít az időeredmény. A terhelés pedig még inkább növekszik, ha ennél magasabb elvárást tűztünk ki, például van meghatározott célidőnk, vagy éppen egyéni rekordot szeretnénk elérni. Ezekben az esetekben az edzésterv is egészen más, mintha csak a távra tréningeztünk volna magunkat, mert kötelezően olyan edzéseket is kell végezni, amik a célhoz kívánt tempó eléréséhez, sőt mi több, a teljes távon való megtartásához szükségesek. Egy öt-tíz kilométeres futás, vagy éppen egy félmaraton eredményéből legfeljebb csak halvány sejtelmeink lehetnek arról, hogy milyen maratoni időt vagyunk képesek futni. A legjobb bizonyíték erre a high-tech futóórák „marathon tempo prediction” funkciója, amely szakemberek százainak sok éves munkájával is hatalmas tévedéseket képes produkálni. Személyes példa, hogy a 3 héttel ezelőtti Chicago Marathonra az én órám 3:43:01 időt kalkulált, míg a hivatalos eredményem 3:26:44 lett, ami 16 perc 17 másodperces tévedés, de talán többet mond, ha így írom, hogy 7,3%! 

Ez hatalmas különbség úgy, hogy hosszú évek óta megvan az összes futásom az óra mögötti adatbázisban, emellett pedig minden súly, alvási, pulzus, szívritmus-variancia és egyéb adataimat is szinkronizálom, tehát elvileg egy teljes „testkép” rendelkezésre áll a pontos előrejelzésre.

Ezen filozofáltam valamelyik hétvégi hosszúfutásomon, amikor az jutott eszembe vicces formában, hogy

„A maratoni célidő megbecslésének legegyszerűbb módja, ha lefutunk egyet”.

Értelemszerűen többféle maratoni stratégia létezik kezdve a legegyszerűbbtől, amikor nincsen stratégia, hanem csak elstartol az ember, fut, amíg élvezi, majd, amikor már nem, akkor kicsit sétál, pacsizik a nézőkkel, pózol a fényképészeknek, komolyan veszi a kézzel rajzolt táblákat, mely szerint szabad a csók (nem vicc, rengeteg ilyen táblát láttam tavasszal a Boston maratonon!)

Élménynek, első vagy bakancslistás maratonnak ez tökéletes, nem is kell hozzá több, mint hogy hetente fusson a delikvens 40-50 kilométert, lehetőleg heti egy hosszúfutással, és a többi már menni fog, mint a karikacsapás. Nem kell részidőt mérni, frissítést tervezni, egyszerűen csak élvezni kell a versenyt és semmi másra nem figyelni, csak arra, nehogy a minimális szintidőnél is lassabb legyen a tempó, mert kiállítanak a versenyből, és jön a „sweep bus” vagy „sweeper bus”, ami elvisz ugyan a célhoz, de hát az nem ugyanaz a célbaérés lesz, ugye? Ha van az amatőr maratonfutóknak mumusa, vidékiesen szólva „bakurásza”, akkor az biztos a a gyűjtőbusz!

Ha azonban a táv teljesítésénél határozottabb céljaink vannak, például az, hogy egy tervezett időn belül fussunk, akkor arra már valódi stratégiával kell készülni!

A legegyszerűbb az átlagtempó tartása. Ez elsőre könnyűnek tűnhet, hiszen csak el kell osztani a célidőt (percben) 41,195 kilométerrel, és máris megvan, hogy milyen tempót kell futni a startvonaltól a rajtvonalig, beleértve a tömeget a futás elején, a frissítéseket, esetleges taktikai pisi-kaki kiállásokat, no és persze a fáradtságot, ami minden kilométerrel nő, és egyre hangosabban kiabál a fejünkben, hogy álljunk meg, de legalábbis sétáljunk egy kicsit. Így talán már nem is olyan könnyű, az amatőr futóknak biztosan nem, hiszen náluk egyértelmű trend a verseny közbeni lassulás.

Erre lehet logikus válasz a stratégia módosítása, azaz, fussunk gyorsabban akkor, amikor még megy, tehát az elején, és kalkuláljunk egy folyamatos lassulást. Mutatok egy példát!

Vegyünk egy darab lakossági futót, „Sanyit”, akinek már van hosszútávfutó tapasztalata, ismeri a saját lehetőségeit, és lelkesen készül a következő maratonjára, amit 4 órán belül szeretne lefutni. Sanyi közepesen bírja szenvedést, de persze tudja, hogy ez a táv növekedésével elkerülhetetlenül megjelenik, viszont szeretné a kínjait azon korlátok között tartani, amit még tud kontrollálni, így az a döntése, hogy tudatosan egyre lassabb tempóval kalkulál. A táv állandó, a célidő adott, így Sanyinak már csak azt kell eldöntenie, hogy milyen tempót tud majd tartani az utolsó kilométereken, hogy meglegyen a 4 óra.

Úgy dönt, hogy 6:30-as (barátinak tűnő) tempó teljesen rendben lesz a célbaéréskor, hiszen amikor fut, akkor ezt könnyedén tartja, már-már kocogásnak látja. Felviszi az adatokat a kütyüjébe, és az kidobja, hogy Sanyinak bizony 5:01-es tempóval kell elindulnia a startvonaltól, és kilométerenként 2 másodpercet lassulhat, ha 4 óra alatt akar beérni! Tömeggel, ivással, sétával, mindennel együtt! A 32. kilibe már 6:05-tel vághat bele, azonban azt a tempót nem úgy fogja érezni, mint az edzések alatt, mert Sanyi ott már totál ki lesz borulva, anyázni fog, mindene megmagyarázhatatlanul fáj, és már semmi mást nem akar csinálni, csak valakibe nagyon belerúgni (aki leginkább az a múltbeli énje, aki benevezett, abban a pillanatban, amikor benevezett), aztán enni, inni és aludni. Van még előtte egy tízes táv, és fogalma nincs, hogy mindezt milyen energiákból fogja abszolválni, mert olyan már nincs neki. Aztán persze Sanyi összeszedni magát, káromkodik és fut tovább, majd, ha tényleg rendesen felkészült, akkor boldogan lépi át a célvonalat 4 órán belül, és éremmel a nyakában már azon gondolkodik, hogy mi is lesz a következő verseny. A statisztikai kedvéért még leírom, hogy Sanyi átlagtempója 5:41 volt, és annyit teszek hozzá, hogy innen is gratulálok neki!

Szerencséje is volt, hiszen a tömeg nem tartotta fel az elején, jól tudott frissíteni, és csak arra kellett koncentrálnia, hogy 2 másodpercnél többet ne lassuljon kilométerenként.

Felvetődik a kérdés, hogy jó-jó, de ha ez ennyire macerás, akkor nem lehetne-e valami teljesen más megközelítéssel menni, mondjuk úgy, hogy megfordítjuk az egészet, és legyen az eleje valamivel lassabb, és a vége gyors, hiszen így nem fáradunk ki addigra, amikor igazán szükség van az energiára!

Ezzel a kérdéssel pedig elértünk a „negative split” világába, ahol a fő szabály az, hogy a táv második felét gyorsabban futjuk, mint az elsőt. Ez már komolynak tűnik, komolyabban is kell rá készülni, több okból is.

Először azért, mert a futók jó része hajlamos elfutni a maraton elejét. Nagy a tömeg, izgalom van, dübörög az adrenalin a vérében, a zene tovább spannolja, már az indulás előtt magas a pulzusa, idegállapotba kerül, ami simán elvezet oda, hogy észre sem veszi, hogy milyen gyorsan indult el, csak az lesz neki furcsa, hogy 2-3 kilométer után már alig kap levegőt.

Másodszor, azért is nehéz így futni, mert a verseny alatt folyamatosan az van a futó tudatában, hogy a neheze még hátravan! Féltávnál már benne van a lábában 21 kilométer, és a lényeg még csak most jön, gyorsulni kell, tartani kell, nem lehet kiengedni, és még előttünk van 21! Pokoli érzés lehet, higgyétek el! De nem csak ott, már az elején is, hiszen Sanyi példájánál maradva, és most nem egyenletes gyorsulást feltételezve, hanem csak a két féltávot összehasonlítva az elején 6 perc körül átlagokkal kell totyognia, hogy a második felében 5:20 alatti tempókat tudjon menni. Hát, ember kell oda!

A fenti játékok a számokkal (ismertebb nevén maratoni stratégiák) azonban több lényegi tényezőt nem, vagy nem eléggé vesznek figyelembe!

Említettem ugyan, de nem részleteztem, hogy a verseny kardinális része a frissítési stratégia. Meg merném kockáztatni, hogy fiziológiai szempontból normális és sikeres felkészülést feltételezve ez a legfontosabb tényező! De még arról is csak érintőlegesen beszéltem, hogy milyen lelki tréninget érdemes és szükséges elvégezni a felkészülés folyamán, és szintén hasonlóan sarkalatos szempont a verseny közben mentális állapot és annak kezelése, amely kéz a kézben jár a frissítéssel.

Erről szeretnék írni a következő alkalommal.

Be kell, hogy valljam, hogy féltem ettől a maratontól! Általában a felkészülés során ahogy közeledik a verseny időpontja, úgy szoktam egyre izgatottabb és eltökéltebb is lenni, ez a természetes módja annak, hogy lelkileg is ráhangolódjak az eseményre. Aztán amikor az utazásra került a sor, onnantól már egy szokott koreográfia szerint történik minden.  Rajtszámfelvétel a versenyközpontban, ami egy külön misét megér, hiszen, ha jól szervezik, nagyon ütős tud lenni! A nagy versenyeken általában kibérelnek valamilyen jó megközelíthetőségű konferenciaközpontot, hiszen 2-3 nap alatt ötven- vagy akár százezer ember is megfordul ott, versenyzők, kísérők, család. Feldíszítik az épületet, a hangszórókból a Rocky IV. Eye of the Tiger-féle és más, hasonlóan heroikus töltetű zenék mennek, és ahogy belépsz, sorba állsz, látod a sok futót magad körül, átadják a rajtszámodat, azt érzed, hogy te egy HŐS vagy, akit nem állíthat meg senki, győzni fogsz, és legalább akkora dicsőségben és ünneplésben lesz részed, mint Sylvester Stallonénak, amikor cipóra verte Dolph Lundgrent a film végén. Ami nem mellesleg igaz is. Mert mindenki, itt Chicagóban jelesül 1,7 millió ember ünnepel téged, illetve ünnepel mindenkit, de ez a te dicsőségedből jottányit sem vesz el! 

Szóval igencsak emelkedett hangulatban továbbmész a marathon expora, ami szintén a konferenciaközpontban van, és felspannoltságodnak köszönhetően meg akarsz venni minden, de minden cuccot, aminek hivatalosan köze van a versenyhez. Itt a Nike az egyik fő szponzor, övék a legnagyobb stand, minden évben kiadnak „special edition” ruhákat, amikre persze mindenki ráhajt, úgyhogy őrült tülekedés, kapkodás, ad hoc ruhapróbák, elhajított nem passzentos darabok mindenhol, és ezt a kavalkádot a Nike-alkalmazottak még azzal fűszerezik, hogy egy általam nem értett, de kikövetkeztethető, random dolgozó által bekiabált kérdésre mindenki egyszerre ordítja a választ, hogy hát „Just do it!”. Szóval hangulat, az van!

Persze vannak más kiállítók is a táplálékpiramis minden szintjéről, a 400 ezres Garmin órát ugyanúgy meg tudod venni helyben, ha beüt az instant get, mint ahogy a háromszor leárazott noname futócuccokat is. Ennek külön jelentősége van, és most elárulok egy szakmai titkot! Úgy kell ezt csinálni, hogy a versenyre nem viszel magaddal külön csomagot, amit leadsz a megőrződben, aztán a verseny után felveszel, mert egy maraton után mindent akarsz, csak nem egy kígyózó sor végén állni az átizzadt trikódban, hogy megkapd a szárazt. Ha viszont nem viszel leadandó csomagot, akkor az azt is jelenti, hogy a futóruhádban kell majd végigállni azt az órácskát a start előtt, amikor még hideg van, nem mozogsz, csak a fogad vacog és az ujjaid gémberednek. És itt jön a titok, szóval meg kell keresni a noname standokat a marathon expón és venni 2 réteg ruhát, lehetőleg egy hosszú ujjú pólót meg egy széldzsekit potom 19,99-ért. Ezeket szépen majd felveszed, és közvetlenük a start előtt leveted, és ott hagyod a kerítésen, vagy ha lazább vagy, akkor a tömeg feje felett kidobod. Van abban egy ünnepi hangulat, amikor megy a visszaszámlálás a rajt előtt, és a fejed felett mint, a tüzjáték rakétái, úgy repkednek a futófelsők! De nem kell aggódni emiatt, mert a szervezők ezeket összeszedik, és viszik a charity-be, szóval jó helyre kerülnek!

Visszatérve a kezdeti dilemmámhoz, ez az egész ráhangolódás rész valahogy nem volt meg, és folyamatosan attól féltem, hogy itt fog kiderülni a versenyen, hogy valami nagyon nem stimmel és a kitűzött célokat bitangul benéztem. Mert mert ezekből három volt a versenyre. 

Az első, és legfontosabb, hogy 3 óra 25 percen belül végezzek, ez az idő kell ahhoz, hogy saját jogon tudjak jelentkezni Bostonba. Ez az 50 évesek szintideje. A bostoni szintidő annyira közismert és elismert teljesítmény a hosszútávfutásban, hogy külön neve is van, Boston Qualifier, rövidítve BQ, és külön edzéstervek vannak rá. Megjegyzem, ez nem egyetlenegy szintidő, hanem korfüggő, tehát 5 évenként változik. Nekem most a 3:25:00 a szintidőm.

A második célom az volt, hogy megfussam az egyéni rekordomat, ami 3:26:36, és amit 2016-ban a Budapest Maratonon értem el 43 évesen. Meg akartam mutatni magamnak, hogy igenis képes vagyok felülmúlni a 7 évvel fiatalabb önmagamat.

A harmadik cél pedig az volt, hogy jobb időt tudjak futni, mint tavasszal Bostonban, mert hát szólhatna úgy a kritika, hogy ott könnyű, az a pálya összességében lejt, az nem is az igazi, sőt csalás!

Nagyon sokat készültem, hogy ezek a célok teljesüljenek, az idei 9 hónap alatt már futottam több, mint 2100 kilométert, az utolsó hónapokban már kifejezetten erősnek és gyorsnak éreztem magam, mégis, a bizonytalanság ott dolgozott bennem, ami egészen a rajtvonalig elkísért.

Amikor átléptem a kezdővonalat, tudtam, hogy már csak végig kell futnom a magamban elhatározott stratégia szerint, amin változtattam az eddigiekhez képest. Korábban 6 darab 7 kilométeres szakaszra osztottam a teljes távot, és mindig csak az aktuálisra koncentráltam, mintha csak ennyit kellene teljesíteni, mert így nem terhelt mentálisan az előttem levő, még le nem futott táv nagysága. Az új stratégia ehhez képest az volt, hogy a frissítést és a szakaszokat fejben összehangoltam. Ökölszabály, hogy hosszútávfutáskor 60 percenként 60 gramm szénhidrátot kell bevinni, és mivel és 20 grammos tasakokat használok, így 20 percenként kell egy, de ez úgy módosítottam, hogy 4 kilométerenként egy, ami ugyan kevesebb, mint 20 perc, de nem sokkal, és így összesen tíz gél kell. A szakaszok tehát 4 kilométeresek lettek 7 helyett, ami gyorsabban pörög és nem kell kétfelé figyelni, ha letelt az 4-es etap, akkor be kell nyomni egy GU-t.

A stratégia egy másik fontos eleme a részidő. Ha meg akarom futni a 3:25-öt, akkor 4:51-es kiliket kell menni átlagosan. Ha ennél jobb az adott kilométer, akkor időt nyerek, ha rosszabb, akkor veszítek. Futás alatt én ezt mindig fejben tartom, hogy mennyi az időmérlegem az átlagtempóhoz képest. Tudtam, hogy féltávig a maraton csak bemelegítés, ha ott bármi gond van, akkor valóban nem sikerült a felkészülés, aztán 21-30 között jön a kétségek szakasza, amikor ugyan még nem fáj semmi, de azért már nincs olyan napfényes kedve az embernek, 30 után pedig elkezdődik a maraton, a fájás, küzdés, visszaszámlálás és túlélés. Ha tehát az első 20-30 kili alatt elég pluszidőt gyűjtök, akkor van miből feláldozni a végén, amikor én természetszerűleg lassulok. (Itt egy fontos közbeszúrás jön: az egyéni rekordok közel 80%-a nem ezzel a taktikával sikerül, hanem az ún. negatív splittel, ami ennek a fordítottja, azaz az ember az átlagosnál lassabban indul el, majd folyamatosan gyorsul egészen a végéig. Én is futottam már így, nagyon fájdalmas, ámde valóban hatékony tud lenni, ha az embernek nincsenek kétségei önmagával szemben!) De vissza a történethez. Én az első hullámban indultam, így hála az égnek nem kellett kerülgetnem a botorkálókat, mert ők mögöttünk voltak. Jó tempót tudtam tartani 4:30-4:40-es kilikkel különösebb gond nélkül, így a 10k-t már 1:44 perces, a félmaratont pedig 3:30 perc körüli előnnyel zártam. Fel sem merült a fejemben, hogy nem tudom tartani a tempót később, mentem, mint a golyó és szerencsére sikerült egy 3 főből álló nyúlcsapatot találni, akik mögé beállva könnyen siklottam. Ez az az érzés, amikor az ember felveszi az utazótempóját, és csak falja a kilométereket különösebb gond nélkül. 4 kilinként gélezés, ivás, és ugyan véletlenül elejtettem az egyik tasakot, így csak kilencet ettem meg végül, de nem álltam meg, toltam neki, ahogy kell.

Lehagytam a 3:25-ös iramfutókat, pedig az elején még előttem indultak, és mivel a 3:30 perc összegyűjtött előny 210 másodperc, azt számoltam, hogy ha 10-15 másodperccel lassabb kilométereket megyek, azaz 5:01-5:06 a tempó az utolsó 12 kilométeren, még akkor is bőven beérek.

Bevetettem a titkos fegyvert is, amit most lestem el Kipchogétől, ahogy a Berlin Maratont futotta. El-elmosolyodott közben, ami első látásra furcsa volt, de aztán utánaolvastam, és kiderült, hogy teljesen tudatosan csinálta, mert a mosoly – vagy akár csak a mosolyra emlékeztető grimasz – pozitív értelemben stimulálja a testet, csökkenti a fájdalomérzetet és könnyebbé teszi a futást! Kutatások szerint akár 2% körüli teljesítményjavulás is várható ettől, szóval igazán olcsó dopping, amit megéri használni, és be kell valljam, nálam is működött. Olyan 36 kilométerig, aztán kezdtem szétesni. Addig még csak nem is gondoltam arra, hogy belesétálok, a frissítést is rendes tempó közben csináltam, de ott valahogy fordult egyet minden, és már csak arra tudtam gondolni, hogy egy kicsit, de tényleg csak egy icipicit megállok és sétálok. Egy ideig még ellen tudtam állni, mert felismertem, hogy ez csak az agyam első vészjelzése, a testem még jól van, szóval nem kell vele törődni, amúgy is szól a fülemben a zene, mire az aktuális számnak vége, már vagy 800 méterrel megint közelebb leszek a célhoz. Aztán 37 körül már nem bírtam tovább, és iváskor belegyalogoltam. Egy kicsit. Ilyenkor kábé 10 méterre magam előtt kinézek valami jelet az aszfalton, és csak addig sétálok, onnantól megint futok, és általában ez ad elég erőt ahhoz, a következő frissítőpontig ne álljak meg. Most is sikerült, és visszagyorsultam 5:08 körüli tempóig, a következő másfél kilométerre. 38 után ismét egy ivás-pár lépés séta kombó, és akkor még mindig azt gondoltam, hogy jó vagyok, más nincsen sok hátra, 4 kilométer, és BQ leszek a valaha futott leggyorsabb maratonommal!

A krach 40 után jött, ott már nem tudtam megvárni a következő ivást, gyalogolnom kellett kicsit, miközben hangosan mondogattam magamamnak, hogy „Most, most megy el az egész, ha nem futsz tovább!”. Összeszedtem magam, és próbáltam tempót tartani, közben visszaelőztek a 3:25-ös iramfutók, és tudtam, hogy ők is biztosra mennek, tehát ha kicsit mögöttük érek be, az nem baj, ráadásul előttem indultak. A 41. kilométerre nem emlékszem tisztán, kicsit összemosódtak a dolgok, 50-100 méterenként az órámat lestem, hogy mennyi van még, és kétségbeesetten kalkulálgattam, hogy beleférek-e a 3:25-be, de rájöttem, hogy az már nem fog menni! Olyan utolsó kilit kellett volna futnom, amit görcsök nélkül is kihívás lett volna, de mivel a jobb vádlim több helyen is beállt, mint a gerely, már nem voltam rá képes. Aztán az utolsó 1200 méterre összeszedtem magam. Ha már nem lesz meg a bostoni szintidő, legalább a saját egyéni rekordomat hadd múljam felől, épp elég jó eredmény lesz az is. 5:25-ös tempóval kezdtem meg a hajrát, és felgyorsultam 5:00-ra de nem tudtam tartani, túlhajszoltam magam, és megint bele kellett gyalogolnom! Az utolsó 300 méteren aztán mindent bele alapon, „Szakadjon, aminek szakadnia kell!” felkiáltással ismét belehúztam, és sikerült egy 3:58-as tempót menni célvonalig, de ahogy leállítottam az órámat, láttam, hogy ez sajnos az egyéni rekordhoz sem lesz elég! Megvártam a hivatalos időt, hiszen pár másodperccel el szokott térni a saját mérthez képest. 3:26:44, ami az jelenti, hogy 1 perc 44 másodperccel elmaradtam a bostoni szintidőhöz képest, tehát ez nem sikerült. A saját rekordomhoz képest 8 másodperccel futottam lassabban, tehát ez sem sikerült, maradt a harmadik cél, a bostoni eredmény megjavítása, ami viszont több, mint 6 perccel sikerült!

Hogy mit éreztem? Az első percben elsírtam magam, sirattam a rengeteg beletett időt és erőfeszítést, ami most nem hozta meg a kitűzött sikert. Aztán utána megnyugodtam, és rájöttem, hogy én itt és most ennél nem tudtam jobbat futni, őszintén jelenthetem ki, hogy 100%-ot kihoztam magamból, és az erre volt elég. Még most, másnap is komoly fájdalmat jelent akár csak felállni is, ami elég jó indikátora a kimaxolt versenynek! 6 perc javulás, ismét egy "sub 5" maraton, ami azt jelenti, hogy 5 perc alatti átlagot mentem, ha nem is 4:51-es kilométereket, hanem csak 4:54-et. 

Az élet pedig nem áll meg, szerdán már ismét edzésbe állok, és mivel az eddigi munka jó alap, lehet rá építkezni és készülni a következő maratonra, ami még nem tudom, hogy hol és mikor lesz, mert a tavaszi tokióiról lemaradtam. De nem baj, majd keresek valami sík versenyt, ha mást nem, jövő ősszel ismét itt vagy Berlinben, és akkor 51 évesen leszek kénytelen felülmúlni a 43 éves teljesítményemet!

Szóval Csikágó! Biztosan sokan nem értenek velem egyet, vagy gúnyosan mosolyognak a nyomoromon, de nekem ez a város nem tetszik! Túl amerikai, azt hiszem, de nem a jó, hanem negatív értelemben. Tegnap reggel elmentem felvenni a rajtszámot, és mivel sikerült olyan idiótának lennem, hogy egy bukaresti szállodában hagytam a pulzuspántomat, ezért arra gondoltam, hogy veszek majd egyet a maraton expón, vagy ha ott nincs, akkor majd gyalog jövök haza, és útközben keresek egy boltot, ahova beugrok. Naná, hogy sem a Wahoo, sem a Polar nem állított ki, maradt a „B” (bé!, bé, bé, bé) opció, hogy hazafelé megoldom. (A mellkaspántot persze elhoztam, amikor otthon pakoláskor kiderült a bibi, de lassan már 3 hónapja karpántot használok, és őszintén, sokkal kényelmesebb, mert nem szorítja össze és dörzsöli ki a mellkasom, ezért gondoltam, hogy inkább veszek még egyet, és ha sikerül visszaszerezni a szállodából az elsőt, akkor legfeljebb odaadom Bence fiamnak, aki, immáron bécsi egyetemista lévén, az osztrák flasztert koptatja.)

Szóval rákerestem a telefonon, 3 mérföldre írt is egy boltot, Dick’s Sporting Goods, nekem az semmi, legalább átmozgatom a lábam! Ez volt az a séta, amikor a szépen parkosított, konferencia- és bevásárlóközpontokkal, szállodákkal teleszórt városrészből a szeméttel teleszórt rozsdaövezeten át eljutottam a belváros külvárosáig, azaz oda, ahova a city lakói még kocsival kimennek shoppingolni, tehát minden olyan dologért, ami nem a napi szükséglet. Elmentem vasúti rendezőállomás mellett, láttam a Canal street-i vasúti hidat, amit 1913-14-ben építettek, és az érdekessége, hogy felemelhető a híd központi része, megtekintettem koszos és elhanyagolt ipartelepet és közben azon gondolkodtam, hogy tényleg ez a legnyilvánvalóbb módja-e annak a világ 13. legjobb városában, hogy szerezzek egy kis fostos karpántot, ami a világ 99. legjobb városában hagytam, mert majom vagyok?

Dick áruházát a „hodály, ahol minden középszerűt meg tudsz venni” címmel tudom illetni, és pulzuspánt persze, hogy nem volt, azt sem tudták, hogy mi az. Első körben megpróbáltam saját magam megkeresni, de teljesen reménytelen volt, így aztán megkérdeztem egy eladót, aki, miután nem tudott elmenekülni előlem, hiába szedte a lábait, átküldött a baseball szekció melletti részbe, ahol belebotlottam két, egymással heves vitát folytató eladóba, akik továbbküldtek a pénztárhoz, hogy ha van akkor ott van, de ott sem volt, viszont kiderült hogy soha nem is volt, de azért átküldött a közeli Best Buy-ba, mert „ott vannak elektronikai dolgok”, így megköszöntem Dicknek (nomen est omen!), hogy az interneten milyen ügyesen hirdeti magát, majd kiléptem az immáron szakadó esőbe, ami jól leírta a hangulatom, persze kabátot minek hoztam volna, hiszen csak macera!

A Best Buy után már könnyen ment, mert kiderült, hogy ott sincs, minek is lenne pulzuspánt egy Media Markt típusú boltban, innen már csak haza kellett gyalogolnom a hotelbe. Jó hír volt, hogy az esőt felváltotta a szél, hiszen Chicago a szelek városa, azt kaptam a hátamba a víz helyett. Csak a célnál tűnt fel, hogy rosszul írtam be a címet, így még 2,3 mérföldet kell gyalogolnom a hotelig, de akkorra már tényleg mindegy volt, inkább csak arra vigyáztam, hogy szaporázzam a lépteket, hogy a mozgás átmelegítsen, nehogy megfázzak 2 nappal a maraton előtt.

Ami egyébként a 45-ik lesz az itteni sorban, és eddig két érdekességre bukkantam. Az egyik, hogy a beszámolók szerint szinte teljesen sík, ezért könnyen futható. Eddig 4 világrekordot futottak itt, tehát igaz lehet, hogy könnyű a pálya. Azt már csak én teszem hozzá, hogy ha az időjárás is engedi, mert a tegnapi tapasztalatom alapján, ha a Szelek Városa meg akarja mutatni, akkor meg tudja! Bár holnapra kifejezetten jó időt mond az előrejelzés, reggel 7:30-kor 8 fok lesz felhős idővel, ami ideális.

A másik érdekesség pedig az, hogy minden valószínűség szerint ezen a maratonon fog beérni az egymilliomodik befutó a Chicago Maratonok történetében! Körülbelül 47.000 indulóval számolnak, mondjuk, hogy tizede nem ér célba, tehát ha 42.300-an befutnak, akkor 0,00236% az esélyem rá, hogy én leszek az! A városi plakátokon is mindenhol az a szlogen szerepel, hogy One Of A Million, ami azért elég ütős, valljuk be.

Viszont, ha kicsit mélyebbre ásunk, akkor drasztikusan csökkennek az esélyeim erre a címre, mert a 44 verseny alatt eddig 960.000 futó teljesítette a távot, tehát nekem a 42 ezerből körülbelül 40.000-iknek kellene lennem ahhoz, hogy a város futócsászára lehessek, tehát lassabban kellene futnom, mint a célba érők 95%-a! Ahh, azt hiszem, el kell engednem ezt a címet! Marad a befutóérem, ha minden jól megy!

Ha egy tervünk, amire ennyi időt készültünk, sikerül, büszkék vagyunk magunkra.

Ha nem, azt is el kell fogadni és tovább kell lépni. Nekem ez ma nem jött össze, két helyen megsérültem, folyamatos vádligörccsel küzdöttem a táv második felében, így aztán a tavalyinál 5 perccel rosszabb eredmény lett a vége az 1 évig tartó folyamatos edzés ellenére.

Mérhetetlenül csalódott vagyok, de tudom, hogy nem jöhet össze minden. Csak ez most fontos lett volna. De végiggondolom, hogy mi történt, és ez alapján majd jövőre jobb leszek! Sőt, még a tavalyinál is jobb leszek!

Ha az ember mindig győzne, az nagyon unalmas lenne, nem?

Kialudtam magam, kicsiny lelkem is kezd megnyugodni, meg az érem is nagyon szép, amit a végén kaptam. Nekem sokkal jobban tetszik, mint a tavalyi. Persze ebben is az első darab az örök nagy szerelem, de ez most gyönyörű lett!

Este még kiderült, hogy a Nike-nél átléptem az 5.000 kilométert ezzel maratonnal, így náluk is hivatalosan feketeövessé avanzsáltam. Immáror két szép harcművészetben is elértem ezt a szintet, főleg, hogy mindkettőben leginkább önmagunkkal harcolunk!

Még egy kicsit a maratonnál maradva arra gondoltam, hogy egy kis bepillantást engedek abba, hogy milyen gondolatok vannak az ember fejében egy ilyen futás alatt. Így amíg még friss az élmény, leírom – kicsit ironikusan, de cenzúra nélkül – a tegnapi 42 kilométert belülről. (Saját utólagos kis megjegyzéseim zárójelben). 

Kezdjük is!

Ébredés után: pisi, kaki, fürcsi, enni kell, ENNI KELL! Hol a rizs? Szólok, hogy hozzanak még! Ja nem kell, itt az asztal alatt (!) egy kis fenyővájlingban. Tudhattam volna, voltam már ryokan-ban. Mindegy, együnk!

Öltözés: szép sorban mindent! Mellbimbókat leragasztani, mert különben vérezni fognak. Vazelin a hajlatokba, pulzusmérőt benyálazni, különben nem mér az elején, mehet a mellkasra. Milyen idő van kint? Nem esik, délután 1-ig nem is fog az előrejelzés szerint, nem kell vízhatlan kabát. Egy réteg aláöltöző meg egy nagyon vékony futófelső elég lesz. Kompressziós zoknit húzzak kompressziós gatyával? Mi van, ha bedurran a vádlim miatta? Régen viseltem utoljára, maradjunk a megszokottnál. Sima zokni-sima gatya kombó lesz. Öv, az övbe magnézium, fehérje, zselé. Kesztyűt viszek, legfeljebb eldobom a verseny alatt, ha meleg lesz, mint tavaly. Nem kell a kötött sapka sem, jó lesz a fehér futósapkám.

Indulás: Óóó és óóó! Most kezdem használni az Achillesemet, elég nehéz elindulni velük reggelente így a szezon végén. Mindegy, utolsó verseny, aztán behajítom a szekrénybe az összes futócuccot (nem!) , hízok 5 kilót (nem!!), legalább 2 számjegyű lesz a testzsír-százalékom (nem!!!). Oké, itt az utcán futok kicsit, megemelem a pulzust, kezdő bemelegítésnek nem lesz rossz, a lábaim is hozzászoknak kicsit. Francba, azt hiszem, némileg szorosra kötöttem a bal cipőmet, de nem tudom már megigazítani, arra van drótozva a chip, nincs kedvem szétberhálni az egészet. Talán nem is annyira szoros. Jól van, tényleg meleg van, lehet, hogy nem kellett volna két réteg. Nem fázom, és ez baj, mert futás előtt fázni kell, különben melegünk lesz közben.

A starthelyen: Jól van, itt-ott azért látok európai arcokat is. Konkrétan kettőt, itt meg ott. De hogy kínaiból mennyi van! És hogy vartyognak, zajonganak, elnyomnak bennünket, tisztességes japánokat! Mindegy, rövid a lábuk, simán lehagyom őket az első 10-en. Fotó a környékről, fotó a tömegről, fotó magamról. Oké, állítsuk be a zenét. Mivel kezdjek? Az új Metallica vagy az új Utada Hikaru? Legyen Utada-chan, az illik ide. A pulzusom 85. Miért nem izgulok? Tavaly ilyenkor bőgtem a meghatottságtól, most meg semmi? Ok, rajt 1 perc múlva. Jól van, pulzus 113. Na, valami csak lesz!

Start: Indulnak az első sorok, meglódul a tömeg. Átmegyünk az időmérő szalagon, óra indul.

Első 2 km: Mennyé máá előlem! Mennyéé! 6 perc tempó fölött vagyunk, nem sétálni kéne! ( a futók általában úgy jegyzik a sebességet, hogy hány perc kell egy kilométerhez. Kivéve azok, akik futópadon futnak, mert ott a sima sebességet nézik.) Kimegyek a járdára, ott még lehet futni, szabályos. Persze, pont erre kell sétálnod a gyerekkel, mi? Pont most, amikor 12.000 futó szalad el melletted! Istenem, térérzékelés! Jövök hátul! Mondom, jövök hátul!! Vazze, ha tarkón ütném, elesne, tudnék haladni, és a nyakáról még lendületet is vennék! Jól van, ritkulunk.

3 km: A rohadt életbe, de hosszú ez az emelkedő! Nem emlékeztem, hogy ilyen hosszú. Mindegy, erős vagyok, az emelkedőkön meg különösen. Pulzus? 165, jól van, kellemesen alacsony, semmi gáz, nem vészes, mindjárt vége.

5 km. 180 fokos fordító (nem szeretem, megtöri a ritmust, és nem jó a térdnek.) Mindegy, kis ereszkedő, addig lemegy a pulzus is 160 alá. A kezdeti botorkálás után simán 4:45-nél tartom a tempót, ez jó.

7 km: megvan az első hetes, már csak 5 ilyen van. (Fejben 7 km-es részekre osztom a maratont, és mindig csak az aktuálisra koncentrálok, mintha nem lenne több.)

10 km: végre kiértünk a kis utcákból, jön a híd, innen már nem lesznek durva fordítók, csak a nagy emelkedőre kell vigyázni, aztán megvan. Háhá, itt van Sanyika, kiszúrtam a tömegben a szőke szakállát. „Mi van, dzsipó?” Röhög, érti. Ebben a pillanatban csinálja rólam a képet.

18 km: hú, észre sem vettem, hogy megvan a második hetes is. Ez jó, azt jelzi, hogy nem fáradok, megyek, mint a gép. Még mindig bőven 5 perc alatti tempókkal, néha beugrik egy 4:40-es kilométer is. Kis emelkedők, nem jó. De miért nem jó, jobban kéne mennie! Ok, sétálok 50 métert. De csak ötvenet!

21 km: na, itt van az emelkedő. Vagy 100 méter szintkülönbség egyben, majdnem 2 kilométer hosszan. Azért aki ide tervezte az útvonalat, azzal szívesen kezet fognék. Aztán eltörném a nyakát. "Rohaggyon meg!" Mindegy, futás, séta, futás, séta, frissítés. Nem elhasználni az erőt, mert úgy járok, mint tavaly, amikor mindössze  2 sétával felmentem, de fent már olyan érzés volt mint aki kapott két dupla combost. A két faros után. Nem kéne ezt most!

23 km: fent vagyok. Francba, nem mennek a lábaim, olyan, mintha kaptam volna két dupla combost a farosok után. Rohadt életbe. Szúrni kezd a bal sarkam. Tudtam! Meg kellett volna lazítani azt a francos cipőfűzőt, mert szoros, hátratolja a a cipőben a lábam, és szedi le a sarkamról a bőrt. Szuper lesz kitépni a véres, nyákos sebből majd a zoknit. De addigra legalább letudtam ezt a hülyeséget. Minek jöttem én ide egyáltalán? Mindegy, futunk tovább, majd elmúlik.

25 km: lassulok. Nem jó, és a bal combom meghúzódott. Oké, ezt még tudom futás közben kezelni, mély levegő fókusz, koncentráció. Vidd oda az energiát! Jól van, működik, múlik, talán nem lesz rosszabb. De nem bírok már 5-os kilométereket menni, 5:20-5:30 között megy, és sétálni is kell pár métert.

29 km: baj van! A sétákkal együtt 5:40-es tempó körül vagyok. Megint érzem a húzodást, most nem tudom légzéssel kiszedni, ráadásul mindkét vádlim görcsöl. GÖRCSÖL! Rohaggyatok meg, soha, egyetlen versenyen sem görcsöltetek még, pont most ELKEZDENI??? ÁÁÁ, fáj! Nem tudok rendesen lépni, sarkazni kell, úgy nyújtva tudom tartani a vádlimat futás közben, csak éppen nem lesz energikus a lépés. Mindegy, talán elmúlik, ha jól számolom, még meg tudom futni a tavalyi időt.

33 km körül: van nálam folyékony magnézium, az jó a görcsre. Igen, de még sose kellett, mi lesz, ha megfosat? Pont az hiányozna még! Inkabb nem. Magnézium marad, görcs marad. Kell egy nyúl! (akit kinéz az ember maga előtt, és a tempóját tartva rátapad). Ez jó ötlet,  mert ha saját magamra hagyatkozva futok, akkor felgyorsulok 5:15-5:20 közé, de azt már nem bírom tartani hosszan. Nézzük, lassítás, 5:30-5:40, ez a nő jó lesz. Nem futjuk le, csak utána. Mondom, nem futjuk le. Jó, oké! Csak mögötte! Itt a lejtő, most 2 kilométerig jó, csak a sarkazás miatt érzékeny a bokám, nem tudok rendesen ereszkedni. Lehet, hogy elmegy ez a maraton? Csak nem!

37 km: oké, jó a nyúl, visz, nem kell hosszan sétálni, csak pár lépéseket, de látom a fehér sapkáját, utol tudom érni. Jól van, gyerünk, megyünk tovább. Jönnek az ato..(még) táblák. Ato 5 km. Hejj, ha tudnátok, hogy utálok futni. Komolyan! Sétálok is egyet, ennek a maratonnak lőttek. Nem is merem kiszámolni, mikor érek be.

38 km: ato 4. Anyátokat. Ato...persze, hogy itt van a legtöbb fényképész, nem érdekes, ezekből egyet se teszek ki sehova. Jól van, nyúl, futás. Nyugiba szépen! Nem kell elkapkodni, már amúgy is szar az egész.

39 km: ato 3 Hogy bírtam én eddig jönni? Sétáljunk, nem inkább fussunk. Jó fussunk kicsit, aztán sétáljunk kicsit. Szerencsére itt már egy csomóan sétálnak. Fusson, akinek két anyja van!

40 km: innen visszaszámolok, remélem, legalább 3 óra 50-en belül leszek. Hú ez egy foscsi eredmény. Amilyen jól ment a Budapest Maraton októberben, olyan rosszul megy most. Mi történt? Mi a fene történt?

42 km: végre lefordulunk a parkolóba, még 300 méter. Most már nem állok meg, nem sétálok, de mindegy, nem leszek 3:50-en belül. Tavaly a célban a meghatottságtól sírtam, most a csalódottságtól. Francot, nem így fogok beérni. Letörlöm az arcom, átfutok a célon, megállok. Vizet adnak a kezembe, mire észreveszem, meg is ittam. Kicsit sétálni kell az érmekig, egy kb. 8 éves kisiskolás srác a nyakamba akasztja. Arigató. Na jó, nem bőgöm el magam előtted, azt hinnéd, örülök. Kis toporgás, ölelkezés, vissza a szállodába. Uramatyám, mindenem fáj, nem bírok mozogni. Azonnal le kell feküdnöm. Őrült éhes vagyok. Azonnal enni kell! Tavaly még kaja után sétáltunk egyet, most nem leszek képes. Ágy, forró víz, alvás.

Másnap reggel indultam vissza Kiotóból Tokióba. Még most pontosítanom kell magamat a shinkansenek sűrűségével kapcsolatban. Az alábbi képen csak a Tokióba indulókat vonatok listája látható. Kis matekkal ez azt jelenti, hogy 200 km/órás sebességgel és óránkénti 10 vonattal számolva átlagosan 33 kilométerenként van egy shinkansen a vonalon!

Az előző napi városnézésről is írok pár szót, de most kicsit más oldalról megközelítve. Jöjjenek a furcsaságok képekkel illusztrálva!

Az Aranypavilonnál sétáltam, amikor lekaptam a kertészeket, ahogy a mohaszőnyegről a leveleket söprik nagy gondossággal, hogy természetesnek hasson.

Egyébként az ilyesfajta természetesnek és végtelenül harmonikusnak  tűnő japánkertek mögött iszonyan nagy munka van, gyakorlatilag minden nap kertészek serege dolgozik rajta. Csak maga a tervezés éveket vesz igénybe, a kivitelezés pedig gyakorlatilag soha nem ér véget. Mire beérik egy kert, addigra évtizedek telnek el.

Magánál a pavilonnál látogatók tömege volt, mindenki próbálta elkészíteni a maga klasszikus képét az arany színben tündöklő épületről, én pedig arra gondoltam, hogy megörökítem a fotókészítést. 

Felteszek pár képet egy youngtimer kiállításról, ami a shogun rezidenciájának kertjében volt. Itt Japánban az ősi és a modern összefonódása egyáltalán nem jelent gondot, a mindennapi élet része, és senki nem ütközik meg azon, hogy miért kerül Ferrarik, Lambók, Astonok serege – a Citroënről nem is beszélve – a 400 évvel korábban élt legfőbb katonai méltóság hátsó udvarába. Nem mellesleg nem is néz ki rosszul, nekem nem bökte a szemem vagy a szépérzékem, mindkettő rendben van. Kontraszt, kontraszt, de összesimulnak.

Maradva még a természetes(nek tűnő) dolgoknál azért talál az ember egész furcsa eseteket is. Elmentem a Yodobashi Kamera nevű áruházba, ez olyan, mint nálunk a Média Markt, csak a méretét ls a választékot tekintve meg kell szorozni ezerrel.

Ami techikai eszköz itt nincs, az nem is létezik! Például, ahogy a kép mutatja, műkályha műtűzzel, de úgy, hogy egyben párásító is, azaz a vízpára száll fel, amit narancssarga fénnyel alulról megvilágítanak! Vagy olyan Panasonic légkondi, hogy a beszerelt infrakamera szkenneli a szobát, és ha embert talál, leméri a bőre hőmérsékletét, majd oda – és csak oda a szobában – hideg vagy meleg levegőt fúj attól függően, hogy szerinte fázunk vagy melegünk van.

De mi az, ami itt nem létezik? Még a vásárlásnál, egészen konkrétan a fizetésnél maradva a következő mondatok például lefordíthatatlanok japánra, de ha mégis, nem értenék, hogy mit akarunk. Szép sorban (nekünk, magyaroknak egyik sem lesz új!)

- Nincs aprója?

- Nincs kisebb?

- Nem tudok visszaadni, váltsa fel valahol.

Itt az átlagos vevő akkora úr, hogy a fenti mondatok elképzelehetelenek. A vevő „dolga” a vásárlás, a bolté meg az eladás, tehát ha nem tud visszaadni, akkor nem készült fel a kötelességére rendesen, tehát hibázott! Soha nem történhet ilyesmi! Ahogy az sem, hogy ultraibolya fény alatt megnézzék, hogy nem hamis-e a pénz. Azt feltételezni, hogy a Tisztelt Vevő hamis pénzzel akar fizetni - szándékosan vagy véletlenül -, akkora udvariatlanságnak számítana, hogy ha  a bolt vezetősége megtudná, hogy valamelyik pénztáros ilyet csinál, bocsánatkérésképpen valószínűleg legyilkolná a személyzetet, majd harakirit követne el, és végrendeletileg beszántatná a helyet örök mementóként a jövő számára! Na jó, kicsit túloztam, de hát maga a szituáció is science fiction.

Manapság egyébként a legtöbb helyen már olyan pénztárgép van (akár kis sarki boltokban is), ahol a kasszás az átvett pénzt egy olyan  automatába rakja, amelyik a berakott címletek alapján kiszámolja a visszajárót, és egy kis tálkában ki is adja. A kasszásnak csak mosolyogni kell, számolni nem. Mert a gép sohasem téved. Egyszer trükkös leszek majd, és megnézem, hogy mit csinál a magyar ötforintossal, ha „véletlenül” bekerül egy az odaadott pénzbe. Ha tippelnék, azt mondanám, hogy a pénztáros visszaadja, és sűrűn elnézést kér, amiért én hibáztam!

A nap végül  hajnalban ért véget. Miután megérkeztem Tokióba, ebédeltem egy nagyon kedves barátommal, áttekintettük a bilaterális kérdéseket (azaz jót dumáltunk és jókat röhögtünk kaja közben), aztán vissza a szállodába, edzőruha a táskába ugrik, 4 szál csabai kolbász szintén, és indulás találkozni Czéh Sanyival, hogy végre odaadjam neki ezt a sok sz@rt a kolbi mellett, amit idáig cipeltem. Jó, most nem volt olyan nehéz, mint tavaly, amikor egy komplett szerszámosládát hozatott velem, én meg el is hoztam neki. Mert itt nincs, ugye!?  Már előre rettegek, hogy mit akar hozatni majd jövőre! Gépzongorát? Kerti grillkészletet?

Együtt ittunk még egy kávét edzés előtt, aztán némi aikido, de csak szépen, mert kár lenne most meghúzni magam, teázás a tatamin, aztán Sanyival még úgy gondoltuk, hogy eszünk is valamit, meg dumálunk, mert kell neki a magyar hang, hogy ne érezze magát olyan egyedül.

Az utolsó előtti vonattal indultam vissza a szállodába, két átszállás, kb. 1 óra zötyköldődés...lett volna, ha a jet lag fejbe nem vágott volna, de úgy, hogy simán nem szálltam le az állomásomom, hanem szépen bealudva továbbvonatoztam egy másik tartományba.

Mivel a japánok a szükségesnél kevesebbet alszanak, és ez igaz a teljes népességre, ezért minden lehetőséget kihasználnak, hogy  bepótolják, ahol lehet, többek között a vonaton. A nap bármely szakában van alvó japán az utasok között, aki nem a telefonját bizgerálja (némítva persze, ráadásul vonaton telefonálni tilos, hogy ne zavarjuk a többieket), szóval az alszik.Így aztán én sem tűntem ki az emberek közül, egy-egy állomáson néha kábultan felnéztem, láttam, hogy nem ez az, ahol le kell, és visszaájultam. Csak akkor tudatosodott bennem, hogy valami van, amikor már teljesen idegen állomásneveket kezdett bemondani a hangszóró, amit még életemben nem hallottam. Felugrás, kóválygó fejjel a vonatból ki, ellenőrzés, hogy hol is vagyok, látom, hogy a vonal még ugyanaz, csak túltoltam. Oké, semmi gond, át a másik oldalra, és indulás vissza...ez lett volna a terv, ha nem derült volna ki hogy ebben az irányban ugyan ez az utolsó előtti vonat volt, de visszafelé már elment az utolsó is. Csikorgó fogak, az összes aprószentek felsorolása, oké taxi. A vasutas, akit megkérdeztem, hogy van-e még vonat, nagyon kedves volt, mondta, hogy szívesen elkísér és megmutatja a taxikat, hol állnak, jön velem, csak közben van egy kis dolga. Ami a mozgólépcsők slusszkulccsal való leállítását jelentette. Szépen végigballagtunk az állomáson (2 vonal találkozik itt, két-két mozgólépcső fel meg le, összesen nyolc) megvártam, amíg megállítja az összeset, néha bátorítóan mosolygott, megbeszéltük a hóhelyzetet itt meg Magyarországon, és már végeztünk is. Mit ne mondjak, szürreális volt, és kiváló filmjelenetet lehetett volna felvenni belőle, ahogy idegen tartomány idegen  és töküres vasútállomásán ballag a jeges szélben egy szerencsétlen magyar meg egy japán éjszaka fél egykor, kulcsolgatják le a mozgólépcsőket, és arról csevegnek, hogy Magyaroszágon ha lesett a hó, jönnek-e a farkasok.

Aztán taxiba be, laza egyórás út haza, ahol végig azon aggódtam, hogy van-e nálam elég készpénz, de aztán kiderült, hogy kártyával is lehet fizetni. Szállodába be, légkondi be (itt ugyanis mindehol légkondival fűtenek is meg hűtenek is, olyan, hogy radiátor, nincs), meleg, egy kóla, ágy, és a haza meg van mentve.

Ahova az egész történetet mára ki akarom kanyarítani, az a már korábban említett jet lag. Ami tényleg nagyon durva tud lenni, főleg egy ekkora, 8 órás időeltolódásnál. Én mindig nagyon büszke voltam rá, sőt többször fennhangon méltattam magam mások előtt, hogy van a fejemben egy óra, így nem nagyon kell igazit használnom, mert pár perc pontossággal megtudom mondani még közvetlenül ébredés után is, hogy mennyi az idő, vagy ha beállítom a gondolataimmal, akkor pont időben, vagy egy kicsit korábban felébredek magamtól. Na itt most lemerült az elem! És ez meg csak a kisebb gond a jet lag-gel. Olyan, mintha az ember folyamatosan kicsit be lenne rúgva, csak éppen nem tud róla. Szédül, úgy érzi, hogy mozog a lába alatt a föld, lassabban tud beszélni, kicsit jobban kell koncentrálni mindenre. Aztán jön az éjszaka, amikor hullafáradt vagyok, a szemeim fájnak, de nem tudok aludni. Kiotóban éjfélkor feküdtem le, és fél négykor keltem, fél nyolcig forgolódtam, aztán a végén inkább elmentem futni, mert azt legalább szeretem. Végül pedig eljön a napnak az a része, amikor otthon este lenne, és akkor meg mintha fejbe vágták volna az embert, ahogy egyszer Vavyan Fable fogalmazta meg egy jó könyvében „képes robbanásszerűen elaludni”. És az emésztési kérdésekről még nem is beszéltünk! A tudomány jelen állása szerint az egyetlen hatékony eszköz a jet lag ellen, ha az ember otthon marad. Ha meg mégse marad, akkor idő kell hozzá, meg lehetőleg türelem, mert úgyis elmúlik. Ezért is jöttem a futás előtt majdnem egy héttel korábban, hogy legyen idő átállni, mert alva azért mégse az igazi maratont futni, nemdebár?

Alkalmi ráadásként tudományos igényű, ámde a szükséges szintet biztosan el nem érő anyag következik. Már itt az elején gyorsan le kell szögeznem, hogy csak a saját tanulmányaimra és tapasztalataimra támaszkodom, így ha esetleg tévednék akkor a japánt magas szinten beszélő barátaim nézzék el nekem! Maradnék önkéntesen  a TIT-tanfolyam jellegnél, cserébe ígérem, érdekes lesz!

Tehát a mai szösszenet: a kanjik, vagy magyarosan írva kandzsik, ki hogy szereti. Mindenki minden nap találkozik vele, hiszen rengeteg emberre vannak különféle írásjelek tetoválva japánul, esetleg kínaiul. Ez, ha szépen van megcsinálva, akár esztétikus is lehet, de nekem néha eszembe jut, hogy a másik oldalról nézve vajon mit szólnánk hozzá, ha keleti emberek különböző bőrfelületeire ilyen kifejezések lennének felvarrva mondjuk magyarul, hogy az egzotikumnál maradjunk, mint mondjuk „család”, „út”, „szerelem”, vagy rosszabb esetben „csatorna”, „lázas”, és egyebek. Láttam ilyet, nem mertem megmondani, mit visel az illető bizonyára nagyon büszkén. De van azert viccesen kirívó jó példa is, Bazsó Gábor, alias Ninó Karotta driftkocsijára a „sárgarépa” van kandzsikkal felírva, merthogy karotta...éértitek?!

De vissza a komoly tudományhoz!

A kandzsik a kínai kultúrából jöttek, mert a japánok előszeretettel vettek át már a középkorban is mindent, ami kínai volt, mert az olyan menő és egyben elegáns. Írtak mindent kandzsikkal, néha ugyanazt a fogalmat más-más jelekkel is írva, érti, aki érti. Merthogy az írásjegyek mögött fogalmak állnak, ellentétben a magyarral mondjuk, ahol az „m” mint jel mögött nincs saját értelem. A kandzsik esetében azért van a fogalom a jelben, mert ez  tulajdonképen az idők folyamán egyszerűsödött képírás. Mutatok példát:

木 –„ fa” Látjátok az ágakat és gyökereket?

川 – „folyó” Ahogy fentről látjuk.

山 – „hegy” A csúcsokkal.

Aztán ha szintet lépünk:

林 – „liget” Ugye megvan a két fa?

森 – Na, ki tippel? Igen, ez az „erdő” 3 fája, egy pont oda.

Bomyolítsuk tovább egy picit:

女 – „nő” Ehhez már kell egy kicsi képzelőerő, de annyit segítek, hogy oldalról mutat egy japán ülésben ülő nőt, a kezét az ölében tartva.

 Aztán még egy, hogy viccesre is vegyem:

姦 – „lármás” egy olvasata, elnézést hölgyek.

安 – Valakitől tipp? Nő a tető alatt, azaz „olcsó”. Merthogy otthon maradt, nem vásárol.

Vagy egy érzelmesebb:

子 – „gyerek” Rövid kéz, a testhez képest még nagyobb arányú fej.

Ha pedig a két fentit összetesszük így:

女+子=好 azaz egy kandzsit csinálunk belőle, akkor azt jelenti, hogy „kedvel”, „szeret”. Ahogy mi szeretjük az asszonyt meg a gyereket. (A szerelem más kandzsi, az a vörös és a szív egymás fölött, ugye érthető ❤️)

Persze vannak ennél jóval bonyolultabb, és képileg mégis jelentést hordozó kandzsik, mindezt csak azért mutattam, mert számunkra, akik teljesen más írásrendszert használnak, nem egyértelmű, hogy milyen úgy olvasni, hogy a képet látjuk a jelben. Talán ez magyarázza azt, hogy a japánok miért rajonganak annyira a képregényekért (ez a manga), a rajzfilmekért (anime, ami egyébként az animáció szóból jött). Mert ezeket ők szinte ’olvassák’, nem ’nézik’, mint mi. De olyan sebességgel, hogy ők egy dupla oldalt néhány másodperc alatt letudnak. Láttam vonaton rengeteg mangát olvasó embert, némelyik olyan vastag volt, mint egy telefonkönyv (a manga, nem az ember)  de úgy is tűnt, mintha abban keresnének egy telefonszámot, úgy pörgették a lapokat.

A folytatásban már tényleg jön a maraton is!

Leszálltunk Japánban, imádom, szeretem, fel vagyok dobva! Nem tud olyan fárasztó lenni az út, hogy ne akarjak kiugrani a bőrömből örömömben minden alkalommal, hiába ez a tizenegyedik! Őrült szerencsém volt a tokiói járattal, mert a gép még félig sem telt meg utasokkal, a hátsó fele meg egyenesen üres volt. Ritka alkalom, én legalábbis annak gondolom, bár nem utazom sokat repülővel. Ugyan nem nyúltam el egy középső sor négy ülésén, annál úribb ficsúrnak tartom magam, de kifejezettem kellemes volt, hogy nincs szomszédom, és kényelmesen beköltözhettem két egymás melletti székbe.

Landolás után azonnal átjutottam a határellenőrzésen, annyira nem volt tömeg (1 perc kedélyesen csevegve az öreggel, aki a belépési engedélyeket ellenőrzi. Mondtam, hogy tizenegyedszerre vagyok, higgye el, jól töltöttem ki), 1 perc a határőrnél (itt nincs bájcsevej, csak ujjlenyomat-vétel és fotó), 5 perc, amíg megjött a bőrönd, még egy perc a vámossal, amíg elmagyarázom neki, hogy miért jövök megint, ha már szeptemberben is voltam.

Kis kitérő még a határőrökhöz. Amikor 2007-ben először jöttünk Norbival és Gyurival én mentem át elsőnek. Utánam jöttek ők egy másik ablaknál, és véletlenül elfelejtették aláírni valahol a nyomtatványt. Én önhatalmúlag visszaléptem, ezzel hivatalosan elhagyva Japánt, odamentem hozzájuk, és mondtam, mi a gond, majd ismét be akartam menni. Az ablakban ülő kifejezetten csinos arcú határőr hölgy ugyan nem szólt semmit, de nekem azóta megvan a ’gyilkos tekintet’ pontos definíciója.

A reptéri transzferbuszhoz futni kellett, hogy elérjem, így a hagyományos „megérkeztünk-teá”-t sem tudtam venni az automatából. Szokássá vált már, hogy a buszra várva veszünk az egymás mellett sorakozó italautomatákból palackozott zöld teát, de most nem volt rá idő. Ellenben megérte sietni, mert ez a járat  durván 700 méterre tesz le a szállodámtól. Igaz, előtte 2 órát megy. Úgy kell ezt elképzelni, mintha leszállnék Ferihegyen (bocs, nekem ez marad), a taxisdrosztnál felülnék a buszra, és mondjuk Székesfehérváron letenne az utcában, ahova megyek, úgy, hogy indulástól érkezésig végig városban megyünk!

Masuda sensei már vár, elmegyünk és kicsit berúgunk kettesben, csak, hogy érezzem, tényleg hazaértem!

Másnap reggel indultan nyugatra, Himeji, Kiotó, meg egy kis futás este. Shinkansennel utaztam, és amúgy is megér egy misét a japán vonatközlekedés, Mert. Ennél. Tényleg. Nincs. Jobb. A. Világon. Részrehajlás nélkül! De tényleg!

Következő nap érkeztem Kiotóba. Durván 500 kilométert utaztam shinkansensen, 9:50-kor indult Tokió állomásról és 12:08-kor szálltam le a vonatról. Közben 3 állomáson álltunk meg, így, ha ezeket is beleszámolva megnézzük az átlagsebességet, akkor az 217 km/órára jön ki! Ahogy ígértem, Waze-zel lemértem sebességet néhány helyen, nekem az app 237 km/h-t mért. A pontossága pedig egészen elképesztő. De ez nem csak a shinkansenre, hanem minden vonatra igaz, éves szinten átlagosan másodpercekben mérik a késést. És a szerelvényeket nem automata vezeti, hanem mozdonyvezetők, akik képesek ennek a hihetetlen pontosságnak a betartására. Automata egyedül abban az esetben avatkozik be, a földrengés van, mert akkor leállítja a közlekedő vonatokat. Nagyon büszkék rá, hogy ilyesfajta balesetből még soha nem volt haláleset a shinkansenek bevezetése óta (1964 Tokiói Olimpia). Ha valaki arra gondol, hogy a shinkansen itt olyan, mint nálunk az InterCity, akkor azért elég nagyot téved. Első alkalommal, amikor Kiotóba jöttem, a biztonság kedvéért már előre meg akartam venni a jegyemet a következő napi vonatra. Kiszolgáltak ugyan, de egy kicsit értetlenkedtek rajta, hogy miért másnapra veszek jegyet. Aztán kiderült, hogy például a Tokió-Kiotó vonalon ezek a vonatok fél óránként, vagy éppen még sűrűbben járnak, így aztán elég közvetlenül utazás előtt megvenni. Én most egy kicsit korábban érkeztem, nem is engedtek beszállni, a peronon kellett várakozni, így viszont láttam híres takarítóbrigádok egyikét, akik 7 perc alatt takarítják ki a teljes vonatot indulás előtt! A jegykezelés is egy kicsit másképp zajlik, mint otthon. Egy normál vonatra az ember az állomáson automatából veszi meg a jegyet. Becsúsztatja egy leolvasóba a kapunál, majd amikor célállomáson leszáll, a kimenő kapunál is becsúsztatja a leolvasóba, de akkor a gép már nem adja vissza. Ez így még oké is. De ha az embernek három jegye van egyszerre, mert mondjuk elindult egy kisvárosból, és átszállással eljött Kiotóba (egy sima jegy az első vonalra, egy jegy a shinkansenre, meg a helyjegy), akkor a gép mind három jegyet tudja kezelni úgy, hogy egyszerre rakom be őket összefogva a kezemben. És csak azt adja vissza, amelyiket majd a célállomáson kell leadni! Ennél már csak a nagyszerűbb, ha az embernek van egy feltöltős vasútkártyája, és a kapunál a pénztárcáját hozzáérinti leolvasóhoz, majd még egyszer a kijáratnál a másik állomáson, és ezzel kész is van a jegykezelés. A gép pedig minden alkalommal kiírja, hogy mennyi pénz van még a kártyán. Na ilyen mikor lesz nekünk? Ezenkívül lehet vele fizetni boltban, a metrón, a sarki fűszeresnél, meg még ezer helyen

Kiotóban megint szerencsém van, mert nagyon jó volt az idő. Ugyan az itteniek panaszkodtak, hogy kicsit hűvös, de ez 15 fokot jelentett. Csodálatosan sütött a nap, és kiotói növényzetre nagyon jellemzőek a vörös, sárga és zöld színek ebben az évszakban. 

Mára a ráadás, a japán nyilvános fürdő. Természetesen ez sem olyan, mint otthon. Itt szinte minden magát japánosnak tartó hotelben van, és emellett persze vannak még önálló fürdők is, nem is kevés, hiszen az ország tele van hőforrásokkal.

Nyilvánosnak azért nyilvános, mert a priváttal ellentétben nem kell előre foglalni, viszont a férfi és női rész külön van. Merthogy meztelenül fürdünk. Az egyetlen – ámde igen meglepő, sőt elsőre még nekem is döbbenetes – kivétel az, hogy egy bizonyos életkor alatt a kislányok apuval bemehetnek a férfi részre! Oké, mondom még egyszer. Vagy inkább kérdezem. El tudjátok képzelni amikor egy nagyobb fürdőben 50-100 válogatott korú, tíz évestól száz évig tartó tök meztelen férfitömegben ott sétálgat egy 3-4 éves kislány? Mert ilyen van. Persze érthető, hiszen, ha anyuval bemehet a kisfiú, ami mondjuk egy mosdóban nálunk is elfogadott, akkor apuval a kislány miért ne? De azért mégis...komolyan, először alig hittem a szememnek.

Na de előreszaladtunk, mert még nem vagyunk a fürdőben. Van pár kategória a hotel alagsorában levőtől az irgalmatlanul drágáig, a sima csempés medencétől a kis sziklakertet utanzó „természetes” tavakból álló fürdőkomplexumig, ahol olyan víz csorog a szikláról, amiben előzőleg gyógynövényeket áztattak.

Bemegyünk, levetkőzünk, felkapjuk a kis 20x20-as törölközőt, ééés...megyünk mosdani. Japánban ugyanis minden fürdés előtt, illetve annak a részeként, de először megmosdunk. Tetőtől talpig. Erre a falra bokamagasságba szerelt kis zuhanyzók szolgálnak. Előttük sámli (ha drága, akkor cédrus, ha olcsó akkor fenyőnek kinéző műanyag, ha még olcsóbb, akkor sima műanyag), erre ülünk. Minden zuhanynál van még egy kis lavór, hasonlóan a sámlihoz ez is lehet mindenféléből, illetve folyékony szappan, sampon, kondicionáló nagy flakonokban. Jól alaposan lefürdünk. Aztán lehetőleg még egyszer, mert piszkosan a forró vízbe menni egészen kivételes illetlenségnek számít. Nagyon alaposan leöblítjük magunkat, erre lehet használni a zuhanyt, de tradicoinálisan úgy csinálják, hogy megtöltik vízzel a lavórt, és leöntik magukat szintén többször, mert szappanhabot is taplóságnak számít a vízbe vinni.

Ha már nagyon tiszták vagyunk, akkor jöhet a forró víz, ami 30-45 fokos, medencétől, helytől, forrástól függően. Visszük magunkkal a kis törölközőt úgy, hogy négyrét hajtjuk, és feltesszük a fejünk tetejére. Ez pár perc mülva nagyon jól fog jönni, amikor a fejünkről lecsorgó izzadtságot tudjuk vele törölgetni. Ülünk nyakig a forró vízben, élvezzük, hogy kilazulnak az izmok, enyhülnek a fájdalmak az inakban, izületekben, dumálunk, nevetünk, élünk. Ha van tóbb medence, lehet cserélgetni, a nagyobb helyeken van klasszikus szauna (pár helyen tévével a szaunában, nem vicc!), vagy sószoba, ami nem olyan, mint az otthoniak, hanem itt egy vödörnyi nedves só van a gőzterem közepére rakva, amivel be lehet dörzsölni a bőrünket. Jó mindenféle bőrbajra, emlékszem olyan emberre, akinek másnapra enyhültek a pikkelysömör tünetei.

Persze minden jósága mellett azért akadnak kellemetlen meglepetések is. Az egyik, hogy általában nem szeretik beengedni a tetovált embereket. Velünk megtörtént, hogy Masuda sensei, Norbi, akinek van néhány tetkója, és én elmentünk fürdőbe, és nem voltunk elég óvatosak, így azután, hogy levetkőztünk, Norbit megkérték, hogy öltözzön vissza és az előtérben várjon bennünket. Nem élveztünk őszintén sensei-jel a vizet, nem is maradtunk sokáig.

De hogy mókásat is meséljek, emlékszem egyszer egy olyan fürdőbe mentünk, ahol gyógynövényes vizet engedtek a sziklákból kirakott medencébe egy kis vízesésből. Színre olyan volt, mintha kólában fürödtem volna, a hőmérséklete 42 fokos volt. Egy percig nem volt semmi gond, aztán éreztem, hogy egyre jobban éget a víz lent a koronaékszereknél. Gondoltam, majd elmúlik, ha hozzászokom a forrósághoz. Nem lett igazam, mert egxre jobban csípett, úgyhogy pár másodperc múlva szabályosan ki kellett ugranom a vízból, és kiülni egy kis padra terpeszben, hogy a hűs szellő enyhítse a kínokat, és a fejemen hordott kis törcsivel szégyenszemre törölgettem magami a medencéből vigyorgó 80 éves papák előtt. Kiderül, hogy a gyógynövények között van valami csípős is, ez a ház specialitása. Hát nekem nem jött be.

folyt. köv.