Minden pályának, stadionnak lelke van, ebben biztos vagyok. Már maga a műanyag székekkel dekorált nyers beton képes rá, hogy történetek százait mesélje el, s ha erre kap 50.500 emberi testet mediátornak, akkor érzed csak igazán a lüktetését. Ezt hívják a szurkolók, a kedvenc csapatuk szívének. Én hallhattam dobogni az Eintrach Frankfurtét.

 2017 karácsonyán felvetődött bennem az ötlet, hogy a tv-képernyő helyett, akár egy stadionból is végignézhetnék egy külföldi, topligás mérkőzést. Egy kis unokatestvéri közreműködéssel, két töltés káposztával és három töltés szatmári szilvapálinkával később már megvolt a terv: irány Frankfurt. Különösebb „á propos” nélkül, „olcsó, de legalább Bundesliga” felkiáltással futottunk neki, végül hárman a történetnek.

2018. április 6-án, kellemes nyugati szél kíséretében szállt fel gépünk az egyik legnagyobb európai reptér felé.Az érkezés öröme, az első német sörök és wiener snitzelek után nyugovóra tértünk, készülve a szombati városnézésre. A másnap a kellemes német tavaszban telt, a metropoliszokat idéző banki negyed és a szecessziós épületek keverékének árnyékában, fel-felemlegetett gondolatokkal, hogy tulajdonképpen a másnapi meccs lesz a hétvége fénypontja. Még több sörrel és snitzellel (ősmagyar nevén „bécsi szelet”, avagy kirántott hús), na meg az Eintrach Frankfurt logójával ellátott almaborral később, már vasárnap jártunk.

 2018.04.08. A város nem volt különösen zajos a meccs miatt. A Commerzbank Arena a Frankfurtot körülölelő erdőben található, így a központ forgalmát aligha forgatja fel egy-egy összecsapás. Felugrottunk az első villamosra, ami a stadion felé vette az irányt és elkezdett elkapni egy kellemes bizsergés. A Hornby-féle meccsbetegséghez ugyan nem lehet hasonlítani, amikor kedvenc csapatunk meccse előtt stresszgombóccá változunk. Én nem vagyok drukker, csak egy turista, egy szimpatizáns, egy vendég az ő élvezetükben. Már-már neheztelhettek volna rám az Eintracht-drukkerek, akikkel egy vonalon utaztunk, hogy ennyire „lazán” és „boldogan” futok neki a meccsnek, mikor ők egy komoly téttel bíró összecsapásra készülnek: a cél az Európa liga. A hangulat mégsem volt feszült, sokkal inkább családias. A villamos sem tűnt zajosabbnak, mint egy átlagos délutáni járat. Egyszerűen csak színesebb volt. Vörös-feketébb.

A pályánál leszállás, s indult a hömpölygés a beléptető kapu felé. Itt-ott sálakkal üzletelő árusok és curry-wurstot kínáló büfések sormintája látszik, majd lassan megérkezünk a főbejárathoz. Gyors taperolás után az első hivatalos „fan-bolt”-hoz vezetett utam. Gyűjtöm a kitűzőket, nagyjából egy hónapja, mióta a barátnőm hozott egy FC Baseleset, egyenesen a svájci város repteréről. Miért ne futna össze az ember, pont itt, pont így, egy magyarral? Töri a közös nyelvet, de mégis örül. Szigligeten született, de már régóta kint él. Hajrá Frankfurt, jó szurkolást, köszönünk el. Kis séta a stadionhoz, amikor egy pillanatra csend lesz. Nem körülöttem, bennem. Ott van előttem az aréna. Fiatal, hiszen a 2006-os VB-re készült, de pont ezzel az ifjonti hévvel dominálja a lemenni készülő nappal festett tájképet. A múlt emléke csak izgalmasabbá teszi, hiszen a gyermekkorú épület mellett a nagy előd oszlopai tornyosultak, intő kezekként, hogy viselkedjen a kölyök és maradjon méltó a helyiek szeretetére. Megérkeztünk hát, és egyre jobban érzem a vibrálását.

Itthon többen is kérdezték, hogy „volt-e balhé?”. Nos, a válasz röviden: nem. Hosszabban úgy tudnám jellemezni, hogy egy hoffenheim drukkert, egy frankfurti segített ki apróval a talponállónál. A két tábor közt nincs igazán látványos feszültség, csak kilencven percnyi, szezononként legalább kétszer. Direkt hamarabb érkeztünk, de már így is körülvette a lelátókat egy látványosan hömpölygő tömeg… ideje tehát elfoglalni a helyünket. Kis keresgélés és séta után meg is lett. A fekete székek alig 20 méterre voltak a pályától, szemben a Nordestkurvéval, a hazai ultra-maggal, majdnem a déli kapu mögött. Ugyan az oldalsó lelátóról még jobb lenne, de a képeim nagy részébe befurakodott labdafogó hálót leszámítva, nem lehet panaszunk a kilátásra. Egyik ámulatból a másikba esve, hogy milyen monumentális is az építmény, egy kicsit elhallgatott bennem a dobogás. Aztán a lányos zavart leküzdve, ahogy közeledett a kezdő sípszó és teltek meg az üres székek, a lüktetés zaja egyre hátborzongatóbb lett. Már a jó értelemben.

A nordestkurvét, valamint az összes többi lelátót lassan tömeg lepte el. A vörös-feketék abszolút fölényben voltak, de tisztes vendéglátóként viselkedtek, egészen a nyitányig. Hiszen a meccs előtti jelenet még nem volt komoly. A Hoffenheim játékosainak kifújolása, mikor megérkeztek a pályára, melegíteni, csak egy egyszerű ugratás volt. Egy gyermeki csíny, viccelődés. 50.000 gyermek csínye. Meccs közben ez már macska-egér harc volt inkább, hiszen a maroknyi kék-tábor néha felülkerekedett hangban a hazaiakon, de Frankfurt városának fiai csak épp megpihentek, hogy egy újabb hangorkánnal elnyomják a tabellán mögöttük álló csapat támogatóit. Így kell viselkedni egy stadionban kérem. A szurkolói csoportok adok-kapokját csak egy dolog törhette meg: a tisztelet. Egy ideál tipikus meccsen megadjuk a hazaiaknak járó figyelmet a himnuszuk végighallgatásánál és a játékosok ünnepélyes felkonferálásánál. Nem ismertem a dalt, s a játékosok közül is csak 5-6 név volt ismerős, de a taktusok már fél perc után libabőrt varázsoltak a karomra, s így Lukas Hradeczky nevét már úgy kiabáltam együtt a frankfurti táborral, mintha a Hauptbahnhoffnál együtt melegítenék minden meccs előtt a szurkolótársakkal. Az ünnepélyes bemutatást, a himnuszt és a csapat kabalaállatának körbekísérését a stadionban, egy tisztes pirotechnikai bemutatóval koronázta meg a Nordestkurve, United Colors of Frankfurt felkiáltással. Itt minden szín, csoport és csapat együtt küzd, ezúttal a frankfurti gyermekeket segítve, lásd a stadion nem csak egy meccs miatt lehet összefogás színtere, hanem akár egy nagyobb cél olvaszótégeje. A füst ellepte a velünk szemben lévő kaput, így a kezdő sípszó okozta extázist hamar megtörte egy újabb: nagyjából két perc szünet, amíg elvonul a szinkavalkád, s előtűnik a frankfurti finn hálóőr ketrece. A játékot a fentebb vázolt adok-kapok követte, engem pedig teljesen magával rántott az atmoszféra. Kissé nehezteltünk a hazaiakra, mivel egy nappal eltolták a meccs időpontját, nekünk pedig ezért kellett plusz egy napnyi foglalást intézni, na meg a repülőutat eltolni 24 órával. Ennek az lett az eredménye, hogy Patrik barátom kijelentette: ő a Hoffenheimnek drukkol. Alig kezdődött el a meccs és azt mondta, hogy inkább megbocsájt a csapatnak, mert olyan hangulat van. Erre képes az atmo, a stadion szívének dobogása. Ezért hallgat el a kommentátor, hogy a néző is hallja egy kicsit, mi zajlik a pálya körül. Hasonló szerepválságot élt meg legjobb cimborám, mikor Szalai beállt az utolsó 10 percre: na most kinek kellene drukkolni? A vendéglátóinknak, vagy a honfitársunknak? Vittünk ki egy magyar zászlót, de biztos-ami-biztos egy alibivel is készültem: Huszti és Détári nevei ott voltak a fejemben, ha esetleg egy lelkes szurkolótárs árulással vádolna minket. „Persze, egy kicsit Szalaiért is ott van a zászló, de miért ne lehetne, hogy a szépítő gólt ő fejelje egy 4-1-es hazai győzelemnél?” – hangzott a fejemben az esetleges válasz, amit vadászkutya legyek, ha szegényes német nyelvtudásommal át tudtam volna adni. Az alibi azonban bennem maradt, csak egy érdeklődő volt a trikolorunk iránt, egy alig 6-7 éves kisfiú személyében, aki az édesapján keresztül érdeklődött a színes textíliáról.

Szalai nem lőtt gólt. Jovic és Gnabry igen. A futball kvintesszenciája a gól, s ebből kettőt is láttunk, egy lelki hullámvasút panorámáján. Az első találatot a hazai Luka Jovic szerezte, a tőlünk távolabb lévő kapuba. A stadion ilyenkor koncertteremmé változik, ahol éppen elérjük a dal csúcspontját. Az énekes a legmagasabb hangot adja ki, esetleg a gitáros vetődik térdre a gitárszóló közepén, s a hallgatóság önkívületi állapotba kerül. Ezt jelenti a gól, amikor a labda áthalad a vonalon, egyenesen a ketrecbe. 50.000 ember örömét, közte az én örömömet is. A fiú belesérült a találatba, vagy annak örömébe, így hamar elhagyta a pályát. Nem sokkal később jött a fekete leves. Serge Gnabry, a Bayern kölcsönjátékosa meglódult és kilőtte a rövid alsót a kirobbanó kapus mellett. A stadion elhalkult, csak a maroknyi vendég tábor drukkolt, én pedig elkeseredtem egy kicsit… mert erre a meccsre a frankfurti stadion szíve bennem is dobogott.

„Lehet akármennyi pénzed, itt akkor se tudsz Rice Krispies zabpelyhet venni magadnak.” – mondta Luther Blissett, miután hazaigazolt a Watfordba, az AC Milan csapatától. Vajon tényleg csak a zabpelyhen múlt, hogy a jamaikai-angol játékos nem váltotta be, a hozzá fűzött reményeket?

Az egyik feltételezés szerint, nem is őt akarta leigazolni a Milan, csak összekeverték egy Barnes nevű játékostársával. A sztori lényegében az, hogy a megfigyelő látott egy színes bőrű játékost a pályán a Watford színeiben, aki csatár. A frissen Serie A-ba visszajutó milánói gárda rákérdezett, hogy mi az ára, mire Blissettre rákerült egy millió fontos árcédula. Ki gondolta akkor, hogy Barnes is ott van a keretben, aki amúgy meggyőzte a Milan megfigyelőjét. A legendát persze megcáfolták a csapat részéről, de írtam már béna Scoutokról, Ali Dia kapcsán, így akár erről is lehetne szó.

De valószínűbb, hogy nincs. Részben azért, mert a két fiatalember nem hasonlitott annyira, hogy összekeverhetőek legyenek. Másrészt, az AC Milan teljesen más típusú csatárt szeretett volna, mint amilyen Barnes volt és Blissett meg is felelt ennek a stílusnak. A gond az volt, hogy csak elméletben, ugyanis a gyakorlatban ez nem igazán látszott. Harminc mérkőzésen 5 gólt szerzett a támadó és többször is fütty kíséretben hagyta el a pályát a San Siroban. A beszámolók szerint az olasz csapat sokkal mozgékonyabb focit játszott, míg Blissett inkább az erőcsatár kategóriájába tartozott, aki így nem igazán tudott részt venni a mozgásokban. Elhíresült mondása a Rice Krispies zabpehelyről, ez után az időszak után hangzott el, mikor az olasz bajnokságban nyújtott teljesítményéről kérdezték. Meg is hálálta a visszavásárlást, hiszen 21 gólt termelt a következő évadban. 

Blissett egy évet töltött Itáliában, majd kb. fél áron (550 ezer fontért) visszavásárolta őt a Watford, ahová még egyszer visszatért egy bournemouthi kitérő után. Blissett része volt annak a menetelésnek, ami a negyedik osztályban kezdődött és egészen az első osztályig tartott, s talán a csapat történetének legizgalmasabb időszakában volt ott a Vicarage Roadon. A későbbi angol válogatott szövetségi kapitány Graham Taylor irányitásával és Elton John „elnöklésével” hihetetlen utat tett meg a Fouth Divisiontöl a csúcsligáig a darazsas egyesület. Blissett gólkirályi címet is szerzett, mégpedig az első First Division-ös szezonjában, 40 meccsen összehozott 27 góljával. 503 lejátszott meccsével és 186 góljával, ő a Watford mezében legtöbb meccsen pályára lépő és legtöbb gólt szerző játékos. Ugyan karrierjében fekete foltként volt ott a milánói túra, a sárga-fekete csapat szurkolói számára ő a Blissett a legnagyobb játékos, aki pályára lépett kedvenc csapatukban. Blissett a válogatottban is letette a névjegyét, hiszen az első színes bőrű játékosok közt volt, akik magukra ölthették a három oroszlános szerelést, valamint ő volt az első színes bőrű triplázó, aki a debütáló meccsén szerzett három találatot (Luxemburg elleni 9-0-ás meccsen). Ezek voltak azonban az utolsó találatok, hiszen ezt követően nem talált kapuba, a maradék 12 mérkőzésen.

Mi a helyzet Barnesal? Ő sem futott be éppen rossz karriert, hiszen 233 watfordi meccs után 10 évet és 314 meccsnyi időt töltött a Liverpool FC-nél. Két bajnoki trófeával és két kupagyőzelemmel gazdagodott, 1988-ban pedig az év labdarúgója címet is kiérdemelte. Vajon mi lett volna, ha őt igazolja le az AC Milan?

Sir Alex Ferguson visszavonult. Nem ma, már egy ideje. Az utolsó meccsén a West Bromwich Albion ellen vezette a Manchester Unitedet. Az összecsapás 10 gólt hozott, 5-5-ös elosztásban, remek, de keserédes búcsút biztosítva a skót edzőnek. Érdekelt ez a meccs bárkit is, amikor Sir Alex már egy meccsel korábban visszavonult?

Mert az a meccs nem a búcsúról szólt már, amit a WBA ellen játszottak a vörös ördögök. Az egy gálameccs volt, ahol a Red Devils mostani csatára, Romelu Lukaku igyekezett elrontani az öreg utolsó meccsét. Persze, az igazi zárás ekkor már rég megtörtént. Ott ültem a tv előtt és azon gondolkodtam, hogy most mi lesz. David Moyest már akkor is pletykálták, s mivel a szokások embere vagyok, úgy voltam vele, hogy egy „skót edző, aki eddig egy középcsapattal ért el szép eredményeket”, remek 2.0-ás Sir Alex lehetne. Lehetne. Maradjunk is ennyiben.

Viszont ezek a gondolatok nem a WBA meccsnél jutottak eszembe, hanem a Swansea elleni 2-1-re megnyert, érzelmekkel teli összecsapás végén. A búcsúbeszéd és éremátadás után, miután a United megnyerte a meccset egy Fergie-time-os befejezéssel. A hattyúk elleni meccs inkább erről a férfiről szólt, akinek óramutogatási képességeit az Astoria sarkán lévő órásboltban tanulandó példaként vázolnak fel. A férfit, aki úgy rágózott, mint az Orbit reklámarcai soha. A férfit, aki a United második legendás időszakán dolgozott, mint karmester. Tacskó szurkoló koromban nem sok fogalmam volt az edző jelentőségéről, így Sir Alex munkáját is csak későn/később kezdtem el jobban figyelni. Egy Memoár-cikkben amúgy sem fogok taktikai elemzést tartani, maradjon csak a puszta érzelemé és az emlékeké ez a blokk. Egy eleme viszont a meccseknek, amikor a skót ült a padon: a Fergie Time.

Sokan ezt a „hosszabbításban megszerzett győzelem” metaforájának tartják, mégsem innen indult a dolog. Egy játékos, ha az utolsó 5 percben, vagy a hosszabbításban lőtt gólt, akkor az egy Fergie-time találat volt. A fogalmat többen kötik a 99-es Bl döntő eseményeihez, ahol a United a 91 és 93. percben szerzett gólokkal fordította meg a Bayern elleni döntőt. A valóság azonban az, hogy a Fergie-time egy Sheffield Wednesday elleni meccsen született meg. A vörösök meccsén 1-1-es állásnál a negyedik számú játékvezető felmutatta a 7 perces hosszabbítást jelző táblát. Több se kellett Steve Brucenak, hogy gólt szerezzen, és ezzel megnyerje a ’93-as bajnoki címet megszerző csapat győztes gólját. A Unitednak abban a szezonban és utána is többször felrótták, hogy Fergie „kikönyörgi” a csapatának a több hosszabbítást. Az opta statisztikái szerint tényleg a skót mester kapta a legtöbb plusz másodpercet, ha éppen hátrányban, vagy X-re állt a United, így az alapvetően pejoratív, csalásra célzó Fergie-time inkább tűnik negatív, mintsem pozitív jelzőnek. Hasonlóan necces szituáció volt a Manchester City ellen megnyert 4-3-as meccs, ahol Owen döntött a vörösök javára, Mark Hughes pedig kifakadt, hogy mindezt a 6 perces extrában. Kiko Macheda is tekert egy emlékezetes gólt, szintén a ráadásban. A fiatal zseninek kikiáltott olasz karrierjének ez volt az egyetlen igazi nagy pillanata, de ez a győzelem sorsfordítónak bizonyult, hiszen a United itt vett erőt magán, s két kellemetlen vereség után (Liverpool 4-1 és Fulham 2-0) bedarálta a szezon hátralevő részét, négy ponttal megelőzve a ’pooli vörösöket.   

A szó értelme azonban, valahol ’99 nyarának elején megváltozott. Amikor Fergusont kérdezték a „kései győzelmekről”, a játékosok kitartását dicsérte. Fel tudta őket tüzelni annyira, hogy az utolsó percekben se adják fel, még vesztett állásban sem a meccset. Mario Basler hatodik percben szerzett gólja után, a 91. minutumig vezetett a Bayern München. Aztán jött a Fergie time jelentésének átértelmezése. Mert annak a két percnek köszönhetően hívhatjuk ezeket a bravúros fordításokat „Fergie time-szerű góloknak”. A három perc teljesen korrekt hosszabbítási idő, ha minden cserére adunk 30 másodpercet. Csapatonként más fél perc és nagyjából ennyi kellett a csodához. Sheringham, majd a babaarcú Solksjaer csapott le, megnyerve a Camp Nou gyepén a Bajnokok Ligáját, s ezzel kipipálva a nagy "triplát". Attól a naptól kezdve lehetett cinkelni a United drukkereket a sok hosszabbítással… bár hiába a temérdek plusz perc, ha élni nem tudsz vele. Ezek alapján tűnhet az öreg egyfajta Pató Pálnak, aki mindig a végére hagyta a dolgokat, „hejj ráérünk arra még” felkiáltással…csak amíg Pali bára ráborult a háza, s jó magyarként ráért, a skót nem spórolt a melóval és feltüzelte a csapatot a végére, hogy mégiscsak kész legyen a viskóból varázsolt palota.

Mi a helyzet azóta? A Fergie time a város kék felére költözött, leszámitva egy Crystal Palace elleni 2-3-as meccset nemrégről. Matic bombája valamit felidézett abból, ami most a városi riválisnak jól megy. Guardiola Manchester Cityje idén sok pontot szerzett a hosszabbításokban, s zrikálják őket rendesen ezért. Nem ismerős? A Citynél mintha azt akarnák megmutatni: mi is tudjuk azt, amit anno a United Ferguson alatt. Nem feltétlen tudatos ez, inkább az élet egy különös játéka. Emlékszünk a Citizens bajnoki címére? A QPR elleni utolsó percekben megfordított meccs? Furcsa rendező az élet, hiszen egy bajnokságban, egy városon belül, két csapat is tudjon ilyen fordítást produkálni…az különleges.

A Fergie Time fogalmáról már sok vita volt, vitatták valós létezését, pozitív, vagy negatív konnotációját. Én a csapathoz való kötődésem miatt jobban kedvelem az előbbit, de megértem az utóbbit is. Ferguson kapcsán viszont nem csak eme kétes szójáték jön elő majd a futballtörténetben, hanem 13 bajnoki cím, 2 Bl-serleg és még sok-sok kellemes pillanat a vörös ördögök drukkerei számára.

Áh és az utolsó meccs! Rio Ferdinand extázisban tör ki, egy a hosszabbításban szerzett gól után. A United nyer egy meccset, gólt léve az extra time-ban, a főnök utolsó meccsén, a róla elnevezett szakaszában.

Van egy játékos, akinek a klubhűség olyan, mint a Trónok harca rajongóinak az új könyv eljövetele. Idegen fogalom. Sebastian Abrei 41 évesen bekerült a rekordok könyvébe, mint a legkevésbé hűséges futballista a sport történetében!

Homályos emlékeim vannak az uruguayi válogatottban a 13-as mezszámot viselő játékosról, aki az extrémre sikerült 2010-es Uruguay-Ghána VB meccsen (igen, az FC Barcelona ásza, Luis Suárez itt védett egy látványosat a kapus helyett) egy panenkás tizivel lőtte tovább csapatát.Inkább a fizimiska rémlik: egy hajpántos, szakállas, fekete hajú pali képe. Ez utóbbi, mint kiderült, hamisan élt bennem, hisz inkább borostás a fazon, sem mint szakállas, de ennyi megengedhető talán.  Természetesen nem az arcszőre lesz a cikk kulcsa, hanem a világrekord, amit az úriember összehozott.

Sebastian Abreu ugyanis a legtöbb csapatban játszó játékos, a Guinness-rekordok könyve szerint. 1994 óta tartó pályafutása során a most 41 éves Abreu már játszott hazáján kívül Spanyolországban, Görögországban, Izraelben, illetve bejárta már a közép és dél-amerikai régiót is. Hány csapatban játszott ez idő alatt? Nos, a chilei Audax Italianoval, azaz legújabb klubjával kiegészítve, ez már a 26.(!!!) klub, amelynek mezét magára ölti.

A „Bolond” becenévre hallgató játékos pályára lépett a Real Sociedad, valamint a Deportivo la Coruna szereléseiben is, de a Vasast az EL-ből kiejtő Beitar is a volt munkaadói közt van, legtöbbször viszont a Botafogo mezét húzta fel. A brazil csapatnál 93 alkalommal lépett pályára, viszont a többi csapatánál még a 30 meccses „jubileum” elérése is csak ritkán sikerült. A válogatotthoz legalább hűséges volt (ez inkább a FIFA szabályainak köszönhető, bár ha Abreun múlik, talán még a válogatottak terén is nyitott lett volna a váltásra) igaz, olyan nevek, mint Dario Silva, Diego Forlán, Chevanton, Luis Suárez és Edinson Cavani, sosem lehetett igazán kulcs figurája a nemzeti csapatnak. Így is pályára lépett 70 meccsen, ezalatt pedig 26 gólt hozott össze, amivel jelenleg hetedik az uruguayi örökranglistán. Válogatott pályafutása vége felé szerezte meg egyik legértékesebb címét, hiszen tagja volt a 2011-ben Copa Americát nyerő „La Celeste”-nek.

Abreu előtt Lutz Pfannenstiel birtokolta a legtöbbet vándorló játékos címét, de a német kapus kénytelen volt átadni a trónt. Pfannenstiel 2011-ig volt aktív játékos, karrierjét a 25. klubjánál, a namíbiai Ramblersnél fejezte be. A német arról is nevezetes, hogy ő az első és egyetlen labdarúgó, aki a FIFA mind a hat nagy tagszervezetének égisze alatt is játszott profi labdarúgóként.

A végére csak egy kérdés maradt: vajon ez az uruguayi játékos utolsó csapata? Meglátjuk! A nyári átigazolási időszak hamarosan itt lesz, s a júliustól nyúló transzfer ablakban megint ott lehet egy átigazolás, a Bolond nevével a Transfermarkton. Ibrahimovic innen üdvözöl!

"Hogyan szerettél bele a csapatba?"- hangzott el a kérdés több interjúmban is, amit a szurkolói identitásról szóló szakdolgozatomhoz készitettem. Ők meséltek, mert én kérdeztem. Ők válaszoltak, mert ez egy interjú volt... pedig milyen klassz lett volna, ha valaki visszakérdez, nem? Az én válaszom talán úgy kezdődött volna: "az egyik játékos lett a kedvencem, a klubot pedig vele, rajta keresztül szerettem meg". 

Valahol 2002-ben járunk, amikor kis családommal, egy kiadós Zsóry-fürdős strandolás után betértünk a gyöngyösi Tesco polcsorai közé. Egy kilenc éves gyereknek ez a kaland nagyjából a játékokkal foglalkozó blokkig érdekes, így én is erre vettem az irányt, unokabátyámmal kiegészülve. Mind a ketten kiszúrtunk egy cd-csomagot, amiben sportos és akciójátékok gyűjteménye volt. Kikönyörögtük, megkaptuk, otthon pedig a Pentium 1-es vasra fel is ment a FIFA 2001 kipróbálható verziója. Mi volt akkoriban? Két csapat, 4 perces, egy félidős meccs. Ezt a meccset nagyjából 100 alkalommal játszottam le, főleg a piros mezben szereplő Manchester Uniteddel. Megjegyzés: ha ott és akkor az Arsenal van pirosban, akkor ma valószínűleg nekik szurkolnék. Igen, futballszurkolói identitásom alapkövét az határozta meg, hogy imádtam a piros szint, igy egyértelmű volt, hogy én a Uniteddel szerettem játszani (az Arsenal csak az arany/sárga mezzel szerepelt a demoban). Meccsről-meccsre sikerült kiszúrnom magamnak egy játékost: a bal szélsőt. Ez is talán a sors fintora, hogy pont ő szerepelt a képernyő hozzám közelebb eső részén, és én megrögzötten úgy FIFA-zok, hogy a azon az oldalon játszom többet, amelyik a kijelző „alsó” részén van. A helyzet az, hogy 2002-ben itt szántotta fel a pályát Ryan Giggs. Beadások, lövések, ollózások (nevetségesen könyű volt a bájsziköl kikkel élni a FIFA 2001-ben), jöttek sorra. A többiek közül valahogy kiemelkedett Giggs. Csak neki volt fekete haja (a kopaszok, meg Scholes nem voltak szimpik), a Cole-Yorke duó meg ugyanúgy nézett ki – nem rasszizmus, csak szimplán ugyanazt a karaktert adták meg nekik kinézetre még 2000-ben, amikor a játék készült – így Ryan volt az egyetlen, aki kitűnt a támadók közül nekem. Ez a figyelem, lassan érdeklődéssé, majd rajongássá nőtt. 

Nem tudom, hogy melyik volt előbb: a Tudorka magazinos gombfoci csapat, vagy a mezem. Azt hiszem utóbbi. Kétlem, hogy valakinek be kellene mutatnom a kamu-mez árusokat. Minden komolyabb bolhapiac állandó résztvevői, akik az eredetikhez kevésbé, vagy jobban hű mezeket próbálna rásózni a sport kedvelőire. Peches voltam, mivel Giggs sosem volt „franchise player”. Nem ő volt a marketing gépezetének csúcs figurája (leszámítva két zseniális anyagot, egyet a Reeboknak, egyet pedig a FIFA 2003-nak készítettek), így a Beckham, Raúl, Zidane és egyéb népszerű játékosok mezeinek tengerében, egy apró vízcseppre vadásztam. Sikeresen. Egy alakalommal ugyanis megtaláltuk a hatvani „lengyel piacon” az eredetire távolról sem hasonlító United mezt. Érdekelt, hogy a MU a büdös életben nem játszott ilyen szerelésben? Egy percig sem. Megvan a mez, hova tovább? Mivel egyre jobban érdeklődtem a foci felé, valahogy a nagyszüleim előkerítették nagybátyám gombfoci szettjét, amit később ki is egészíthettem. A Tudorka gyerekmagazin egy nagyon izgalmas projektbe fogott bele, hiszen elkezdtek csapatokat bemutatni, játékosokkal, edzőkkel egyetemben, mellékelve egy kezdő tizenegynyi „figurát”, akiket körbevágva be lehetett illeszteni a szektorlabda „bábúkba” (belehaltam ezekbe a szinonimákba). Telt-múlt az idő és a United is bekerült a magazinba, ahol ott mosolygott rám az idolom. Giggs ezután a kezem alatt játszott, immár a valóságban is. Imádtam ezt az érzést, s itt már végleg eldőlt, ez a manus az én kedvencem. Azóta bővült még egy-két „Giggses” mütyürrel a kincstáram, például egy kis műanyag figurával (köszi Tesco ismét!), valamint pár rendkívül menő focis kártyával. Sok emléktárgyam nincs, de sosem éreztem azt, hogy a fanatizmusomat túlzó materialista beállítottsággal kellene kinyilvánítanom. Nekem az érzés volt a fontos, meg az a pár apró tárgy, ami inkább rám talált, minthogy én kerestem volna.

Az idő telt-múlt, a rajongás viszont egy percig sem apadt. Sajnáltam a fickót, mert a válogatottal nem tudott komoly eredményeket elérni, de talán ezért is kárpótolta őt az élet a klubcsapattal. Amit lehetett, azt megnyert, s komolyabb egyéni elismerésekkel ritkábban is díjazták, de életmű díjakkal és rekordokat bőven számlált. Nem volt ő sztárjátékos. Több volt, egy legenda. Egy futballista, akinek a karizmája, technikája és intelligenciája kellett a pályára, hogy a csapat egyben legyen. Én csak a 2000-es években láttam őt játszani, „érett korában”, így a korábbi jelenlétéről nem tudok nyilatkozni. Emlékszem, mennyire paráztam 10-11 évesen, mikor felröppent a hír az Inter érdeklődéséről. „Mi lesz velem, ha a kedvencem otthagyja A csapatát?” (nem hiába a megfogalmazás, lásd az Andy Cole cikkem) – kérdeztem magamban. Ez végül nem történt meg. Ryan a karrierje végéig vörös mezben szerepelt. Nem mintha változott volna a kötődésem hozzá, ha eligazolt volna, de nekem Giggs volt a Manchester United ékköve. A fiatalos, lendületes szélsőből, a klub ikonjává avanzsált, s a 11-es mez már a klub ikonikus 7-es szerelésével vált egyenértékűvé. Minden csapatnak megvannak a kultikus számai.  A legtöbb helyen a 10-es, vagy a 7-es ilyen, míg Manchesterben a 11-est is a legendás jelölések közt kell emlegetni. Egy szám misztifikálása egy ember teljesítményével kezdődik, s ha az a játékos eleget tesz le az asztalra, a szám szinte a hátára olvad, ezzel együtt pedig az emberek fejébe. A 11-es az Giggs és pont (bár Martiallal szimpatizálok, nekem még mindig a borostás walesié a mezszám).  Teltek-múltak az évek és Giggs folyamatosan változott. Bár nem volt már olyan gyors, mint régen, pár védőt igy is őrületbe kergetett, beadásait pedig kulcspasszokra váltotta, a középpálya széléről, a középső régiók felé áthelyezkedve. A Premier Leagueben 22 szezonban is játszott, 21-ben pedig gólt lőtt. Az utolsó év maradt góltalanul… egy furcsa estén.

Igazából az egész cikknek ez az este volt az ihletője. Az az érzés, ami akkor hatalmába kerített.  David Moyest menesztették a Manchester United kispadjáról, miután a bajnoki címvédő vérszegény játékkal, a középmezőny elején szenvedett. A hátralevő négy mérkőzésre a klub veterán játékosát, Ryan Giggs-et nevezték ki vezetőedzőnek. Az első mérkőzést a Hull City ellen játszotta a csapat, a walesi varázsló irányításával. A játékos edzőként operáló Giggs két ifistát Lawrencet és Wilsont is nevezte a kezdőbe, saját magát pedig a kispadra. Igen, Giggs kijött egy melegítő szettben az első meccsén, arra várva, hogy ha helyzet van, ő beáll. Az egész meccs egy furcsa illúzió volt. Mintha visszatért volna a Fergie-időszak. A vörös ördögöknek nagyon jót tett a frissités a padon, hiszen lehengerlő erővel tolták végig az egész meccset. Giggs ott volt az oldalvonal mellett, s ez megnyugtatta a játékosokat, na meg engem is a tv előtt ülve. Wilson két góllal debütált a Unitedben, Lawrence pedig remekül mozgott a balon. Valahogy minden rendben ment, ami a szezon korábbi részeire nem volt elmondható. A manchesteriek dominálták a meccset, s egy Hull fellángolást leszámitva, amivel 2-1 lett az állás, nem engedték igazán el a tigrisek nyakörvét. Ezután jöttek a cserék. A duplázó Wilsont Robin van Persie váltotta, majd a 69. percben az Old Trafford üdvözölte legendáját, aki saját magát cserélte be: Giggs váltotta Lawrencet. Az eredményjelző 3-1-re váltott a becserélt van Persie gólja után, a bíró pedig szabadrúgást ítélt a 90. percben. Ryan Giggs állt oda. Idén még nem lőtt gólt. Ő lehetne az egyetlen játékos, aki 22 Premier League szezonban is betalált. A walesi varázsló nekifut, lő, a labda pedig a kapu felé repül. Jakupovic véd! Megfagyott körülöttem a levegő. A svájci kapus kvázi szentségtörést követett el, amit ő is érzett. Furcsa volt látni, de szinte bocsánatot kért a védésért. Egyszerre utáltam, de megértettem. Neki az volt a dolga, hogy védjen és eszerint cselekedett is. A szezon hátralevő meccsein már nem lépett pályára, edzői mérlege pedig 2 győzelem, 2 döntetlen volt. A Hull elleni meccs végén egy rendkívül megható beszéddel zárt. Egy felemelkedésről szavalt, ami egyszer eljön majd a Unitednél, a nehéz idők után. Reményeim szerint, abban a felemelkedésben neki is lesz bőven része. Azt ezt követő szezon furcsa volt számomra, hiszen ott volt segédként Louis van Gaal mellett, de tudni azt, hogy ő nem lép pályára, a 11-es mezt egy taknyos belgalbánkoszovói viseli (ennek biztos volt egyfajta „common sense” jellege, hogy egy saját nevelésű, bal lábas fiatalnak adják a mezt, aki előtt fényes jövő állhat…azóta a Real Sociedadban tolja az ipart) és már a FIFA-ban sem lövethetem vele a gólokat, az egy kényelmetlen ürességet hozott szurkolói szívembe. S talán akkor jó egy film, ha igy hat ránk és egy legenda búcsúja akár egy remek dráma, helyet kíván magának az ember emlékei közt. Nem láttam mind a 963 mérkőzését, sem 168 gólját (bár ez nem teljesen igaz, mert egy clipshowba már betették ezt, amit megnéztem), de sosem fogom elfelejteni azt a játékost, aki miatt megszerettem a futballt. A játékost a FIFA 2001-es demoból, aki felszántotta a bal szélt. A játékost, aki nem igazolt el az Interbe, aki belőtte a tizenegyest a moszkvai BL-döntőn, míg ’99-ben ő rúgta vissza a labdát középre, amiből gól lett. Azt a játékost, akinek kivédték az utolsó lehetőségét a 22. szezonos gólra, de akihez hasonlóan, 21 szezonban még senki nem lőtt gólt.  

Talán több járt volt Giggsnek az utolsó szezonra, de ki mondja, hogy ez volt tényleg az utolsó? Az edzői stábban maradt van Gaal mellett, majd egy kis kényszerszünet után (amit egy indiai futsal ligában töltött pár hozzá hasonló legendával), ismét egy padon van. Saját hazája válogatottját vezeti majd a következő európai torna felé. Remélem, nem sokkal később ismét ott áll az Old Traffordon, az óráját mutogatva, ahogy azt a mestertől látta, s legalább annyi sikert ér el a kispadon, mint a bal széleket felszántva.

 Ez volt tehát visszaemlékezésem, a kedvencemre. Ez csak egy kivonata annak a gondolatcunaminak, amit előhoz belőlem a neve. A családi szitut direkt nem emlegettem, de talán az is megér majd egyszer egy bejegyzést. A március hónap a manchesteri memoároké, jövő hétre Fergussonról jön egy kisebb szösszenet, de előtte a csütörtöki memoárban is egy United játékosról fogok nektek mesélni. A Facebookon jövő héten indul a szavazás április hónap játékosáról, szóval tessék likeolni, az Instagramon meg jönnek az extra kontentek a digitális pályákról hamarosan. Maradjatok tehát a fotelban!

Graeme Sounesst egyszer csak telefonon keresték. George Weah volt a vonal túlsó végén, aki azt ajánlotta neki, hogy igazolja le Ali Dia nevű unokaöccsét, akit a futballvilág új csodájának tart. A játékos meg is érkezett a Southamptonhoz, ahol aláirt egy egy hónapra szóló szerződést. Két héttel és egy Leeds United elleni meccsel később, a szerződést felbontották.

A fenti sztoriban akadt egy (nem is olyan) kis bökkenő. George Weah egyszer sem emelte fel a telefont, hogy felhívja Souness figyelmét erre a fiatalemberre. Azt nem tudom, hogy beszéltek-e korábban, de ezt a hívást biztosan nem a libériai sztárral intézte, hanem a szenegáli játékos  „ügynökével”. Utóbbi játszotta el az Aranylabdás játékost, aki arról győzködte a Liverpool-al kupát nyerő edzőt, hogy Ali már 13 meccsen szerepelt a válogatottban, sőt a PSG-ben együtt játszott vele, most meg a német második vonalban rúgja a bőrt az unokaöcs (abba ne menjünk bele, hogy Weah libériai, nem pedig szenegáli származású… nekem is van kanadai másod unokatesóm). Meggyőzte, hogy Alit le kell igazolnia, mert ez a fiú egy zseniális focista és páratlan tehetség. Páratlan, az tuti. Tehetség? Hááát. Nos, akkoriban a rendes scout rendszer és a megfelelő kontaktok híján (meg, egy Weah-vel ki áll le vitatkozni), a Soton kötött Ali Diával egy egy hónapra szóló szerződést. Két edzőmeccsel később a Szentek stábja is elkezdte érezni, hogy valami gond van. Már az edzéseken sem nyűgözte le az edzőit, de a sérüléshullámnak hála, ami akkor a klubot sújtotta, mégis lehetőséget kapott a Leeds United elleni bajnokin. Matt Le Tissier megsérült a 32. percben, az 1996 novemberében játszott találkozón, s ekkor lépett pályára először és utoljára Ali Dia a piros-fehér szerelésben. Talán a Leeds futballistái sem értették, hogy kerülhetett egy ilyen játékos velük szembe, aki szinte menekült a labdától. A 33-as mezszámú játékos furcsán mutatott a pályán. Bár rögtön, pályára lépése után volt egy veszélyes kapura lövése (talán ő sem értette, hogy került oda), a játékáról a lecserélt Le Tissier így nyilatkozott: „Olyan volt, mint egy elszabadult hajóágyú, de a legmókásabb az volt, hogy mindig olyan helyre szaladt, ahol véletlenül sem volt ott a labda. Szerintem próbálta messziről elkerülni. – mondja. – Valószínűleg azt gondolta, hogy ha nem ér labdába, akkor senki sem fogja észrevenni, mennyire gyenge.”. A 32. percben becserélték, majd a 85. minutában elhagyta a pályát. 53 percnyi első osztályú karrier (mondjuk ez 53-al több, mint ami nekem van) adatott meg Alinak, hiszen a meccs vége  előtt lecserélte őt Souness, hogy próbáljon faragni a kétgólos hátrányból. A meccs után két héttel felbontották szerződését, mivel mindenki rájött, ez a srác nem lesz az új csillaguk. A 33-as mezszám tulaja távozott.

Egy 2004-es interjúban így nyilatkozott róla Souness: „Láttuk őt az edzéseken, és tudtuk, hogy nem elég jó. De azon az edzésen problémák adódtak Le Tissier-vel, és három másik csatárunk is sérült volt. Terry Cooper javasolta, hogy próbáljuk ki egy meccsen, és ha beválik, akkor beválik, ha nem, akkor nem. Ezen kívül egy játékosunk húsz perccel a kezdés után megsérült, így be kellett vetnünk őt. Igen figyelemre méltó volt, harminc percig szaladgált úgy, hogy nem ért hozzá a labdához. Ilyet azelőtt sohasem láttam.”

„Ali, a hazug” szól a dal. A Southampton nem az egyetlen csapat volt, amit Dia be akart palizni. Korábban próbálkozott a Coventrynél, ahol az akkor edzősködő Gordon Strachan másodedzője egy próbanap után ezt mondta róla: „Úgy nézett ki a gyerek, mintha az Evening Telegraphtól nyerte volna ajándékba, hogy egy napig velünk edzhet”. Állítólag Harry Redknappet, illetve a Bournemouth csapatát is megkeresték, de onnan szépen elhajtották Alit és „George Weah”-t. 

A szentektől való távozása után a Gatesheadhez került, ahová a szurkolói klub „fizette be” (gyűjtést szerveztek, hogy ki tudják fizetni az 1500 fontos szerződési díjat), s itt a debütáló meccsén még gólt is szerzett. Eztán visszatért a régi formája, s maradt inkább a csapat bohóca: Afrika kupára invitálta a csapattársait, ahol sosem játszott, vagy épp kopott mercijével vágott fel. Végül úgy döntött, a futball helyett a tanulmányaira koncentrált és 2001-ben a newcastlei Nothumbria egyetemen diplomázott. Azóta többen keresték, de inkább kerüli a média megjelenéseket.

Idézetek forrása: http://www.fourfourtwo.hu/hirek/magyarorszag/ali-dia-hazug-diszno

Ez volt tehát az első FotelKrónikás bejegyzés. A legutóbb debütált memoár rovat mellett ez lesz a blog fő csapásvonalának alakitója, az aktuál-elemzésekkel triumvirátusba kiegészülve. Az is érkezik, hamarosan! Addig is további tartalmak Facebookon, na meg Instán lesznek elérhetőek!

Elérkeztünk a Bajnokok ligájának lényegi részeihez, amit a négy európai topliga csapatai fognak még színesebbé tenni. A kupatavasz legizgalmasabb felvonásai még csak most jönnek, hiszen a nyolcaddöntőkbe még be-beesik egy-egy csapat, akik inkább meglepetésként vannak ott, vagy a szerencsés sorsolásból kifolyólag (pl. Basel, Besiktas…trollok kedvéért Manchester United).

Ma délben kisorsolták a negyeddöntők párosításait, s valljuk be, lehettek volna ettől merészebb összecsapások is, nem panaszkodhatunk a végkifejletet illetően. Angol házi csata, két simább meccs, meg egy Bl-döntő visszavágó. Mi lesz a vége? Lássuk!

FC BARCELONA – AS ROMA

Kilométeres nagyságú 1-es az első mérkőzése. Az oddszok, Messi és még sok-sok dolog a Barcelona malmára hajtja a vizet. A Roma továbbjutási esélyei elég csekélynek tűnnek. 2015-ben a Bl E-csoportjában találkoztak, ahol egy barcelonai 6-1 után, egy hazai x-et sikerült összehoznia az olasz főváros csapatának (aranyos adalék, hogy Rómának mindkét csapata él még a nemzetközi kupaporondon). Úgy gondolom, ehhez hasonló eredményekre számíthatunk majd a párosítástól. A Barcelona elég hamar lerendezi majd a farkasokat, a második meccs meg inkább formalitás lesz Itáliában. Meglepetés születhet-e? Az ASR tud nagyon taktikus, ügyes játékkal, defenzív, de eredményes focit játszani. Kérdéses azonban, hogy a védelme meddig bírja a pressinget. de motiváló tényező lehet, hogy a pörgős focit játszó Napoli ellen remekül alkalmazták a „lényeg, hogy több gólt lőjünk, mint a másik” technikát, ami egy jó formában lévő Dzekoval, egy lelkes Naingolannal és pár meglepetésemberrel (hátha Florenzi megint lő egy félpályásat) okozhat kellemetlenségeket a katalánoknak. Azt azonban nem hiszem, hogy a blaugrana ne jutna tovább ebből a párosból.

Tippek:
Továbbjut: FC Barcelona

FCB 4 – 1 AS Roma, AS Roma 1-2 FC Barcelona

Sevilla FC – Bayern München

Az FC Barcelona szurkolói mellett, a legjobb kedvűek a bőrgatyósok szimpatizánsai voltak. Ami nem ment a Manchester Unitednek, azt megteszi majd a BM. Mourinho impotens játéka kellemes emlék lesz az andalúzoknak, miután először megtapasztalják Heynkess csapatának erejét. A Besiktas után megint jól járt a sorsolással a München, hiszen egy betömörülő angol csapat helyett, egy mozgékonyabb ellenfél lesz a pályán majd a Sevilla képében. Besiktashoz hasonló zakóba ugyan nem fog belefutni a Pizujan stadion népe, de a kettős győzelem elég rendesen kinéz a Bayern számára. A Mercado-Escudero jelezte szélt valószínűleg megeszi majd a Bayern, akiknél az egyetlen kérdés igazából N’Zonzi deaktiválása lesz. A nagy darab francia veszélyes elem, ahogy Ben Yedder is (már ha nem megint Muriel kezd, Montella „meglepetéseként”), de kétlem, hogy a Sevilla tudna annyira egységes, lendületes focit játszani két meccsen keresztül, ami a Bayern gépezetét meg tudná akár csak egy fél órára akasztani. Annyi ugyanis elég lehetne Ben Yeddernek pár gólra…de azért nem tennék rá sok pénzt.

Tippek:
Továbbjutó: FC Bayern München

Sevilla 1 – 3 Bayern; Bayern 2-0 Sevilla

Juventus FC – Real Madrid

Visszavághat-e a Juventus a tavaly májusi zakóért? A Spurs ellen megmutatták, mennyi erő is lakozik bennük, s még a gyengébb pillanataikban is erősebbek, mint egy lelkes angol élcsapat. Pontosan az az élcsapat, ami kellőképpen szívatta a Real Madridot még az futballév első felében. A Real azóta erősen felívelőben van, de úgy érzem ez a lufi most el fog pukkanni. Cristiano Ronaldo parádés teljesítménye okoz majd kellemetlenséget a Juvénak, azonban a Serie A első helyét átvevő torinói gárda most sokkal masszívabb falat fog a Zizou által dirigált spanyolok elé. Vért és verejtéket garantál ez a párosítás, kinéz majd egy-két piros lap is, meg látványos találatok is, viszont a PSG túlfújt lufija helyett, most egy harcos zebracsordával áll majd szemben a Királyi gárda. Allegri csapatánál ott van a Napoli elleni harc heve (bár az a tudat is, hogy „annyit nyertek már bajnokságot”) hogy abból merítve a sampion ligára is kellőképp rá tudnak majd hangolódni.

Továbbjutó: Juventus
Juve 2 – 1 Real Madrid; Real Madrid 2-2 Juventus

Liverpool FC – Manchester City

Kimondom, kerek-perec: Ezek lesznek a legjobb meccsek. Bár Guardiola csapata be tudja húzni a kéziféket és szépen menedzselni a mérkőzés folyását, ha van csapat ami ezt meg tudja bolygatni, az a Liverpool. Klopp űzni és hajtani fogja a csapatot, már csak azért is, mert ha a langyos védelmére bízná a továbbjutást, akkor már az első sípszó előtt elporladtak a Pool esélyei. Idén volt már egy 4-3-as meccsük, amiből a megérzéseim szerint ismét láthatunk egyet. A párosítás második meccse lesz csak igazán eszement, de talán egy ilyen kontrollálatlan őrületbe kell egy olyan trükkmester, mint Pep. Nem kételkedem abban, hogy a vörösök ne próbálnák meg kihasználni azt a szituációt, hogy nekik már nincs más kupa, amit megnyerhetnének. A bajnoki pontversenyt két-három meccsre biztos elengedik, ha azzal elég erőt tudnak majd félretenni, hogy belepiszkítsanak az óramű pontossággal (és néha kétesen last minute gólokkal) operáló Citizens rendszerébe. Kloppnak csak egy hibája van: valahogy mindig veszít.  Sem ő, sem a Liverpool nem tűnik győztes alkatnak, míg Manchester kék feléből sugárzik a győzelem érzete. Háromszáz spártai hősként vonul majd hadba, de lesz itt is egy szoros, ami egérútként használ pár perzsának, akik ezzel megroppantják a vérgőzzel hajtott ellent. A történelem megmutatta, néha az elán is kevés, ha a szembenállók megállíthatatlanok.

Továbbjutó: Manchester City
Liverpool 2-2 Manchester City; Manchester City 4-2 Liverpool FC

Ez volt az én összegzésem, s kérném a tiéteket is! Szerintetek melyik csapat jut tovább, milyen eredménnyel? Milyen lesz az elődöntők párosítása? Sok-sok téma van, szóval ne tartsatok magatokban semmit!

Ez volt az „esélylatolgató” bejegyzések pilot-adása, így sok minden változhat majd a későbbiekben. Igyekszem mélyebb, taktikai jellegű elemzéseket is tartani majd, de egyelőre csak egy gyors „véleményezős” anyaggal próbálkoztam. Ti mikre lennétek még kíváncsiak egy ilyen anyagnál?

Valahol a 2000-es évek elején járunk, amikor a Sport TV elkezdi sugározni a Premier League küzdelmeit, én pedig az első angol bajnokikat abszolválom. Nekem ekkor már megvolt a kedvenc csapatom, mégpedig a Manchester United. A rajongásom kezdetének a története is megér majd egy külön bejegyzést, de most koncentráljunk az alig 8-9 éves énemre, aki megtudja, hogy kedvenc csapatának egyik játékosa egy másik klubba igazolt.

Az évek amúgy furcsán összemosódnak, hiszen Andy Cole 2002-től lett a Blackburn játékosa, én pedig rá egy évvel láttam talán az első meccset, amin az igazolás ténye kiderült számomra, de a történet szempontjából az időpont irreleváns. Bevallom, csak akkoriban kezdtem el ismerkedni a profi labdarúgás világával, így nem tudtam, hogy a klubváltás egy természetes esszenciája és force motrice-a foci világának. A játékos cserék fejlesztik a csapatokat és pezsgő izgalommal töltik fel a szurkolókat, amit a sportbulvár egyre izgalmasabb és hihetetlenebb spekulációkkal tart fenn, megtöltve ezzel saját zsebét. A helyzet az, hogy akkoriban még mit sem értettem, vagy éreztem a futball ilyen jellegű esszenciájából.

Akkoriban egyetlen egy dolgot láttam: Andy Cole, a United 9-ese átigazolt a Blackburn Roversbe. „Micsoda szégyen!” - gondoltam magamban – „Hogy meri ez az utolsó szemétláda megcsúfolni szeretett csapatomat?”. Nem tudtam, hogy ezt szabad, ez része a sportnak, csak morgolódtam, hogy ez egy áruló, aki hátat fordít Sir Alexnek és a Unitednek. Ez az érzés még elég hosszú ideig megvolt, sőt gyerekes bosszú hadjáratba kezdtem. Ott volt például bosszúm szintereként egy PC-s játék, a FIFA 2003, ahol a Blackburn ellen mindig igyekeztem csúnyán becsúszni neki (piros lapért cserébe is megérte a földön látni az árulót), illetve a PL összefoglalókat nézve az átkokat szórtam, ha a jó Andrew gólt lőtt (Wikipédia szerint erre 27-szer volt alkalmam). 

Ezek az átkok talán hatottak, hiszen az angol játékos még megfordult egy pár csapatban, ahol már nem volt olyan hatékony, de azt lassan megtanultam, hogy milyen is a játékos keringő. Ez egy szükséges tényezője a játéknak, amit fűszerezhet a játékosok kötődése csapathoz, csapattársakhoz, családhoz, lehetőségekhez vagy a pénzhez. Andy átigazolása amúgy érthető volt. 2002 januárjában érkezett a Rovershez, hogy minél többet játszhasson és felhívja magára az angol válogatott akkori szövetségi kapitányának, Sven Göran Eriksonnak a figyelmét. Ez nem jött be az akkor 30 éves csatárnak, aki helyett Fowler, Owen, Heskey és Vassel szerepeltek csatár pozícióban a dél-koreai/japán VB-n. Andy amúgy 8 millióért kelt el, azaz egy millióval többet kaptak érte, mint amennyiért vették, hiszen anno Sir Alex 7 milkáért igazolta a Newcastle Unitedtől. Vicces, hogy csatárpajtása Dwight Yorke is a Roversbe követte fél év múlva, ahol a trinidadi támadó 60 meccset játszott le és Andyvel kiharcolták a Blackburnnek az UEFA kupa indulás jogát 2003-ban.  

Telt-múlt az idő és lassan persze megértettem, hogy az átigazolás egy teljesen normális dolog a fociban. S bár máig inkább olyan játékosokkal szimpatizálok, akik hosszú időt töltöttek a klubjuknál (Ryan Giggs, Javier Zanetti, Oliver Kahn), de a játékosok jönnek-mennek és csak kirívó helyzetekben lesz valaki igazi áruló egy-egy igazolással. Akkor viszont égnek a mezek rendesen.

Andy, bocsáss meg a sok felrúgásért!

Ez volt tehát az első "memoár" jellegű bejegyzés. Ezek sokkal személyesebbek, amolyan "énblog" szerű bejegyzések lesznek. Pénteken érkezik az első "históriás" bejegyzés, aztán igyekszem összehozni a további rovatokhoz is egy-egy kedvcsinálót az elkövetkező hetekre. 

Addig is, lassan működésbe lép az Insta, na meg a Facebookon is vár majd egy kicsi tartalom!

Hogy is működik majd a blog? Igyekszem erre még egy gyors választ találni, mert a bemutatkozó bejegyzés után merültek még fel kérdések, főleg bennem. Vajon miket fogok publikálni? Mire lesz jó a fécbukk meg az Insta? Miért használok a születéssel kapcsolatos alcimeket folyton? Miért nincs hosszú i betű a posztokban?

Kezdjük az utóbbival. Angol billentyűzetet használok, s a blog.hu-nak a csodálatos admin felületén nem tudom javitani egy sima "jobb katt-korrekció" megoldással ezeket a dolgokat. Lehet, hogy Word-öt kellene használnom? Na jó, tulajdonképpen ebben a bejegyzésben csak a poén kedvéért hagytam meg, a következőben már lesz hosszú ékezet. 

Tartsuk meg a visszafelé haladás okozta örömeket, s essen szó a közösségi médiáról, angolosan szosöl médiáról is. A Fotel Horby egy "blogcsalád"-nak tekinthető, ahol a központi karakter (jelen blog) és iker tesói (InstaGábor és FészBooklaudia) együtt élnek csak igazán Mindannyian mást tudnak, s mást kinálnak az olvasónak. A blogon főleg memoárok, gondolatok, elemzések és történések lesznek, kissé komolyabb terjedelemben. Facebookon várhatóak majd a lazán, játékos dolgok. Sok közösségi interakcióval, szavazásokkal, na meg pár, külön arra a platformra dedikált tartalommal. Szavam ne feledjem, de annak a felületnek TI is bele tudtok szólni a formálásába, a hónap végi szavazásokkal. Melyik csapat szinei és ikonikus játékosa legyen a Fotel Hornby logójában? Ti döntitek majd el!

Aztán ott van az Instagram, amit a fiatalos hév fog megtölteni, amellett, hogy a blog és a Facebook csatorna dolgait is láthatjátok majd rajta (mint egy kis tesó, aki ismétli a nagyobbak cselekedeteit). Ott is lesznek érdekességek, kis videók, na meg a platformhoz illő ügyességek. Ezt egy kicsit a "Fotel gamer" vonalamnak tartogatom, szóval aki a virtuális focit szereti, főleg FIFA-képébe oltva, az ott is ellesz egy darabig.

Fentebb már emlegetésre került a blog tartalma. Amilyen cikkek már megirásra kerültek, s hamarosan publikálódnak: visszaemlékezések majd negyedszázad hosszúságú életem futballal kapcsolatos pillanataira, sportos könyv/filmelemzések, na meg pár szempillantás a futball históriájának legizgalmasabb pillanatai. Ezt még rengeteg féle-fajta dolog követheti, amiről majd az idő, energia, iráskészség és hangulat keresztmetszete dönt.

Egyelőre ennyit! Aki nem olvasta volna a "welcome" bejegyzést, az görgessen lejjebb, vagy bökjön a felvezetésben dőlt szövegrészletre, hisz onnan is átkattanhat!

Kedves futballt kedvelő olvasóm, Örvendek! Abban a szerencsés helyzetben vagy, hogy a Fotel Hornby első bejegyzését olvashatod. Érzed, hogy ez valami izgalmas lesz? Nem csoda. A szülőszoba ajtaját belépve egy újszülöttet látni, kvázi felér egy újonnan induló blog, első bejegyzéseivel. Csupa gondolat, hogy milyen lesz, mit vársz tőle, hogyan alakul a sorsa...de előbb lássuk a gyermekét egyedül nevelő szülőt, aki elmagyarázza, hogy is esett egy bloggal teherbe. 

Futballszurkoló vagyok, már lassan 16 éve. Hamarosan 25 leszek, igy mondhatom, hogy több mint az életem felében a labda pattogása töltötte meg sejtjeimet élettel. Előbb a futballnak, majd egy csapatnak lettem kedvelője, szeretője, fanatikusa. Az érzés nőttön-nőtt. A helyzet az, hogy a sport űzésében nem jeleskedtem (értsd, kapusnak jó voltam, de sosem vonzott igazán a pályán való kiteljesedés), de a világa így is magával ragadott. Kezdetben csak ismerkedtem vele, de ma már nem csak a felszín érdekel, hanem ami alatta megbújhat.

A "fotelságom" tagadhatatlan, hiszen olyan csapatnak szurkolok, amelyiknek a stadionja több száz kilométerre van tőlem, de kérdem én: Megfoszthat ez attól, hogy átéljem a Focilázat? Kizárt. Nem hiába a névválasztás, hiszen én is tapasztaltam már magamon mindazt, amit Nick Hornby csak "meccsbetegségként" aposztrofált. A kezdés előtti feszültség, izgalom és a meccs közbeni teljes átlényegülést. Érezni a meccs lüktetését, a gól extázisát, vagy fájdalmát, majd az utolsó sípszó után pedig az ürességet, ami a következő kezdő sípszóig tart. Annyi minden veszi körül ezt a világot, s annyi mindenről lehet beszélni: szurkolás relativ ideje (avagy miért tűnik az utolsó 3 perc 20-nak, vagy 1-nek, a meccs állásától függően), a megváltozó naptár (az újév valamikor augusztus-szeptember környékén kezdődik), vagy a transzfer-időszak "árulásai".
Bár nem jártam hetente meccsekre, mégis minden héten meccset néztem. S szerinted a foteldrukker nem érezhet hasonlót, mint az, ki kilátogat a pálya mellé? Tévedsz, barátom!