Séta, kirándulás, trekking, zarándoklat – honnan e terjedő szenvedély a gyaloglás iránt a 21. század elején, a nagy sebességek korában? Ez a szenvedély valójában mindig is létezett. Számos nagy alkotó hitt abban, hogy a gyaloglás megsokszorozza tehetségét. A mai tudósok szerint önmagában a séta ugyan senkit nem tesz Michelangelóvá, de elindíthat a kreativitás útján.

Új gyaloglók – régi utak

A híres páros, Alexandre és Sonia Poussin két kötetben mesélik el 2001 és 2004 között megtett afrikai útjukat, azt a 14 ezer kilométert, amelyet a nagy Hasadék-völgyön át, az első emberek által kitaposott ösvényeken jártak végig. Útjukról készült a Gyalog Afrikán át című ismeretterjesztő filmsorozat.

Alexandre egy korábbi útitársa, akivel az 1990-es években, 5 hónapon át 5000 kilométert gyalogolva átkeltek a Himaláján, Sylvain Tesson író.

Sylvain Tesson

Tesson 2003-ban a Gulágról megszökött Sławomir Rawicz állítólagos útvonalát járta végig, a szibériai Jakutföldtől Kalkuttáig – összesen mintegy 6500 kilométert.

Kőrösi Csoma Sándor útját követve 2007-ben Sütő Zsolt erdélyi fotográfus a nyugat-tibeti Ladakh tartományba utazott, hogy elzarándokoljon, többnyire gyalogosan, azokba a buddhista kolostorokba, ahol Kőrösi nyelvészeti kutatásait folytatta. Kőrösi, a tibetológia megalapítója 1819-ben gyalog indult el Belső-Ázsia felé, hogy megtalálja a még ott maradt magyar emlékeket. Rengeteg állomás és megpróbáltatás után, 1822-ben érkezett meg Tibetbe. Abban reménykedett, hogy Tibet ősi iratai között a magyarok eredetére talál bizonyítékokat. A Kőrösi nyomában járó Sütő Zsolt fotóiból készült a Himalájakék – Tibetvörös című installáció.

„A táj egy sor szín, íz, illat, amelyben testünk fürdik. Érzem magamban a növényit, az ásványit, az állatit” – mondja Frédéric Gros, A gyaloglás filozófiájának szerzője. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról a fáradságról, amelyet a gyalogló magára mér: a vízhólyagok égéséről, a vártnál tovább tartó út miatti fájdalmakról. De akár egy csúcs megmászásáról van szó, akár a célul kitűzött éjszakai szállás eléréséről, megjutalmaz létezésünk teljességének érzése.

Szinte minden gyalogló hangot ad ugyanis annak, mekkora boldogság tölti el többnapos hosszas megerőltetés után, micsoda felszabadító érzés, amely a legmélyebb gondolatokat hozza elő. Nem véletlen, hogy számos zeneszerző, költő, író, filozófus a szabadban, léptei ritmusa által kapott ihletet.

Új tudomány – régi tudás

Hírességek régi napirendjeiben általában ott szerepel a séta, olykor több is. Egyesek tudatosan kihasználták a gyaloglás idejét az alkotáshoz, nem várva meg, hogy hazaérjenek.

Beethoven, aki délutánonként több órás, gyors tempójú sétát tett a bécsi erdőkben, mindig vitt magával kottapapírt és ceruzát, hogy a fejében felmerülő melódiákat és motívumokat azonnal feljegyezhesse. Az erdő különféle madarainak énekét a 6., Pastorale szimfóniában fafúvósok utánozzák.

Darwin szívesen szakította meg munkáját rövidebb sétákkal. Amikor az evolúció elméletét forgatta a fejében, napjában háromszor is végigjárta a közeli erdő általa építtetett kavicsos útját, még zord időben vagy betegen is.

Dickensről talán nem gondolnánk, hogy nehezen alkotott volna. De mint sok író, a folyamatot érzelmileg kimerítőnek, sokszor fájdalmasnak találta. Ilyenkor inkább útnak indult. Ha nem tudok gyorsan és messzire menni, felrobbanok és elpusztulok – írta egyszer. Álmatlanságát is gyakran űzte el hosszas sétákkal. Ilyenkor találkozott London alsóbb osztályainak figuráival, akiket azután regényeiben örökített meg. Barátai aggódtak, hogy gyaloglása talán már beteges méreteket ölt. Nála azonban éppen ez volt a hangulatszabályozás eszköze, egyszersmind az ihlet forrása.

Eufória, ihlet – miért kelt ilyen magasztos érzéseket az, hogy egyik lábunkat a másik elé tesszük? E titokzatos hatást többen is vizsgálják. Gyaloglás közben kilépünk mind a világ nyüzsgéséből, mind a mozdulatlanságból. Így az időhöz való újfajta viszonyulás jön létre. Sylvain Tesson írja: Az útnak köszönhetően elindulok, a gyaloglásnak köszönhetően mozgásban vagyok, s – paradox módon – éppen amikor haladok, akkor áll meg minden: az idő, és a nyugtalanság homályos érzése, hogy nem tudok úrrá lenni rajta.

Miközben a gyaloglás kisöpri a fejből a mindennapi gondok miatti parazita gondolatokat, az elme rá tud állni a kreativitás hullámhosszára. Az egyhuzamban akár 7-8 órát is gyalogló Nietzsche híres mondására – csak a lábunkkal írhatunk jól – ma az idegtudományok keresik a magyarázatot.

Ülő ember, álló agy?

Sok ember állítja, hogy legjobban séta közben tud gondolkodni. Igazolja-e őket a tudomány? A Stanford Egyetem (Kalifornia) kutatói, Marily Oppezzo és Daniel L. Schwartz pszichológusok vezetésével, több kísérletet terveztek, hogy kiderítsék, a gyaloglás valóban serkenti-e az elmét. Arra is kíváncsiak voltak, mi a fontosabb: hogy a szabadban legyünk, ne a szobában, vagy hogy ülés helyett sétáljunk. Kiderült, hogy bár a szabad levegő jót tesz a képzeletnek, a fő faktor nem a környezet, hanem maga a séta. A kreativitás szintje következetesen és szignifikánsan magasabb volt a séta, mint az ülve eltöltött idő után, még akkor is, ha a járás nem a szabadban, hanem futópadon történt, üres, fehér fallal szemben. A gyaloglóknál átlagosan 60 százalékkal nőtt a kreatív válaszok száma olyan kérdésekre, hogy mi mindenre használhatnánk még a gombot, a kulcsot, a tollat stb. A nagyobb válaszszám nem csak elrugaszkodott ötletelésből adódott: a megoldások közt gyakran bukkantak fel valóban innovatívak és használhatóak is.

Az ok egyelőre még kérdés. Talán a séta ellazító hatása? A relaxált, félig éber állapot ugyanis más esetekben is kedvez a kreativitásnak. Ha viszont egy problémára egyetlen helyes megoldás létezik, mint az IQ-tesztek feladatainál, akkor jobb, ha éberek vagyunk – és ilyen esetekben a séta, a Stanford-kutatás szerint, nem igazán segít. Ugyanakkor a rendszeres gyaloglás növeli a memóriáért felelős agyterület, a hippokampusz térfogatát, továbbá az idegsejtek közti kapcsolatok számát is. Mindez főként idős korban lényeges: bizonyítottan segít megelőzni a memóriavesztéssel járó agyi betegségeket, köztük az Alzheimer-kórt.

Gyógyító gyaloglás

Közismert, hogy izmaink mellett szívünknek is szüksége van edzésre. De milyen intenzitással? Eddig nem volt világos, mi a kedvezőbb: a szívet erőteljesebben igénybe vevő mozgás, mint amilyen a futás, vagy a mérsékeltebb terhelést jelentő gyaloglás? Ennek eldöntéséhez a kaliforniai Lawrence Berkeley Nemzeti Laboratórium kutatói 6 éven át követtek nyomon 18 és 80 év közötti embereket. A gyaloglás meglepő előnyt mutatott a futással szemben: a gyaloglóknál a szívbetegségek aránya 9,3 százalékkal volt alacsonyabb, a futóknál csak 4,5 százalékkal azokhoz képest, akik nem mozogtak.

További kérdés, melyik a legjobb időpont a sétára. A George Washington Egyetem kutatói, Loretta di Pietro vezetésével, 60 év feletti embereket vizsgáltak 4 héten át, akikre csökkent cukortűrő képesség volt jellemző. Kiderült, hogy az evést követő túlzott vércukor-emelkedést remekül kordában tartotta a minden étkezés után beiktatott negyedórás séta. Ha az alanyok egyben jártak le 45 percet, akár délelőtt, akár délután, a hatás nem volt ilyen kedvező.

Egy másik kutatás szerint az esti séta segíthet azoknak, akik álmatlanságban szenvednek. Ha pedig összeadjuk a két eredményt, a stabil vércukorszint és a jobb alvás csökkentik az extra kalóriák, főként szénhidrátok iránti sóvárgást. A séta tehát nemcsak azáltal szabályozza a testsúlyt, hogy kalóriákat éget, hanem az anyagcserére és az alvásra gyakorolt hatás révén is.

Jakabffy Zsófia

személyi edző, életmód tanácsadó