A színészek, ha elég sokáig élnek, előbb utóbb kimennek a divatból. Nem lesz már menő, röhejessé válik, vagy csak beszürkül, egyre megy. A jó színészek nem vonulnak vissza, halálukig játszanak, mégis egy idő után - ki tudja mi okból - mindegyikük eljátssza az öreg bölcset, vagy az élet értelméről filozofáló átlagembert, egyszóval a halál közelsége megérinti őket és onnantól kezdve egy réteghez szólnak, többnyire egyáltalán nem azokhoz, akikhez egész pályafutásuk alatt. Na most még mielőtt ilyesmibe kezdenének megkapják az "utolsó szerepüket" mármint az utolsó élvezhető filmet, amire még a rajongók emlékeznek - pl. ilyen A szikla Sean Conneryvel, utána is játszott még, de azokra jobb nem emlékezni. Miért beszélek ennyit erről? Mert nagyon úgy néz ki, hogy a mi kis örökké hamiskás mosolyú Ricsi Gere-ünknek EZ a filmje lesz az a bizonyos utolsó szerep.

Igazából mindenhonnét azt hallottam, mekkorát alakít benne az öreg szívtipró. Jelentem, semmi paranormális tevékenység nem történik a vásznon, egész egyszerűen arról van szó, hogy itt most tényleg Gere a főszereplő, mindenki más akivel beszélget, csak sallang, meg alig ismert színészecske, akik két napja buktak ki a színészképzőről, és gyorsan beválogatták őket, hagy sziporkázzon Ricsi fiú. Aki azonban annyira már nem is fiú, lévén egy minden hájjal megkent munkaalkoholista apát játszik, akinek van egy mihaszna fia, egy törtető lánya, szép felesége, és - kb. negyven évvel fiatalabb - szeretője. Szóval klasszikus amerikai felsőközéposztálybeli családmodellt láthatunk.

A problémát az generálja, hogy emberünk egyik légyottjáról hazatartván autóbalesetet szenved és a kocsiból már csak ő kászálódik ki. Így lesz a jó hír féltésből, cserbenhagyás, később gyilkosságban való részvétel, és a lavina csak egyre jobban temeti maga alá a tisztes, őszes hajú úriembert, akinek hamis környezete hiszi őt. Robert Miller pont cége eladása felett bábáskodik, amely egyáltalán nem megy könnyen, lévén akkora lyukakat tömött be kölcsönökből, hogy ha most nem tud túladni rajta bukik mindent, így egy balhé végképp nem hiányzik.

A film engem nagyban emlékeztetett a Match Pointra, mert ott is egyetlen hajszálon múlt az antihős lebukik, vagy sem. Itt is valami hasonlót látunk, mert Miller feje fölött egész végig ott lebeg Damoklész kardja, és az események sodrásában a néző egy idő után maga sem tudja mi is lenne a jobb, hogy megússza ez a meglehetősen kétes értékű emberi lény, vagy kapják csak el. Igazából a probléma a következő. Kit érdekel ez? Mármint tényleg nincs az embereknek nagyobb problémájuk mint azon izguljanak egy gazdag mágnás, aki elítélhetően cselekszik, elítélhető módon él(t) pont most a 60. születésnapján fog megszégyenülni ország világ előtt? Így azért nem fogjuk könyékig rágni körmünket az idegességtől, de egészen pofás mozit kapunk Nicholas Jareckitől, akinek ez rendezői debütálása.

A forgatókönyv sem túl csavaros, inkább abból a szempontból érdemes vizsgálni, hogy hol az a határ ameddig még elmehet az ember morálisan, hogy mentse a bőrét, és hol kezdődik a bűnözés, ahol már semmi más nem számít, csakis az önzés. Geren kívül akit érdemes megemlíteni Tim Roth, illetve annyira őt sem, mert nagyon rutinból darálja a mondatait, kapunk még egy halovány Susan Sarandont, aki viszont kétségkívül jó a szerepében, az Nate Parker, akinek el tudjuk hinni minden szavát, vagy gesztusát, remélem a jövőben több filmben is viszont láthatom.

Sokan mondják, hogy a film végét összecsapták, szerintem épp az teszi egy fokkal jobbá mint ahová az egész kifutott volna, de pár hónap múlva már azt se fogjuk tudni mi is volt benne, csak, hogy Richard Gere mennyit mosolygott már megint, és hogy ez az utolsó jó szerepe.