Sziasztok! Ha esetleg idetévedtetek, láthatjátok, mennyire megváltozott a blog egész arculata, stílusa és így szerteném a témáját is teljesen megváltoztatni. 

Amikor létre hoztam ezt a blogot még csak egy kislány voltam. Ennek lassan 10 éve, és bár még mindig nem tartom magamat tényelegesen felnőttnek, azt hiszem, mondhatjuk, hogy a kezdetekhez képest bizony felnőttem. El is hanyagoltam a blogot jó pár évig, most azonban azt érzem, végre vannak olyan dolgok és témák, amikről szívesen írnék és talán hasznos, értékes tapasztalatot és tudást tudnék átadni általuk.

A kihagyott idő alatt leérettségiztem, felvettek egyetemre és elég sokat utaztam. Szeptemberben kezdem az egyetemet történelem szakon az ELTE- n. Ez azt jelenti, hogy új városba, sőt új országba költözöm (szlovák állampolgár vagyok egyébként), és talán ez a blog majd egyfajta terápiaként is szolgálhat. Emellett csak szeretném valahol megosztani a jelenlegi szenvedélyeimet, mint a történelem, utazás, nyelvek és hasonlók. Ahogyan értem és változtam azt hiszem, most már sokkal értékesebb tartalmat tudok majd átadni és talán valakinek még segíteni is tudok vagy olyan információkkal szolgálni, amiket korábban nem tudott. 

A korábbi posztjaim sorsáról még nem döntöttem, néhányat mindenképpen archiválni fogok, de pár talán fent marad. Az is én voltam, ha kiakasztóan fiatalon és nagyon megkérdőjelezhető stílusban is. Minden esetre most egy hatalmast fordulatot akarok venni ezzel, és változtatni.

A tervek szerint írok majd történelmi fun facteket, tippeket olcsó utazással kapcsolatban fiatalként, élménybeszámolókat és talán némi segítséget az egyetemi élet megkezdéséhez Magyarországon, főleg külföldi hallgatóként, ami nekem is jól jönne ezekben az időkben valakitől.

Remélem, tudok majd ezen az úton haladni. Jelenleg pozitív érzéseim vannak ezzel kapcsolatban.

Addig is... Szép napot!

Sziasztok! December huszonnegyedike van, azaz Szenteste, vagyis az év egyik legszebb ünnepe: a karácsony. 

Mi teszi és tette a karácsony mindig is különlegessé? A hangulat? Hát, részben. Az ajándékozás? Igen, talán, valamilyen szinten. A családi összejövetel? Közeledünk az igazsághoz...A szeretet, gyerekek. Ilyen egyszerű.

2020 van, legtöbbünk számára nem ez volt a legjobb év (nekem annyira nem volt rossz, de én sem igazán így terveztem...), ennek ellenére a szeretetünknek és elfogadásunknak kéne megtartania azt a kis fényt ennek az évnek a pislákoló gyertyáján. Tűzhelyén. Tök mindegy.

December 24., mióta keresztény Európában élünk, Jézus születésének előestéje, merthogy ugye 25- én pedig magát a születését ünnepeljük. És milyen szép dolog, hogy Jézus születéséhez a szeretetet és a családot kötjük.

2020 van. Ebben az évben sokan nem értik még mindig, hogy miről is szól ez az egész. Mi a szeretet, mi a család. Ezek abszolút behatárolhatatlan, elvont fogalmak. Mindkettőt érezni kell. Nem lehet egy szóbeli definícióval leírni. A szeretet főnév, 7 betű áll. Hogy mit jelent? Aminek te érzed. A család főnév, 5 betű. Mit jelent? Aminek te érzed. Amiben élsz, amiben éltél, amiben élni fogsz, bárki, aki számodra az. Akivel megoszthatod a karácsonyodat vagy ha nem is, gondolhatsz rá. Akit szeretsz, azzal a megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan szeretettel.

Ha már keresztény ünnepről beszélünk, akkor igen, ápoljunk keresztény hagyományokat és értékeket. Ahogyan a Love Thy Neighbour című, egyébként zseniális dal is kimondja: szeresd felebarátodat, ezek a halhatatlan szavak, melyeket Jézus mondott, az egyetlen szabály, amely felülír mindent. 

Keresztény családban nőttem fel, hívő vagyok (nem igazán vallásos, de az mindegy, ez a téma máskorra marad), számomra ez pedig azt jelenti, hogy nem fordulok gyűlölettel embertársaim felé, mindenkinek adok esélyt, nem ítélkezem és igyekszem megbocsátani. Ha minden áron keresztény hagyományokat akarunk ápolni, akkor ez egy jó út lenne a kezdésre. Szeretetet és elfogadást hirdetni. 

2020- ban, karácsony előtt olyan szavakkal fordulni embertársainkhoz vagy, hogy konkrétabbak legyünk ugyebár, mert csak a hülye nem jött rá, mire is utalgatok itt, olyan kormányrendeletekkel, amik ellehetetlenítik az életüket, a legkevésbé keresztényi dolog, amit csak ember tehetne. A keresztény tanítás alapja legkevésbé sem a sok apró részlet, hogy ne válj el, ne szexelj házasság előtt, ne legyen tetoválásod, ne legyél meleg, ne dolgozz szombaton, ne csinálj ezt, ne csináld azt, ne legyél ilyen, ne legyén olyan. Nem. Az alapja a szeretet. Tudjátok, az az önzetlen szeretet, ami nem válogat bűnös és szent között Amit Jézus hirdetett és gyakorolt. Amit kézzel nem lehet megfogni és szavakkal nem szabad megmagyarázni. De igen, a szeretet fontos alapja az elfogadás, a diszkrimináció megszüntetése, az egyenlő jogok és esélyek.

És mi ez a szenteskedő beszéd? Nem tudom, de így 2020- ra már elegem van abból, hogy a Bibliára hivatkozva emberek jogait vegyék el, azt mondva, hogy ezzel keresztény értékeket védenek. Az egészet felborítják már ott, hogy embertársaik ellen fordulnak. Ha olyan fontosak a keresztény értékek, akkor kezdjük a szeretettel, mert én valahogy úgy érzem, az egyház második legfontosabb ünnep nem véletlenül él a szeretet ünnepeként a köztudatban. A szeretet ugyanis a keresztény felfogás szerint felette áll az úgymond "szabályoknak". Szóval, kérlek, ha már emberek életét akarod elrontani, legalább ne Isten nevére hivatkozz hozzá!

Meg miért akarnál ilyet tenni? Ha olyan mélyen vallásos vagy, akkor segíts az embereken. Adj nekik szeretetet. Az ingyen van. Persze, az utálat meg az ellenszenv is, de melyik ér többet? Szeretet kell adni, nem elvenni. Szeretetre esély adni, szeretetet hirdetni.

A szeretet vagy a család fogalmát egy mondatban megfogalmazni lehetetlen. Nincs rá definíció. Lehet próbálkozni, de mindkettő érzés alapú. Nincs egy szabály arra, hogy kit szeretsz, ki a családod, ki az anyád, ki az apád, ki a testvéred, ki a barátod. Nincs. Mert ezek megfoghatatlan dolgok, nem olyan, mint hogy rámutatsz az asztalra, hogy ez az asztal, és kész. Ez bonyolultabb és összetettebb ennél.

2020 van, karácsony. A szeretet ünnepe. Milyen jó lenne, ha tényleg tudnánk ezeket az értékeket, amiket a szélbe kiáltunk, tudnánk igazán képviselni és átvinni a hétköznapokba. Élhetővé tenni egy világot mindenki számára, aki szeretettel fordul feléd. Tök mindegy, hogy honnan jött, hogyan néz ki, kit szeret. Amíg szeretet ad, egyenlő esélyeket és szeretet érdemel.

Bátorkodtam idehozni ezt a témát, mert karácsony van, a világ meg tele van negativitással és gyűlölettel, amit valamiért egyesek (...) szeretnek tovább szítani. Ez sok szinten, sok okból háborít fel, nagyrészt ezt kifejtettem feljebb. Nem akarok politikai blogba átmenni, de ahogyan az idő halad előre, egyre inkább érdekel ez a világ, és gondoltam, bár a szavam sokat nem ér, azért megosztom a gondolataimat, mert ez így most bennem volt, és kész. Nem akarok vitákat szítani, a véleményemet megváltoztatni nem lehet, és nem is akarom, hogy lehessen, én elfogadást és szeretetet akarok hirdetni. Elfogadom mások ellentétes véleményét, támogatni azonban nem fogom.

Meg amúgy is szólásszabadság van elvileg, szóval, ja, ennyi igazából. Ünnepeljük a szeretetet. Tudom, szentimentális meg idealista meg libsi, sok defektem van, mint látjátok. És még csak nem is értek annyira a politikához, még szerencse, hogy a szavam semmit sem ér, nem igaz? Mégis büszkén vállalom, és hirdetem. Mert a szeretet az szeretet, a család az család, a karácsony pedig ezeket ünnepli.

Egyszer majd lehet jövök egy ennél összeszedettebb bejegyzéssel, mert ez elég kusza lett. Addig is további szép napot és boldog karácsonyt!

Sziasztok! Öhm. Most magyarázkodjak? Nem fogok. Az előző posztokban viszonylag jól kifejtettem, miért is hanyagoltam el ezt a blogot. 

Az írás egyébként különösebben nem hiányzott, de néha talán jól esne kiírni magamból a gondjaimat, bajaimat. Na, ma nem ez lesz, mert most lustára vettem a figurát, és már hónapok óta a gépemben csücsülő történelembeadandókat fogok megosztani veletek. Miért? Egyrészt, hogy tudassam a világgal, hogy mióta nem írok ide, nagyot fordult a világ, és történelem szakra készülök. Erre sok indokom van, szeretnék majd egyszer egy egész posztot arról, hogy hogyan és miért lett ez a szenvedélyem. Ez sem ma lesz. Ma csak szimplán hoztam nektek három fogalmazást, amiket történelemre kellett írnom (forrásokkal, kutatómunkával meg mindennel), ami szerintem gimiben a lehető legjobb ötlet, főleg így online oktatásos időkben, meg én nagyon élveztem őket. Stréber, tudom. Aztán dicséretet is kaptam értük, tehát elvileg, a történelemtanárom szerint, még csak nem is írtam teljesen nagy hülyeségeket. Megint csak stréber. Persze leszögezném, hogy (jelenleg még) nem vagyok történész, ezek csak egy iskolai feladat eredményeiként születtek. De őszinte leszek, NAGYON büszke vagyok rájuk, és nagyon élveztem csinálni őket. 

Szóval, ja, igen, ma rólam nem sokat tudunk meg, a véleményeim is csak a háttérben lappanganak (mert persze megfigyelhető a bírálásom egy-egy témával kapcsolatban), de adok nektek egy kis töriórát a római nincstelenekről, Marius és Sulla ellentétéről, valamint Néró keresztényüldözéseiről. Hát. Jó szórakozást!

1.

Egy római nincstelen napja

A nevem Decima. Alapvetően egy teljesen átlagos családba születtem, nem voltunk jómódúak, de az átlagos „középrétegbe” mindenképpen beleillettünk. Édesapámnak volt egy kisebb birtoka, édesanyám pedig szült négy gyereket, tehát mindketten teljesítették a kötelességüket. Időben hozzáadtak Serviushoz, akinek egy kicsit nagyobb földbirtoka volt. Szerencsésnek mondhattam magamat, igazán. Az istenek kegyesek voltak hozzám, három gyerekkel sikerült megajándékoznom férjemet. Az imáim így inkább azért szóltak, hogy megfelelő matrona matefamilias legyek.

Valójában igen szép életem volt – boldognak is lehetett mondani. Servius megbecsült, persze csak addig, amíg csendben tettem a dolgomat, ami érthető is; egy nő dolga nem gondolkodni, hanem gyerekeket szülni és őket erkölcsös életre nevelni.

A legfiatalabb fiam, Kaeso még csupán pár hónapos volt, amikor már nekem is feltűntek a változások; egyre több korábbi szomszédunk, más középbirtokosok mentek tönkre, adósodtak el, hagyták el a vidéket. A latifundiumok száma pedig egyre csak nőtt. A férjem nem szeretett panaszkodni, de láttam, hogy napról napra, hétről hétre gondterheltebb tekintettel ült az asztalhoz. Nem firtattam a dolgot, míg egyszer be nem következett az, amitől féltem, bár a gondolatát addig próbáltam elhessegetni; a konkurencia túlontúl megnőtt, már nem tudtuk tartani a versenyt a nagybirtokosokkal – olcsóbban adták az árujukat, hát persze, mert olcsón vásárol rabszolgákat dolgoztattak. Meg persze a háborúk sem segítettek. Nehéz lett volna tartani a versenyt, bár nem is mondanám, hogy a játék tisztességes volt.

Láttam Serviuson, hogy a büszkeségén nem kis csorbát ejt, hogy egy szomszédos latifundium tulajdonosának kellett eladnia a birtokát, a földjét, azt, ami még a szüleié volt. Én is csak annak örültem, hogy az én szüleim sem látták már ezt a circensest.

Mi viszonylag sokáig bírtuk. Így láthattuk azt, hogy hogyan mentek tönkre mások, és mit tettek utána. A legtöbben Rómába özönlöttek, ami teljesen érthető; a fővárosban több lehetősége van a földbirtokát elvesztett földbirtokosnak. Itt talán találhatunk alkalmi munkákat, jó esetben szállást.

Ma már a hatemeletes bérkaszárnya harmadik emeletének egyik odújában ébredtem: egy tűzhely, gyékény, üres ágy. Itt éldegélünk mi: én, Servius, 4 gyermekünk és a poloskák. Mióta Rómában élünk született még egy fiunk, Tiberius. A neve szerintem erőt sugároz, mindenki más szerint pedig rajongást a Gracchus néptribunus iránt. Egyébként ennek is lenne értelme, a politikus ugyanis sokat tett a proletariatusért.

Elmosolyodom, mert az asztalra ma nemcsak fekete kenyér, hanem egy kis főzelék is kerül, tegnap volt szerencsém szerezni elég jó áron, miután kiértem a piacra. Kisimítom a tunikámat, ami az éjjel takarómul szolgált.

Közelednek az éves választások. Állítólag idén nagy esélye van Caius Gracchusnak, a feljebb említett Tiberius öccsének. Számomra hihetetlen, hogy a bátyja sorsa után ő is be akar próbálkozni a politikával, de közben remélem, hogy megválasztják. Rómának szüksége van a változásra.

Mert jelenleg haldoklik. Mindenhol nincstelenek, a hadseregben senki. Ezt még én is látom.

 Itt lenne az ideje, hogy Róma újra meghódítsa magát.

2.

Marius sarujában

„Te csak a quaestor vagy, Lucius. Hallgatnod kell arra, mit mond a felettesed.” – A szavak megállás nélkül zakatoltak a fülemben. Csak quaestor, csak quaestor… Az ostoba, közrendű popularis Marius pedig maga a consul. Miért lehet egy plebejus egyáltalán consul?

Megnyertem nekik Numídiát. Rápillantok a pecsétgyűrűmre. De még mennyire, hogy megnyertem! Nem Marius, hanem én. Lucius Cornelius Sulla.

Az optimaták mellettem állnak. Kit érdekelnek Marius római gyökerei vagy kifogástalan múltja. A réteg, ami igazán számít, engem támogat. Mariusnak pedig minden oka megvan rá, hogy féltékeny legyen rám: okos vagyok, kellemes társaság, remek szónok. Több körben ismernek el és fogadnak örömmel, a nők csakúgy imádnak, mint az arisztokraták. Meg hát persze én is közéjük tartozom.

Néha azért elgondolkoztat, milyen lehet a drága és szeretett Marius sarujában. Tudom, hogy a plebus őt támogatja. Bármennyire is úgy gondolom, a csőcselék nem kéne, hogy számítson, tudom, hogy ők képviselik Róma lakosságának nagyobb részét. Mariust pedig consulnak választották, pedig nem is patrícius. Persze tudom, hogy szereti sötétebbre festeni a származását, mint amilyen; de akkor is csak egy homo novus.

Elmerengtem, egy pillanatra lehunytam a szemem. Vajon mit gondolhat Caius a saját tetteiről?

Aggódóan nézek körül szeretett Rómámban. Olyan, mintha bármit tennék, nem volna elég. Rómának nem elég pár reform és intézkedés, amit egy év alatt hozhatok. Azt hallom, napról napra nő a népszerűségem, főleg Numídia óta. De ez vajon elég ahhoz, hogy a nép immáron másodszor egy plebejust válasszon meg consulnak?

Numídiánál kicsit talán szerencsém volt. Sosem jutott az elődeim eszébe, hogy a proletaris is lehetne toborozva. Rómának anyagi gondjai nincsenek – még ha egyéb gondból akad több is -, megengedhetjük, hogy fegyverzetet biztosítsunk a nem gazdag réteg számára. Másrészt pedig sokkal hatékonyabb az olyan katonaság, amelynek tagjai nem a birodalom, hanem a hadsereg és önmaguk érdekeit tartják szem előtt.

Bevallom, ez zseniális terv volt. Briliáns. A közvélemény az arisztokrácia ellen fordult a hosszas háborúskodás miatt Jugurthával, nekem pedig sikerült egy teljesen észszerű újítással magam mellé állítani egész Rómát. Na jó, nem teljesen. Az optimaták a beszűkült látáskörükkel inkább Sulla mellett állnak. Sulla a quaestor. De én consul vagyok. Egy közrendből kiemelkedett irányító, valaki, aki reformokat hoz, és akit szeret a nép.

Egyesek Numídiát Sullának tulajdonították. Igaz, nem harcolt rosszul. Mi több: remekül harcolt. Komolyan, nem is néztem volna ki egy ilyen rossz hírű, felfuvalkodott arisztokratából. Azt már sokkal inkább, hogy miután ő tárgyalt Bocchusszal, pecsétgyűrűt készítetett Jugurtháról, ahogyan megadja magát.

Nem mintha Sulla különösen izgatna. Amíg alattam áll, nem fontos. Lehet quaestor, legatus, de akár praetor is. Én consul vagyok. És mindent meg is teszek azért, hogy az maradjak; mert tudom, hogy Rómának ez lesz a legjobb.

Meglátjuk Marius, meglátjuk. Itt lenne az ideje, hogy lássuk, mire képes az, aki származásából kifolyólag is megérdemli a consuli címet.

3.

Hit és rettegés – Egy keresztény az első keresztényüldözések idején

Undorodva néztem végig az ujjongó, üvöltő tömegen. Vérre szomjaztak, ártatlanok szenvedésére. Panem et circenses – Néró értette a dolgát.

A nevem Claudia, egy gazdag politikus asszonya vagyok. Meglehetősen semmirekellő asszonya, hogy őszinte legyek. Férjem, Cornelius a senatus tagjaként igen csak nagy tiszteletnek örvendett, így pedig jó módban éltünk. Cornelius alapvetően nem volt indulatos vagy elnyomó – tekintélyt parancsolt ugyan és határozott volt, de inkább csendben. Hiányoztak ugyan a napok, amikor még tudtam, hogy szeretett vagy legalábbis tisztelt. Mielőtt nem vallottam teljes kudarcot nőként és feleségként, mikor még hitte, hogy képes vagyok teljesíteni az egyetlen nekem szánt feladatot. Mielőtt nem bicsaklottam bele abba, hogy gyermekeket adjak neki.

A kapcsolatunk sikertelen próbálkozások sorozata után kezdett elhűlni, míg szinte teljesen jegessé nem vált. Jó és tisztességes ember volt – nem hagyott volna el engem. De időről időre gyakrabban fordult elő, hogy nem szólt hozzám, egyszerűen figyelmen kívül hagyta a jelenlétemet. Néha, amikor munkában is felidegesítették, kifejezetten láttam rajta, hogy nemkívánatos személy vagyok a közelében. Az életében.

Egy ilyen alkalommal, mint előtte már máskor is, a szobámba kérettem a vacsorámat. Nem tudtam Cornelius szemében nézni. Tacita, egy csendes rabszolgánk hozta fel. A nyakában egy kereszt lógott. Rákérdeztem, mi az.

Sosem voltam vallásos. Rómát elözönlötték a különféle hitek különböző istenei. Annyi volt már belőlük, hogy egyik sem tűnt hihetőnek. De Tacita szavai másként hatottak rám, mint addig bármi. A szavai az egy és igaz Istenről, a megváltásról. Áldozatról, fájdalomtól és üdvösségről. Egy eljövendő jobb világról. Reményről.

Aznap este már ügyetlen imát mondtam. Eleinte varázslatra vártam. Azt hittem, ha imádkozom, a gondjaim megoldódnak, kevésbé leszek haszontalan. Ha eleget imádkozom, ha eleget kérem az Atyát, lehet gyermekem. Eltartott egy darabig, amíg rájöttem, nem feltétlenül testi csodára, kézzel fogható dolgot kell várnom. Rá kellett ébrednem, hogy nem feltétlenül ez, amit a hitem adhat nekem. De boldoggá tett. Mindennap, ahogyan egyre nyílt ki a szemem és a szívem, egy kicsit boldogabb voltam. Pedig az életem nem vált könnyebbé. Corneliusszal nem kerültünk egymáshoz közelebb. Valami máshoz mégis közelebb kerültem, ettől pedig sikerült kiteljesednem.

Erről Tacitán kívül senkinek sem szóltam. Ő pedig nevéhez méltóan nem adta tovább*. Aztán idővel kiderült, jól is tettem, hogy hallgattam. Ugyanis Néró császár uralkodásának 10. évében, 12 nappal augusztus kalendája előtt* tűzvész tört ki Rómában. Az emberek a császárt, az anya- és feleséggyilkos Nérót vádolták, szerintem nem indokolatlanul. Néró pedig a keresztényeket hozta fel bűnbakként. A két vád egyenértékű kellett volna, legyen, de a Néró épen és dalolva úszta meg, míg a keresztényeket embertelen módon kezdték gyilkolni. Tacita is áldozatul esett, Péter, a kőszikla, akihez egyszer látogattunk el, később szintén. Keresztre feszítették vagy állatbőrbe bújtatva éhes ebek elé vetették őket, esetleg meggyújtották Néró lámpásait. Bár nem tettek semmit.

Hogy az események hátterében vajon Néró felesége, Poppea Sabina állt? Vagy csupán zavarta a császár önbecsülését, hogy valakik nem ismerik el őt istenségként? Sosem tudom meg. De szerencsém volt, amiért Cornelius feleségeként nem lettem gyanú tárgya. Meg amiért óvatos voltam és gyáva ahhoz, hogy felvállaljam a hitem.

Körülnézve a tömegen, bár elfogott az undor, ahányszor Néróra és a feleségére néztem, elégedett voltam. Mert a nép ugyan élvezte a cirkuszi játékokat, szerette az uralkodót, a császárnak egy célját nem sikerült elérnie. A többség ugyanis sajnálatot érzett az ártatlan keresztények iránt. Panem et circenses – Néró talán mégsem értette annyira jól a dolgát.

(*A Tacita jelentése csendes. Szívesen.
*12 nappal augusztus kalendája előtt = július 18. Ezt is szívesen.)

*

Hát. Igen, valami ilyesmi. Valószínűleg semmilyen történelmi áttekintéssel nem volt valami érthető, szóval pár tény, mielőtt lehordotok, hogy lusta vagyok, idehányok nektek 3 több hónapos irományt, aztán értelmezzétek, ahogy akarjátok.

- Rómában a nincstelenek a réteg, akik földműveléssel foglalkoztak, ám elveszették a földjeiket, mivel a gazdag birtokosak nagyobb birtokokon, ún. latifundiumokon rabszolgákkal dolgoztak, olcsóbban árulták a termésüket. Ezután a legtöbbjük Rómában próbált szerencsét. Gaius és Tiberius Gracchus néptribunosok, akik elég sokat tettek a nincstelen rétegért, mindkettőjüket meggyilkolták. Ekkoriban Róma helyzete a nincstelenek egyre növekvő száma miatt nem volt felhőtlen.

- Na, Marius egy plebejus (= nem arisztokrata, nem előkelő) volt, aki a legmagasabb, consuli rangba emelkedett. Politikai ellenfele a patrícius (= arisztokrata) származású Sulla. Numídiánál Marius hadseregreformt tett, zsoldosokat alkalmazott (Róma ekkoriban nagyon gazdag volt, tehát simán megtehette). Hétszer választották meg consulnak. Sulla ekkoriban mindig alatta lévő hivatalokat töltött be, később pedig diktatúrát vezetett be. 

- Néró császár idejében volt a római tűvész (64- ben, ezt az Időfutár miatt tudom egyébként), sokan pedig az egyébként hát, eléggé furcsa uralkodót vádolták; szerintem nem is alaptalanul vagy legalábbis nem kérdőjelezhető meg, hogy miért is merült fel a neve, mármint Néró eltette láb alól az anyját és a feleségét is, szóval kit lepne meg, tudjuk, hogy nem volt ki mind a négy kereke. Na, mindegy, szóval ezután Néró a keresztényekre fogta az ügyet, ami alapvetően okos húzás volt, de én látom benne a logikai bukfencet is. Olyan szép dolog ez a történelem, lehet rajta gondolkodni meg teóriákat gyártani, nem igaz? Anyukám például tudom, hogy azon a nevezőn van, hogy Néró állt a tűzvész hátterében, én viszont ebben nem vagyok ebben biztos. Na, mindegy.

Biztos belemehetnék még több részletbe, de szerintem elég ennyi.

Na, emberek, emberek, mára igazából ennyi lett volna, szeretnék teljesen új posztokat is hozni majd, azt meglátjuk, hogy összejön- e a közeljövőben, mindenesetre mostanra ennyi, így is csoda, hogy kiraktam valamit. A véleményedet, észrevételed kulturált és nem támadó módon nyugodtan fejtsd ki egy komment formájában meg ilyesmik. Amúgy van Instagramom, de az még halottabb, mint maga a blog, szóval csak annyit, hogy köszönöm, hogy végigszenvedted, további szép napot!

Sziasztok! Mostanában került bemutatásra a Toy Story 4., a Pixar animációs cég legújabb filmje, ami persze, hogy nem eredeti (mostanság a Disneynél csak folytatások és remake- ek  jönnek szóba...), hanem a legnagyobb, kultikus klasszikusuk negyedik felvonása, de hát persze, amíg hozza a pénzt... Na, mindegy, az eddigi vélemények szerint jó film. Összességében úgy gondoltam, ennek örömére rangsoroljuk a cég minden eddigi egész estés alkotását, hiszen jelenleg összesen pontosan 20, már bemutatott darab van (a Toy Story 4- en kívül, amit sajnos még nem láttam), és én tavaly ősszel megnéztem mindegyiket, mivel nekem már csak ilyen értelmes hobbijaim vannak. Szóóval lássuk is.

Ez persze egy teljesen szubjektív lista, bla, bla, valószínűleg sok helyen eltér majd a te listádtól, és hé, ne sértődj meg, ha a te kedvenced esetleg hátul szerepel az én listámon vagy éppen én az egekben magasztalok egy általad utált filmet. Személyes ízlés kérdése. Mellesleg pedig, a Pixarnak nincs rossz filmje. Vannak jobbak, kevésbé jók és egészen kiválóak, de kifejezetten rosszak nem. Még akkor sem, ha egy két-alkotás egy picit gyengébb, mint a többi. Ó, igen, a leírások helyenként spoilereket tartalmazhatnak, úgyhogy ha valamelyik filmet még nem látttad, és nem akarod lelőni magadnak a poént, akkor azokat ugord át. Tehát jöjjön is az én, teljesen személyes listám!

20. Dínó tesó (The Good Dinosaur, 2015)

Az alap elgondolása ennek a filmnek, legalábbis a fülszövege alapján, az lenne, hogy bemutassa, mi történt volna, ha a dinoszauruszok és az emberek egy időben élnek. Ez egy tök érdekes gondolat, és jól el lehetett volna vele játszani. Lehetett volna, de én sajnos nem éreztem azt, hogy ezt a kifejezetten jó koncepciót kellően meglovagolták volna. Mármint igen, kaptunk egy (nem beszélő) kisfiút, illetve egy ügyetlenkedő dínót, de ez tualjdonképpen Arlo, a dínó fejlődéstörténete volt, azon túl, hogy az embergyerek is ott volt, semmit nem érzékelhettünk abból, amit amúgy alap kérdésként tett fel a rövid tartalom. Legalábbis az, amit olvastam, ezt vázolta, én meg ezt vártam. És csalódtam. Ezen túl sok ponton erősen hajazott Az oroszlánkirályra, nem tehetek róla, néha teljesen olyan érzetet keltett bennem, mintha a Disney sikeres filmjét másolnák egyes pontokon. Az apa halála, azért az önmagunkat okolás és ezért elmenekülni otthonról... Hm, csak nem hasonlít? A film amúgy főként Arlo monológjaiból állt ahogyan emlékszem, lévén a másik főszereplőnk, a Pötty névre hallgató emberkölyök nem beszélt. Ez adott hozzá valami plusz vontatottságot nekem. Amúgy persze voltak benne jó pillanatok, például a képen is látható t-rexeket kifejezetten bírtam, de talán ez volt az egyetlen Pixar- film, ami után valahogyan úgy éreztem, hogy ezt talán nem kellett volna.

19. Wall-E (Wall-E, 2008)

Esküszöm, kifejezetten úgy érzem magam, mintha most valami piszkos kis bűnön kapnának, de ám legyen. Engem nem fogott meg a Wall-E. Szerintem amúgy ez pont tipikusan az a film, ami vagy nagyon magával ragad, vagy nagyon nem. Talán majd az évek segítenek ezen, nem tudom. Amikor kicsi voltam, kész depi lettem tőle, az első pár percnél tovább nem is bírtam, apukám egyedül nézte végig. Mai fejjel persze vannak benne elgondolkodtató dolgok és kifejezetten érdekes mozdulatok, csakhogy nekem talán ez az egész űr-sztori annyira nem klappol. A kihalt Föld látványa máig szomorúvá tesz egy kicsit, bár az mindenképpen egy érdekes vonulat, ahogyan ábrázolja a gépek által már nemcsak irányított, hanem egyenesen uralt emberiséget, ugyanis ez akár egy elég valószínű jövőkép is lehet. Ez egyébként számomra a film legpozitívabb pontja. Illetve amúgy Wall-E és É.V.A kifejezetten cukik, csakhogy a hölgyike eleinte kifejezetten irritált. Amúgy egy picit Wall-E is, bár ezt kicsit fáj beismerni, mert pont olyanra lett alkotva, hogy rosszul érezd magad, ha utálod - olyan kis szerencsétlen fejet vág. Megint csak, a kevés beszéd nekem olyan vontatottá teszi, így meg nekem nem annyira élvezetes, hogy többször elővegyem... Bocsánat minden fantól, megértem a szeretet, csak éppen azonosulni nem tudok vele.

18. Verdák 2. (Cars 2, 2011)

Kétségkívül ez a Verdák- filmek legviccesebbike, és én ahhoz képest, hogy eleinte fenntartásaim voltak vele kapcsolatban, kifejezetten csípem a Verdákat, de ez a film valahogy mégsem annyira wow... Pörgős, ezt nem tagadom. Viccesnek is vicces. Matukát bírom. De valahogy annyira talán mégsem, hogy egy egész film épüljön köré. Őszinte leszek, én jobban örültem volna, ha ő megmarad egy vicces, szertehető mellékfigurának, főszerepben valahogyan olyan... Sok volt. Na, nem mintha Villám nem tudna sok lenni, csakhogy ő eleve főszereplőnek lett írva, Matuka pedig nem. Nem is illett hozzá ez a szerepkör. A nyomozós sztori meg persze érdekes volt, pont az ellentéte a két előbbi, lassan mozgó filmnek, valahogy itt meg talán már az volt a bajom, hogy ez túlságosan pörgött. Nem volt egyensúlyban a komoly és komolytalan pillanatok száma. Meg amúgysem vagyok egy nagy akció- és detektívfilm rajongó. Az meg kifejezetten zavart az elején, hogy csak belecsaptunk az ügybe, azt sem tudjuk, ki kicsoda, de már üldözés van. Én meg csak ültem álmosan, hogy most ez akkor ki és mit akar, és most akkor ezek a jók vagy a rosszak? Nekem ezt kábé a film felére sikerült összeraknom, késő volt már, na. De akkor sem adott hozzá sok pozitívat az élményhez. Minden esetre a túl mozgalmas film még mindig élvezetesebb volt számomra, mint az erőletett menetűek. Bár azért kicsit kevesebb Matukát és többet a többi karakterből elbírt volna szerintem.

17. Szörny Egyetem (Monster's University, 2013)

Szüksége volt a Szörny Rt- nek egy előzményfilmre? Nem hiszem. A Pixar mégis megadta nekünk azt. Ennek ellenére nem csináltak belőle rossz filmet. Sőt amúgy a Szörny Egyetem kifejezetten élvezhető kis mozi, az előzőekkel ellentétben nekem itt tökéletes egyensúlyban vannak a komoly és vicces pillanatok. Illetve a karakterek is szeretem, és kifejezetten örültem, hogy miután az első filmben inkább Sully volt a hangsúlyos karaker, itt Mike főszerepelt. Ja, igen, jobban tudok azonosulni a kissé lúzer stréberrel, mit tegyek. Az is tetszett, hogy láttuk Randallt nyomi, kedves srácból rosszfiúvá nőni, illetve amúgy Sully és Mike karakterfejlődése is kifejezetten érdekes volt. De valahogyan ez a film túlságosan a klisékre épített, olyan tipikus hollywoodi tinifilm, csak éppen a Szörny Rt hőseivel, hűha. Meg persze olyan pixaros stílussal, amire nincs egy rossz szavam sem. Szórakoztatónak szórakoztató, de hát a Mean Girls is az - pontosan ugyanezen a szinten. Mégis élveztem nézni, nem rossz film, éppen csak egy kicsit átlagoska és számomra indokolatlan a létezése, ezért nincs előrébb a listán. Nem volt erre feltétlenül szükségünk.

16. Merida, a bátor (Brave, 2012)

Kicsit bánom, hogy a Pixar első női főszereplővel bíró filmje ilyen hátul van a listámon, de sajnos ez van. A Merida, a bátor ugyan számos jó vonással rendelkezik, ám ezekkel együtt hibái is vannak, legfőképpen az, hogy számomra egy kicsit unalmas. Sőt nem is annyira kicsit. Ez is inkább a lassú folyású filmek táborát erősíti, bár tény, hogy azért ez tudott pörögni, ha éppen akart. Valamiért mégsem lett elég jó ahhoz, hogy a Pixar igazi feminista gyöngyszemének mondjam, mert bár a női erő az uralkodik rajta, a film nem elég jó hozzá -  számomra. Pedig, mint említettem, vannak benne jó vonások. Például maga Merida. Igazán erős, független női karakter, annak pedig örülök, hogy hivatalosan is Disney- hercegnő. Annak ellenére, hogy nem tipikus hercegnő, még csak meg sem közelíti azt. Kifejezetten tetszett, hogy a saját kezéért harcolva lealázta minden kérőjét - bár, hölgyeim, ismerjük be, a felhozatal eléggé szegényes is volt. A másik nagyon értékelendő dolog, hogy kevés mese épít az anya-lány kapcsolatra - sajnos. A Merida, a bátor azonban ezt teszi. Szerettem Merida és Elinor kapcsolatát, néhol önkéntlenül is anyukámat juttatta eszembe, ahogyan ezzel szerintem nem vagyok egyedül. A zenéje is bejött, ha olvastátok a Disney- dal toplistám különkiadását, erről meg is győződhettetek. Tehát igen, van ebben jó pár olyan pont, amiért nem rossz. Egyszerűen csak valamiért ez a medvés sztori nekem még így sem volt az igazi, valami hiányzott, pedig tényleg kaptunk jó dolgokat is. Egyszerűen csak nem olyan átütően jó ez a film szerény véleményem szerint.

15. Egy bogár élete (A Bug's Life, 1998)

A Pixar második animációs filmje korántsem sikerült rosszra, mindannak ellenére, hogy a legtöbb toplistán eléggé hátul szerepel. Igen, rosszab helyen, mint nálam. Még enyhén dereng, hogy anno kiskoromban is láttam ezt a filmet, de szerintem akkoriban a beszélő bogarak nem annyira fogtak meg. Most sem lett igazán egy óriási kedvencem, de azért kellemes élmény, és nem is untam. Persze, persze, az ügyetlen főhős és a nagy átverés kicsit amúgy klisés lehetne, de ezt ellensúlyozza, hogy nagyon jó karaktereket kapunk. Tényleg. A Pixar erős karaktergyártásban, valamiért azonban az Egy bogár életének cirkuszi mutatványosai az Atlantisz legénységét jutattja eszembe. Még a két főszerepelő között is találni (némi) hasonlóságot. És az egyetlen pont, ami a Pixarnál általában egy picit gyenge, az a főgonosz. Na, itt még az is rendben volt. Szökken Pixarhoz méltatlanul jó kis ellenlábas. Mármint szerintem. Mondjuk a menő női szereplő nekem itt egy picit hiányzott, Atta hercegnő minden volt, csak menő nem, ezt a szerepet adjuk át esetleg inkább az ifjabb hercegnőnek, Pöttynek. (Ugye, milyen zavaró, hogy a Dínó, tesó- s gyerek is Pötty magyarban?) Mindegy, szóval amúgy ez egy jó film, csak valamiért mégsem az az eksztázisba kerülök, olyan jó. De nézhető, szórakoztató, kikapcsoló, és tényleg vannak benne jó karakterek.

14. Verdák (Cars, 2006)

Én mondtam, hogy csípem a Verdákat...! Tudom, hogy sokak számára unalmas, nem tetszik nekik stb. és többnyire a rajongói ötéves kisfiúk, de szívesen beállok a sorba. Ugyan még mindig nem ez viszi nálam a prímet Verdák- filmek terén, de szeretem a beszélő autók történetének első darabját. Még akkor is, ha Villám McQueen egy picit idegesítő, ahogyan egyébként a többi karakter is. Ez teszi olyan szerethetővé őket. Ez a film is inkább a pörgősségre szavaz, de ez nem is olyan meglepő, hiszen egy fiatal versenyautó a főszereplőnk, hahó! Ami kifejezetten érdekes ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy bár szerintem rajtam kívül tényleg szinte csak óvodás fiúk rajonganak érte, tele van felnőtt poénokkal és utalásokkal. Többel, mint amennyit én más mesében láttam. Hm. Na, mindegy. A főszereplőnk jellemfejlődése bejött, főként, mert sosem lett szent, csak egyszerűen kinormálisodott egy picit. A mellékkaraktereket nagyon szeretem, és jé, itt még Sally is kapott normális szerepet, aminek én örülök, mert ő egy jó női karakter. Az Egy bogár életéhez hasonlóan itt is sokféle és jól eltalált, még ha kissé egydimenziós karaktereket kapunk. És a film zenéje szerintem piszok jó, ez amúgy az előbb is említett dalos toplistás bejegyzésben is kiderülhetett, de nemcsak az ott említett Life is a Highway, hanem az akkor mellőzött Real Gone is remek darab.

13. Fel (Up, 2009)

Hááát. A Wall-E után ezért is ki fogok kapni. De szó sincs arról, hogy a Fel egy rossz film lenne, sőt elismerem, hogy egy igazi műalkotás, valahogyan mégsem az én ízlésem, engem annyira nem fogott meg. Az első pár perc, Carl és Ellie története az animációs filmek történetének egyik legnagyobb csúcspontja, az a pár perc igazi mestermű. Viszont Ellie halála után nekem a film kissé lapos és unalmas volt. Nem halálosan, abszolút nézhető formában, de mégis. Pedig szerettem Carlt, Russelt is, talán egy kicsit a madár meg a beszélő kutyák zavartak engem, nem tudom. Pedig amúgy még az a technológia is egy érdekes ötlet volt. Ahogyan a főgonoszunk sem annyira béna, a tetőponton meg még izgultam is (mondjuk lehet, hogy inkább azért, nehogy leessenek, mert akkor meghalnának, az meg aztán nem egy vidám sztori). Ennek ellenére volt, hogy untam, vontatottnak éreztem, és drukkoltam, legyen már vége. De az érzelmi töltete az elején, a végén, sőt néha közben is óriási, és ha csak az első pár percet kéne értékelni, akkor simán befért volna az első ötbe. De a film további pontjai nekem nem hozták azt az élvezetet, hogy ahhh, én ezt nézni akarom, akarok belőle még, még, még. Kifejezetten jó alapötlet, az Oscarját pedig semmiképpen nem tartom alaptalannak, az én ízlésemmel összevetve azonban csak a 13.helyre volt ez elegendő. Pedig amúgy a repülő ház elgondolása is zseniális.

12. Toy Story - Játékháború (Toy Story, 1995)

Klasszikus. Igen. Az. Ha nem lenne olyan jelentőségteljes ez a film a stúdió történetében (ezzel kezdődött minden), akkor bizony lehet, hogy egy picit hátrébb is lenne a listán. Na, nem azért, mert nem szeretem Woodyék első kalandját, egyszerűen a folytatások szerintem sokkal erősebbre sikeredtek, és bár a fontossága megkérdőjelezhetetlen, azért a cégnek vannak sokkal jobb alkotásai számomra. Gyerekként kifejezetten utáltam, fiús mese volt, ráadásul Sid játékai akkoriban a frászt hozták rám, persze most már tudom, hogy nem ők voltak a rosszfiúk. Aztán újranézve egy kissé untatott. Megint újranézve már kevésbé untatott. Mégis a folytatásokra szavazok Toy Story terén. Pedig amúgy nagyon szeretem a karaktereket, de valamiért ez a szökjünk ki Sid házából dolog nekem nem volt eléggé izgalmas ahhoz, hogy olyan különösképpen a szívembe férkőzzön, főleg megspékelve ez azzal, hogy a három film közül szerintem mind Woody, mind Buzz itt a legidegesítőbbek - persze még így is szeretem őket, de azért mégis. Valamiért nem szippantott be úgy, mint a második rész és nem hatolt a szívemig annyira, mint a harmadik, de ezekről majd később. Az viszont biztos, hogy sokat köszönhetünk ennek a filmnek, sokak a gyerekkorukat (én mondjuk pont nem), és minden Pixar- rajongó egy mesteri céget és renegeteg szuper animációs filmet. De amúgy is jó alkotás, csak nekem nem annyira a kedvencem, mint mások.

11. Toy Story - Játékháború 2. (Toy Story 2, 1999)

Mondtam én, hogy a folytatások jobbak lettek az eredetinél a Toy Story esetében. Amúgy sokáig ez volt a kedvenc Toy Story- filmem. Aztán ennek sikerült megváltoznia, mint láthatjátok, de így is csak éppen, hogy lecsúszott a top 10- ről. Ami egy ilyen erős mezőnyben elég jó teljesítmény. Első körben, itt megkapjuk Jessie- t és Szemenagyot, akik mára mára a Toy Story franchise ikonikus, kihagyhatatlan tagjai. És bár Al vagy ki egy kifejezetten béna, szerencsétlen gonosz, ezt némiképp tudja ellensúlyozni Aranyásó, bár már említettem, hogy a Pixar legelőbb főgonosz ügyében tud vérezni, de amúgy meg a Pixar- filmek nem is főként a főgonoszok legyőzéséről kell, hogy szóljanak, szóval ez nem is akkora probléma. A főszereplőink egyre közelebb kerülnek a szívünkhöz, persze Woody esetében minden filmben beüt egyszer az, hogy ő egy segg, ráadásul Buzz- zal is folyton történik valami (most éppen elcserélik egy másikkal, aki még azt hiszi, hogy ő bizony igazi csillagharcos vagy mi), mindennek ellenére ez a film kifejezetten érdekes, mozgalmas, de azért Jessie sztorijával már kezd ráhangolódni a harmadik film témájára... De erről később! Kétségkívül ez a legakciódúsabb film a háromból (a négyest majd meglátjuk), izgalmas, Pixarhoz méltó érzelmi töltettel (bár itt kevésbé hangsúlyosan van jelen), szóval jó kis film ez.

10. A Hihetetlen család (The Incredibles, 2004)

Nem vagyok egy szuperhősös ember, sosem láttam egy Marvel- filmet sem, és nem is érdekelnek. Ehhez képest A Hihetetlen családnak sikerült megfognia. Pixarhoz méltóan pörgős, szuperhős film lévén mondjuk ezt el is várhatjuk tőle, és itt még csak nem is zavar, hogy esetenként túlpörög, hiszen mégiscsak a világot mentjük meg, hahó! Nekem mondjuk persze a nem harcolós, sima hétköznapi (már amennyire egy szuperhőscsalád hétköznapi) jelenetek jöttek be jobban, mert nagyon tetszett, ahogyan nem egy tökéletes, idilli családot kaptunk, hanem egy teljesen reaálisat. Ahol ugyan vannak konfliktusok, veszekedések, nem is egy, de szertik egymást, és kiállnak egymásért. Nem volt benne cukormáz. Ráadásul, tudom, ez sokszor hangzik el, de egyszerűen ZSENIÁLIS karaktereket kapunk. Kezdve a Parr család fejével, az igazi királynő Elzán keresztül, a főgonoszunkat, Szilánkot is beleértve, egészen Fridzsiman (báh, már megint egy szörnyű magyar név, az Frozone, köszönöm) feleségéig, aki ugyan csak három mondatot mondott, de azok ikonikusak. Azért tud valamit ez a film, mert elérte, hogy legyen egy darab szuperhős film, amit szeretek, még ha az animációs is.

9. Szörny Rt (Monsters, Inc., 2001)

A Szörny Rt egy igazi ikonikus nagyágyú, méghozzá nem is véletlenül. A Pixar remekül tudja, hogyan kell furcsa dolgokat átlagossá alakítani, beszélő játékok, autók, szörnyek... És még barátságossá is formálja őket. Igen, a szörnyeket is. Talán, sőt inkább biztosan a film legjobb jellemvonása bizony az, hogy a szörnyeket nem szörnyetegként, hanem barátként ábrázolja. Kivéve persze a főgonoszt, de hát azzal nem nagyon lehet mit kezdeni, rosszfiú kell, és rájöttem, hogy bár kritizáltam a Pixart főgonoszok terén, most Szökken és Szilánk után Randallt is az említésre méltó rosszfiúk közé sorolom. Mondjuk húsz filmnél három elmegy kategóriás gonosz annyira nem is rossz (irónia). Mindegy, a lényeg, hogy a Szörny Rt esetében még a főgonosz sem ront az összképen. Kíváncsi lennék Boo mostani megrajzolására, biztosan sokkal szebbre sikerdne (a fejlődő technika...), de ha ezt nem is fogom sosem látni, mindegy, mert nem is a megrajzolásán volt a lényeg. Hanem azon, hogy megmutassa, bizony a sötétben ha ólálkodna is egy szönry, azzal haverkodj inkább össze, ne parázz miatta. Ráadásul Sully és Boo kapcsolata tényleg szeretnivaló. Ahogyan a fordulatok is érdekesek, meg hát a végén a "félelem helyett nevetés" filozófia is bejön (én, minden alkalommal, amikor horrort nézek). Szórakoztató, na és ez számomra pont olyan, amiben a stílusához illően vannak egyensúlyban a komoly és komolytalan pillanatok.

8. A Hihetetlen család 2. (The Incredibles 2, 2018)

Nos, igen. Lehet, hogy teljesen egyedül vagyok vele, de nekem egy leheletnyit jobban bejött a Parr család kalandjainak második felvonása. Az eléggé jogosan felmerülő miért?- re biztos választ nem tudok adni (azon kívül, hogy ilyen az ízlésem, cső). De például, bár csak tudat alatt, de közrejátszhat ebben a nem is kicsi feminista beütés. A Merida, a bátor után a második női főhőssel bíró film (hiszen az első rész után most inkább Nyúlányka körül forgott a történet) sokkal ütősebbre sikeredett, mint az előd. És talán az is hozzátesz, hogy megkaptunk az első női Pixar- főgonoszunkat (és most ilyen Darla Sherman- féle nem igazi főgonosz gyonoszokat persze nem számoltam bele), aki megint csak a jobb Pixar- ellenlábosok közé sorakozhat fel. Én legalábbis kifejezetten érdekesnek találtam ezt a démonitoros sztorit, bár azt nem mondanám, hogy Evelyn gonosz léte meglepett. A szuperhős film az előző részhez hasonlóan remekül működött, bár tudjuk, hogy nem vagyok oda az akciófilmkeért. Ahogyan az egész család ugyanolyan realisztikus, mégis animációs filmbe illő harmóniával létezett, ahogyan az első filmben, a főszereplőink pedig nem lettek kevésbé szertehetőek. Külön emeljük ki megint Elzát, lécci, az a nő egy királynő. Nekem valamiért izgalmasabb, élvezhetőbb volt az első résznél, nagyon jó alkotás.

7. Verdák 3. (Cars 3, 2017)

Én mondtam, szeretem a Verdákat, még ha a többség nem is, és rajtam kívül csak kisfiúk szeretik. A harmadik része pedig kifejezetten olyan wow- effektus volt a számomra, tudjátok, az a fajta, amikor aztán napokig a filmen gondolkozol. És hogy ennek mi az oka? Nos, fogalmam sincs. Mert amúgy nem volt annyira extra nagy dobás ez a film. Az előző két részhez képest itt jóval több komoly jelenet, pillanat volt, de persze még mindig versenyautók vagyunk, úgyhogy azért száguldottunk is bőséggel. A Disney meg a 2010- es években céljául tűzte ki, hogy mindenkit ráébresszen a gyerekkora végére, ugyanis nem csupán ez, de bizony ez a film is az elmúlást dolgozza fel valamilyen formában, és nekem önkéntlenül is a gyerekkorom végét juttatta eszembe. Szóval azon túl, hogy amúgy baromira szórakoztatott és kikapcsolt, kicsit depresszióssá is tett. Mert belegondolok, hogy bizony voltak, akik a Verdákon nőttek fel (jó, én pont nem, tudjuk, fiús mese, nekem az akkoriban nem kellett), és azok mostanra már felnőhettek, és basszus, 11 évvel az első rész kiadása után ez pont nagyon is aktuális lehet. És szerintem ezt a Pixar pontosan jól tudta, amikor megalkotta. Igen, számomra ennél volt az a tipikus Pixar- effektus, vicces, szórakoztató, de egyben mély és lehoz az életről. És hogy a karakterekről is tegyek egy említést, Cruz szerintem egy igen jó ötlet volt, ahogyan Villám karakterfejlődése is bejött, na meg a tiszteletadás Doki előtt... Azt külön sajnálom, hogy Kristóf Tibor már nem szinkronizálhatta le őt megint (nyugodjék békében!). Mondjon bárki bármit, szerintem ez akkor is egy nagyon jó alkotás a stúdiótól.

6. Szenilla nyomában (Finding Dory, 2016)

Egy újabb tökéletes darabja annak, hogy megmutassuk, mi is a Pixar valójában. Vicces, szórakoztató, könnyed, mégis mély és elgondolkodtató. A Szenilla nyomában tökéletesen egyensúlyoz a nevetős és a sírós pillanatok között, egyszerre van tele humorral és komolysággal. Ugyan azon kevés esetek egyike, amikor a folytatás nem szárnyalta túl az eredeti filmet, mindenképpen hibátlan, még akkor is, ha az én sötét lelkem jobb örült volna, ha Szenilla szülei nem tűnnek fel, hanem tényleg meghaltak. De azért ez mégis egy mese, szóval mit is várnék. Tökéletes arányban vannak a lassú, megahtó pillanatok és a szépen pörgő, szórakoztató percek, ami azt jelenti, hogy persze utóbbiak vannak előnyben, de bőven kapunk az előbbiekből is. Szenilla köré felépíteni egy filmet eleve egy nagyon jó ötlet, a régi kedvenceink semmit sem változtak, az új karakterek meg csak dobnak az egészen, Hank talán mindekét filmből összevetve a kedvencem, ez a szúrós, bunkó, de segítőkész stílus nekem nagyon tetszik, na. A film pedig... Igazi Pixar- remekmű. Ó, és a kicsi Szenilla olyan cuki, hogy awww. Igen, ezt muszáj volt leírnom, most már teljes az életem, haladhatunk.

5. Agymanók (Inside out, 2015)

Ennek a mesének tényleg és nagyon komolyan az egyetlen és egyben legnagyobb hibája a borzalmas magyar címe. A Pixar megint érdekes témához nyúlt, ezúttal szó szerint az érzelmekkel dolgoztak, ugyanis felépítettek egy univerzumot, ami tulajdonképpen az emberi agyban helyezkedik el, és a fejünkben uralkodó, irányító érzelmekről szól. Őszintén, ez már alap koncepciójában sem egy kifejezetten gyerek mese, bár persze a cég ezt is olyan profizmussal tálalja, hogy kicsi és nagy egyaránt élvezi. Az Inside out (nem, nem Agymanók) aktuális problémákkal küzd, új lakás, új iskola, épülő személyiség, kamaszkor, elfojtott érzelmek, hibák és ezek beismerése. Remekül mutatja be, miért is fontos a bánat, a megbánás, és hogy szomorúság és boldogság nem léteznek egymás nélkül. Mind e mellett a még talán Pixarhoz képest is nagyon mély elgondolást persze vicces és szórakoztató módon tárják elénk, a mellékkarakterek (Undor, Harag, Majré) viszik a humor vonalat, ahogyan persze Derű és Bánat is szórakoztatóak (még ha Derű az idegeimre is ment). Ez a film érzelmi hullámvasútra ültet fel érzelmekkel, és az a jelenet, amikor Derű és Bánat visszatérnek és Riley megbánja a tetteit és bocsánatot kér a szüleitől, a Pixar és talán az egész mesetörténelem legjobb három momentuma között biztosan ott van.

4. Toy Story - Játékháború 3. (Toy Story 3, 2010)

És akkor a Toy Story franchise legerősebb darabja (mármint az első 3 filmből, a negyedikről még nem tudok nyilatkozni). Nagyon szorongó érzéssel néztem ezt a filmet, fájt belül a szívem, és mégis borzasztóan tetszett. Andy felnőtte és az, hogy a játékai már csak a dobozban porosodnak nekem egy eléggé aktuális téma, ahogyan mindenkinek az én koromban. A Pixar pedig így tűzte ki célul, hogy mindenkit, aki a Toy Story első részét kisgyerekként látta a moziban, majd Woodyékkal nőtt fel, 2010- ben teljes depresszióba taszítsa kimondva: nem vagy többé gyerek. De hogy keserédes legyen az egész, hozzáteszi, hogy amúgy persze az emlékét mindig megőrzöd, és a játékaid örökké a gyerekkorod lesznek, ami nem vész el, csak elmúlik. Nah, de jó. Azon túl, hogy érzelmileg taccsra vágott ez a film (köszi, Pixar, megint), közben nagyon érdekes volt, kaptunk egy jó főgonoszt, akit csak utálni lehet, jó börtönös-ovis-terroros-menekülős izgalmakat, a kedvenc karaktereinket, és persze nem utolsó sorban spanyol üzemmódos Buzzt. A Toy Story pontosan tudja, hogyan legyen részről részre nem csak frissebb, de jobb is. Azt meg azt hiszem, már nagyon említenem sem kell, hogy ha az Inside out csúcsjelente top 3- as, akkor a Toy Story vége a legjobb rajzfilmjelenet valaha. Libabőrös, fájó, sírós, egyben keserűen édes mosolyt csal az arcodra. Remekmű.

3. L'ecsó (Ratatouille, 2007)

Most komolyan, főző patkányok? És igen! Őszinte leszek, ehhez a filmhez egy icipicit szekptikusan álltam hozzá, mármint gondoltam, hogy jó lesz, de nem azt, hogy ennyire. Csak néztem, néztem, és fel sem tűnt, hogy közben elrepült már egy egész óra, aztán csak néztem, néztem, és vége is lett. Őszinte leszek, ennél a filmnél egy kicsit mintha elmaradt volna nekem a nagy érzelmi bumm, az előző pár alkotáshoz képest ez olyan szinten egy kicsit lemaradt, de ezt a nézői élménnyel olyan mértékben kompenzálta, hogy ezzel kiérdemelte a 3.helyet a listámon. Ez ugyanis egy olyan könnyeden szórakoztató film, amit bármikor újranéznék, és közben kapunk egy nagyon jó kis tanulságot is. Remy az egyik legjobb Pixar- karakter, egy igazi ambiciózus álmodozó, sosem adja fel, pedig ami a célja, az szinte lehetetlen. Nem is csoda, hogy még a saját családja sem támogatja. A barátsága Linguinival pedig pont azért, mert szavak nélkül történik meg, az egyik legerősebb kapcsolat animációs filmben. Colette a Pixar történetének egyik, ha nem legjobb női karaktere, szóval igen, erősödik itt a girlpower vonal is valamelyest, de nem undorítóan femináci módon. A L'ecsóról (zseniális magyar cím, egyébként) nem tudok olyan mélységekben beszélni, mint mondjuk a Szenilláról vagy a Toy Story 3- ról, mégis a maga könnyedebb módján áll közel a szívemhez.

2. Némó nyomában (Finding Nemo, 2003)

Az egyetlen Pixar- mese, amit már kiskoromban is szerettem. Gyerekként utáltam a legtöbb Pixar- kreálmányt, nem is néztem őket, a Némó nyomában valahogyan mégis kivételt képezett, még akkor is, ha a fogorvosos részek valamiért halálra rémítettek (egyébként nagyon jó választás pont a gyerekek nagy félelmét, a fogorvost beállítani negatív pontként), ahogyan Búb is, akit mostanra már talán a kedvencemnek is mondhatok, de na, gyerekként megijesztett. A Némó nyomában a Pixar igazi klasszikusa (szerintem a Toy Story után a második legnagyobb klasszikus, de szóljatok, ha tévedek), ráadásul tökéletesen bemutatja azt, mi is a stúdió alkotásainak alapelve: kalandos, szórakoztató, elkalauzol egy kitalált, mégis valós dimenzióba, ám mégis végtelenül mély és érzelmes. A Némó nyomában már az első öt percben végez az emberrel érzelmileg, aztán erre épít, humorral, izgalommal és megható jelentekkel. Kifejezetten jó, hogy ahogyan a Meridában az anya-lánya, így itt az apa-fia, de leginkább a túlféltő apa és az "ebből már elegem van" fia kapcsolat a kiindulópontja a történetnek, és ehhez jön érzelmi vonalon még az elveszetett gyerekek és feleség, valamint a barátság témája. Pizsi (angolban Merlin, az mennyivel jobb már) és Szenilla karaktereinek árnyaltsága, és ahogyan kiegészítik egymást, Némó kalandjai és a zseniálisan eltalált mellékszereplők nem is teszik kérdésessé, miért van ilyen előkelő helyen ez a film a listámon. Arról nem is beszélve, hogy a gyerekkori emlékek is közrejátszanak ebben, ugyebár. Igazi remekmű ez is, és kész.

1. Coco (Coco, 2017)

És igen, rengeteg zseniális mestermű közül is kiemelkedik számomra ez az egy, ami nekem a királyok királya, az igazi szerelem. Már említettem egyszer, hogy a halottak napja szerintem a leggyönyörűb ünnep mind közül, és ahh, imádom, ahogyan Mexikóban ezt kifejezetten ünnep ünnepként kezelik. És a film egész témája... Ahh, most nem is találom a szavakat. A Coco ezúttal a Pixar varázslatos univerziumában a Halottak Födjére kalauzol el bennünket, ahol addig maradhatsz, amíg az emléked még él. Teszi mindezt egy pörgős, humoros, zenével enyhített, mégis valamilyen észrevehetetlen módon mély film keretein belül. A történetvezetés tökéletes, nagy fordulatokat tartalmaz, eközben pedig igazi érzelmi hullámvasútra ültet fel. Tökéletes karakterek és háttértörténetek, az álmok fontossága, de a család első helye a szívben művészi módon teljesen könnyed módon mászik a bőröd alá. Én személy szerint a film után bármit megtettem volna, hogy talákozzak az elhunyt felmenőimmel, hogy megismerjem a történetüket, és továbbadjam. Mert csak akkor halsz meg igazán, ha az emléked kihuny. Gyerekeknek tökéletesen tálalható módon foglalkozik az elmúlás témakörével, de úgy, hogy egy felnőttet is elkápráztasson. Közben pedig mexikói atmoszférában csendülnek fel a jobbnál jobb dalok, záporoznak a humoros beszólások, olyan karakterekkel, mint Hector és Imelda (akik a kedvenc Pixar- karaktereim nagyon őszintén). A Coco egy gyönyörű pontossággal komponált dallam családról, zenéről, álmokról, elmúlásról, reményről, árulásról és úgy általában: az életről. Ha mindez nem győzött még meg, öt napon belül háromszor néztem meg. Hátha ez többet mond minden elemzésnél.

Hát, mára ennyi volt, tudom, megint iszonyat sokat beszéltem, bocsánat érte. A te listádat szívesen olvasnám a kommentekben, oszd meg velem, mivel (nem) értesz egyet. Kövess be nyugodtan Instagramon a @fashionandbooksblog néven, bár az utóbbi időben eléggé inaktív vagyok ott is. Legközelebb találkozunk, addig is szép napot!

December 25. Karácsony reggel.

Cathrine éppen szemeit dörzsölve egyenesedett fel puha ágyában. Gyönyörű égszínkék szemei drágakövekként csillogtak pirospozsgás, fehér arcán. Szőke, hullámos haja kicsit kócosan omlott a vállait takaró, márkás selyempizsamájára.

Nagyon szép lány volt, ezt pedig pontosan tudta is magáról. Ennek ellenére sem gondolta úgy, hogy a külső bármiben is előre valóbb a belső értékeknél. Éppen azért, mert rengetegszer találta magát szemben azzal a támadással, miszerint nem több egy szép, elkényeztetett fruskánál. Ő pedig csak remélni merte, hogy ezek a vádak nem igazak. Hogy a valódi értékei nem a külsejéből, a szülei pénzéből fakadnak.

Mindent megkapott, amit csak szeretett volna. Nem volt számára lehetetlen. Régebben ezt nem is igazán fogta fel; hiszen gyerekként az ember nem gondolkozik azon, hogy miért kapja meg a legújabb babát, amit az üzletben látott, egyszerűen csak örül neki, hogy megkapja. Aztán ahogyan ér az ember, idősödik, ezek a dolgok egyre jelentőségteljesebbek lesznek. Mikor már érti a pénz, a vagyon fogalmát. Sajnos pontosan látta, hogy vannak emberek, akik mintha társaikat csak futkározó pénzdarabokként látnák; azt, aki márkás, drága ruhákban, nagy kocsival és sofőrrel jár haza, azt egy nagyobb címletűként, a szegényesebb ruházatú, gyaloglókat pedig kisebb értékekként. Mintha tényleg az számítana, hogy milyen családból jöttél, hogy öltözködsz, mennyi pénzed van.

És saját bőrén tapasztalhatta, hogy ezek a dolgok mégis mennyire mellékesek is. Hogy nem az a lényeges, hogy a szüleid mennyiért vesznek neked kabátot, hanem az, hogy szívből teszik- e. Nem a biciklid márkája a fontos, hanem az, hogy vajon apukád tanít- e téged biciklizni. Hogy nem a fényűző utazások a lényegesek, hanem az, hogy az út folyamán mennyi időt töltünk együtt. Hogy nem az a lényeg, mi kerül az asztalra esténként, hanem az, hogy a család szeretetben, együtt üljön le vacsorázni. Hogy karácsonykor sem az ajándékokon, a meghívott vendégek számán van a hangsúly, hanem a békén, szereteten, a családon.

Visszagondolt eddigi életére. Csupán 15 éves volt, nem élhetett még meg olyan sok mindent. Mégis tisztán láthatta, hogy bár szülei biztosan szerették őt, erről viszonylag kevésszer volt alakalmuk tanúbizonyságot tenni.  Hiába készültek hozzájuk aznap estére rokonok a világ minden tájáról, ha őket sem ismerhette, ezáltal pedig nem is szerethette igazán. Hiába várták a fa alatt ragyogó, pompás ajándékok, ha tudta, hogy egyik sem az örömről, inkább a pénzükkel való villogásról szól. Hiába volt karácsony reggel, ha nem lehetett biztos abban, hogy a szülei este hazaérnek üzleti útjukról, amire még két hete indultak.

Ott, akkor, december 25- én, reggel kilenc órakor egyetlen karácsonyi kívánsága volt: hogy teljesüljön az az álma, hogy egyszer valóban szeretetet kaphasson az életben.

Theresa arra ébredt fel, hogy már egyedül volt otthon. Édesanyja még karácsony napján is munkába indult, hogy teljen nekik áramra és némi élelmiszerre, ne kelljen az ünnepnapon sötétben, étlen ülniük.

Az aprócska, inkább viskónak, mint háznak nevezhető otthonuk egyetlen szobájában karácsonyfa nem állott, ugyanis idén nem mentek túl jól az anyagi dolgaik, így lemondhattak az hagyományos karácsonyról. Volt már erre példa pár éve, akkoriban, mikor a lány apja elhagyta családját. Azokban az időkben kellett a legtöbbet nélkülözniük, de Theresa még nem igazán fogta ezt fel, csak azt tudta, hogy korgott a gyomra, de nem volt mivel enyhítenie kínzó éhségét. Hogy míg a legtöbb lány az iskolában hétvégi vásárolgatásaikról beszélgettek, ő szombat-vasárnap minimálbéres munkát végzett egy gazdaságnál, ruhaként pedig unokatestvérei kihordott darabjait viselte.

Mégsem tudta volna sajnálni magát. Akkor sírt, és fájt neki, amikor apukája egy fiatal nőért ott hagyta édesanyját és őt, soha többet nem hallatott magáról. Igen, ez szenvedés volt a számára. Ezek után nem tudta fájdalomként kezelni az éhséget, a hideget, a fáradtságot. Azt pedig egy szóval sem mondta volna soha, hogy rossz élete volna.

Igen, talán anyagi, megfogható dolgokból sosem jutott ki neki annyi, mint az átlagos, normális lett volna, ennek ellenére nem cserélt volna senkivel. Számára ugyanis édesanyja határtalan szeretete, büszkesége sokkal többet ért, mint akármennyi étel és pénz. Persze néha kedve lett volna sírni így is, ha elébe tettek volna egy tál ételt csak úgy, megette volna, örült volna egy új ruhának, de nem cserélte volna el édesanyjára egyiket sem.

Ahogyan egyre ért, idősödött, egyre több munkát vállalt. Nem csak azért, mert többet bírt. Azért is, mert egyre inkább érezte, hogy anyukáján fog az idő vasfoga. Napról napra kimerültebb, betegebb lett, félő volt, hogy akármilyen kisebb megbetegedés elviheti őt. De hősként küzdött, bírta, amit a sors kívánt tőle. Theresa pedig példaképként tekintett a nőre.

Akkor, 25- én reggel, az ágyában ülve sem a sok ajándékra gondolt, amit nem kaphat meg. Hanem arra az egyre, ami az övé volt fa, gyertyák és pulyka nélkül is: a szeretetre.

Csupán egyetlen karácsonyi kívánsága akadt: hogy álma, miszerint mindenki ugyanúgy érzi majd a szeretetet, teljesülhet. Majd, valamikor. Egyszer.

--------------------------------------------------------

Sziasztok! Én most ezzel a bejegyzéssel szerettem volna boldog karácsonyt kívánni, ugyanis semmiféle kreatívabb ötletem nem támadt. Ráadásul ezt a novellát is már tavaly írtam (az eredeti változatot még 2014- ben, de amit most olvastatok, az szóról szóra tavalyról van), de visszaolvasva nekem tetszett, még ha mondjuk klisés is meg minden. De egy ilyen kis karácsonyi kikakpcsolódásnak szerintem elment, és remélem, nektek is tetszett. Ráadásul utoljára még akkor volt novella publikálva a blogomon, amikor elkezdtem az egészet, az első bejegyzésem ugyanis az volt, de azóta semmi. Így gondoltam, most ezt az évekig tartó csöndet megtörhetnénk.

Áldott, békés karácsonyi ünnepeket, és az ünnepek után, esküszöm, találkozunk. Addig is szép napot!

Sziasztok! Mióta legutóbb írtam bejegyzést, eltelt egy kis idő, és ez azért van, mert persze már megint nem volt ihletem... Ma azonban egyik barátnőmnek köszönhetően eszembe jutott egy bejegyzés, amit valószínűleg én nagyon élvezni fogok írni, és remélhetőleg nektek is tetszeni fog.

Alapvetően a bakancslistámon sok hely szerepel, velem az az egy probléma van, hogy nem szeretek annyira távol lenni az otthonomtól. Mármint. Szeretem tágítani a látókörömet, új helyeket megismerni, de iszonyatosan otthonhoz kötődő emberke vagyok, könnyen van honvágyam. Így az utazásokat rendszerint nem annyira szoktam élvezni, mint a legtöbben, de alapvetően a kalandokat meg szeretem, úgyhogy érdekes dolog ez.

Eddigi életem során olyan nagyon sok országot nem jártam be; Szlovákia (itt élek), Magyarország, Svájc, Ausztria, Franciaország, Csehország, Olaszország, Németország és Románia vannak eddig kipipálva az országlistámról, de ezeken a helyeken is sok-sok másik városba, másik országrészre elmennék, úgyhogy van egy eléggé hosszú listám. Ma az első számú úticéljaimat, álmaimat fogjuk megvitatni, aztán lehet, hogy ennek fogok majd egy második részt is csinálni, meglátjuk. Eddig egyébként 4 igazi álom helyre jutottam el, az első Velence volt (2012), aztán Bécs (2015), majd Toszkána (2017) és végül Prága (2018). Illetve hát Budapestnek is a szerelmese vagyok, így igazából az is az egyik kedvenc városomnak mondható, ahol eddig jártam.

A felsorolásban lesznek konkrét városok, és csak összefogóan országok is, ezek azok a helyek, ahova én életem során el szeretnék jutni, persze nem kizárt, hogy nem mindet fogom meglátogatni, de végül is, egy életünk van, merjünk nagyot álmodni, nem igaz?

Párizs

Mint említettem, már jártam korábban Franciaországban, ám én Chamonix- t fedeztem fel, ahol a Mont Blanc lábánál néztünk várost, a fővárosban azonban sosem jártam. Kisebb kromban nagyon-nagyon sokáig konkrétan szerelmes voltam Párizsba, ez volt álmaim... Mindene. Volt egy csomó párizsos cuccom is, most is vannak még ebből maradt dekorációim, ágyneműim, ékszereim (a ruhákon már továbbadtam). Mára már nem ez a kedvenc városom, nem rajongok érte olyan szinten, mint korábban, ennek ellenére még mindig nagy álmom eljutni ide, látni az Eiffel-tornyot, a Louvre- t bejárni (bár annyira nem vagyok galéria-fan), várost nézni, éééés. Elmenni a Disneylandbe! Oké, nagyon vonzanak a turisztikai látványosságok, tényleg, de! Disney- fanként nekem az álomnyaralás az egy hét lenne a Disneylandben, szóval...

Róma

Manapság már inkább Olaszország a szívem csücske, semmint Franciaország, ennek megfelelően pedig alig várom, hogy eljuthassak a fővárosba. Ugyan Olaszországban már négyszer jártam (háromszor tengerpartnál, egyszer Toszkánában), Róma még sosem volt úticél, de egyszer mindenképpen meg kell ejtenem, mert azon túl, hogy gyönyörű, az... Az Róma. (Azt meg csak most vettem észre, hogy a csatolt kép karácsonyi, de mindegy, nekem egyébként is karácsonyi hangulatom van már.)

Kína

Igen, Kína. Ázsia úgy összességében nagyon vonz (jobban, mint Amerika vagy Afrika), és talán Kína az első számú ázsiai ország, amit meglátogatnék. Nagyon más kultúra, más létezés, de én egyébként is nagyon szeretek más nemzetek kultúrájával ismerkedni, megtudni róluk többet, és szeretek mindent, ami nagyban kapcsolódik egy adott nemzet sajátosságaihoz. Bevenném a nagy falat, várost néznék, és élvezném... Kínát.

Egyiptom

De ha már Afrika, akkor mindenképpen Egyiptom. Ez az egy olyan afrikai ország van, ami mindig is érdekelt, a kultúrája, a történelme, és hát a piramisok... Igen, egyértelmű, hogy nem Egyiptom tengerpartjára kívánkozom, hanem a piramisok közé. Egyébként is kis történelem-fanatikus vagyok, ami a családunkban örökletes, úgyhogy remélhetőleg megvárják, hogy ellátogassak hozzájuk.

London

Kínához és Egyiptomhoz képest nincs is messze, de én még sosem jártam Londonban, sőt úgy átalánosságban Angliában sem. Pedig gyönyörű város, hihetetlenül vonz, évek óta könyörgöm a szüleimnek, hogy menjünk el, de eddig még nem jött össze. Ugyan nem London a kedvencek közül is kedvenc városom, de mindenképpen a bakancslistám elején helyezkedik el valahol. Egyébként biztos, hogy a kötelező látványosságok után vásárolnék is egy jót, a London Eye- t pedig nem csak nézegetném, arra fel kell ülni! (Igen, mióta egyszer ültem egy magasabb körhintán már azt hiszem, hogy én ilyen bevállalós csajszi vagyok.)

New York

Korábban évekig semmiféle vonzódást nem éreztem Amerika iránt, és igen, ma is jobban vonz Európa vagy Ázsia, de vannak bizony álom helyszíneim Amerikában is, és New York abszolút közöttük van. Szeretném megtapasztalni az ottani nyüzsgést, zűrzavart, bár nem szeretem a tömeget, de akkor is szeretnék tömegben sodródni a Times Square- en, sétálni a Central Parkban, ellátogatni a Szabadság- szoborhoz, és persze meglesni az Aladdin- előadást a Brodwayen, de ez már Disney- fanként csak természetes.

Japán

És ha már Kínát említettük, a másik ország, ami Ázsiában leginkább vonz, egyértelműen Japán. Az egész Távol-Kelet hihetetlenül izgalmas, nagyon más, mint Európa, és pont ez az, ami olyan nagyon érdekel. Az a miénktől teljesen különböő kultúra. Plusz nagyon kíváncsi vagyok arra a modern légkörre, ami ott urakodik, hiszen technkiában a japánok jó pár évvel előttünk járnak. És akkor még arról nem is jtettem szót, hogy egyéként gyönyörű ország - nyilván a cseresznyvirágok virágzásakor lenne legjobb eljutni ide.

Los Angeles

Ugyan New Yorkkal már érintettem az Egyesült Államokat, van egy másik része is, amit igazán szívesen meglátogatnék, ez pedig Los Angeles. Az örök napsütés, örök nyár, örök jókedv. Meg hát úgy őszintén, nagyon el szeretnék jutni az Universal stúdióba, arról nem is beszélve, hogy ki ne akarna képet a Hollywood felirattal? Régen kifejezetten taszított Amerika, főleg az USA, mostanra azonban vannak ott is bakancslistás terveim.

Izland

Na jó, ez bevallom, inkább anyukám álma, mint az enyém, ennek ellenére engem is kifejezetten vonz ez az ország. Igen, az örök nyár után, most átvándoroltam az örök télbe, hehe. Azon túl, hogy kábé egész életemben azt hallgatom, hoy Izland ilyen, meg olyan szupi, és oda akarunk mindenképpen eljutni, ebben az évben volt ott az egyik barátnőm, és ő rengeteget áradozott róla, hogy milyen gyönyörű, és ezt, ha csak képek alapján, akkor is alá tudom támasztani; varászaltos, széspéges kis ország. Ja, és ha nem jön be az élet, elmegyek Izlandra taxisofőrnek, mivel egész jó fizetés jár érte... (Igen, ez akart lenni a napi humoradag.)

Nos, mára egy ilyen rövidebb, lazább, könnyedebb bejegyzést hoztam, remélem, tetszett. Ha igen, akkor azt egy komment formájában tudathatod velem, és akár második rész is készülhet, ugyanis igen csak sok kipipálatlan hely van még a listámon... És persze arra is kíváncsi vagyok, ti merre mennétek szívesen, esetleg ezek közül melyik vonz, melyik kevésbé, illetve mivel egészítenétek ki a listát. Találkozunk legközelebb, ha pedig semmiképpen sem szertenél lemaradni semmiről, akkor kövess be Instagramon @fashionandbooksblog néven, itt azon túl, hogy mindig tudhatod, mikor lesz poszt, egyéb tartalmakkal is találkozhatsz. Ha pedig kérdésed van, amit nem komment formájában szeretnél feltenni, akkor nyugodtan írj nekem e-mailt a fashionandbooksbusiness@gail.com címre. Nemsokára újra jövök, addig is szép napot!

Sziasztok! Ma egy kis agymenéses, szentimentális cuccot hoztam, úgyhogy akinek ez a stílus annyira nem jön be, annak nagyon kreatívan és viccesen, arra van az ajtó (képzeld azt, hogy mutatok is valamerre), viszont akit ez érdekel, mert valamiért szereti a random szófosásaimat, az nyugodtan maradjon, egy forró kávéval biztosan romantikus az én első októberi posztomat olvasgatni. Na, jó, ezzel a buta nyitánnyal akartam ellensúlyozni, hogy ez most bizony egy komoly bejegyzés lesz.

Igazából kedden szállt meg az ihlet, amikor egy temetőben voltunk anyukámmal, a húgommal és a nagypapámmal. Azt tudni kell, hogy mi általában így négyen járkálunk temetőkbe, és igen, kell az a gyakorító képző, mivel tényleg sok temető van, amit meg kell látogatnunk. Az őseink, rokonaink, felmenőink, ismerőseink ugyanis az egész kerület elszórt pontjain alusszák örök álmukat. Én már régen nem gondolom úgy, hogy a temető az valami tabu dolog, a világ legszörnyűbb helye, ahogyan azt sem tartom helyesnek, hogy a mindenszentek és a halottak napja valami borzasztó negatív dolog, ünnep legyen. Sőt mi több. Véleményem szerint szebb ünnep nincs is. Mármint tekintsünk el a karácsonytól, az pont egy teljesen más szempontból a legszebb ünnep.

Igazából a halottak napjával ma már sokan nem foglalkoznak, az érdeklődést elviszi a halloween, esetleg még maximum a mindenszentek. A halloweent egyébként Európában sokan ezért nagyon kritizálják, én mondjuk nem, szerintem amíg egy újkeletű dolog nem megy a saját hagyományaink rovására, igenis rendben van, el kell fogadni, hogy az amerikai hatások nem kicsit érnek el ide. Az egyház a sátán dolgának tartja, nagyon nem értek egyet. Egyébként még csak nem is teljesen amerikai találmány ez a halloween, alapvetően kelta eredetű, csak Amerikában elterjedt. Mindegy, nagyon nem ez az alap téma. Csak szerettem volna kiemelni, hogy bár ezeket a napokat nagyban keverhetjük, addig van hely mind a három számára, amíg egymást ki nem szorítják, hiszen mindegyik más napon van. Igen, én voltam halloween bulin, be is öltöztem, néztem horrorfilmet, meg minden. Aztán meg járom a temetőket, és megemlékezek.

A halottak napja ugyanis nem feltétlenül egy ünnepnap, sokkal inkább egy emléknap. Egy emléknap, amin nem a számunkra talán jelentéktelennek tűnő háborúk hőseiről emlékezünk (bár amúgy az sem jelentéktelen, de ez egy másik téma), hanem sokkal közelebbi személyekről - a saját szeretteinkről. Akár azokról, akiket ismertünk. Akik hiányoznak. Akiket ugyan ismertünk, de olyan kicsik voltunk a halálukkor, hogy nem emlékezünk rájuk tisztán. Akiket nem ismertünk, csak történeteket hallottunk rluk. És végső körben, akiket talán még a nagyszüleink sem ismertek, de nélkülük nem lehetnénk itt.

Ugyan egy karácsonyfa gyönyörű, tényleg az, és imádom a karácsonyt, tényleg, de mégis jobban tetszik egy kivilágított temető. Egy égő gyertyákkal kivilágított, ahol a mécsesekbe rejtett gyertyák borítják fénybe a sírokat. És nem azért, mert esztétikailag jól néz ki. Oké, persze, nagyon-nagyon szép, egyenesen gyönyörű. Elsőre nyilván a látvány fog meg. De az igazi szépség emögött az, amit magában hordoz, a szeretet, az emlékezés, az emlékek, a gondolatok. Hogy egy gyertya mögött emberek állnak, akik megemlékeznek elhunyt szeretteikről. Azok a gyertyák nem könnyeket jelentenek, amiket a veszteségből következő szomorúság váltott ki. Hanem mosolyokat, amelyek emlékek hatására csillanak fel az emberek arcán. És ha nem ismertük személyesen az ominózus elhunytat... Akkor is ott a hála. A hála, mert az ük-ükapánk nélkül mi magunk sem lehetnénk itt.

Gyönyörű ez az ünnep. Tényleg. Hiszen hiába, hogy már megölelni nem tudod azt, akinek a sírjára virágot raksz, mécsest gyújtasz, bár klisé, van abban igazság, hogy "örökké a szívünkben él". Akire ugyanis emlékeznek, az nem halt még meg teljesen. Most ez gyerekesen, és komolyan vehetetlenül fog hangzani, de vegyük alapul a Coco c.mesét, ugyanis abban van ez a legszebben, legérthetőbben elmagyarázva: mindenki halála után a Halottak Földjére került, ahol ugyan csontvázként és vécék nélkül, de ugyanúgy teljes életet éltek, mint a Földön. Viszont az élők közé csakis a halottak napján térhettek vissza, és csak akkor, ha valaki kitette a családi oltárra a képüket. (Ha valamit, akkor azt nagyon szeretem Mexikóban, hogy a családot milyen nagy becsben tartják, egyébként, ezt most mellékesen megjegyeztem.) Akit viszont elfelejtettek, és már egy élő sem emlékezett rájuk, eltűntek. A végleges halálba. Az ember ugyanis akkor hal meg igazán, ha elfelejtik.

És ez most nincs vonatkozásban semmiféle "milyen az élet a halál után" dologgal. Bármi is történik (senki sem tudja, aki igen, az már nem fogja elmondani), ez igaz. Nem halsz meg, amíg emlékeznek rád. A lényed azon darabja, amire emlékeznek, életben marad. Előbb-utóbb sajnos mindenkiről megfeledkeznek. De a család és az olyan ünnepek, mint a halottak napja tehetnek azért, hogy ez minél később következzen be. Ezért van az, hogy tettünk olyan sírra is gyertyát, amelynek a halottai már a 19.század végén elhunytak. Tehát egy ismerősöm sem ismerte őket, de a felmenőim. Olyan emberek, akik a családom, és én magam sem lennék, ha ők nem lettek volna. Fontos ez az emlékezés, nagyon fontos.

Na, ez nem kicsit volt szentimentális, de néha komolynak is kell lenni. Most elég hülyén jön ki, úgyhogy csak futólag teszek említést a létező Instgram- oldalamról (@fashionandbooksblog) és e-mail címemről (fashionandbooksbusiness@gmail.com), illetve a kommentszekció adta lehetőségről is. De inkább ne azokkal fogalkozz, hanem fogd a szüleidet, nagyszüleidet, testvéreidet, rokonaidat, és kérj egy kis útmutatót a felmenőidről, a családodról, menjetek ki a temetőbe, vagy ha nem is, akkor is üljetek le, beszélgessetek az őseitekről. Ugyanis mindannyiunk alapja a család.

Mára tényleg ennyi lett volna, legközelebb sokkal kevésbé komolyan és sokkal kevésbé nagy(nak vélt) gondolatokkal jövök, addig is szép napot!

Sziasztok! Mint ígértem, most egy komolyabb, összetettebb poszttal jövök, ezeket egyébként talán még jobban is szeretem írni, mint a szórakoztatóbb jellegűeket, amiket gyorsabb összehozni - de persze néha csak azokhoz van erőm, kedvem, affinitásom. Most azonban ismét egy szívem fájdalmát, vagy valami ilyesmit fogok kiírni magamból... Vagy mit tudom én.

Tehát itt a nyár, vagy 75 fok van, vagy éppen nyárhoz képest megfagyunk, teljesen mindegy, a nyárról elterjedt cucc, hogy minden színes, vidám, mindenki tele van életkedvvel, mindenki pozitív, mindenki vidám. Aki követ egy ideje, az tudja, hogy én bizony nem vagyok személyiségileg és öltözködésileg sem egy szivárványos csajszi, aki, mondjuk, egy vidámabb napján a határba ugrál ki, hatalmas vigyorral a fején. Így talán nem olyan meglepő, hogy én teljes mértékben "tél-párti" vagyok, tehát a nyárért azért annyira nem rajongom... Több okból kifolyólag, a mindenhonnan áradó pozitivitás és szinte már ragályosan sok jókedvű ember csak egy része ennek. Megjegyzés: nem vagyok egyébként pesszimista, igazán bizakodó kis álmodozó tudok lenni, de olyan dolgokban nem vagyok pozitív, hogy várom, hadd süssön a nap, inkább drukkolok, hogy az esőfelhők takarják el végre, jöjjön egy jó kis nyári zápor, és akkor boldog vagyok. Na, mindegy.

Volt már egy hasonló posztom, amiben arról írtam, hogy feketét hordok, és igen, csak és kizárólag. Na, jó, azért talán nem, akad egy-két bordó, szürke, fekete-piros vagy fekete-fehér darabom, amit előszeretettel viselek, persze ezeket is feketével. De mondjuk az biztos, hogy jó pár éve nem lehet engem rózsaszínben vagy babakékben látni... (Régebben lehetett.) És talán felületesen ott is említettem, de ebben nem vagyok biztos, hogy nyáron is azt hordok, oh yeah. Sok ember legnagyobb megrökönyödésére.

Igazából vicces lehet egy kritikus emberkétől hallani, hogy mennyire idegesít, ha piszkálnak az öltözékemmel, de ezt azért gyorsan megmagyarázom: amit én adok, az egy építő jellegű kritika. Senkit nem ítélek el az öltözködéséért, stílusáért, én maximum tettek alapján ítélek meg egy embert. Ha felveszel egy darabot, amit én a Ruhák sorozatomban leszóltam, biztos, hogy téged nem foglak leszólni, hiszen az is egy vélemény, egy stílus, neked miért ne tetszhetne? Csak én éppen szórakozásból leírtam róla a véleményemet. Ettől még nem fogom a képedbe mondani, hogy rosszul öltözködsz, sőt kibeszélni sem foglak érte, mert nem tartom helyesnek azt, hogy ha valaki külső alapján ítélkezik bárkiről. Ráadásául ez annyira szubjektív… Mindenkinek teljesen más tetszik. Peace.

Egyébként sem arról beszélek, amikor leszólják, mert miért ne, semmi bajom azzal, ha valakinek nem tetszik. Unalmas is volna, ha mindenkinek ugyanaz tetszene. Itt inkább arról van szó, ha valaki bele szeretne beszélni abba, hogy nekem mi a jó, mit kéne hordanom, mit kezdjek magammal. Mert ahhoz aztán mégis mi közük van? Na, ugye.

Igen, talán a hozzáállásom az egész nyár témához meglátszik a nyári ruhatáramon, ami konkrétan ugyanaz, mint a téli, mínusz a hosszú ujjúk (azokból kevés van, mert nem szeretem őket annyira) és rétegezés nélkül. Igen, talán a fekete vonzza a napot, de engem pont nem érdekel, mivel feketében vagyok, úgysem tudom, milyen érzés lehet kevésbé sötét ruhákban a tűző napon állni, megszoktam, meg ennyi kis szenvedést igazán elviselek (bár őszintén, én nem szenvedek tőle, de mindegy) azért, hogy önmagam lehessek. Ugyanis tudom, van, aki talán nem így van vele, de én úgy érzem magamat jól a bőrömben, ha a ruháim leírnak engem. És nem azért, mert mások orra alá akarom dörgölni a stílusomat, hanem csak és kizárólag azért, mert ÉN jól akarom magamat érezni a bőrömben. Ahhoz pedig önmagamnak kell lennem.

Idén egyébként azokon a borzalmakon túl (mármint egyes emberek szerint borzalmakon), hogy feketét hordok és szét van engedve a hajam nyáron - megint csak azért, mert nekem sokkal kényelmesebb és komfortosabb, mint összefogva -, még az is megtörtént, hogy bakancsot hordok. Mármint rendes bakancsot, azt a darabot, amit télen is. Ezen egyébként nem tervezek változtatni, amíg nem találok valahol egy újat, de persze nyáron hiába keresgélek bakancs után, csakis nyitott lábbelik vannak a boltok kínálatában... Ami persze érthető, hisz az emberek nagyobbik része azokat veszi, hordja, szereti nyáron. Én meg egy ilyen elfajzott teremtés vagyok, bocsánatot kérek minden embertől, akit ez zavar. Persze néha látok sorstársakat, akik a zárt cipők, bokacsizmák, bakancsok hívei ebben az időben is, de akadnak olyan ismerősök, akik nem restellnek beleszólni abba, hogy miért is nem egy flip-flopban járod az utcát, elvégre is nyár van.

Teszem hozzá, mivel voltunk tengernél, beszereztem egy szandált, amit éppen annyit hordtam, amíg kimentük a partra, aztán esténként megint bakancsban jártam az utcákat. Nem azért, szép az a szandál, viszonylag a stílusomhoz is illik, én még csak meg is kíséreltem keresni egy hozzám illő szandált, de nem találtam sehol olyat, amire azt mondtam, hogy na, igen, erre leváltanám jó szolgálatot tett cipőmet. Mondjuk, az egészhez hozzájárul, hogy elég eldeformálódott lábfejem van, nem olyan, mint egy egészséges lábfej, tudom, ez furán hangzik, de így van. Állítólag nincs lúdtalpam, de akkor nem tudom, azzal van- e összefüggésben, hogy az egyik lábam rövidebb a másiknál - mondjuk ahhoz mégis mi köze volna? Mindegy, nem értek hozzá.

Ebből az egész posztból, ami tudom, hogy nagyon keszekusza lett, de egyszerűen nagyon sok a gondolatom, csak annyit szerettem volna kihozni, hogy hordj azt nyáron is, meg mindig, amit csak szeretnél, a drágaságok pedig, akik szeretnének beleszólni, akár jóindulatból, fogják vissza magukat egy picikét. Ha én esetleg meg szeretnék gyulladni, az is az én döntésem, teszem hozzá, egyébként meglehetősen jól viselem a meleget.

Tudom, tudom, ez nagyon összevissza agymenés volt, de néha ilyenek kellenek nekem az agyam kitisztítására. Remélem azért elfogadható volt, átjött a lényeg. Ha tetszett, nem tetszett, egyetértesz, nem értesz egyet, oszd meg velem a véleményedet egy komment formájában, és legközelebb igyekszem összeszedettebb gondolatokkal jönni. Addig is szép napot!

Sziasztok! Ma újra egy véleménykifejtősebb bejegyzést hoztam, remélem tetszeni fog. Ajánlom mindenkinek, akinek az öltözködése legalább egy kicsit nevezhető szélsőségesnek, sőt annak is, akié nem. Meg hát, főként azoknak, akik feketét hordanak.

Kezdjük talán egy kis én-történelemmel: egy éve március körül egy sötétkék (majdnem fekete) leggingsben és egy ejtett vállú, egyszínű fekete felsőben voltam, feldodva egy szürke bőrkarkötővel és fekete bakanccsal. Mindig hordtam fekete ruhákat, legalábbis már előtte is évek óta. De voltak világos, pasztell színű cuccaim is, jelképezve a lelkem két oldalát: a sötét realistát, illetve az álmodozó művészlányt. Azon a napon azonban úgy döntöttem, milyen poén volna, ha egy ideig csak feketét hordanék. Spontán döntés volt, azt hittem, ilyen pár hónapig tart majd. Francokat, már elnézést. Másfél év telt el azóta, és ez még mindig így van. Hiába vannak ott a polcomon a színes, világos holmik, hiába megyek vásárolni: csakis a feketékért nyúlok. Feleslegesen papolnak nekem arról, hogy nyáron az vonzza a napot, hogy bírom ki... Mit tudom én. Nem viselem jól a meleget, mégis egész nyáron egy ujjatlan- igaz, krémszínű (egy-két alkalommal veszek fel fehér, krémszínű, szürke, bordó vagy sötétzöld darabokat, de összességében a feket uralkodik a ruhatáramban)- felsőben vagy egy fekete rövid ujjú pólóban, hosszú, fekete legginsgben és kiengedett hajjal járkáltam. (Mellékesen: a hajam kb.a fenekemig ér.) De egyszerűen utálom, amikor azt kérdezik, hogy lehet, hogy nincs melegem stb. Mintha a sok rég nem látott rokonnak vagy idegennek olyan marha sok köze volna hozzá, hogy nekem éppen kedvem támadt megsülni. Pedig amúgy nincs bennük melegem, sőt. Ha melegem volna, van farmer rövidnadrágom, meg hajgumim is. Ha meg nem volna, vehetnék. Ezzel nincs probléma.

Kissé kellemetlen, amikor suliból megyek haza, tetőtől talpig fekete ruhában, a takarítónő pedig egyszer csak megállít, hogy ne haragudjak, de azért vagyok feketében, mert gyászolok? Biztosítottam róla, hogy nem, nem gyászolok, de mondjuk sem a gyászomhoz nincs semmi köze, sem a ruhámhoz, csak úgy mellékesen. Ezt mondjuk nem mondtam meg neki, mert ehhez már túl udvarias vagyok a való életben, de azért egy kissé kiakasztott. Mert nekem eszemben sincs még csak elgondolkozni sem rajta, hogy vajon a szembe jövő ismeretlen azért van- e feketében, mert gyászol. A gyász egyébként is egy személyes dolog, szerintem enyhén szólva tolakodó rákérdezni. Oké, igaz, nem teljesen vadidegen, hiszen minden takarítónőt ismerek, egyébként ő takarította még régeben az osztályunkat, meg anyukámmal is szokott néha beszélni. (Anyukám tanárnő az iskolánkban, ha ezt még nem említettem.) De én sosem beszéltem vele, az első párbeszédünk pedig pont ilyen lett. Hát, nem tudom....

A mamám például, még akkor, amikor a papám meghalt, mondta nekem, hogy ha esetleg kérdeznék, amikor éppen feketében vagyok (akkoriban még nem voltam mindig feketében, de már akkor is sűrűn viseltem ezt a színt- ami szerintem igenis szín), hogy gyászolok- e, válaszoljam, hogy igen, a papámat gyászolom. Sosem tudtam volna ezt mondani senkinek. Túl személyes volt. (Most meg egy internetnyi emberrel közlöm, de jó. Oké, nekem az volt személyes, hogy éppen lélekben milyen állapotban vagyok. Nem a tény, hogy gyászoltam. Mert ez tényként még mindig létezik, de már nem lelkiállapot. Remélem, érthető.) Valahogyan az érzelmeimet sosem tudtam kimutatni- a papám temetésén nem sírtam, sőt a halálának sem ejtettem könnyet. Ez egyébként betudhatják annak, hogy érzéketlen vagyok (amit meg is szoktam kapni, gondolhatjátok, milyen - elnézést- kurva jól esik), csakhogy ez nem igaz. Nekem valahogyan át van programozva a rendszerem, és én szomorúságomban nem sírok. Én akkor sírok, ha ideges, feszült vagy reményveszett vagyok. Ha szomorú, akkor soha. Belül őrlődöm, ami ne tudják meg, milyen vacak egy érzés. Inkább bőgnék, de komolyan. De egy jó oldala van: a szomorúság egy teljesen személyes érzés. Egy intim dolog. Annak azért örülök, hogy legalább a szomorúság az köztem és a szívem, a lelkem között marad. Na, de egy picit már elkanyarodtunk, vissza az eredeti témához.

Másik dolog pedig: én amondó vagyok, hogy a gyász sokkal mélyebb és személyesebb, ha az ember nem húz hozzá fekete ruhát. Biztos vagyok benne, hogy ha még gyászolnék is a lelkemben, ugyanúgy a szokásos fekete ruháimban, és rákérdezne valaki, az volna a válaszom, hogy nem. Nem azért vagyok feketében, mert gyászolok. Szerintem egyébként sem jó dolog skatulyázni a dolgokat: a gyász színe, a szerelem színe, a remény színe... Ahogyan az embereket sem lehet beskatulyázni, úgy a színeket sem. Vicces, de Japánban például pont a fehér a gyász színe.

Aztán ott van az is, hogy mindneki rögtön valami stílushoz akar besorolni, csak mert fekete ruhákban jársz. Gót? Emós? Rocker? Punk? Pedig egyik sem vagyok. Nem képviselek egyetlen stílust sem, csak önmagam vagyok. Régebben mondjuk hittem abban, hogy a ruha igenis fontos. Hogy sokat elárul az emberről. Most már nem vagyok ebben olyannyira biztos. Persze, vannak, akiknek a személyiségük kiül a ruhatárukra, de nekem nem igazán. Míg belül egy maximalista emberke vagyok, addig kívül egy nemtörődöm csajnak tűnhetek mostanában; nem azért, mert ápolatlan volnék, hanem mert kizárólag kényelmes, bő fazonú, nem feszülős, egyszerű, letisztult dolgokat hordok. Régebben egy ilyen mini-tanárnő voltam (blúzok, gallérok, zakók, ceruzaszoknyák, elegáns nadrágok), ezzel pedig sajnos úgy tűnik, egy életre beskatulyáztam saját magamat: még a barátnőim is azt mondják, hogy úgy öltözködöm, mint egy tanárnő, holott mára ezt a stílust eléggé eldobtam, mindössze azért, mert már nem éreztem őszintének. Már nem szerettem galléros blúzokban és gyöngy karkötőben járni- ez nem hiszem, hogy gond volna. De körülbelül két-három évig így öltözködtem, ezzel pedig valószínűleg úgy maradok meg majd az osztálytársaimnak, mint a mini-tanárnő. Vagy az is lehet, hogy nem. Ki tudja.

Van egy tanárom, aki egyszer megdicsérte a fekete nyári kesztyűmet (ami inkább tavaszi vagy őszi kesztyű, nyáron nagyon beleizzad a kéz), és megkérdezte, hogy rocker vagyok- e. Végül is, igaza van: ha jól emlékszem, egy piros-fekete kockás ing, fekete ceruzaszonya (ehhez a blúzhoz hordom, de máshoz nem igazán), fekete bakancs és harisnya, halálfejes gyűrű és fekete nyári kesztyű, evidens, hogy rocker vagyok, nem? Csakhogy nem talált, mert sem öltözködési stílusban, sem zenei ízlésem szerint nem vagyok rocker. (Oké, van benne mindkét téren egy enyhe beütés, de nem vagyok egyértelműen az.) Szóval újabb skatulya.

Mielőtt egyébként bárki rosszul gondolná: én igenis szeretnék ezen változtatni, de ha az ember pár hónapig csak feketét hord, nehéz visszaszokni a színekre. Erről anyukám is tudna mesélni, bár ő egyre több színt hord évről évre, de azért neki is vannak fekete-fehér problémái. Ismerős érzés, hogy azzal megy vásárolni, hogy vesz valami színeset, ezzel egy pár fekete cipővel, egy fekete nadrággal és egy fekete-fehér karkötővel tér vissza- kis túlzással. De amíg jól érzem magamat ezekben a ruhákban, ebben a színben, addig nem is szeretnék ezen változtatni.

Biztosan vannak egy csomóan, akik átérzik ezt a gyötrelmet. Hát igen, ez is egy nem kicsit személyes bejegyzés lett, de legalább jobban meg lehet engem ismerni. További szép napot!

Karácsony lázban égve úgy döntöttem, hogy a Karácsonyi TAG kérdéeit válszolom meg, és tudom, hogy ez többnyire videók részére van kitalálva, legalábbis ott használják, most én blogbejegyzés formájában teszem meg ugyanezt.

Kedvenc karácsonyi filmed,színed,ételed,illatod,dalod,parfü­möd? Film: Boldog karácsony, Hetty néni!, csak azért, mert Váratlan utazásos, de igazából a hangulat miatt minden harmadrangú és jó karácsonyi filmet megnézek és élvezek is.

Szín: Arany minden mennyiségben, gondolom az annak számít.

Étel: Nekünk a menü mindig hal és lencseleves, mindkettőért odvagyok, így azok.

Illat: Fahéj, vanília és fenyőfaillat. Majdnem írtam valamit, amiben lett volna egy csillagos, hangulatjel és sok ujjongó ááááááááá betű, de rájöttem, mennyire nem illik a blog aruclatához.
Karácsony napján: pizsi vagy csini? Reggel és napközben pizsi, este kiöltözés.
A cukorpálcát vagy a mézeskalácsot szereted jobban? Cukorpálcát még csak életemben egyszer ettem, azt is nyáron, viszont a mézeskalács örök best.
Elektronikus vagy postai képeslapot szereted jobban? A postai sokkal személyesebb, manapság sajnos egyre ritkább. Szerintem erre a válasz teljesen egyértelmű-
Igazi vagy műfenyő? Nekem nincs karácsony igazi fenyő nélkül.
A karácsonyi ajándékokat szenteste vagy 25-én reggel nyitod ki? Szenteste, de vannak, akik számomra érthetetlen módon 24- én reggel.Pedig az még csak nem is karácsony.
Építettél már mézeskalács házat? Én nem, de anyukám igen,amikor óvodás voltam.
Mit szeretsz csinálni a szünetben? Tulajdonképpen semmit. Pihenni, olvasni, írni, meg általánosan hülyének lenni.
Mit fogsz idén az ünnepekkor csinálni? Azt, mint mindig. 24- én reggel és délelőtt lustulás ezerrel, délben ebéd a mamámnál, ott maradok délután is, este húzás haza, otthon pedig vacsora, majd ajándékbontás.
Legkínosabb karácsonyi ajándékod? Nem jut eszembe.
Csináltál-e már valaha hóembert? Persze, ki nem?
Mikor díszítitek fel a karácsonyfát? 23- án (holnap) este.
Mi a legfontosabb számodra a karácsonyban? És mi a legjobb benne? Legfontosabb a családdal való együttlét (ez kétrételmű volt, javítom) töltött idő, a béke (nálunk legalábbis ilyenkor mindig hatalmas béke honol). A legjobb igazából nekem az azt megelőző egy hónap. Nem magát az ünnepet szeretem, hanem a hangulatot, ami előtte uralkodik országon-világon.
Be szoktál öltözni mikulásnak? Nem, és nálunk senki sem szokott már amióta megszülettem, mert a kisgyerekek ugye félnek tőle, így mi ilyet inkább nem tettünk. Meg úgy általánosságban eléggé idétlen.
A távoli rokonaidat is meg ajándékozod? Nem.
Ilyenkor kidekorálod a szobádat? Kerül fel pár télies dekoráció, de ennyi.
Ebben az évben mit szeretnél a leginkább megkapni karácsonyra? Húha. Leginkább? Adtam egy fix listát, amit kapni szeretnék, így biztos arról valamit. De konkrétan I don't know.
Minden évben új díszeket vesztek a karácsonyfára? Nem, már évek óta ugyanaz van, esetleg néha veszünk hozzá egy-egy újabb kollekciót.
El szoktatok menni az éjfélimisére? Tavaly akartam menni, de rájöttem, hogy ennyire mégsem vagyok vallásos, meg úgy egyébként is.
Szenteste szoktatok rokonokhoz menni? Nem, ide jönnek a nagyszüleim, meg itt vagyok a szüleimmel és a húgommal.
Ilyenkor mi a karácsonyi "menü"? Hal, krumplisaláta és lencseleves.

Azt hiszem, nálam most ez a karácsonyi hangulat két bejegyzésben nyilvánult csupán meg, sorry, ez van. Így sikerült. Ezért most kaptok pár tumblr- ös, mindenki által ismert, tömeg karácsonyi képet. (Lehet, hogy olyan is lesz benne, ami a tavalyi, roppantul optimista bejegyzésben is volt, amikor még átllagos divathír bloggernek tituláltam magamat és ennek megfelelő cikkjeim voltak.)

Szóval:

Tudom, hogy giccses és átlagos egy gif, de hagyjuk, most éppen ennyire futotta a kreativitásom. Szóval merry Christamas for evrivan, annak is, akit szeretek, annak is akit gyűlölök. Igyatok sok likőrt, szilveszterkor pedig tessék berúgni! Hiszen csak évente egyszer van.