USA (Warner), 118 perc, ff. angol
Rendező: Irving Rapper
Producer: Hal B. Wallis
Kicsit csalóka ez a magyar cím megint, mert olyan érzése van az embernek, mintha valami időutazós filmről lenne szó, holott erről szó sincs. Gondolom, megint valami félreértelmezésről lehet szó, mint ahogy az már néhány cím esetében előfordult. Igazság szerint az eredeti angol cím sem sokat segít, hacsak nem vagyunk igen művelt irodalmárok: egy - a főszereplő által felolvasott - kétsoros Walt Whitman versből való:
The untold want, by life and land ne’er granted,
Now, Voyager, sail thou forth, to seek and find.
Műfordításra természetesen nem vállalkozom, de a versike valami olyasmit sugall, hogy nem érdemes a sült galambra várni, tenni kell a boldogságért.
Charlotte egy csúnya, kövérkés, szemüveges, erősen magába zárkózott lány (Betty Davis), akihez unokatestvére elhívja egy pszichiáter ismerősét, hátha segíteni tud rajta. A pszichiáter számára azonnal világos, hogy a hölgy zárkózottságát annak elnyomó, zsarnokoskodó anyja okozza, ezért a legjobb megoldásnak azt tartja, ha ebből a környezetből kiemeli a lányt, és Cascade nevű szanatóriumába viszi magával. Ott a lány kivirul, megszépül.
Az ilyen - csúnya lányból bombanővé alakulós - filmeket általában imádja a közönség, nem véletlen, hogy néhány évente csinálnak egy ilyet, sőt, egész tévésorozat is alapult már erre a koncepcióra (Betty a csúnya lány).
Itt azonban nem ér véget a történet. A testileg-lelkileg kivirágzott lány egy dél-Amerikai utazáson vesz részt, ahol szerelmes lesz, ám szerelme már házas, gyermeke is van, így Charlotte az utazás végén egyedül tér haza édesanyjához, aki persze szeretne mindent visszaállítani a régibe. Nem tetszik lánya ragyogó szépsége sem, de újdonsült önállósága sem. Kétségbeesésében még azzal is megzsarolja, hogy ha nem hódol be neki újra, akkor teljesen kitagadja az örökségéből.
Mindent persze nem akarok elmesélni. Nyitva hagyom tehát, hogy a zsarnokoskodó anyuka sikerrel jár-e, azt is, hogy Charlotte miért kényszerül vissza a szanatóriumba. És végezetül csak jelzem, hogy van egy nagyon szép, meglepő és váratlan lezárás, ami ahhoz kapcsolódik, hogy a szanatóriumba való visszatéréskor Charlotte felfedez egy lányt, aki hasonló zárkózottságtól szenved, mint amiben ő szenvedett korábban. Segíteni próbál rajta és egy váratlan csavar mindent összekuszál.
1942 első felében forgatta a Warner ezt a filmet. A producer az a Hal B. Wallis volt, aki ezután rögtön megcsinálta a Casablancát is, mely most következik majd a listán. Nem csak a producer, de színészek is mentek át Wallis következő filmjéhez. Olyannyira, hogy a pszichiátert alakító Claude Rains Június 3-án még leforgatta ehhez a filmhez az utolsó jelenetét, másnap reggel 10:30-kor azonban már a Casablanca Louis Renault kapitányát játszotta. Rains egyébként különösen jó színész szerintem, alakítása alapján simán kezeltetném magam nála bármilyen pszichés probléma esetén, annyira meggyőző volt a játéka.
A szeretőt alakító Paul Henreid pedig a Casablanca Victor Laszlo-jaként tűnik föl hamarosan újra. Van neki ebben a filmben egy ikonikus jelenete, amire még szívesen felhívom a figyelmet: Amikor úgy kínálja cigarettával Charlotte-ot, hogy két szálat gyújt meg egyszerre, és az egyiket átadja a hölgynek.
Mondanom sem kell talán, hogy nők százai kérték meg ezután - ha olyan szerencsések voltak, hogy összefutottak vele -, hogy csak egy cigarettát gyújtson meg nekik... De lefogadnám, hogy ekkoriban udvarló pasik ezrei gyújtották meg így cigarettáikat csajok társaságában.
Annyira emlékezetes volt ez a jelenet, hogy még évekkel később is megidézte Davis és Henreid:
Aranyos film, a végén a kislánnyal való csavaros befejezés miatt megbocsájtom, hogy közel kétórás hosszával kicsit terjengősebb lett a kelleténél...
...és most jöhet a Casablanca!