Baromira nehéz erről beszélni.
Nem csak azért, mert elmondhatatlanul fáj, hanem azért is, mert annyira belül van, hogy nem nagyon vannak rá szavak. De meg akarom próbálni. Azért, hogy ki kerüljön.Nem azért, hogy elmúljon, hanem hogy láthatóvá váljon. Láthatóvá váljon főleg saját magamnak, de van bennem egy szándék arra, hogy Másnak, Másoknak is.
42 és fél éves vagyok. 40 és fél voltam, mikor eldöntöttük, hogy szeretnénk egy közös gyereket. Túl voltam egy váláson 2 gyerekkel. Kezdtem új életet új városban, új országban. Kullogtam vissza oda ahonnan elindultam. Fájt már eleget. Tanultam eleget. Azt hittem tudok eleget.
Valahogy fura kegyelmet kaptam az élettől, mégpedig azt, hogy az elméleti tanítások mindig egyensúlyban maradtak az élettel. Hogy ha megtanultad, tessék itt van...just do it.
Mivel az első két terhességem ( mondjuk nem elhanyagolható szempont, hogy 22 és 26 éves voltam ) kb. a rágondolás fázisában megfogant, nem képzeltem ezt másként most sem. Eszembe sem jutott, hogy hónapok, évek telhetnek el, hogy nem történik semmi. Szépen lassan a legnagyobb és legfontosabb fókuszba ez került. Valahogy nem volt jövőképem, amiben Ő nincs közöttünk, amiben nincs velünk.
El kezdtem cselekedni. Ez a rész, külön megér egy misét. Sőt. Szeretnék is írni róla, mert hihetetlen feneketlen út és pénzvesztő, amiben végtelenül nehéz megtalálni a saját utunkat. A főbb vonalak, hogy kiderült, egy úgynevezett HYCOSY eljárás során, hogy el vannak záródva a petevezetékek. Ez után javasolták, hogy vetessem ki őket, amennyiben valóban el vannak záródva (mint kiderült, ezt az eljárást szinte senki nem veszi teljes értékű leletként,vagyis egyenértéküként egy laporoszkópos vizsgálattal). Egyrészt ez teljesen lesokkolt, másrészt a covid járvány miatt nem nagyon volt lehetőségem a műtétre. Viszont ezzel a javaslattal egy időben elkezdtem járni a NEUROPRESS-be. Talpreflexológia és akkupunktúra valami fura elegye, erről is szívesen írok később.
December 21.-én (benne voltam egy 21 napos online elvonulásban, és ez volt az utolsó nap. Biztosan Ti is sokat olvastatok róla, a betlehemi csillag....megszületik a fény...) reggel arra ébredtem, hogy egy életem egy halálom csinálok egy tesztet. (amúgy megjegyzem nem vagyok az a tipikus tesztelgetős fajta...de tudom, ha még egyszer születek terhességi teszt gyáros akarok lenni). és legnagyobb örömömre, és meglepetésemre éppenhogycsak, alig alig, de pozitív lett. Ez minden nap egyre erősebb lett. El sem akartam hinni. Maga volt a csoda.Teljesen spontán, megérkezett hozzánk. Alig vártam, hogy karácsony után legyen, és menjek dolgozni. Egy laborban dolgozom, szóval első dolgom volt hcg és progeszteron szintet méretni. Fantasztikus volt, látni, hogy valóban itt van, megtörtént velünk.
Aztán, hogy biztos legyen a dolog 2 nap múlva újabb vérvétel, mert ha duplázódik a hcg hátradőlhetünk...hát nem duplázódott...Emelkedett, de alig. Innentől elkezdődött egy hullámvasút. A végtelen szorongásé, hogy elveszíthetjük, és a feltétlen hité, hogy a jó isten ha karácsonykor ekkora ajándékot adott nekünk, akkor biztosan nem veszi el tőlünk. Egyszer csak elkezdtek barna enyhe pecsétek lenni a wc papíron. Amilyen gyorsan csak lehet szereztem progeszteron pótlást, feküdtem, és imádkoztam. Elképzeltem Őt, kapcsolódtam hozzá, beszéltem hozzá, és szerettem. Szerettük amennyire csak lehet. Pénteken éjjel, amikor 6 hetes lett volna, tenyérnyi alvadt vér darab csúszott a wc papírra, mikor pisilés után megtöröltem magam. Végtelen fájdalom és szomorúság lett rajtam úrrá. Pánik viszont nem. Tudtam, hogy mi történik. Valójában ezt akarom, akartam nektek elmondani. Mivel sajnos, most kezdtem el járni a nőgyógyászomhoz, ezért nem tudtam mit kell tennem.Nem mertem felhívni. Az interneten keresgéltem mindenféle topicocban, és bejegyzésekben, de nem találtam semmit, hogy itthon maradhatok e. Hogy kivárhatom e a maga ritmusában, és folyamában, hogy megtörténjen ami visszafordíthatatlan. Hogy ne kelljen covid gyorstesztre várva, erősnek tűnve és egyedül végigcsinálni, azt amiben abban a pillanatban bele akarok dögleni.
Itthon maradtam. Reggelre újabb darabok távoztak, és elindult a vérzés. Gyújtottunk Érte egy gyertyát, és hagytuk, hogy visszamenjen a fénybe. És szerettük, és szeretjük. A következő éjszaka volt elég fájdalmas, nagyon görcsölt, itt kellett bevennem egy gyógyszert, és a vérzés jelentős mennyisége itt indult el. Mivel tudtam, hogy kedden megyek orvoshoz, így nem mentem kórházba. Figyeltem, hogy a lázam ne menjen fel, és hogy elviselhetetlen fájdalom, ami esetleg méhen kívülire utal ne legyen.Gondoltam, hogy ha jelentős vérzés van, akkor kell menni a kórházba, amit valahol olvastam, hogy óránként egy teljesen megtelt betétet jelent, legalább 3 órán keresztül. Egyszóval kedden látott először orvos. Azt mondta, teljesen befejezett vetélés, nem kell a kórházba mennem. Hála istennek nagyon empatikus volt, és egy pillanatig sem kérdőjelezte meg a döntésemet, hogy miért nem mentem be. Nem kaptam semmilyen gyógyszert. Hivatalosan is vége.
Persze tudom, hogy van, hogy a vérzés nem a vetélést jelenti, és akkor muszáj menni, én is mennék, amíg egy hajszál esélyét látnám, hogy meg lehet menteni a magzatot.
Csak a tapasztalatomat szerettem volna leírni, mert én mikor kerestem, nem találtam sehol.
Konklúziót egyelőre nem tudok. Fogalmam sincs, hogy miért történt ez velünk. Az viszont biztos, hogy a részünk lett, hogy sokkal jobban szeretjük Miatta egymást. Az is biztos, hogy túléltem. Ma is felébredtem, és több mint valószínű, hogy holnap is fel fogok.Úgy érzem, hogy van körülöttem valami különös erőtér, ami beburkol és megóv. Nem tudom, hogyan tovább, de tudom, hogy ki fog derülni. Szeretet van bennem, és ez jó. Hálás vagyok Neki, hogy megmutatta magát. Hálás vagyok Neki, hogy megmutatta, hogy nem csak petevezetékek és értékek vagyunk, hogy a testünk képes a csodára. Nem bántom magam, úgy érzem, hogy mindent megtettem amit meg tudtam tenni. És legfőképpen hálás vagyok a körülöttem lévőknek, hogy ezt meg tudtam tenni.
Ezek az én szubjektív élményeim ezzel kapcsolatban...nem útmutatások, csak benyomások.