Mikor nyolc éve ideköltöztünk, és észrevettük, hogy sok-sok állat élőhelyére építkeztünk, eldöntöttük, hogy ezeket az élőhelyeket beillesztjük majd a kertbe, és azon leszünk, hogy minél több állattal tudjunk együttélni. Először értelemszerűen a legnagyobbakat vettük észre, hattyúkat meg fácánokat, vadkacsákat, esténként denevéreket, ezek mind csak átjárónak használták a kertet. Az első éven esténként még láttuk, ahogy fel-alá járkál a sün, de ezután sajnos hat év kihagyás következett. A tavalyi év csúcspontja volt fauna szempontjából, hogy újra süniröfögést (vagy minek is nevezzem azt a szuszogó-morgó hangot) hallottam este a hálószoba ablaka alatt. Kétszer láttam tavaly vízisiklót a virágágyásban is. 

Idén azt hiszem a csúcsot a dunai tarajosgőtével értük el, de azóta is folyamatosan jönnek a Nagy Találkozások. Hatalmas élmények ezek a gyerekeknek is, hogy megtapasztalhatják a különféle állatok közelségét, hatalmas élmény nekem is, ahogy megelevenedik előttem a tápláléklánc, hogy naponta a saját szememmel láthatom, hogy ez a sok állat hogyan teremt összhangot és egyensúlyt, hogyan gyéríti nekem a tetveket vagy csigákat.

Na de jöjjön akkor valami konkrétum is, telefonos képekkel illusztrálva. A Díszalma-ágyást rendezgetve az egyik árvalányhaj alatt megint sünibe botlottam. Amíg tűrte, addig a gyerekek hordozták ide-oda a kertben.

Aztán megelégelte, és megszökött.

Béka is van bőven, egyet-egyet időnként látni is, alkonyatkor meg este tömegével brekegnek mindenfelé. Szeretem, mikor egy levelibéka a társaságom gyomlálás közben mondjuk. Jól elvagyunk, megtanított arra, hogy milyen az a hidegvér: csak ülsz, és nem zavar meg semmi sem. Ha körbegyomlálnak, az nem gond. Ha leülsz egy jó helyre, akkor ott maradsz órákig, mert ezzel megtiszteljük azt a jó helyet, hogy alkalmat adott nekünk a merengésre. 

Tavaly volt egy teraszi békánk, nagyon szerettem.

Végül pedig a pók. Az üvegház ajtajában, a betonlapon van egy lyuk. Rendszeresen akad neki lakója, tavaly például egy gyík.

Idén meg egy általam szongáriai cselőpókként azonosított lény. A dundi potroha miatt szerintem ez egy nőstény, és peterakásra készül.

Először arra gondoltam, mekkora közhely ilyet írni, hogy tavasszal felébred a természet, de ahogy elmerengtem felette, végülis oda lyukadtam ki, hogy ez hatalmas dolog, az ember várja, és megnyugszik, örül, mikor bekövetkezik a rügyfakadás, és katasztrófa lenne, ha elmaradna. Szóval ünnep ez, és most összegyűjtöttem az idei március néhány emlékét, mielőtt aktualitásukat vesztik. Olyan gyorsan történtek a dolgok, volt itt cseresznyeszilva (aka. ringló, kutyaszemű szilva) virágzás a kiserdőben, a kicsi sárga Tête-à-tête nárciszok lecserélődése fehér Thalia nárciszokra, spárgaszezon beindulása, és március végére a kedvencem, a legjobb, az Evereste díszalma virágzása.

Evereste díszalma

Kora reggel március elején

Virágzik a ringló a kiserdőben

Bimbók a fanyarkán (Amelanchier lamarckii)

Vettem új hunyorokat, ez elvileg egy Helleborus orientalis 'Double Red', szerintem nem kéne ilyen mintásnak lennie, de azért szép, jövőre kiderül, hogy a többi is ilyen-e.

Nárciszok és gyöngyikék

Kivirágzott a rézvörös fanyarka, élőben szebb, mint képen

Kivirágzott az égerlevelű fanyarka is

Hajt a spárga is

Borsócserje, Caragana arborescens

Evereste díszalma 

Idén nagyon gyorsan beindult a természet, még ki sem élveztem igazán a hunyorok szépségét, már virágzik is a 'Tête à tête' nárcisz, a rozmaring, a barackfák, a holdviola, és a meténg is, pedig mindegyikre kicsit később számítottam. Az aktuális kedvencem továbbra is a Viburnum farreri és az alá ültetett hunyor (Helleborus purpurascens). Épp most van váltás, a bokor elvirágzóban, a hunyor pedig kivirágzóban van, napsütésben nagyon bájos látványt nyújtanak.

Megmutatom a kedvenc visszatérőmet. Jóformán minden növény felett ujjongok, mikor meglátom, hogy kihajt tavasszal, de a Helleborus argutifoliusról még külön fénykép is készül ilyenkor, tessék, minden tavasz nagy csodája, hogy ez a kedves még él és hajt. Remélem hamar megerősödik majd annyira, hogy virágozni is tudjon. A papírforma szerint ez egy rövidéletű évelő, amely ráadásul rendkívül lassan is nő. Hogy ez a kettő hogyan létezhet a valóságban, nem tudom, egyelőre annyit tapasztaltam, hogy a két év alatt, amióta itt van, semennyit sem nőtt, és minden télen eltűnik a föld felszínéről, majd tavasszal kihajt. (El kell gondolkodnom arról, hogy hova ültethetném át, ahol jobban tud fejlődni.)

Visszametszettem a somokat is meg a rózsák egy részét. Nagyon-nagyon szeretem, mikor a kerti munkák egymásra tudnak épülni, az egyik ilyen stabil egybefonódó tennivalóm a metszés, és az abból származó nyesedék felhasználása a veteményesben. A som vesszőit a borsóágyásba szurkodom, hogy majd arra tudjon kapaszkodni a borsó, és hogy védve legyenek a galambok elől, a rózsák szúrós ágait pedig szintén olyan helyekre dobálom, ahova már ültettem valamit, és nem akarom, hogy a macska vécének használja, vagy a galamb kikaparja a magokat, most épp a lóbabra kerültek.

A somok visszavágása után látványosabbak lesznek a fekete hunyorok is.

Sokáig húztam-halasztottam, aztán végül nekiálltam a Cseresznye-ágyást is rendbetenni.

Először is lássuk, mi hogyan viselte a telet: a varjúhájak itt nagyon szépen teljesítettek télen, a szalmagyopár (Helichrysum italicum) meg valósággal világított a sok száraz növény között a borongós időkben, fel is jegyeztem magamnak, hogy szaporítsak belőle az ágyás több pontjára is. Jól teljesített a sudárzsálya (ismeretlen Perovskia fajta), a cickafark, a kasvirág, a szamárkenyér és a gamandor (Teucrium hyrcanicum 'Purple Tails') az ökörfarkkórónak (Verbascum nigrum var. album) ez volt a legjobb tele, az elszáradt, felmagzott virágai teljesen egyformán néztek ki az ősz végén és most is. 

Az idei tél alulteljesítője a Stipa tenuissima 'Pony Tails' (nevezzük árvalányhajnak), ami megadta magát az első szélnek, esőnek, és csak feküdt, maga alá temetve mindent, ami az útjában állt. Két hatalmas pozitívuma azért mégiscsak volt ennek a Stipa takarónak: áttelelt alatta egy süni. Ez volt a napom csúcspontja, épp azon gondolkodtam munka közben, hogy ez a végtelen mennyiségű csiga, ami itt lakik ebben az ágyásban vajon mikor vonz végre ide valami csigaevő állatot, és akkor bumm, egy sünibe botlottam (amit aztán vissza is takargattam a füvek alá), úgyhogy ügy lezárva, asztal megterítve, az éhes vendég megérkezett.

Továbbhaladva két métert, egy másik elrothadt Stipa csomót kitépve pedig egy gőte fordult ki a földből, majd cammogott vissza oda. Most nem tudom, melyik miatt vagyok izgatottabb, sosem láttam még gőtét életemben, először azt hittem gyík, de azokkal tele a kert, és nem ilyen a színük, aztán arra gondoltam, hogy foltos szalamandra, de mi a síkságok síkságán élünk, úgyhogy az valószínűtlen. Ezen a ponton megkérdeztem az MME Kétéltű- és Hüllővédelmi Szakosztályának a Facebook-csoportját, és úgy fest, hogy lakik nálunk egy dunai tarajosgőte. Nagyon-nagyon azt kívánom neki, hogy találjon magának társat és szaporodjanak csak, legyenek sokan.

Ez egy kicsi ágyás szerintem, sőt, ahogy nőni fog a cseresznyefa, úgy lesz egyre kisebb a beültetett terület, de mégis, az a mennyiségű rovar, ami itt él, az valami csodálatos. Sokáig nem tudtam, hogy mik azok a szürkés bábok az elszáradt növények szárain, aztán kiderült, hogy az imádkozó sáskák itt alapítottak szaporodóhelyet. A nyuszifül évről-évre a katicabogarak stabil telelőhelye. Őszintén, ha katica lennék, én is a nyuszifülben akarnék telelni, nincs is annál puhább hely a kertben. Pókok tömegei futkosnak fel-alá minden irányban, és még sok-sok rovar jön-megy, telel itt. Nyáron ez a hely a gyíkok bázisa, és most, ha belegondolok, ezek a felsoroltak mind predátor élőlények, ami viszont, ha tovább okoskodok, azt jelentheti, hogy van itt bőséggel táplálék számukra, szóval még több rovar él itt, mint amit sikerült eddig megfigyelnem. És még egy mondat erejéig visszatérek a csigákra: a csigák ebben az ágyásban (meg a kert többi részében sem) nem okoznak semmilyen szemmel látható kárt. Az ideültetett évelőkön sosem láttam még csigarágást, csak az ágyásban vagy a térkőben növő pitypangokon vagy más gyomnövényeken szokok elcsípni egy-egy reggeliző csigát, pedig becslésem szerint százával élnek csigák ebben az ágyásban. Oké, végiggondolva talán a díszhagymák és az íriszek levelébe belekóstolnak néha, de attól még együtt tudok élni velük. 

Szóval maga a munka a következő ilyenkor: mindent, ami elszáradt, letöröm vagy levágom, és úgy hordom el innen a komposztálóba, hogy azért maradjon is valami a földön, ami segít azt nedvesen tartani (apróra tördelt szárak, elkorhadt ez meg az, gyomok). Ahogy haladok előre, folyamatosan szedem fel, ami száraz, és egy fugakaparó néven ismert eszközt a föld felszíne alatt futtatva elvágom a nem kívánatos növények gyökerét, és otthagyom őket a földön elszáradni. Különösen fontos ez a gyomlálás a szamárkenyér körül, mert itt nálunk rendkívül jól szaporodik magról, és ha elszalasztom pici korában a kigyomlálását, akkor leereszti a gyökerét mélyre, és megmarad örökre, mert képes a gyökeréből megújulni. Az izsópokat is visszavágom, mintha évelők lennének, mert akkor tömöttebbek és formásabbak lesznek az év folyamán. Ha valamelyik már elöregedett, egészen apróra tördelem a száraz részeit és szétszórom a földön, és nem sírok felette, mert ebben az ágyásban egy kicsit minden növény gyom, önállóan szaporodnak, és itt leginkább ritkítani kell, ültetni nem nagyon. 

Szeretem ezt a tavaszi visszavágást egyébként, mert olyan látványos, és noha rendesen kipucolom ezt a kb. 48 négyzetmétert, mégsem lesz üres, mert sok benne a cserje-félcserje (rozmaring, izsóp, zsálya, szalmagyopár) és mert sűrűn alá van ültetve díszhagymákkal, pontosabban egyszer beültettem díszhagymákkal, azóta pedig hagyom, hogy minden éven elszórják a magjaikat, és ettől rendesen megugrott a díszhagymaállományom, ami február végére már zöldell. Kb. 4 óra munkát jelent a tavaszi visszametszése ennek az ágyásnak. Az év folyamán még egyszer megnyírom a rozmaringokat, és egyszer vagy kétszer igazítok az összképen (levágom az elvirágzott íriszeket, margarétákat, virágzás után visszametszem az izsópokat, kifésülöm a füveket), és nem foglalkozok vele többet.

Csicseregnek a madarak, nyílnak az első virágok és még a böjti szelek se zavarnak annyira, mert gondolatban már a tavaszban járok, és a kerti nézelődéseim alatt igyekszek fejben tartani, hogy hányféle tennivalót osztottam ki magamnak. Az kert összképe nem valami fényes ilyenkor, de olyan sok-sok apró szépség van benne, nyíló hagymások, friss zöld levelek, duzzadó rügyek (amiket elvihet még egy jövőbeli fagy), meg zsenge gyom a tyúkoknak :)

A korai bangita a kert legszebbje most

Takarítom az üvegházat, és kihajtottak már a különféle hagymafajok, csilik, padlizsán, a levélzeller (rózsaszín szárú!) meg a Scabiosa atropurpurea 'Deep Purple'. Vetettem salátákat, káposztát és brokkolit és sok vágnivaló virágot is, de még csak két napja, úgyhogy nekik még van pár napjuk hátra a csírázásig. Az üvegház ilyenkor a legkellemesebb. Kint általában fúj a szél és minden sáros (és gyomos), de itt bent borongós időben 25 fok van, ha kisüt nap, felmegy 30 fölé is, és szellőztetni kell, a citromvirágok illata pedig betölti az üvegházat, és úgy érzem, nincs ennél jobb hely most a környéken.

A veteményesben meghagytam télire pár felmagzott articsókát, hátha a madarak rájárnak majd, de ez teljesen érintetlen, senkinek sem kellett. Az a szár pedig, amelyik letörött, és az udvaron hánykolódott, a frászt hozta rám, mert úgy nézett ki, mint valami döglött, szőrös állat.

A kiserdőben hónapok óta áll a viz, nem szép látvány közelről, tele van döglött földigilisztákkal, de a gyerekek szuper vízibázist építettek rá, pallókon közlekednek, és ezeket az utakat a szomszéd tyúkjai is naponta használják, fantasztikus látvány.

A kert sok-sok pontján kihajtott a laboda, éljen az önállóan dolgozó zöldségeskert! Tavaly a felmagzott hagymákat és répákat is csak úgy szétszórtam hátul, a kicsi gyümölcsfák alatt, és mostanra olyan fél centi vastag hagymácskákból álló ültetvényem lett, lehet ritkítani és enni, a répának még csak zöldjük van.

Lila laboda magoncok

Így van a kert február végén, nem sok minden történt, de minden apróságnak örülök. 

Ezen a télen semmi említésre méltó nem történt, legfeljebb annyi, hogy sötét és tottyadt-szottyadt volt a kert, úgyhogy már januárban elkezdtem visszavágni a varjúhájakat és a füveket is, mert nem az ilyenkor elvárt teljesítményüket nyújtották.

Na de most! Végre kezd lélekemelő lenni a látvány: ha az autófeljáróról elindulunk egy sétára, már két-három hete a legszembeötlőbb a korai bangita (Viburnum farreri), ami a kedvenc néznivalóm mostanában. Egy örökzöld csoport előtt áll, mögötte babérmeggyek és kicsit arrébb egy nordmann fenyő adnak neki szép hátteret. Az illata teljesen betölti a kertnek ezt a részét, csodálatos. Alatta hóvirágok és pirosló hunyor (Helleborus purpurascens) nőnek, ami a nevével ellentétben nem tartalmaz semmilyen piros színt, inkább ilyen feketés-lilás, gyönyörű. Nem tudom, hogy februárban hol van a rovarok helye, telelniük kéne vagy már röpködni, mindenesetre itt nálunk a virágok folyamatosan körbe vannak zümmögve.

Ez egy pár nappal korábbi fotó, mennyivel több még a bimbó rajta, mint az előző képen, amit tegnap csináltam!

Helleborus purpurascens

Ebben a sarokban nő a bangitától egy karnyújtásnyira a mogyoró, szintén hóvirágokkal aláültetve, örökzöld háttérrel csak mérsékelten ellátva, de attól még szép, a konyhából ezt a kora tavaszi képet nézem minden nap.

Nyilni kezdett a téli bangita is (Viburnum tinus 'Eve Price').

Tovább megyünk a terasz felé, úú, itt még több hunyor van. A somok (Cornus alba fajták) fekete hunyorokkal (Helleborus niger) vannak aláültetve. Rendeltem pár 'Double Red' nevű keleti hunyort is nemrég, lehet, hogy ide ültetem majd azokat is. Vagy az itteni üres foltokat Bergeniával töltöm ki, és a 'Double Red'-ek az új ribizliültetvényem alá mennek majd, meglátjuk.

 Nő mellettük egy kikeleti bangita (Viburnum x bodnantense 'Dawn'), aminek meg rózsaszín virágai vannak. A korai bangita elegáns, púderrózsaszínnel finoman meghintett fehér virágaival összehasonlítva ennek a kikeletinek a harsány rózsaszín virágai már-már közönségesen hatnak, de attól még persze szép, és ez is illatos. A mi kertünkben egyelőre a korai bangita a szebb, kecsesebb, sokkal több rajta a virág is, viszont azt pár évvel korábban is ültettem, bízom benne, hogy a kikeleti is ilyen irányba fejlődik majd. 

Ha megfordulok, akkor a virágzó bogyóspuszpángokat látom (Sarcococca ruscifolia) meg egy másik hunyorfajt (Helleborus x ericsmithii 'Pink Frost'). A Sarcococca is illatos, kifejezetten örömteli körülötte gyomlálni ilyenkor.

Itt-ott nyílnak már a krókuszok, de reggel, mikor fényképeztem, még mind be volt csukódva.

A kert legvégében idén először virágzik a húsos som! Szóval ami az ennivaló kertet illeti, februárban a som és a mogyoró virágzik, már csak ezért a látványért is érdemes őket termeszteni.

Egy hete

Ma

Na mit szeret a közép-európai ember, na mit? Az örökzöldeket, azokat nagyon szereti. Jönnek-mennek a gondolatok a fejemben, és egyszercsak eszembe jutott, hogy télen még sosem voltam a malonyai arborétumban, pedig elvileg ez az időszak lenne ott a fő attrakció, merthogy Közép-Európa legnagyobb arborétuma alapgondolata az (volt?), hogy meghonosítson és megismertessen az itt élőkkel annyi örökzöldet, amennyit csak lehet, még a jelszava is Semper vireo (Örökké zöldellek).

December 25-én

A gondolatok tovább cikáznak a fejemben. November végén kirándultam egyet a Balatonnál. Azon túl, hogy rájöttem, hogy nekem a balatoni holt szezon a kedvenc időszakom ott (ülni a parton és nézni a nyugodt, sima, nagy vizet csendben, egyedül), sokadjára is megfogalmazódott bennem, hogy ahol én élek, ott nincs természet. Lakott területek és nagy-nagy szántóföldek váltják egymást, még útszéli fák is csak elvétve akadnak errefelé. Szóval gyönyörű tud lenni a természet örökzöldek nélkül is, a galagonya vagy a kecskerágó maga az esztétikai csúcs ebben az időszakban, de a szomorú valóság az, hogy tömegek élnek a természet (erdők, rétek, tavak, folyópartok, patakok) közelsége nélkül még falun is. És erről a nagy hiányomról ráadásul úgy beszélek, hogy valószínűleg a miénk a "legfásabb", a természethez legközelebb álló telek a faluban, mert összeér egy nyárfaültetvénnyel (családi nevén kiserdő), és naponta látunk fácánt meg vadkacsát. Lehet, hogy pont ennek a sok fának a látványa az, ami ennyire szembeötlővé teszi számomra a természet hiányát, ha elhagyom a házunkat.

Szóval télen, mikor hónapokon át csak a puszta szántóföldeket meg a házakat látni errefelé, jól esik, ha a kertemben van valami élő (a fácánon és a vadkacsán kívül). Ezért is gondolom azt, hogy a kertjeinket, főleg, ha az ablakjaink a kertünkre néznek, nagy részben télre kell tervezni. Ilyenkor télen erről mindig könnyebb beszélni, mint máskor, mert szembeötlő az ilyenkor is díszítő növény, valamint szembeötlő az ilyenkor is díszítő növény hiánya.

Így hát az arborétum alapítója és kertészei után szabadon és kellő szerénységgel most leltárba veszem, hogy nálam milyen kicsi örökzöld kincsek nőnek a kertben. A legtöbbjük még csak pár éves, de hatalmas öröm figyelni a növekedésüket, és elképzelni, hogy milyen képet alkotnak majd felnőtt korukban.

Ez itt a kedvencem, a terasz melletti Gránátalma-ágyásba ültetett Nandina domestica, múltkor láttam, hogy egy rigó lecsippentett róla egy bogyót, és elfutott vele. Remélem túlélte, vagy kiköpte, vagy rájött, hogy ebből ne egyen többet, mert mérgező, nagy mennyiségben még a madaraknak is halálos. 

A Nandina mellett nő 5 Sarcococca ruscifolia, ezeket pont a malonyai arborétumban vettük a kisfiammal pár éve, mikor még Szarkafókának hívta őket. Az irodalom szerint lassan nő, de nálunk az ötből két példány úgy megtáltosodott, hogy fél méteres hajtásokat hoztak egy év alatt. Nemsokára virágzik, nagyon finom édes illata van.

Még mindig ugyanabban az ágyásban vagyunk, a Sarcococcák előtt három Viburnum davidii nő, ez magyarul törpe bangita. Ez a cserje is mindig szép, most épp bimbókkal van tele, tavasszal virágozni fog, aztán, ha van köztük hím ivarú, akkor fényes, kék bogyókat is nevelnek majd a nőivarúak. Egyik éven voltak bogyók, máskor nem, nem vagyok biztos benne, hogy minden rendben van a bangitáim ivara körül. De, elvileg, ha van több Viburnum is a kertben, amik pont egyszerre virágoznak, előfordulhat, hogy megtermékenyítik egymást és lesznek bogyók. Majd egyszer csinálok egy külön posztot a Viburnumokról, mert megérdemlik.

Átmegyünk a déli telekhatárra, nevezzük Bükkfa-ágyásnak, itt örökzöld cserjék fognak majd egy napon térhatárolót alkotni (aka. sövényt), ismeretlen fajtájú babérmeggyek, ezüstfa (Elaeagnus ebbingei) és persze Viburnumok. Az egyik kedvenc cserjém a Viburnum tinus, a téli bangita, ami a davidiihoz hasonlóan egész évben vagy bimbókat hoz, vagy virágzik, vagy bogyó van rajta, tökéletes, kis csinos. Ez itt az 'Eve Price' fajta. Tavaly, mikor csöppet megmetszettem, az egyik szimpatikus kis hajtását leszúrtam mellé a földbe, és gyönyörűen megéledt, most már van egymás mellett két cserjém, az egyik kb. 80, a másik 20 centi széles és magas.

Két lépéssel arrébb itt egy Viburnum x burkwoodii (tavaszi bangita). Ez nálunk örökzöld-télizöld, egy védettebb helyre ültettem egy akác- és egy fenyő mellé, még nőnie kell csöppet, hogy igazán mutatós legyen. Volt már olyan év, hogy pirosasra színeződtek a levelei, volt olyan év is, hogy lehullajtotta őket, idén a télizöld opciót választotta.

Van itt egy rejtélyes Viburnumom is, amit Viburnum lucidum néven árultak a kertészetben. Ilyen nevű bangitáról sose hallottam még, de ki nem hagytam volna a lehetőséget, úgyhogy vettem egyet, és a Google-val való tanácskozás után arra jutottam, hogy ez egy Vibudnum tinus 'Lucidum' fajta lehet, ami egy strapabíró örökzöld, sokkal nagyobb és fényesebb leveleket hoz, mint a sima V. tinus, hasonlít kicsit a babérmeggyre is. Még nem virágzott, várom türelmesen, hogy eljöjjön az ideje.

Az aljnövényzet ezen a részen főleg Euonymus fortunei 'Emerald Gaiety', ami most egy kicsit fáradt kinézetű, de amúgy tényleg ő az árnyékos területek vidámabbá tevője. 

A ház déli fala mellett még mindig él a három olaszországi szuvenírem, a Teucrium fruticans és a két mirtusz. Viva il mirto! A sima Myrtus communist többtörzses fácskává szeretném nevelni, a másikat, a 'Tarentina' fajtát a rózsa és a levendula közt formára nyírva szeretném látni. De még előttünk a tél nagyja, addigis kitartást minden kültéri mirtusznak!

Teucrium fruticans, cserjés gamandor

Mirtuszcserje, alatta egy lilalevelű zsálya, Salvia officinalis 'Purpurascens'

Myrtus communis 'Tarentina'

A ház előtti japán kecskerágóról és kőtörőcserjéről már írtam korábban, még mindig jól vannak.

Escallonia laevis 'Pink Elle'

Euonymus japonicus 'Green Spire'

Újdonság a ház és a melléképület közé ültetett "páfrányos", ahol a vezérgondolat az volt, hogy örökzöld foltot alkossak a két épület közé, így került ide Carex 'Ice Dance', Dryopteris atrata, egy ismeretlen Dryopteris és Ilex crenata 'Green Glory', mindenki zöldell és jól van.

Carex 'Ice Dance'

Ilex crenata 'Green Glory'

Könnyű elfelejteni, de örökzöldek egyébként a fűszercserjéink, félcserjéink is, levendula, zsálya, rozmaring, kakukkfű, izsóp, nálunk a pici, fiatal babérok is becsületesen virítanak most is a telek végében, pedig ott kapnak rendesen árnyékot is meg északi szelet is. Nagyon szeretem ezeket a fűszernövényeket, mert szépek, teljes értékű dísznövények, örökzöldek és különböző színű és formájú leveleik vannak, ezért könnyen beilleszthetők egymás mellé egy ágyásba, jó kontrasztot alkotnak.

A rozmaring egészen a fagyokig virágzott.

Bébibabér

Végülis a moha is örözöld, a mohakertek még mindig jól vannak.

Amíg tart a dér, nagyon magazinos errefelé minden. Szép színek, formák, textúrák, téli kert meg ez a jó seszínű hátteret adó házunk.

Csak sajnos, mikor legutóbb lehullott 10 cm hó, a füvek meg az Artemisia összenyomódtak és lefeküdtek, hát ez a fele az ágyásnak már nem magazinos, bár a dér azért ezt is feldobja, nem? A dér mindennek jól áll.

Fekszik, nyugszik.

Viburnum farreri, közeleg a virágzás

Cornus alba 'Elegantissima' és Calamagrostis acutiflora 'Karl Foerster' a háttérben

A legcukibb fű jelenleg ez a Pennisetum alopecuroides 'Hameln'

Cornus 'Midwinter Fire' és Geranium sanguineum 'Album', ami  idén ilyen unattraktív zöldesbarna

A téli kert sztárja: Calamagrostis acutiflora 'Karl Foerster', még nem győzte le a 10 centis hó sem.

Cornus sanguinea 'Midwinter Fire'

Galagonya, gyorsan felfalják a madarak.

Monarda citriodora, nagyon jól néz ki télen is.

Sophie's perpetual rózsa a déli fal mentén, még mindig finom illatot áraszt.

És egy csapat vadlúd a kert felett.

Szeretem, mikor jégkocka az üvegház

A friss Barackfa-ágyásunk, háttérben a Fanyarka-ágyás

A kiserdő széle

A Téli ágyás (Fanyarka-ágyás) teszi a dolgát, jól néz ki, csak még nagyon hézagos.

Olyan hosszú volt az ősz, olyan sokáig lehetett kint szöszmötölni, hogy fel sem tűnt, hogy megérkezett valami télféle. A felismerést először is késleltette, hogy a lombok sokáig zöldek maradtak. Októberben általában már szép tarka-barka szokott lenni a kert, és november 17-re szokott lehullani az utolsó falevél, valamiért eddig mindig napra pontosan, de idén novemberre épp csak valami színt kapott a díszcseresznye meg a díszalma, és a lombhullás sehogy sem akart megindulni. Ma, december 20-án a kiserdő csupasz, a ház előtti cseresznye- és diófák szintén, hátul a madárberkenyék, galagonya, orgona is, de szokatlanul sok kivétel akad.

Először is dokumentálom a két nem kivételt. A gyertyánnak és a bükknek ez az első éve, amikor a szél nem fújta le teljesen a lombját, mekkora boldogság télen is felöltözötten látni őket!

Egy Carpinus betulus 'Fastigiata' télen. Szokatlanul zöld, de teljesen természetes, hogy megtartja télre a leveleit.

Ez meg két oszlopos bükk, Fagus sylvatica 'Dawyck Gold', jajj de szépek!

Viszont a Deutziára (gyöngyvirágcserje, kigúgliztam - milyen szép név, de sajnos ezek a virágzó cserjék olyan megkülönböztethetetlenül bájos neveket kaptak, hogy a magyar neveik alapján sajnos nem tudom megkülönböztetni őket, a fejemben a szépséges-tudományos latin neveik alapján vannak katalogizálva), na szóval erre a Deutzia 'Strawberry Fields'-re rászáradt a lombja, az egres októberiesen néz ki, az oszlopos almafák közül is akad, amelyik még nem hullajtotta le a leveleit, és a győztes, a kert legnagyobb decemberi lombkoronájú fája idén a naspolyáé. Trükkös kis fa ez, menetrend szerint októberben már sárgának kellett volna lennie, és a fagyok kezdetére, már messziről kiabálnia kellett volna, hogy gyere, nézd, nincs rajtam semmi más, csak a sok termés, szedd le! Idén ez elmaradt, a levelek összhatása még mindig inkább zöld, mint sárga, és esze ágában sincs ledobni a lombját, nekem meg persze emiatt eszembe se jutott, hogy már régen elkezdődött a naspolyaszedés ideje. 

Lehet, hogy az egészről a melléképület tehet, amit idén húztunk fel a ház északi oldalába, és ez megvédi ezt a pár növényt a hideg szelektől, és egyben napcsapdát is képez, egy kellemes meleg zugot, szélárnyékot akár a távolabbi bükköknek is. Hm, lehet. Viszont a gránátalma ennek a napcsapdának a legelőnyösebb pontjára lett ültetve, és most mégis teljesen csupasz. Lehet, hogy a gránátalma még melegigényesebb, és az is lehet, hogy a jóval hidegtűrőbb naspolya és egres így reagál a nem várt jólétre. Lehet.

A mondókám végére mutatok pár képet:

Deutzia 'Strawberry Fields'

Szentesi Rózsa naspolyafa

Ez egy egres, nem tudom, melyik fajta.

Még sok gyümölcs van a fán.

A rózsák egységesen zöldek idén, az összes fajta a kert összes pontján.

Ceanothus pallidus 'Marie Simon', táskavirág, nálunk úgy emlékszem minden éven télizöld volt, elvileg lombhullató.

Sonate almafa, és kettővel arrébb a Csárdáskirálynő almafa is zöld még