Én már olvastam...

Edith Eva Eger - A Döntés

2021. június 05. 22:52 - Énnemblogolok

Mostanában nagyon felkapottá vált nálunk (is) Éger Edit Éva, a 92 éves magyar származású amerikai pszichológus, akinek A döntés című könyve ugyan jelentős részben önéletrajz, mégis érezhető, hogy a könyv elsődleges célja nem egy élettörténet elmesélése, hanem az élettörténeten keresztül annak a tudásnak és élettapasztalatnak az átadása, amit egy sokat megélt és jelentős pszichológiai ismerettel felvértezett ember nem szeretne magával vinni oda, ahol már nem tudja használni.

Miről szól? Számtalan holokauszt történettel találkozhatott mindenki, aki nem menekül kifejezetten a téma elől. Schindler listája, Sorstalanság, Saul fia csak néhány ismert példa és bár ugyanezt a témát dolgozza fel A döntés is, de teljesen más irányból közelít. A könyv célja ugyanis nem (csak) az emlékezés, a történetmesélés, hanem hogy egy rendkívüli életúton keresztül mutassa be az ember egyik legfontosabb képességének, az önálló döntéshozatalnak a jelentőségét.

Annyit minden spoiler nélkül simán elárulhatok, hogy tényleg regényes életutat ismerhetünk meg, de szemben számos regényes történettel itt nem a könyv vége a lényeg, mert nem a végén áll össze a morál. A döntés rögtön azzal kezd, hogy felhívja a figyelmet a mondanivalóra, nevezetesen arra, hogy mindegy milyen helyzetben vagy, mindegy mennyire korlátozzák minden más döntési képességedet a körülmények, azt, hogy miként állsz dolgokhoz, azt nem határozhatja meg senki - csak te magad.

Tehát már az elején megtudjuk, hogy mi a mondanivaló és az egyes életesemények mindegyike ebből a szempontból kerül bemutatásra. És ahogy haladunk a könyvben és olvassuk a példákat, úgy válik egyre érthetőbbé, hogy miért fontos nem csak a döntés képességének tudatosítása, hanem az is, hogy ténylegesen éljünk az életünk irányításának lehetőségével.

Konkrét helyzeteken, példákon keresztül láthatjuk, hogy mennyire nehéz bizonyos esetekben kimászni a mások vagy akár saját magunk által ásott gödrökből, pontosan azért mert nem látjuk, vagy nem hisszük el, hogy vannak lehetőségeink, ha más nem a hozzáállásunkban. Elismerem, ez kicsit elcsépeltnek hangzik, de azért auschwitzi szemszögből nézve sok minden más megvilágításba kerülhet, ha hagyjuk, hogy a tényleges mondanivaló átjöjjön.

Kinek ajánlom? A fentiek miatt ez a könyv számomra valahol félúton van az önéletrajz és a manapság annyira divatos önsegítő könyvek között azzal, hogy akit kitör a frász ez utóbbi kategóriától, annak is érdekes lehet, hiszen sem a történetvezetést, sem a stílust tekintve nem vehető egy kalap alá a klasszikus „önsegítő” olvasmányokkal.

Szólj hozzá!

Eliot Pattison - Tibeti démon

2021. április 18. 17:43 - Énnemblogolok

A könyv borítóján az „Edgar díjjal kitüntetve” plecsni állt. Megmondom őszintén, nem tudtam mi az az Edgar díj, utána kellett néznem. Amint kiderült, hogy a díj teljes neve Edgar Allan Poe díj és a Mystery Writers of America" nevű szervezet adja át, nagyjából megvolt mire számíthatok olvasáskor és nem csalódtam. A tibeti démon egy nagyon jól összerakott krimi, az író szépen építi fel a sztorit, megfelelő mennyiségben adagolja az információkat és lehet ugyan sejteni, hogy ki a „rossz” és ki kevésbé az, ugyanakkor a végéig nem áll össze, hogy mi miért történik.

Miről szól? Shan, a könyv főszereplője a 404-es kényszermunkatábor lakójaként épp utat épít, amikor fejetlen holttestet találnak. A 404-es tábor lakói többnyire kulturális bűnözök, vagyis olyan buddhista papok, akik nem akartak vagy tudtak Tibet kínai megszállása után a rendszerbe beilleszkedni. A főleg tibetiek lakta megyét irányító Tan ezredes magához kéreti Shant és mint volt nyomozót megbízza a gyilkosság felderítésével. Tan számára ez akkor lesz létkérdés, mikor kiderül, hogy az áldozat a megye főügyésze és a tábor többségét adó szerzetesek bejelentik, hogy nem építik tovább az utat, mert a gyilkossággal megidézték Tamdint, a gyilkos démont.

Egy kényszermunkatárborban nyilván nem díjazzák a munka megtagadását, ezért mindenkinek sürgős lenne az eset felderítése, így Shan segítségként megkapja Yeshét, egy átnevelt buddhista papot, hogy a helyiekkel is szót tudjon érteni, valamint őrként a „Zsíros gombócként” hivatkozott Feng őrmestert, a tábor egyik nem túl szofisztikált felügyelőjét. Velük párhuzamosan nyomoz a helyettes ügyész és a lázadás miatt a helyszínre érkező különleges erők vezetője, akik mintha másként szeretnék lezárni az eljárást, ennek érdekében találtak is egy bűnbakot - egy idős buddhista papot.

Egy ilyen történetben persze csak a gyilkosságnak van megoldása, mindent megoldó katartikus felismeréseket és társadalmi igazságtalanságokat megszüntető megoldásokat senki ne várjon.

A vége előrevetíti, hogy Shan-al még találkozunk a sorozat többi könyvében is, amit én biztos, hogy elolvasok.

Vélemény: A tibeti megszállás témája végigkíséri a könyvet - mondjuk nem is nagyon lehetne kihagyni. Ugyanakkor a kérdéshez szerencsére nem politikai, vagy ideológiai oldalról közelít, nem szájbarágósan magyarázza az eseményeket, inkább pszichológiai és szociológiai vonalon erős.

Nagyon meglepő a karakterek változása (fejlődése?) is, ez talán még a fordulatos történetvezetésnél is nagyobb erénye a könyvnek. Nyilván nincsenek nagy ráeszmélések és rózsaszín-ködös karakterfejlődések - ezt sem a történet, sem a könyv hangulata nem teszi lehetővé. De érdekes látni, ahogy az egymástól teljesen különböző, a másik világát mereven elutasító emberek amikor akaratlanul is megismerik egymást, milyen könnyedén képesek a saját kis dobozukon túlra is tekinteni és rájönnek, hogy annyira nem is különböznek egymástól. Emiatt persze akaratlanul is felmerül a kérdés, hogy akkor ezt egyébként miért nem lehet.

A könyv tehát nagyon jó, klasszikus ki tette kaland-krimi, aminek a különlegességét a helyszín és a környezet adja. Idáig csillagos ötös. Azonban az általam olvasott 2002-es kiadás a Lektűr Kiadó gondozásában katasztrofális. Az hagyján, hogy fordítási bakik vannak benne (kifejezések szó szerinti fordítása nem mindig jó ötlet), de hogy úgy küldték a szöveget nyomdába, hogy valami önálló életre kelt autokorrekt program szabadult rá a nyersfordításra, az elfogadhatatlan. Sok esetben alany-állítmány nem stimmel a mondatban és csak sejteni lehetett, hogy most éppen kiről olvasunk. Kisbetűvel írt nevek, ragok elírása, tegezés-magázás következetlenségei, stb. Nagyon zavaró volt, szóval vagy az eredeti angol nyelvű könyvet, vagy valami újabb kiadást javaslok elolvasni.

Kinek ajánlom: krimi-kaland regény tibeti szállal, szóval aki szereti Leslie L. Lawrence régi könyveit (Sindzse szeme, Tulpa, A láthatatlan kolostor), azoknak telitalálat, bár a környezet és nyilván a történet is sokkal-sokkal komolyabb. 

 

Szólj hozzá!

Suzanne Collins - Énekesmadarak és kígyók balladája

2021. április 09. 22:09 - Énnemblogolok

Bizalmatlan vagyok a sikerkönyvek és sikerfilmek előzménysztorijai, meg spin-offjai irányába, mert ha van egy kész történet, vagyis van eleje, közepe és lezárult, akkor minden további szál csak lehúzásnak tűnik. Tökéletes példa erre a Harry Potter sorozat, meg az ahhoz képest igencsak izzadtságszagú Legendás állatok és megfigyelésük. Ugyanakkor hardcore Éhezők viadala olvasóként kötelezőnek tűnt az előzménykönyvet is megvenni - nem is bántam meg.

Miről szól? A történet 64 évvel az Éhezők viadala előtt játszódik és az akkor 18 éves Coriolanus Snow szemszögéből mutatja be Panemet, de főleg a Kapitóliumot. Épp 10 évvel vagyunk a Sötétség napjainak nevetett lázadás után és a Kapitólium a tizedik Éhezők viadalára készül. Úgy tűnik azonban, hogy a kegyetlen verseny a kiválasztottakon kívül senkit nem érdekel, még a kapitóliumiak többsége is undorítónak tartja az ilyen játékok ötletét, ezért hogy azt nézhettőbbé tegyék, a Játékmesterek a 24 kiválasztott mellé 24 kapitóliumi diákot osztanak be és arra biztatják a mentorokat, hogy mindent tegyenek meg a Viadal érdekessé tételéért.

A fiatal Coriolanus Snow, akinek családját minden szempontból megtépázta a lázadás, először csalódik, mert újdonsült mentorként a már akkor is legótvarabbnak tartott tizenkettedik körzet lány kiválasztottját kell pátyolgatnia, akit mindenki máshoz hasonlóan csak prédának tart. Ugyanakkor a lány sikeréért mindent megtesz, mert tudja, hogy minél tovább húzza a kiválasztottja az arénában, annál több figyelmet kap ő maga és annál nagyobb esélye lesz valamelyik egyetemi ösztöndíjra. Coriolanusnak ez az egyetlen célja és lehetősége, ugyanis ő maga teljesen szegény, konkrétan éheznek a családjával együtt, ami teljesen kiszolgáltatottá teszi a kapitóliumi hatalmakkal szemben.  

Az arénába bedobott lány és mentora között egy több mint hihetetlennek tűnő szerelmi szál bontakozik ki, ami mentén megtudjuk, nem csak azt, hogy miből született és fejlődött ki a korábbi könyvekből megismert Éhezők viadala, de azt is hogy Snow elnök miért fázott annyira a tizenkettedik körzet fecsegőposzátának nevezett éneklő lány kiválasztottjától.

Vélemény: A történetvezetés csillagos ötös, és most hiába egyes szám harmadik személyben folyik a történetmesélés, Coriolanus minden gondolatát és érzését pontosan ismerjük, így tökéletesen összeáll a kép a személyisége fejlődéséről. Ami - lássuk be - nem túl felemelő, mert konkrétan azt nézzük végig, ahogy egy 18 éves, szorgalmas, de hazug disznó fiúból, akinek egyetlen célja a gazdagság látszatának fenntartása és hogy egyetemre mehessen, némi nógatásra kegyetlen, számító gyilkos lesz. A könyv elején még elég valószínűtlennek tűnik, hogy az önző, de sérülékeny és alapvetően ártalmatlan hadiárvából az Éhezők viadalának Snow elnöke válhat, de a történet végére kiderül, hogy igazából elég egy gyengébb jellem, sok-sok nélkülözés, meg egy szorgalmas mentor, aki ideológiát ad az arra fogékony gyereknek, és mindössze 2-3 hónap alatt kész a jövő szuperdiktátora.

Viszont pont ez a fejlődés az, ami reményt is ad („soha ne hagyjon el benneteket a remény”), hiszen bár Snow következtetéseinek és filozófiájának alapja az, hogy az emberek állatok, akiket akár a legkegyetlenebb eszközökkel is szoros felügyelet alatt kell tartani, azt látjuk, hogy az ugyanolyan elvek mentén nevelt, a háborúban ugyanannyit szenvedett társai és rokonai azért nem vesztik el emberségüket, vagyis nem mindenkiben élnek olyan pusztító ösztönök, mint a főszereplőben. 

Ehhez kapcsolódik a második tanulság is, ami elég erőteljesen szólítja meg a nyugati társadalom tagjait, bár kétséges, hogy ez kinek megy ár. Ez pedig a társadalom befolyásolhatósága. A háborút követő újjáépítés során a Kapitólium a rómaiak „Kenyeret és cirkuszt” (Panem et circenses) bölcsességét vették elő és mint kiderült, ha az embernek nem kell szó szerint harcolnia az ételért és még a szórakoztatásukról is gondoskodnak, akkor - legyen az bármilyen gyomorforgató is - nem fognak nekiállni tiltakozni és könnyen irányíthatóvá válnak.

Kinek ajánlom? Mindenkinek aki kedvelte az Éhezők viadalát, meg azoknak, akik nem kedvelték, mert azt mondták, hogy ilyen nincs. Mert most kiderül, hogy miként lett. Az Énekesmadarak és kígyók balladája tipikus young adult könyv, de a mondanivalója miatt bárki számára élvezetes lehet. A történet felépítése kifejezetten magas színvonalú, Collins pedig nagyon bölcsen váltogatja az izgalmas és elgondolkodtató részeket.

Szólj hozzá!

Elli H. Radinger - A farkasok bölcsessége - Mire taníthatnak bennünket a vadon lakói?

2021. április 04. 21:14 - Énnemblogolok

Miről szól? A farkasok bölcsessége egy jogászból lett farkasimádó természetvédő meglepően olvasmányos könyve arról, hogy mennyire hasonlít a farkasok és az emberek viselkedése, társadalma és hogy mi mindent tanulhatunk ezektől az állatoktól.

A gyönyörű képekkel (sok sajnos fekete-fehér) teletűzdelt könyv számos önéletrajzi elemet tartalmazva mutatja be a vadonélő farkasokat, lebontva ezzel egy csomó mítoszt és elképzelést, ami az átlagember fejében a farkasokkal kapcsolatban él, mint pl. hogy mindig az alfa eszik  először, a többieknek meg csak a maradék jut.

Megvallom eleinte zavart és úgy gondoltam erősen eltúlzott a könyvben az antropomorfizmus, de a saját kutyáimra (meg egyes húzásaikra) gondolva kezdtem nem csak elhinni, de a képszerű leírásoknak köszönhetően szinte magam előtt látni a történéseket legyen az vadászat vagy harc egy másik falkával. A képszerű leírásoknak köszönhetően nagyon érdekes volt arról olvasni, hogy a farkasok a kutyákhoz - és az emberhez - hasonlóan sajátos jellemvonásokkal és ennek köszönhetően önálló - és egymástól nagyon eltérő - személyiséggel rendelkeznek.

És itt kapcsolódik be az egyszerű farkasmegfigyelésekből származó leírásba a könyv alcíme. Radinger ugyanis nem csak érdekes farkas-sztorikat írt meg egymás után, hanem tematikusan mutatja be a farkasok viselkedését úgy, hogy számos párhuzamot von az emberi természet és viselkedés, illetve a farkasok között. Terítékre kerül számos olyan társas kapcsolat, ami az emberek mindennapjaiban is megjelenik, például a párválasztás, az utódnevelés, a családi összetartás kérdése, az együttműködés jelentősége, az önzés és önzetlenség szerepe a csoporton belül, vezetői képességek stb.

Kinek ajánlom? Bárkinek, akit érdekel a téma, vagy csak nincs ötlete, hogy mit olvasson és újdonságra vágyik.

Magam sem tudom, hogy miért rendeltem meg (azon túl, hogy egy hírlevélben szerepelt), de hogy mi fogott meg a könyvet olvasva azt pontosan tudom: a hitelessége. Nagyon érdekes volt egy olyan ember könyvét olvasni, aki évekig vadonélő farkasok között él és aki nem csak kerítés mögül figyeli a természetes környezetükből kiszakított állatokat.

Nekem különösen a vezetők jellemvonásairól, a vezetésről szóló leírások voltak tanulságosak, mert ezek a sztorik mutatták be leginkább, hogy mennyire összetetten képesek gondolkodni és stratégiát alkotni a farkasok. A könyv stílusa is messze felülmúlta a várakozásaimat, mert igazán olvasmányos volt, látszik, hogy jó szerkesztők dolgoztak rajta. A végén picit talán túltolták a természetvédelmi kérdéseket, de az utolsó 15 oldalt leszámítva csak ajánlani tudom.

Kiadó: Park Könyvkiadó Kft. 2020

Szólj hozzá!

Paula Hawkins - A lány a vonaton

2021. március 28. 23:06 - Énnemblogolok

 Pár éve elég nagy szám volt, még film is készült belőle, de annyi rosszat olvastam a könyvről, hogy inkább meg sem vettem. Viszont nemrég ajándékba kaptam és nem volt szívem olvasatlanul hagyni.

Miről szól? A főszereplő Rachel egy lecsúszott alkoholista, akit még az anyja sem tud elviselni, egy barátnőjénél húzza meg magát, de viselkedése miatt onnan is elküldik. A férje elhagyta, gyereke nem lehetett. A volt férj, Tom a volt közös házukba vitte új feleségét, aki fiatal, csinos és mindene megvan. Egyetlen zavaró pont az életében Rachel, aki rendszeresen zaklatja az új házaspárt.

Rachel vonattal jár dolgozni és az úton azzal szórakoztatja magát, hogy iszik és történeteket talál ki egy házaspárról, akik régi házuktól nem messze laknak és akik számára Rachel tökéletes életet képzel el. Ahogy azonban haladunk előre kiderül, hogy majdnem minden látszat csal. A tökéletesnek képzelt pár női tagja, Megan egy nap eltűnik és Rachel, aki nem csak a saját életét, de még egy üveg bort sem képes sokáig kézben tartani, úgy érzi bele kell ártania magát a Megan után nyomozásba.

(Spoiler!) Rachel „nyomozása” közben kideríti Meganről, hogy lépten-nyomon csalja a férjét, többek között szomszédjával, Tommal. Az is kiderül, hogy Tom új felesége ugyanolyan pocsékul érzi magát a házasságban, mint Rachel, már csak azért is, mert Tom egy pszichopata állat, akit az éltet, hogy kifele barátságos arcot mutasson, de közvetlen környezetét kegyetlenül manipulálja és szó szerint az uralma alatt tartja.

Rachelnek szép lassan leesik, hogy Tom hitette el vele, hogy dühöngő alkoholista, meggyőzte arról, hogy egy értéktelen senki, akit csak utálni és elhagyni lehet. Rachel arra is rájön, hogy Megan meghalt, méghozzá Tom ölte meg, ami miatt mind a régi, mind az új feleség élete veszélybe kerül. A könyv utolsó lapjairól kiderül, hogy Rachel elindul a gyógyulás útján és megpróbálja összerakni megint az életét.

Vélemény: A könyv A.C. Doyle és Agatha Christie „Ki tette?” típusú örökségét párosítja a skandináv krimik „napsütötte optimizmusával”. Ugyanakkor ez a könyv mégsem klasszikus krimi, sokáig azt sem tudjuk, hogy történt-e valami, így azt sem tudjuk, hogy miért is olvasunk, minek lehet jelentősége. Emiatt aztán az eleje elég unalmas, cserébe később kiderül, hogy miért is kellett ekkora vargabetű felvezetésként.

Maga a cselekmény több szálon fut, három nő jelene, illetve visszaemlékezése viszi előre a történetet. Azonban nem pusztán három egymás mellett futó, néha összeérő jelent és múltat ismerünk meg, hanem ahogy a jelen és a múlt eseményei időben közelítenek egymáshoz, úgy derül ki egyre gyorsuló tempóban, hogy miként is kapcsolódik a három nő élete egymáshoz anélkül, hogy tudnának róla, és úgy válik egyre izgalmasabbá, sőt letehetetlenné a könyv.

És azt hiszem ez a könyv legnagyobb erőssége: az író, mint egy sakk nagymester szépen komótosan a kulcspozíciókba tolja a figurákat és egyszer csak azt vesszük észre, hogy nincs megállás, már végig akarjuk játszani a játékot, akármilyen szörnyű is.

A lány a vonatonban gyakorlatilag végig megmaradt a ki tette, illetve jelen esetben ki és mit tett kérdése. Hawkins - sok hasonló stílusú könyvvel ellentétben - nem hogy nem lövi le a poént az elején, de a több szálon futó történetmeséléssel pontosan úgy adagolja az infókat, hogy a végére a főszereplővel együtt álljon össze nekünk is a történet. A skandináv vonalat a szereplők szét/lecsúszott élete és az tanulság jelenti, hogy a világon mindenki - tűnjön akármilyen normálisnak is - veszélyes pszichopata gyilkos, de legalábbis olyasvalaki, akit érdemes mérföldekre elkerülni és hogy csak akkor élhetünk biztonságban, ha egy lakatlan szigetre költözünk.

Kinek ajánlom? A skandináv krimik kedvelőinek valószínűleg be fog jönni és szerintem pszichológia szakos egyetemi hallgatóknak kötelező olvasmánnyá kéne tenni. Ugyanakkor nagyon „nehéz” könyv, mivel olyan kellemetlen témákat boncolgat, mint a családon belüli erőszak, lelki terror, alkoholizmus, feldolgozatlan lelki traumák és a végtelen kétségbeesés érzése. Ennek a könyvnek egyetlen vidám mozzanata sincs és nincsen olyan szereplő sem, akit kedvelhetnénk. Emiatt aztán egy váratlan fordulatokban gazdag, nagyon jól felépített, de végtelenül depresszív olvasási élményt jelent és csak azoknak ajánlom, akik lelkileg rendben vannak annyira, hogy ne akarják felvágni az ereiket attól a határtalan kétségbeeséstől és magánytól, ami a könyv lapjairól árad.

1 komment

Jane Austen - Meggyőző érvek

2021. március 04. 21:35 - Énnemblogolok

Kinek ajánlom? Mindenkinek, akit a Disney megrontott a herceg fehér lovon mesékkel és aki úgy érzi, hogy kellene végre egy egyszerű, szívmelengető és reményt keltő szerelmi történet az életébe.

Miről szól? Anglia, az 1800-as évek eleje. Anne Elliot 27 éves, nemesi származású hajadon, akit családjának tagjai rendszeresen bántóan semmibe vesznek. Évekkel ezelőtt eljegyezte magát egy - akkor még szegény - Wentworth nevű tengerésszel. A nőt nem zavarta volna, ha egyszerű életet élnek, de mivel fiatal és befolyásolható volt, hagyta magát meggyőzni a család barátja, az anyja helyett anyjaként eljáró Lady Russel által és felbontotta a jegyességet. Anne később sem ment férjhez, és bár 200 éve kifejezetten ciki volt 27 évesen egyedülálló nőnek lenni, Anne van annyira bölcs, hogy ez kevésbé zavarja, mintha rossz házasságban élne. Viszont azóta is bánja, hogy hagyta megát meggyőzni és felbontotta jegyességét.

Hála apja mértéktelenségének, az Elliot családnak jelentősen vissza kell venni a szokott életszínvonalból, sőt a családi kastélyt is bérbe kell adniuk. A bérlő nem más, mint Anne régi szerelmének, a most már kifejezetten gazdag Wentworth tengerészkapitánynak nővére és annak férje, Croft admirális, aki egyben Wentworth elöljárója. Kicsi a világ - gondolhatnánk.

A család tehát költözik, Anne apja és nővére - akik végtelenül kellemetlen és saját nemesi voltukba szerelmes emberek - Bath-ba utaznak, míg Anne pár hónapra meglátogatja feltűnési viszketegségben szenvedő húgát és annak családját. Anne és Wentworth kapitány majd 8 év sértettség és bánkódás után itt találkoznak először, az egyik nem mer, a másik nem akar közeledni.

Anne Wentworth közömbössége miatt úgy érzi örökre elengedte a szerelmet, mint témát, így mikor apja után Bath-ba utazik igencsak meglepődik az ismételt találkozáson. Mindeközben a nő körül elkezd legyeskedni a családtól korábban elzárkózó gazdag unokabáty, aki egyben a nemesi cím és a kastély örököse. Mivel unokabátyja a család szerint ideális férj lenne, Anne-t mindenki rá akarja beszélni a házasságra, de neki megvan a saját véleménye a férfiról, és az nem túl pozitív. A konkurencia jelenléte mégis hasznosnak bizonyul, mert Wentworth végül elengedi sértettségét és félve attól, hogy végleg elveszíti szerelmét, levélben elmondja a nőnek, hogy még mindig szereti. Anne-t - aki befolyásolható tinédzserből önállóan gondolkodó felnőtt nő lett - immár senki és semmi nem tudja meggyőzni, hogy ne Wentworth kapitányhoz menjen hozzá.

Vélemény: A legkevésbé összetett és fordulatos az Austen regények közül, sőt a karakterek sem annyira élvezetesek, mégis ez a legszeretetreméltóbb. Anne Elliot-ban semmi különös nincs: nem olyan okos, mint Elizabeth Bennett, nem olyan érzelmes, mint Marianne Dashwood és nem olyan jókedélyű, mint Emma Woodhouse. Anne nem kelt feltűnést ha valahol megjelenik, néha még saját családja is megfeledkezik a létéről. Nem követeli és nem is szerzi meg magának a figyelmet, mondjuk erre a könyv sem ad lehetőséget, mert a mindennapi apróságokon kívül nem történik benne semmi. Emiatt aztán Anne egy nebáncsvirágnak tűnik, egyben a sztoicizmus élő szobra, legalábbis lehetne, ha nem ismernénk a benne dúló érzéseket.

Viszont pont az érzelmek Austen általi bemutatásával értjük meg, hogy bár mindenki úgy hiszi Anne ugyanaz a félrelökhető és könnyen befolyásolható lány, mint aki 8 éve volt, ő valójában minden feltűnés és konfliktusok nélkül egy higgadt, önállóan gondolkodó nővé érett, aki nem csak hogy tudja mit akar, de kőkeményen tartja is magát ahhoz.

Valamilyen szinten ironikus, hogy a manapság pszichológusok által könyvek és cikkek ezreiben részletezett „állj ki magadért, húzd meg a határaidat” felszólítás pont egy 200 éves könyvből tör elő, ilyen látványosan. Egy olyan korból, amikor - különösen a nőknek - nagyon oda kellett figyelniük, hogy a társadalom elvárásainak megfelelően viselkedjenek. Anne azonban nem csak hogy nem hagyja magát befolyásolni, legyen szó családi vitáról, barátairól, vagy akár mások megítéléséről, hanem nagyon bölcsen bele sem megy a vitákba, ráhagyja az emberekre a hülyeségeiket. Azzal pedig, hogy nem mond mindenről és mindenkiről véleményt, nem áll egyik vagy másik oldalra és nem osztja meg saját életének minden rezdülését környezetével, nem csak azt éri el, hogy békén hagyják, hanem azt is, hogy ne mások érdekei és elvárásai befolyásolják őt döntéseiben.

A könyv végén pedig pont ez az integritás az, ami miatt Wentworth, aki 8 évig utálta Anne-t álhatatlanságáért ismét beleszeret és ami miatt minden más csábításnak és befolyásnak ellenállva végül egymásra találnak.

 

Szólj hozzá!

Jane Austen - Emma

2021. február 20. 14:49 - Énnemblogolok

„Olyan hősnőt fogok kreálni, akit rajtam kívül senki nem szeret” - írta Jane Austen az Emma tervei kapcsán és bár ez tökéletesen sikerült is neki, a könyv mégis egy hálás és pozitív olvasmány.

Miről szól? Emma Woodhouse 21 éves és gazdag apja birtokán él, aminek köszönhetően ő a környék leggazdagabb és legelőkelőbb nője. A 19. századi vidéki angol élet hátulütője, hogy a gazdag és előkelő embereknek nem nagyon van hasonlóan gazdag és előkelő társasága, így Emma is kénytelen beérni 1-2 megfelelő ismerőssel, maradék szabadidejében pedig a környék szegényeivel jótékonykodik - eközben lenézi őket, csak mert megteheti. További szórakozása, hogy mások szerelmi életébe kavar bele - szintén csak mert megteheti. Tanácsai, mesterkedései kivétel nélkül rosszak, mert sem empátia, sem józan ész nincs benne annyi, hogy belássa mások szerelmi életét nem bölcs akaratuk ellenére igazgatni. Emiatt szinte várjuk, hogy Emma felsüljön vagy hogy valaki végre helyre tegye, ami végül meg is történik.

Vélemény: Jane Austen végtelenül ironikus, néha szarkasztikus megnyilvánulásai a többi könyvben csak helyenként jelennek meg, míg az Emmát teljesen végigkísérik, mert hogy ebben a történetben a szép és jólelkű főszereplő olyan szinten idegesítő, hogy inkább a buta és beképzelt karakterekkel szimpatizálhatunk. Emmát ugyanis tényleg nem nagyon lehet szeretni, legfeljebb a végén, mikor rájön, hogy micsoda beképzelt liba volt és azon kezd gondolkodni, hogy a környezete miért is viseli el. (Nyilván mert gazdag vagy épp családtag és emiatt nem lehet lerázni).

Emma tehát nem a tipikus Austen hősnő, aki átmegy némi jellemfejlődésen, hogy a boldogságot (értsd férjet) megtalálja, hanem egy elkényeztetett és öntelt nő, aki érzelmileg beragadt valahol a 16. életéve környékén. Viszont azért van a környezete - tényleg felnőtt emberek - akik bár látják a rossz tulajdonságait, azt is tudják, hogy Emma kedves és jóindulatú. Amúgy más Jane Austen könyvekhez hasonlóan itt is a mellékszereplők jelentik a könyv igazi erősségét (külön köszönet Mr. És Mrs. Eltonnak, mint az emberei ostobaság megtestesítőinek).

Vélemény: Ha valaki csak (valamelyik) filmből ismeri a történetet, megértem ha nem akarja elolvasni, és bár a Gwyneth Paltrow féle film nagyon jól visszaadja a könyv történéseit, hangulatát és karaktereit, pont a főszereplő nem autentikus, ezzel lehúzva a többiek teljesítményét és magát a filmet is. Ennek ellenére szerintem azért érdemes egy esélyt adni a könyvnek. Nagy különbség ugyanis, hogy míg a filmben a szereplők, a történet komolyan veszi magát, addig a könyvből dől az önirónia és ha kiélvezzük az egyébként színes és életszerű karaktereket, bőven megéri a ráfordított idő.

Kinek ajánlom: bárkinek, akinek van affinitása a romantikus könyvekhez, de főleg azoknak, akiknek van szeme és esze a romantikus történetvezetésen túlnézve az austen-i iróniára.

Szólj hozzá!

Fehér Klára - Oxygénia

2021. február 14. 22:48 - Énnemblogolok

 

Újkeletű sci-fi rajongásom egyik régi „áldozata” az Oxygénia. A könyvön eléggé meglátszott az olvasás, amit meg is értek, mert 30 éve ez lehetett (volna) az Éhezők viadala, már ami a szuper-népszerű disztópikus utópia vonalat illeti.

Miről szól? Az Oxygénia a jövőben játszódik, amikor egy nászúton lévő földi űrhajós pár férfi tagja, Peter MacGulliver (oké, a név kicsit fájdalmas) egy véletlen folytán egy lakatlannak hitt bolygóra kerül. A bolygón emberforma lényekkel találkozik, akik gépiesen végzik teljesen értelmetlennek tűnő mechanikai munkájukat, ezért cserébe korlátlan mennyiségben áll rendelkezésükre étel, ruha és szállás. Olvasgathatják az egyetlen létező könyvet és játszhatnak az egyetlen létező játékkal - de nem túl sokat, mert a gondolkodáshoz oxigén kell, ez viszont csak szűkösen áll rendelkezésre.

Kiderül, hogy évszázadokkal korábban a bolygó lakói teljesen tönkretették Oxygéniát (bár akkor még gondolom nem így hívták) és nem tudtak megegyezni, hogy miként lépjenek fel a környezetszennyezés ellen, így végül 100 igen gazdag és befolyásos család összeállt, és felosztották a bolygót. Elfoglalták a még lakható helyeket és olyan szinten elszeparálták magukat, hogy még a legkört is leválasztották, így a pórnép azóta is a mérgező légkörben, gázálarcban él. Ezek az emberek munkájukért pontosan annyi oxigént kapnak, amivel létezni tudnak, de ami semmi többre nem elég - különösen nem arra, hogy gondolkodjanak. Emiatt a bolygón élők olyan szinten beszürkültek és érdektelenek, hogy még Peter megjelenése sem tudatosul bennük - egy embert kivéve.

Az ON jelű bolygólakó segítségével Peter eljut az Emlékezők városába, ahova azok kerülhetnek, akiket a gázálarcosok közül a számítógépek valamilyen különleges képességük miatt kiválogattak. Belőlük lesznek az orvosok, informatikusok, zenészek, akik szinte szabadon lélegezhetnek, de ennek cserébe semmi mással nem foglalkozhatnak, csak a munkájukkal. Nem lehet családjuk, és a munkájukon kívül máson nem gondolkodhatnak - és ezt a gépek ellenőrzik is. Persze itt is vannak ellenállók, akik megszöknek a rendszer elől, de arra esélyük sincs, hogy megtudják kik és miért irányítják az életüket.

Peter végül eljut a 100 családhoz, akik a lehető legidillibb környezetben élnek. És bár meg tudnák tisztítani az egész bolygót, nem teszik, mert a rend, amit elődeik találtak ki tökéletes életet biztosít nekik. Ennek a bizonyos rendnek a lényege, hogy a gázálarcosokat azért hagyják létezni, hogy kiválogathassák a tehetségeseket, akiket felhasználva a kivételezettek még kényelmesebbé tehetik saját életüket és még tökéletesebbé az ellenőrzést mindenki más felett. Ezért tilos a gondolkodás.  

Mikor kiderül, hogy Oxygénia uralkodója Peter mellé az űrhajón maradt feleségét is be akarja fogni, hogy állatkertben mutogathassák őket, Peternek el kell döntenie, hogy megszökik és hazatér a Földre, vagy a megszerzett ismeretei révén segít az ellenállóknak kitörni az oxigén-rabszolgaságból.

Kinek ajánlom: minden sci-fi rajongónak, de főleg a fiatalabb korosztálynak, már az utópikus vonal és a természetvédelmi utalások miatt. Sőt tovább megyek, ha rajtam állna, kötelező olvasmánnyá tenném a 12-15 éves korosztálynak és nem csak a környezetvédelmi vonal, hanem a könyvben nagyon markánsan megjelenő egyéni és társadalmi felelősség kérdése miatt, meg mert azt, hogy „Ne legyünk birkák!” nem lehet elégszer hallani.

Szólj hozzá!

Mr. Malcolm’s list - Avagy Jane Austen Hollywoodba vágyik

2021. február 03. 22:40 - Énnemblogolok

A fenti alcím eredetileg nem tartozik Suzanne Allain könyvéhez, csak az én rosszindulatom terméke, de egész jó összefoglalója a könyvnek.

Miről szól? Anglia, 1818. Julia Thistlewaite gazdag, elkényeztetett hisztérika, aki úgy dönt, hogy férjhez megy Jeremy Malcolm-hoz, a görög félistenhez, minden angol nő álmához. Julia csak azzal nem számol, hogy a kérdésbe a férfinak is van beleszólása, és neki nagyon nem tetszett meg a lány.

Mint kiderül, a kőgazdag Mr. Malcolm - aki egy gróf kisebbik fia - ahelyett, hogy normális ember módjára egyszerűen csak ignorálná azokat a nőket, akik nem jönnek be neki, összeállított egy listát elvárásairól és megfogadta, hogy csak azt a nőt veszi el, aki a listán szereplő minden pontnak megfelel.

Julia persze tudomást szerez a listáról, meg arról is, hogy ő maga többek között azon bukott el, hogy túl sokat rebegtette a szempilláit. Ezen nem kicsit kiakadva meghívja (értsd: magához rendeli) Londonba régi iskolatársát Selina Daltont, aki egy lelkész lánya, és mivel pénze nincs, egy idős dáma társalkodónőjeként kezdett el dolgozni, remélve hogy az előkelő társaságban talál magának férjet. Mivel Selina nem a 70+ kategóriában keresi álmai szőke hercegét, pártfogója halála után pont kapóra jön Julia meghívása, mert épp azon elmélkedett, hogy milyen jó lenne Londonba menni, mert ott sok a gazdag férjjelölt.

Érkezése után Julia rögtön beavatja Selinát nagy tervébe, miszerint magába kell bolondítania Mr. Malcolmot, és ha ez megvolt, ki kell kosarazni. Selina tessék-lássék ódzkodik, de Julia egyértelművé teszi, hogy ha nem tetszik, lehet hazamenni, a lány pedig pedig tudja, hogy egy vidéki paplakból nem lenne könnyű gazdag férjet fogni. 

Némi hazugságot és manipulációt követően Mr. Malcolm a listáján szereplő pontok mentén vizsgáztatva Selinát végül beleszeret a lányba, aki - főleg miután megtekintette a férfi hatalmas birtokát - maga is olthatatlan szerelemre gerjed. (Elizabeth Bennett és Pemberley rémlik valakinek?) Juliának, aki továbbra sem mondott le arról, hogy megalázza a férfit a lista meg a mellőzés miatt, ez nyilván nem tetszik, így egy elkeseredett és ostoba jelent közben mindenkinek elmondja, hogy Selina hogyan került a képbe.

Ezek után Mr. Malcolm nyilván nem óhajtja egyik nőt sem elvenni, de ekkor hirtelen mindenki hátraarcot csinál és nekiáll összeboronálni a két embert. További félreértések, sértődések és fájdalmasan erőltetett, a kor társadalmi szokásaihoz és elvárásaihoz semmilyen formában nem illő közjátékok után (majdnem) minden szereplő megtalálja a párját.

Vélemény: Hát, a leírásból szerintem kiderült. A Mr. Malcolm’s list-ről (bocs, magyar kiadást nem találtam, így maradok az eredeti címnél) az első oldaltól kezdve üvölt, hogy Jane Austen koppintás. Ettől persze még akár lehetett volna élvezetes, de végig olyan érzésem volt, mintha eleve azzal a szándékkal írták volna, hogy abból film legyen (és elvileg lesz is), viszont emiatt könyv-élménynek nem volt túl jó. Az alapötlet önmagában nem rossz, bár eredetiséget csak nyomokban tartalmaz, nekem főleg a Büszkeség és balítélet fordulatai és az Értelem és érzelem egyes szereplői jutottak eszembe.

A karakterek - akik kezdetben nagyon jól voltak kitalálva - a könyv felétől teljesen magukból kivetkőzve viselkednek. Ezt még akár karakterfejlődésként is lehetne értelmezni, ha nem lenne mindez annyira fájdalmasan erőltetett és természetellenes.

(Spoiler!) Julia szándékosan tönkreteszi Selina kapcsolatát, majd szó szerint percekkel később sírva könyörög addig lenézett „barátnőjének”, hogy bocsásson meg, sőt immár azért kezd hazudozni, hogy Selina és Malcolm összejöjjenek. Közös ismerősük két napja még lazán lecsapott volna Selinára, mikor azonban kiderül, hogy Malcolm megharagudott a lányra, őszintén segít a nőnek visszaszerezni álmai férfiját, mert abban a két napban veszettül beleszeretett a másik nőbe, Juliába - ez is mennyire valószínű…

Na és a főszereplők, Mr. Malcolm - akit a könyv borítója az új Mr. Darcyként hivatkozik - megsértődik és áldozatnak érzi magát, feledve azt az apróságot, hogy a listájával eleve abból indult ki, hogy minden nő hozományvadász és csak őt akarja. A könyv végén persze egy szintén valószínűtlen párbeszéd formában olvasható pszichológiai okfejtésnek hála azt is megtudjuk, hogy Mr. Malcolm valójában nem beképzelt és bunkó, hanem sebezhető és önbizalomhiányos.

Nem jobb Selina sem, aki bármikor megtehette volna, hogy őszintén elmond mindent, vagy legalábbis abbahagyja a játszadozást, ehelyett a lista létéről tudva minden „belső infót” felhasznált, hogy tökéletesnek tűnjön az év partijaként aposztrofált férfi számára. Mindezek után meglepődik, mikor kiderül, hogy a férfiak annyira nem díjazzák, ha hülyének nézik őket.

Összefoglalva: fárasztó, erőltetett, hiteltelen. A filmet mindenesetre megnézem, megfelelő humorral és egy jó rendezővel lehet, hogy többet ki tudnak hozni a történetből, mint maga a könyv.

Kiknek ajánlom? Burokban élő, álmodozó tinilányoknak, akik szeretnének sokat és nagyot csalódni emberi kapcsolataikban.

Szólj hozzá!

Nemere István - Naponta fogsz meghalni

2021. január 26. 22:31 - Énnemblogolok

Miről szól? A fülszöveg szerint becsapott nők fognak össze, hogy megbüntessék hűtlen férjeiket és bosszút álljanak minden rajtuk esett sérelmen. Mivel Nemere „női regényeitől” sikítófrászt kapok, ezért voltak fenntartásaim, de a kíváncsiság, hogy egy ilyen alapötletből mi (újat) lehet kihozni, végül győzött. Nos a történet - hála a jó égnek - kicsit komplikáltabb, mint megcsalt negyvenes nők bosszúhadjárata.

Sándor Géza, egy viszonylag gazdag budai építési vállalkozó előzetesben ül és éppen arra készül, hogy felkösse magát. Szó szerint. Pár hete egy vita alkalmával elismerte feleségének Fruzsinának, hogy szeretője volt, mire élete párja a sablonos „ezt megkeserülöd” és az „elválok tőled, mindenedből kiforgatlak” helyett a címben szereplő „Naponta fogsz meghalni” ígéretet tette. Fruzsina, a jégkirálynő a megvalósításhoz felhergelte három barátnőjét, akik hozzá hasonlóan utálják és megvetik gazdag férjeiket, de mivel belőlük élnek, eszük ágában sincs elválni. A négy nő pár hét alatt anyagilag és emberileg is teljesen tönkreteszi Fruzsina férjét, aki mindenre gondol, csak arra nem, hogy életében minden szerencsétlenség okozója bosszúszomjas felesége. Mire kezd neki derengeni a történet, már nem tehet semmit, a börtönből nehezen tudja igazát bizonygatni.

Az események párhuzamosan futnak a múltban és a jelenben, azaz a háttértörténettel felépítésével egyidőben tudjuk nyomon követni a Gézával szembeni nyomozás alakulását.

Vélemény: Zseniális (!) No nem az alapötlet, hanem a történet felépítése. Lássuk be, a megcsalt nő bosszút esküszik sztori nem túl eredeti, sőt William Congreve óta azt is tudjuk, hogy „A pokol haragja semmi a megbántott nő dühéhez képest”. Azonban már maga a történet is jóval bonyolultabb ennél, emellett az, hogy mindez a mai Magyarországon játszódik, abszolút hitelessé teszi az eseményeket. Mert hogy félelmetesen valós szereplőket látunk, olyannyira, hogy rögtön érthetővé válik a könyv eleji „minden csak kitaláció, úgyhogy senki ne akarjon magára ismerni és perelni” figyelmeztetés.

A szegény megcsalt, de a megbántottságát erőforrásként felhasználó nő kliséje helyett ugyanis egy kegyetlen és végtelenül ellenszenves nőt látunk, aki bár élvezi a férje munkájának gyümölcsét, mégis pokollá teszi annak életét. Ugyanígy a feleségét elhanyagoló, majd megcsaló tajparaszt rózsadombi vállalkozó kliséje helyett egy egyszerű, a munkájába menekülő, de a családjával szemben sok hibát elkövető - így annyira már nem is sajnálható - férfi alakja bontakozik ki.

Sem Gézáékról, sem az elkényeztetett, lenézett férjeikből élő, tőlük azonban szabadulni vágyó nőkről nem tudunk meg sokat, csak apróbb részletek derülnek ki abból, hogy miért váltak olyanná, amilyennek megismerjük őket. Készen kapunk egy csomó sértettségtől meg frusztrációktól sistergő férfi és női karaktert, akik első ránézésre nem egy vérprofi krimibe valók. Ezért is tűnik kezdetben picit komikusnak, amikor a négy negyvenes, a férje által megteremtett jólétbe foggal-körömmel kapaszkodó és ennek okán az önsajnálat posványában dagonyázó nő diétás limonádé felett magát a görög mitológia bosszúálló istennőinek kikiáltva vendettát hirdet személyes malacperselye ellen. Ugyanakkor mivel a történet kezdetén Géza már előzetesben ül, tudhatjuk, hogy ezek az első ránézésre teljesen életképtelen nők nem csak komolyan gondolják a dolgot, de tényleg elhiszik magukról, hogy igazságot szolgáltató istennők.

A legütősebb azonban mégsem önmagában a bosszú folyamata, hanem hogy papíron élő figurák helyett mennyire hús-vér karaktereket kapunk. Ahogy az életben, itt sincsenek egyértelműen jók vagy rosszak, csak olyanok, akikhez hasonlót mindenki ismer és akikhez emiatt - pozitívan vagy negatívan, de - lehet kapcsolódni. Viszont pont emiatt az életszerűség miatt elgondolkodtató és ijesztő szembesülni azzal, hogy akár egy idegen, akár az, akivel együtt élünk milyen gyorsan és egyszerűen tönkre tehet. Félelmetes belegondolni, hogy hány olyan ember van, aki látszólag boldog és odaadó partner, barát, üzlettárs, miközben nem csak boldogtalan, de olyannyira elviselhetetlen kapcsolatban él, hogy a másik halálát kívánja. Hiába tudjuk, hogy vannak olyan emberek, akik például még a saját gyerekeik jólétére sincsenek tekintettel, ilyen töményen szembesülni ezzel, nem kellemes - még akkor sem, ha a történet számos pozitív emberi értékeket is megvillant.

Mindezek miatt a Naponta fogsz meghalni nem csak egy fordulatos és szórakoztató krimi, de egy nagyon is elgondolkodtató történet az emberi kapcsolatok fontosságáról és minőségéről.

Kinek ajánlom? Elsőre női regénynek tűnhet, de nem az, sőt, nagyon is férfi szemszögből meséli el a történéseket. A karakterek is elég összetettek ahhoz, hogy mindenki megtalálja benne a neki szimpatikusat és ezáltal saját kedvére formálja a könyv mondanivalóját (az én kedvencem egyértelműen Viktor, a ronda nyomozó). Ezek miatt mindenkiek tudom ajánlani, bár aki most tervez férjhez menni, illetve nősülni, az tegyen egy szívességet magának és keressen másik könyvet (csak ne ennek a folytatásait).

Kiadó: Atlantic Press Kiadó, 2008

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása