Ahogy írtam, az oda úton pusztán az átszállás miatt 12 órám volt belátogatni Pekingbe, ami még időzítésben is tökéletes volt: délben érkezés a reptérre, éjfélkor tovább indulás. A visszaúton is megvan ez a lehetőségem, de sajnos pont hajnalra-délelőttre esik, és rövidebb is, még nem döntöttem el, hogy élek-e majd vele.

Tehát, november 11-én pénteken a délutánt Pekingben töltöttem, egy rövidebb vízum kérelem után. A kínaiak 24-72 órás tovább utazás esetén úgy látszik engedékenyek a vízummal. Persze a Google és Facebook hozzáférésem feltételein, mármint hogy nuku, nincsen, nem lazítottak. Ez van.

Úgy döntöttem, hogy vagy fogok még itt járni hosszabban is, és akkor minek erőlködjek néhány órába mindent belezsúfolni, vagy pedig nem járok itt többet, és akkor meg minek erőlködjek, tehát legjobb ha nem is erőlködök. Gyakorlatilag egy nagyot sétáltam az elsőrangú pekingi levegőn, a belváros pereméről indulva egészen a Tian anmen térig. (Fogggalmam sincs mi számít ott belvárosnak, külvárosnak, innen indultam egész pontosan: Dongzhimen megálló)

Az első meglepetés akkor ért, amikor az útkereszteződésben jelzőlámpa nélkül kellett áthaladni az autók között. Hamar ellestem a helyi halálraítéltek módszerét, és megpróbáltam lassításra kényszeríteni az autósokat-motorosokat-biciklistákat. Váltakozó sikerrel mindössze, számos autós ügyesebben blöffölt mint én, jó párszor inkább én adtam utat. Meglepően sok ilyen szituáció volt, simán 6-8 sávos utakon.

Sétám során egy katonai kórház negyedben is kóvályogtam, rengeteg banki épület lábánál bámészkodtam, láttam pingpongozókat, kosarazókat, focisokat és kompetitív dominósokat is. Kicsit metróztam is, egy kedves francia hölgy segített ki a kínai betűk miatti megbűvöltségből, hogy rájöjjek melyik irányba is kell mennem. A külső részek élménye után elég világos volt, amikor a belső főútra kanyarodtam, megjelentek hármasával a katonai járőrök, majd később helyi rendőrök kezdték regulázni a forgalmat, valamint hatalmas kormányzati épületeket láttam.

A séta végére már eléggé kifáradtan érkeztem a Tian Anmen térre, hogy egy jót fotózkodjak Maoval. Összességében érdekes kiruccanás volt, bár mélyebb ismeret és helyi idegenvezető nélkül inkább csak rengeteg kérdésem támadt, amikre majd tán máskor lelek választ. Aucklandba érkezve lepett meg, hogy a Pekingi túra eltorzította átmenetileg a méretekhez való hozzáállásomat: egy három-három sávos utat hirtelen kicsinek láttam, és rájöttem, hogy tudat alatt még várom a felhőkarcolók végtelen sorát az út szélén. De magamhoz sokkal közelebb érzem az Aucklandi városképet, mint a Pekingit.