Mi a teendő, ha egy szerettünknek nyoma vész? Ha nem jött haza időben, nem tudjuk hol van, nem érjük el, úgy érezzük, valami nincs rendben? Sokan ilyenkor még nem mernek a rendőrséghez fordulni, azt gondolva, túl korai még, várni kell a bejelentéssel. Most ezt a téves, széles körben elterjedt közvélekedést igyekeznek eloszlatni egy kampány keretében a Valan - Az angyalok völgye alkotói, az Országos Rendőr-főkapitányság és a gyártó-forgalmazó Mozinet

A november 21-én mozikba kerülő Valan - Az angyalok völgye egy lélektani krimi az emberkereskedők után nyomozó nagyvárosi rendőrről. A film készítői, forgalmazója a Mozinet és az Országos Rendőr-főkapitányság sikerrel záruló nyomozási eseteket bemutató videókkal hívja fel a figyelmet arra, hogy közös odafigyeléssel segíthetünk az eltűnt gyerekeknek hazatalálni.

“A Valan - Az angyalok völgye c. film azokról a gyerekekről szól, akik egyik pillanatról a másikra nyomtalanul eltűnnek. Látjuk a fényképüket a hírekben, olvassuk a róluk írt statisztikákat, sóhajtunk egy nagyot, és abban bízunk, hogy ez a szörnyűség a mi gyerekünkkel úgysem történhet meg. De ezek a gyerekek attól még ott vannak valahol. Valahol a sötétben. A Valan - Az angyalok völgye című filmünkben Péter ebből a sötétből próbálja kimenteni a gyerekeket, miközben ő maga is majdnem elvész benne.” -  mondta Bagota Béla, rendező.

2018-ban 2900 kiskorú, 15 499 fiatalkorú és 3084 felnőttkorú eltűnési esetében indult körözés. A kiskorúak 20%-a családból, míg 80%-uk gyermekotthonból, lakásotthonból tűnik el vagy távozik engedély nélkül. A gyerekek eltűnésének legfőbb okai a munkanélküliség, az aluliskoláztatottság, a nem megfelelő családi háttér. Bár Magyarországon a kerítés, kitartottság és prostitúció elősegítése címen regisztrált bűncselekmények kis mértékben fordulnak elő az egyéb bűncselekményekhez képest, az ORFK nap mint nap azért dolgozik, hogy tovább csökkentse ezeknek az eseteknek az előfordulását.

A “Ne várj 72 órát!” címen induló kampány azt a közhiedelmet igyekszik eloszlatni, hogy az eltűnési esetekben várni kell a bejelentésig. Fontos tudnunk, hogy a nyomozás  a bejelentéskor azonnal megkezdődik és minden eset elévülési ideje 90 év.

A videók megtörtént esetek bemutatása mellett olyan kérdésekre válaszolnak, mint: mit tegyünk, ha valaki eltűnt vagy úgy érezzük, valakit fogva tartanak, kihasználnak? Mi segíthet a kiskorúak szökésének megelőzésében? A film képviselői és az ORFK számára kiemelten fontos, hogy társadalmi diskurzust indítsanak a témában, és felhívják a figyelmet arra, hogy közös összefogással segíthetünk az eltűnési esetek rövidre zárásában. A jelenleg eltűntként nyilvántartott személyek oldalát a rendőrség honlapján keresztül érhetjük el.

A film november 21-én kerül mozikba, de egy nappal korábban, november 20-án egy jótékonysági vetítés keretében lehet megtekinteni, ahol az emberkereskedelem veszélyeire hívják fel a figyelmet. A beszélgetésen De Coll Ágnes, a Baptista Segélyszolgálat emberkereskedelem elleni programjának vezetője, emberkereskedelem szakértő, Utassy Sándor rendőr őrnagy, kiemelt főnyomozó a Készenléti Rendőrség Nemzeti Nyomozó Irodájától és Bagota Béla a film rendezője beszélgetnek. A befolyt összeget a Baptista Szeretetszolgálat programja a túlélők testi-lelki felépülésére és társadalmi visszailleszkedésükre költi majd.

Györgyi Mónika

A Sodder testvérek tragikus története máig az egyik legrejtélyesebb eset. Az öt kisgyermek titokzatos eltűnése körüli különösen furcsa dolgok arra engednek következtetni, hogy valami nagyon nem volt rendben a végzetes éjszakán.

Az öt rejtélyes módon eltűnt gyermek: Maurice (14), Martha (12), Louis (9), Jennie (8) és Betty (5) - Fotó: Crime Museum 

George Sodder Olaszországból települt az Egyesült Államokba, ahol jól menő építési vállalkozóként békés családi életet élt feleségével, Jennie-vel és tíz gyermekükkel. 1945 karácsonya azonban rémálommá változtatta a népes család életét, mikor fayetteville-i otthonukban tűz ütött ki, és gyermekeik közül öt a lángok martalékává vált, sőt nyomtalanul eltűntek.

Holttestük maradványait soha nem találták meg. 

A vizsgálatokat követően számos kérdés merült fel a tragédia kapcsán: biztosan elég forró volt a tűz ahhoz, hogy a házban rekedt gyermekek csontjai hamuvá égjenek? Esetleg más áll az eltűnésük hátterében? 

A gyerekek holttestét soha nem találták meg, elszenesedett maradványok sem kerültek elő - Fotó: Missed in History

A tragikus éjszaka

A szentestét szinte az egész Sodder család együtt töltötte, csupán a legidősebb fiú, a seregben éppen szolgálatot teljesítő Joe nem volt otthon. Miután már mindenki aludni tért, éjjel fél egy körül az édesanya telefonhívásra ébredt. A vonal túlsó végén a korábban sosem hallott női hang egy Jennie számára ismeretlen személyt keresett. Miután közölte a hívóval, hogy minden bizonnyal félretárcsázott, a nő furcsa nevetést hallatott. 

Fél óra múlva azonban füstszagra riadt fel. Rémülten körülnézve észrevette, hogy férje irodájában a telefonkábel és a biztosítékszekrény körül tűz ütött ki. Azonnal felébresztette a családfőt, majd gyorsan riasztották a két idősebb fiút, és a kanapén alvó legidősebb lányt, akik a szintén a földszinten alvó legkisebb gyermekkel sikeresen kimenekültek a házból.

Az emeleten alvó öt gyermek azonban nem volt ilyen szerencsés. Az apa hiába próbált feljutni, a lépcső már lángokban állt. Kiabálására senki sem reagált fentről. 

A Sodder testvérek rejtélyes eltűnése a mai napig megoldatlan - Fotó: Crime Museum

Hol vannak az emberi maradványok?

Az édesapa kirohant, kétségbeesve kereste a ház tövében tartott létrát, majd miután nem találta a helyén, teherautói tetejéről akart bemászni a házba, ám az előző nap még kifogástalanul működő kocsik egyike sem indult el.

A rémült anya mindeközben hiába próbált telefonálni, a vonal süket volt, így a legidősebb lány egy szomszédhoz rohant át, hogy felhívja a tűzoltókat, ám ez a kísérlet sem járt sikerrel - a telefon éppúgy süket volt, mint náluk. Végül egy arra járó teherautó sofőrje hajtott gyorsan a tűzoltókért.

A tűz azonban egyre terjedt, és rendkívül gyors pusztítást végzett: mire a tűzoltók kiértek, a ház szinte teljesesen leégett. Mindössze 45 perc alatt Sodderéknek mindenük odaveszett.

A tűz nem tartott olyan hosszú ideig, hogy öt holttestet nyom nélkül eltüntessen - Fotó: Missed in History

A tűzoltók végigkutatták a ház füstölgő romjait, de sehol sem találtak emberi maradványokat. A háztartási eszközök, az edények, valamint a bádogtető darabjai is jól felismerhetőek voltak a hamuban, de emberi csontokat, vagy arra utaló maradványokat hiába kerestek a romok közt.

A tűzoltótársaság hivatalos álláspontja szerint a tüzet elektromos zárlat okozta. A helyi halottkém vizsgálata szerint a tűz oka véletlen baleset volt, a tragédia okaként az esküdtszék pedig egyhangúlag zárlatos vezetékezést nevezett meg.

 Ez pedig egyértelműen alátámasztja, hogy

a tűz nem tartott olyan hosszú időn át, hogy öt holttestet nyom nélkül eltüntessen.

A család kétségeit tovább erősítette a szakértők megállapítása, miszerint a telefont nem a tűz tette tönkre: valaki elvágta a zsinórokat, de nemcsak náluk, hanem a szomszédoknál is. 

A család a gyermekek megtalálójának busás jutalmat ajánlott fel - Fotó: Crime Museum 

Nyom nélkül

Egyéb furcsaságokban sem volt hiány a tragédiát megelőző időszakban: néhány héttel a baleset előtt egy férfi munkát keresve tért be a családhoz, és miután a családfő elküldte, körülnézett, majd megjegyezte: 

"a házban két biztosíték hamarosan tüzet fog okozni".

Akkor úgy vélték, csupán rosszindulatból akart félelmet kelteni bennük, a biztonság kedvéért azonban másnap a helyi villanyszerelőkkel megvizsgáltatták a biztosítékokat, de a szakemberek mindent rendben találtak.

Nem sokkal a különös idegen felbukkanása után egy életbiztosításokkal házaló ügynök jelentkezett a családnál. A drága, speciálisan tűzesetre vonatkozó biztosításokat visszautasították. Távozásakor az ügynök fenyegetően utalt a családfő olasz származására, a férfi által mélyen gyűlölt Mussolinire, és közölte, hogy

"a házuk le fog égni és a gyerekek meg fognak halni, amit meg is érdemel a családfő Mussolini miatt".

Mivel a rendőrség tehetetlen volt, Sodderék magánnyomozót fogadtak, akinek annyit sikerült kiderítenie, hogy az az ügynök, aki hónapokkal azelőtt háza pusztulásával es gyerekei halálával fenyegette George-ot, tagja volt annak az esküdtszéki bizottságnak, amely elektromos zárlatból következő balesetként állapította meg a tűz okát.

Bár azt is sikerült lenyomozni, hogy ki volt a titokzatos nevető nő, aki hajnali fél egykor telefonált, ám ezzel sem jutottak előbbre  Mint kiderült, az asszony egyszerű okból hívta Sodderéket: véletlenül rossz számot tárcsázott, zavarában pedig elnevette magát.

Sodderék hatalmas hirdetőtáblát állítottak fel a a 16-os út mellett - Fotó: Crime Museum

Máig nincs magyarázat

A tragédia után több névtelen telefonhívás is érkezett a szülőkhöz, sokan jelentkeztek, hogy látták a gyerekeket, ám egyik értesülés sem bizonyult hitelesnek. A család a gyermekek megtalálójának nagy összegű jutalmat ajánlott, és

egy hatalmas táblát állított fel a 16-os út mellett, amely negyven éven keresztül rendületlenül hirdette a reményüket.

Bár az egész életüket behálózó rejtélyre soha nem kaptak magyarázatot, a szülők nem adták fel, halálukig várták haza Maurice-t, Marthát, Louis-t, Jennie-t és Betty-t. A bizalom, hogy valahol élnek, örökké megmaradt a Sodder családban. 

Györgyi Mónika

Tizenhét verzió után egy álom hozta világra a Valan-t. Mitől más egy közép-kelet-európai bűnügyi történet mint egy amerikai, jó-e nyomasztani a nézőket, milyen öt nap alatt negyven színészt meghallgatni és csontig hatoló hidegben forgatni? Interjú.

Bagota Béla - Fotó: Pfeffer Attila

Magyarországon szokatlan, hogy egy forgalmazó már azelőtt egy film mögé áll, mielőtt az elkészült és leforgott volna. Hogy történt ez a VALAN esetében?

Amikor a Filmalap 2017 őszén elfogadta a forgatókönyvet, és megkaptuk a gyártási támogatást a Mozinet már jelentkezett, hogy őket érdekelné egy ilyen bűnügyi film. Miután elolvasták a könyvet, azt mondták, hogy szeretnék forgalmazni a filmet, kezdjünk el egyeztetni. Ez még a 2018 februárjában kezdődő forgatás előtt megtörtént. Egy első film esetén ez egy ritka alkalom és lehetőség. Az a tapasztalatom, hogy magyar filmek kapcsán a forgalmazók majdnem mind körülbelül ugyanazokat a közhelyeket pufogtatják. Majd eladja a trailer, a plakát, a rendező, egy arc, erre rájön a netes forgalmazási stratégia, ennyi. A Mozinet próbált a kezdetektől más irányokban is gondolkodni. Amikor megnézték az első vágottat, Böszörményi Gábor, a Mozinet vezetője azt mondta, másra számított a forgatókönyv kapcsán. Szerinte sokkal jobb, sokkal inkább az érzelmekre ható anyag lett, mint ahogy azt eredetileg gondolta.


A megvalósítás miatt, vagy esetleg annyira más lett időközben a film?

Részben a megvalósítás miatt, részben pedig azért, mert más találkozni egy már kész filmmel. Mi majdnem szó szerint a könyvet forgattuk le, nem is volt lehetőség arra, hogy improvizáljunk vagy eltérjünk tőle. Amikor a Szacsával (Szalai Károly, vágó) vágtuk a filmet - és neki elég komoly tapasztalatai vannak a vágás terén, mint például a Testről és lélekről - , azt mondta, ez az a film, amit nem lehet máshogy vágni, mint ahogy eredetileg meg volt írva. A snittsorrend is szinte előre kiadta magát már ott a forgatáson. A forgatókönyv eredetileg műfajibbnak tűnhetett, sokkal erősebben hordozta azt a thrilleres zsánerkódot, ami inkább a nyomozás fordulatait, izgalmait hordozta magában. Ami végül a filmben erősebben hat, mint a forgatókönyvben, az a film gyomorba vágó drámaisága, a főszereplő nyomozó személyes érintettsége a bűnügyben. Ennek nagyon fontos kulcsa volt a megvalósítás, ezen belül főleg a főszerepet alakító Krisztik Csaba személye. Nagyon jól tudta hozni ezt a zárt, indulatvezérelt, a haragját nehezen kezelő karaktert, akit elkezdenek bedarálni az események. 

Krisztik Csaba - Fotó: Mozinet

A film záróképe, amivel a nézőt végül elengeded a moziból, már eredetileg is megvolt a fejedben?

A film záróakkordja már kezdetben ott volt a forgatókönyvben. A nézőre szeretném bízni, hogy mit gondol a végén. Nem azért, mert nem merek állítást tenni, hanem mert egy ilyen film esetében fontos, hogy a néző tudjon dönteni. Ő maga érezzen valamit, és ne azt, ahogy én egy szövegkiemelővel kiemelem, mit kellene átélnie.

A forgatókönyvön mennyi ideig dolgoztál? 

A könyv megírásáig nagyon kanyargós út vezetett. Korábban, már a Főiskolán is szinte mindig krimiken dolgoztam, mindenáron azt szerettem volna csinálni. A Filmalap indulásakor is egy sorozatgyilkosos thrillerrel pályáztam, ami a Valannak valamiféle pandant-ja lett volna: szikrázó, napsütéses forró nyáron játszódott volna egy lakótelepen. Azon a környéken, ahol felnőttem, a rákoskeresztúri panelrengetegben. Ez végül nem készült el. Később dolgoztam egy misztikus krimin egy csodatévő gyermekkel a középpontban, ráadásul ugyanabban az évben, amikor Mundruczó Kornélék már megkapták a támogatást a Jupiter holdja előkészítésére, a Filmalap részéről pedig azt éreztük, hogy a mi könyvünkből emiatt nem lehet film. 

Aztán volt egy pillanat, amikor úgy döntöttem, egy abszurd vígjátékra hajazó filmet szeretnék csinálni, amiben egy lelkisegély-szolgálatnál dolgozó fickó szuperhősnek képzeli magát, és bevonódik azokba az ügyekbe, amikkel kapcsolatban felhívják - ami ugye tabu, teljességgel tilos, hogy személyes kapcsolatba lépjen az áldozattal, vagy azzal, aki felhívja. Ez abszurd, skandináv típusú vígjátékként indult, mint amilyen mondjuk az Ádám almái. Egy külföldi utazásunk során ezt elmeséltem a producernek, Kántor Lacinak, és ő nagyon biztatott. Egy hónap múlva aztán összeállt a fejemben - mi más, mint - egy bűnügyi sztori ebből az ötletből. Teljesen elvetettem az abszurd vígjáték vonalat, és elkezdtem dolgozni egy misztikus krimin, amit beadtunk a Filmalaphoz - ez volt Az utolsó hívás. A film télen játszódik a hegyek között egy bányavárosban, ahol egy leszakadt ex-bányarégióban lelkes önkéntesek próbálnak fenntartani egy lelkisegély-szolgálatot. Volt benne egy misztikus szál, de annyira nem illett végül bele az összképbe, hogy kezdtem azt érezni, csak csavargatok egy történetet, amiben nem érzem az igazi áttörést. 

Pont ebben a periódusban rendezőasszisztens voltam a Rossz versekben, és amikor a téli etap forgatásáról visszamentem írni, körülbelül egy hónap volt a könyvem leadásig. Ekkor volt egy álmom, és másnap úgy keltem fel, hogy felhívtam Kántor Lacit és Hegedűs Bálintot a Filmalapnál, hogy van egy új ötletem. Ez egyelőre csak egy érzet, amin el szeretnék indulni, félre fogok dobni mindent, amin eddig melóztunk, de van egy kép a fejemben, amin el tudok végre indulni. Egy hónap múlva letettem a könyvet, megszavazták, hogy menjen tovább fejlesztésen - innen indult el a Valan története, attól kezdve pörögtek fel igazán az események. 2017 szeptemberéig összesen 17 verziót írtam. Ez azt jelenti, hogy nagyjából hetente megírtam egy új változatot.

Bagota Béla - Fotó: Szőke Dániel

Mit álmodtál?

Maga az álom egyetlen kép volt. Egy hóangyal a földön, amit egy kislány hagyott maga után. A kislány hirtelen eltűnik, az angyal a hiányának a jele. Ezzel párhuzamosan beugrott egy motívum, amint egy férfi hazatér régi szülővárosába. Tél van, leszáll egy buszról, megérkezik egy helyre, ahol senki nem tud róla semmit, de ő mindent tud a helyiekről. Elkezd utánamenni, hogy mi történt a kislánnyal, aki a hóban feküdt. Ennyi volt az egész, semmi más.


Mi volt az, ami miatt végül mégsem a Valan legelső verziójából született meg a film?

Annak volt egy nagyon erős közege és lüktetése egy kis, szekta-szerű közösséggel és lelkisegély-telefonszolgálattal, és ehhez a misztikus szál egy olyan időbeli paradoxont tett bele a történetbe, amit nem tudtam feloldani. Ez volt a legerősebb eleme a történetnek, de rá kellett jönnöm, ez csak egy ötlet, amit megpróbálok ráerőszakolni egy közegre. A két elem, az ötlet és az atmoszféra nem fordult be egymásba mint az építőkockák, hanem folyamatosan ütötték egymást, én pedig egy idő után azon kaptam magam, hogy nem a probléma megoldásán dolgozom, hanem belemenekülök különböző háttértörténetek írásába. Ezek teljesen elvitték a fókuszt, és egyszer csak ott álltam, hogy tulajdonképpen már nem látom a saját történetemet ebben. Végül azt kellett belőle kidobni, ami a legjobb ötlet volt, ami a legjobban tetszett, de meggyilkolta az egészet. Ha az a film elkészült volna, az olyan lett volna, mint egy rossz Shyamalan-film, miközben olyannak kellett volna lennie, mint egy régi, jó Shyamalan-filmnek.

A film eredetileg itt játszódott volna Magyarországon egy bányavárosban, az erdélyi helyszín mikor került a képbe?

Nekem  a sztori írása közben az atmoszféra miatt mindig a legnagyobb segítség az, ha előttem van a tér és a közeg, amiben játszódik majd a film. Az első filmtervem a keresztúri panelrengeteg volt, arra volt megírva és adaptálva a történet. A második terv, a misztikus krimi a Szúnyog-sziget, más néven a Népsziget világába ment volna bele a Marina-parttól egészen a hajléktalan szállóig. A Valanban pedig eredetileg Nógrádot vagy Salgótarjánt láttam magam előtt. Aztán Kántor Lacival elkezdtünk beszélni magáról a hóról, hogy akár a helyszínen pótoljuk a havat, akár utólag digitálisan tesszük bele, egyrészt nagyon drága lenne, másrészt nem is nézne ki jól ilyen keretek között. Mindenképpen olyan helyszínt kellett találnunk, ahol eleve van hó. Mivel Kántor Laci kolozsvári, elég hamar adódott a megoldás, hogy Erdélybe kell menni, ott kezdtünk helyszínt keresni.

Számomra fontos volt, hogy maga a kisváros egy völgybe legyen ékelve, köré legyenek húzva a hegyek. Kifejezetten olyan helyet kerestem, ahol ha bent vagy a katlanban, elvész a horizont. Laci Balánbányán forgatta 1998-ban a főiskolai diplomafilmjét Álombánya címmel, Maia Morgenstern főszereplésével. Ő javasolta Balánbányát, és amikor 2017 márciusában először odamentünk, életemben először voltam Erdélyben. Balánbányára egyetlen út vezet a hegyek között Csíkszentdomonkos után. Mikor beérkeztünk a városba, abban a pillanatban tudtam, hogy megvan a helyszín, itt kell forgatnunk a filmet. Szénné is fotóztuk, majd amikor hazajöttünk, a fényképeink és a Google alapján feltérképeztem a várost. Így összeállt bennem egy városkép, hogy melyik jelenetet, pontosan hol kellene forgatni, és mindez nagyon sokat segített az írásban.

Krisztik Csaba - Fotó: Mozinet

A képi világnál mennyire tudtad pontosan előre, hogy mit akarsz viszontlátni? Garas Dániel, operatőr az első választásod volt, tudtad, hogy ezt vele akarod csinálni?

Hamar megvolt a fejemben, már a lakótelepi thrillert is együtt csináltuk volna, ha az leforog. Tudtam, hogy mivel elsőfilmes vagyok, rutinos, tapasztalt ember kell mellém, akiben megbízom, szakmailag és emberileg is. Vele dolgoztam asszisztensként már a Swingben is, ahol láttam, hogyan próbálja a történetmesélést szolgálni, és ami nem egy mellékes szempont, hogy a Valanhoz olyan fizikumú, stramm, jó állóképességű ember kellett, akit nem fúj el a szél az első hegyoldalon.

Danival több szempontból is ellentétesek vagyunk, de - talán épp emiatt - nagyon jól ki tudjuk egészíteni egymást. Remekül tud érvelni, és kiválóan el tud bizonytalanítani, pont ezzel képes volt arra, hogy felülvizsgáljak bizonyos elemeket, és alaposan végiggondoljak mindent. Sok operatőr abba a hibába esik, hogy az a vizualitás, amit egy filmhez megtalál, nem feltétlenül a filmet szolgálja, inkább egyfajta showreel-gyártásba indul el. Jól néznek ki önmagukban a képek, de végül nem a történetet, nem a film narratíváját szolgálják. Dani nem showreelt akar gyártani egy filmből. A Valanban a kompozíciók az adott szituációval együtt maradnak meg a nézőben.

Vele kapcsolatban sok mindent elmond az egyik első beszélgetésünk. Volt a fejemben egy előkép a filmről: mivel ez egy egynézőpontú történet, és Péter az abszolút főszereplőnk, mi lenne, ha úgy lenne elmesélve, mint a Saul fia: kézikamerával követnénk Pétert, vele fedeznénk fel ezeket a tereket, az ő szemszögei lennének dominánsak, hogy ő mit lát. Dani ült, hallgatott, aztán visszakérdezett: akkor miért is kell ezt nekünk az erdélyi hegyekben leforgatni? Miért nem megyünk ki, és forgatjuk le itt, az utcasarkon, ha nem is akarunk totált adni? Hozzátette, hogy ő eleve nem hisz az ilyen típusú dogmatikusságban. Egyetlen szabályszerűnek tűnő dolog volt, amit javasolt, és ezt hellyel-közzel tudtuk is tartani: tiszta közelije csak a főszereplőnek, Péternek legyen, csak olyan esetekben adjunk más szereplőről, amikor egy igazán pregnáns pillanata van az adott személynek a nyomozás közben. Akkor menjünk közel valakihez, amikor Péter is közel van valakihez. Pusztán azért, mert valakiről a klasszikus plánozás miatt kéne adnunk egy közelit, csak úgy ne adjunk.

A stáb nagy részénél ragaszkodtál a már régóta a szakmában lévő kipróbált, bevált és ismert nevekhez, de a színészek esetében mintha az ellenkezőjére törekedtél volna. Friss, nem bejáratott, nem ismert, eddig nem látott arcokat látunk szinte minden szerepben. Mennyire volt ez tudatos választás, azon túl, hogy a kétnyelvűség eleve bizonyos kényszer szülte feltételeket is szabott?

Ahogy a forgatókönyvírásnál sokat segített a helyszín megtalálása, olyan sokat segített a színészek, és leginkább a főszereplő kiválasztása is. Ha megvan egy stabil, fix pont, onnantól sokkal könnyebb valamit ráépíteni. Krisztik Csabát egyrészt színházi élményeimből táplálkozva választottam, másrészt láttam őt korábban castingon. Az utolsó hívás nulladik változata idején még Trill Zsolt volt a fejemben, de abban a pillanatban, amikor az egész átváltott a Valan erdélyi történetébe, hamar nyilvánvaló lett, hogy egy másik karakterről van szó, és hiába ajánlgattak másokat, tudtam, hogy Csaba kell. Kitartottam mellette, még úgy is, hogy az első castingon szinte sehol nem volt az az energia, amit a Horváth Csaba-féle darabokban láttam nála. Bejött, és olyan volt, mint egy kisdiák, aki meg akar felelni valami külső erőnek. Volt egyetlen pillanat, amikor elgondolkodtam azon, hogy biztosan ő kell-e vagy én csinálok-e valamit rosszul. Felhívtam telefonon, elmondtam neki, hogy semminek nem kell megfelelnie, ő pedig bevallotta, hogy a korábbi castingélményei miatt fogta vissza magát, mert a magyar filmesek mindig a visszafogottságot, a civilséget kérték rajta számon. Elmondtam neki, hogy ez nem az a történet, nagyon hiszek benne, az ő erejében, meg fogjuk csinálni. Utána hozta is azt a hihetetlen energiát, amit korábban láttam benne.

Az erdélyi casting esetében tudtam, hogy autentikus arcok kellenek a filmhez. Megnéztem filmtettes, sapientiás kisfilmeket, Kántor Lacival rengeteg fotót átnéztünk, ő eléggé ismeri a kinti felhozatalt, és azt is tudta, ki rutinos, ki kevésbé az. Miután Csaba biztosan megvolt, a Filmalaptól pedig megkaptuk a támogatást, 2017 novemberében kimentünk az erdélyi castingra. Körülbelül negyven erdélyi színészt hallgattunk meg, akiket már előzetesen leválogattunk. Öt napunk volt rá, hogy megjárjuk Kolozsvárt, Marosvásárhelyet és Sepsiszentgyörgyöt. Mivel Csabát nem tudtuk magunkkal vinni, meg kellett tanulnom a teljes főszerepet. A feleségem volt bent velem a castingon, csak benne bíztam, és ő vette fel a jeleneteket. Öt nap alatt, az utazások mellett napi tizenkét órában castingoltunk. A végén teljesen ki voltam facsarva, feküdtem a hotelben, és azt éreztem, egyszerűen nem tudok fölkelni, de mosolyogtam, mert már akkor kilencven százalékban tudtam, kiket akarok a filmbe. A behívott színészek közül  sokszor a legkevésbé rutinosakat választottam, mert karakterükben ők passzoltak egy adott szerephez. Óriási kihívásoknak kellett őket kitenni. Ott van például Meszesi Oszkár, aki Marosvásárhelyen színész, és nem igazán játszott még filmben. Őt egy dadogós, román rendőr szerepére kértem fel, ami már önmagában a nyelvi része miatt is egy baromi nehéz szerep. 

Miután minden színészt kiválasztottunk, egy egyhetes próbafolyamat során végigmentünk a nagyjeleneteken - addigra teljesen megnyugodtam. Tudtam, hogy kockázatosak a döntéseim, de többek között pont azért, mert a színészek jórészt ismeretlenek filmvásznon, senki nem fogja tudni megmondani, ki kicsoda ebben a történetben. Ez egy krimiben nagyon sokat számít. Ezt a filmet már csak azért is érdemes volt megcsinálni, hogy Csaba, vagy bármelyik más, határon túli színész ezek után lehetőséget kapjon, hogy szerephez jusson, forgathasson. Sajnos a romániai magyar színészek sokszor a két szék között a pad alá esnek: magyar filmbe nem igazán hívják őket, román filmbe pedig legfeljebb valamiféle egzotikumként, kisebb szerepekbe. A Valan ilyen szempontból maximálisan az ő filmjük.

Tollas Gábor és Krisztik Csaba - Fotó: Mozinet

Egy rövid jelenet erejéig érinted a filmben az 1989-es romániai forradalmat. Miért érezted úgy, hogy ennek benne kell lennie, úgy, hogy közben maga a forradalom inkább csak háttérként szerepel?

Ezekben a jelenetekben nem a történelmi folyamat izgatott, már csak azért sem, mert nem gondolom, hogy ezt a történetet annak kellene elmesélnie, aki 2017-ben volt kint életében először Erdélyben. Engem mindig a karakterek érzelemvilága és a történet mozgatórugói izgatnak. Romániáról mindig az jutott eszembe, hogy ott a rendszerváltás vérrel és halálos áldozatokkal járt, durva összecsapásokkal együtt zajlott le. Belementem a forradalom ábrázolásába, de nem a történelmi események, hanem inkább a történtek emberi szegmense érdekelt. Egyetlen egy dolgot éreztem jónak az egészben - ez lehet, hogy részben  a skandináv krimik miatt ágyazódott be -, hogy összekapcsolok egy bűncselekményt azzal, ami a történelem fősodrában történik. Egy ilyen kaotikus helyzetben a kislány sokkal könnyebben tűnik el, mint ha mondjuk egy csendes játszótéren veszne nyoma egy hétköznapi pillanatban. Nem a forradalom menete érdekelt, nem ezt akartam elmagyarázni, hanem hogy az események fókuszában ott van egy kisfiú, aki fel sem fogja, mi történik, és igazából nekünk pont annyit kell megértenünk ebből, mint amennyit ő maga ért meg, miközben az eltűnt húgát keresi.

Kicsit sajnálom, hogy végül nem tudtuk megmutatni, hogy a szülők hogyan próbálják megtalálni a kislányt. Ahogy összefognak a helyiekkel, és megpróbálják felkutatni a gyereküket miközben a hatóságok nem tudnak reagálni, mert tulajdonképpen a hatóságok megszűntek ebben a közegben és időszakban. Éppen menekül az előző klientúra, és épül föl az új, teljességgel közömbösek az iránt, hogy egy kislány eltűnt. De ez amúgy is egy másik történet lenne.


Ez mi miatt maradt ki?

Filmidő miatt.


A forgatókönyvben még megvolt?

A tizenhét verzióból az első hétben még benne volt, utána már nem, nem fért volna bele. A másik ok, hogy nem igazán szeretem a flashback-szerkezeteket, és a múltat csak flashbackekben tudtuk volna megmutatni. Kevés film esetében működik, hogy a flashback nem döccent  ki a jelenből, hogy nem hátrafelé, hanem előre viszi a cselekményt. Már ilyen rövid megfogalmazásban is necces volt, hogy hogyan fogalmazzuk meg a film elejét, míg végül Szacsának lett egy ötlete. Én egyáltalán nem akartam flashbacket, lineárisan akartam mesélni a sztorit, de valahogy mégis fontos volt látnunk, mi történt a kislánnyal, úgyhogy elkezdtük kutatni azt a pontot, ahol még az elején vissza tudunk menni, és végül megtaláltuk. Egyetlenegy helyen van flashback a filmben, ott, ahol kell. Úgy akasztja meg az időt, hogy utána új röppályára állítja a filmet.


Mennyire fontos neked, hogy hány nézőhöz jut el a film?

Nekem nagyon.


Nem érzed úgy, hogy magad ellen dolgoztál? Hogy kevésbé voltál kompromisszumkész ahhoz, hogy a film szélesebb nézőközönség számára is vonzó legyen?

Sok mindenben olyan, mintha ellene mentem volna, és nem egy amerikai film másolatát akartam megcsinálni. Minek az? Abban az amerikaiak épp eléggé jók is. A bűnügyi zsáner egy erős dolog, amire lehet építkezni, és hiszek abban, hogy el lehet mondani érvényes közép-kelet-európai történeteket ebben. Bűnügyi filmeket, amelyek esetében, ha a néző épp arra vágyik, megkapja az izgalmat, a fordulatokat, magát a nyomozást és a krimit is, közben mégis van egy olyan drámai rezonancia, ami a miénk, amire tudunk reflektálni, és át tudjuk élni ezeket a problémákat. Lehet, hogy ezek nyomasztanak minket, és értem, hogy a néző nem feltétlen a nyomasztásra vágyik a moziban, de mégis hiszek ennek a megtisztító erejében. Hogy valamit hozzám tud tenni, valamit tud adni. Valami olyan energiát és érzelmet, amit be tudok építeni az életembe, és egyfajta útmutatásként továbbvihetek magammal.

Györgyi Mónika

Már nagyon ránk fért egy jó krimi. Egy igazán jó lélektani krimi. Végre megérkezett, és premier előtt október 19-én látható először a Valan - Az angyalok völgye. Bagota Béla titkokkal teli alkotását az év egyik legvártabb filmjeként emlegetik. Nem véletlenül. 

A nagysikerű, teltházas varsói világpremier után végre Budapestre is megérkezett Bagota Béla első nagyjátékfilmje, amiért igazán érdemes lesz beülni a moziba. A feszült és szívszorító lélektani krimi egy semmihez sem hasonlítható, döbbenetesen új hang a magyar filmek között. Az alkotók bebizonyították: nem csak Hollywood és a skandinávok gyártanak remek filmeket a műfajban.

A népszerű skandináv krimiket túlszárnyaló, műfajteremtő transzilván noir alkotásban minden benne van, ami egy pszichothrillerhez szükséges: gyermekkereskedelem, sötét titkok, borzongató rejtélyek, remek feszültségadagolás, meglepő fordulatok és egy erős finálé.

Legszívesebben azonnal újra néznénk, ahogy a vadregényes erdélyi fenyvesekkel körülzárt angyalok völgyében elkezdődik a misztikus szálak kibogozása.

A gyermekrablók köztünk járnak

A "kísért a múlt" típusú izgalmas bűnügyi történet a romániai forradalom káoszával veszi kezdetét, amikor egy 13 éves kislány nyomtalanul eltűnik Valanból, a hólepte erdélyi bányavárosból. Bátyja, Péter (Krisztik Csaba) egész életét eltűnt lányok felkutatásának szenteli. Emberkereskedők után nyomozó rendőrként minden megmentett lányban a saját eltűnt kishúgát, Julit látja.

Amikor 22 évvel később előkerül egy nyom a testvére eltűnésével kapcsolatban, visszatér a szülővárosukba, hogy megpróbálja kideríteni, mi történhetett a lánnyal.

Valan városában azonban szembe kell néznie a gyerekkora óta kísértő múltja sötét árnyaival. A mindentől elzárt helyen, a behavazott hegyek hideg fenyőerdői között a szívszorító emlékei mellett azonban egy kegyetlen gyilkosság is előtűnik. A múltba vezető nyomozás rejtélyes útvesztőjében a férfinak nemcsak a várost fojtogató bűnözéssel, az észrevétlen meglapuló emberrablókkal, hanem saját sötét démonaival is meg kell küzdenie. 

 Világszínvonalú alkotás

A havas, vadregényes, fogcsikorgató hegyvidéki erdélyi táj ideális háttérként szolgál a sötét krimihez. A markáns arcú, karizmatikus, rendkívül emlékezetes alakítást nyújtó Jászai Mari- és Kaszás Attília-díjas Krisztik Csaba pedig igazán jó választás volt a címszerepre.

A főként varázslatos erdélyi helyszíneken - Balánbánya mellett Sepsiszentgyörgyön és Brassóban - forgatott film az erdélyi magyar színjátszás legnagyobbjait vonultatja fel. A további főbb szerepekben Nyakó Júlia mellett többek között Hatházi András, Pál Emőke, Tollas Gábor és Mátray László tűnik fel a vásznon.

A filmet Garas Dániel fényképezte, producere Kántor László, zeneszerzője Márkos Albert, vágója pedig az Amerikai Filmakadémia tagjai közé nemrég beválasztott Szalai Károly.

„A Valan azokra a gyerekekre, fiatalkorúakra fókuszál, akik egyik pillanatról a másikra nyomtalanul eltűnnek. Lehet, hogy találkozunk a fényképükkel a hírekben, a tejesdobozokon, vagy a statisztikákban, de lehet, hogy még ennyit sem tudunk róluk. Sóhajtunk egy nagyot a rettenetes szörnyűségen, majd megpróbáljuk elfordítani a fejünket és menni tovább, de ezek a gyerekek attól még ott vannak valahol - valahol a sötétben. A Valanban Péter ebből a sötétből próbálja kimenteni a gyerekeket, miközben ő maga is majdnem elveszik benne” - mondja a Filmtett Erdélyi Filmes Portálnak a Valan forgatókönyvét is jegyző Bagota Béla rendező, aki 2010-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, Tiszta kézzel című kisjátékfilmjével pedig elnyerte a legjobb diplomafilmnek járó Simó-díjat.

Első nagyjátékfilmjével most bebizonyította, hogy nálunk is készülhetnek ebben a műfajban remekművek: az emberi lélek legsötétebb titkait cincáló Valan legalább olyan erős film, mint bármelyik tengerentúli vagy északi alkotás. Egész biztosan ott fog zakatolni az agyunkban. Nagyon sokáig.

  
Talákozz a film alkotóival! 

Október 17-én Kecskeméten és Szolnokon, október 18-án Győrben, október 19-én pedig Budapesten, a Puskin moziban lesz először látható a Valan - Az angyalok völgye a 9. Mozinet Filmnapokon. A közönségtalálkozóval egybekötött premier előtti vetítést követően beszélgethetünk a főszereplő Krisztik Csabával, valamint Bagota Béla rendezővel, akitől sok érdekesség mellett azt is megtudhatjuk, hogy mi inspirálta a történet megírására.

Györgyi Mónika

Washington, 1974. Az újságok fiatal lányok sorozatos eltűnéséről kezdenek cikkezni. Valaki jellemzően a tízes-húszas éveikben járó, hosszú, barna, középen elválasztot hajú, vékony, feltűnően csinos lányokra vadászik. Legalább 30 fiatal nő tűnik el, mire kiderül, ki az az Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány alak, aki rettegésben tartja az Egyesült Államokat.

Zac Efron - Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány / Extremely Wicked, Shockingly Evil, and Vile (2019) - Fotó: IMDb

A Ted Bundy, minden idők egyik legkegyetlenebb sorozatgyilkosa életéről szóló filmet az Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány címmel mutatták be tavasszal a hazai mozik. Sármjával, intelligenciájával, lehengerlő stílusával a férfi sokáig elterelte magáró a figyelmet - végült tökéletes mosolya, pontosabban fogsora buktatta le. Harminc éve ültették villamosszékbe.

De hogyan lett a félénk joghallgatóból a világ leghírhedtebb sorozatgyilkosa? 

Ted Bundy, a világ leghírhedtebb sorozatgyilkosa - Fotó: New York Times

Apja ismeretlen

Az eredetileg Cowell vezetéknéven anyakönyvezett Theodore Robertnek nem volt egyszerű gyerekkora. Édesanyja, Eleaonor, mélyen vallásos szülők gyermekeként nevelkedett, így amikor husznonkét évesen teherbe esett egy máig ismeretlen férfitól, azt a család óriási szégyenként élte meg. Emiatt a fiatal lány egy leányotthonban hozta világra kisfiát 1946. november 24-én.

Eleanor néhány év után nem bírta tovább, és a kis Teddel a rokonokhoz költözött Washingtonba, ahol megismerkedett egy kórházi szakáccsal, Johnnie Bundyval. Nem sokkal később összeházasodtak, és a férfi nevére vette a kisfiút, akit onnantól Ted Bundynak hívtak. 

Lily Collins és Zac Efron - Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány / Extremely Wicked, Shockingly Evil, and Vile (2019) - Fotó: IMDb

Élete szerelme kiadja az útját

A középiskola után, 1965-ben Bundy beiratkozott a Puget Sound Egyetemre, ahova jellemzően tehetős családok gyermekei jártak. A félénk és gátlásos Ted viszont, bármennyire igyekezett is, nem tudot beilleszkedni közéjük, folyton kirekesztettnek érezte magát. Alig voltak barátai, a lányokhoz szinte szólni sem mert. Mivel kisebbségi komplexusát nem volt képes leküzdeni, 1966-ban átiratkozott a Washingotni Egyetemre, ahol egy évvel később megismerte álmai hercegnőjét, Diane Edwardsöt.

A lány gyönyörű volt, vagyonos, kifinomult, vékony és hosszú barna hajú.

A Puget Sound Egyetemen sosem fogadták be - Fotó: University of Puget Sound

Bundy őrülten szerelmes lett, és minden lehetséges módon igyekezett lenyűgözni Diane-t. Az ehhez szükséges anyagiakat pedig részmunkaidős rakodómunkásként próbálta előteremteni. Mivel bizonyítási vágya egyre erősebb lett, megpályázott egy nyári ösztöndíjat a Stanfordra is. Ám hiába vették fel, a munka, a barátnő, illetve a most már két egyetem egyszerre sok volt neki, ezért 1968-ban otthagyta az iskolát, és különböző alkalmi munkákból próbált megélni. A felsőbb osztálybeli barátnő ezt már nem tudta tolerálni, és szakított a fiúval, amit Bundy évekig nem volt képes feldolgozni.

"A visszautasítása megsemmisítő volt. Éreztem, hogy valahogy bosszút kell álnom Diane-en" - mondta később egyik vallomásában.

Gyakorlatilag az összes későbbi áldozata rá hasonlított: rendkívül csinos, vékony lányok, elsősorban főiskolai vagy egyetemi hallgatók, barna, középen elválasztott hosszú, egyenes hajjal.

1969-ben aztán Bundy élete kedvező fordulatot vett: megismerte az elvált, fiatal anyát, Elizabeth Kloepfert, akivel hét évig alkottak egy párt. Közben a politika felé is kacsingatni kezdett, részt vett a republikánus párt helyi kormányzójelöltje, Dan Evans újraválasztási kampányában. Miután fölényesen nyert, hálája jeléül a politikus Bundyt jelölte a seattle-i bűnmegelőzési tanácsadó bizottságba.

Ted Bundy és Elizabeth Kloepfer - Fotó: New York Times

Egy férfival látták, akit úgy hívtak, Ted

1974-ben, miután Bundy beiratkozott a Utah Egyetem jogi karára, az újságok arról kezdtek cikkezni, hogy sorra tűnnek el fiatal lányok a washingtoni és oregoni főiskolák kampuszairól. Elsőként a washingtoni egyetemen tanuló 21 éves Lynda Ann Healynek veszett nyoma január 31-én, az egyetem közelében. (A maradványaira 13 hónappal később találtak rá a hegyekben, más női holttestekkel együtt.) Majd júliusban két fiatal egyetemistát szólított le a Seatle Parkban egy rendkívül jóképű férfi, aki Tedként mutatkozott be. A lányokat soha többé nem látták.

A rejtélyes sor pedig folytatódott.

A követkeő nyáron Bundy csak Washingtonban hét nőt ölt meg, majd új terepen próbálta ki magát: hét államban hajtott végre gyilkosságokat, többek között Floridában, Utahban és Coloradóban. Igyekezett mindig máshol lecsapni, hogy a rendőrség előtt ne álljon össze a kép, illetve, hogy mindig más-más állam hatóságai nyomozzanak, így az információk a másik állam nyomozói számára ne legyenek azonnal nyilvánvalóak.

Bundy és négy áldozata - Fotó: Washington Post 

Jellemzően csapdát állított az áldozatai számára. Megnyerő külsejét, vonzerejét bevetve általában egy parkolóban szólította le a nőket, legtöbbször az áldozatok együttérzését, segítőkészségét is kihasználva. Hol mankóval sántikált, hol a kezét kötözte fel, gipszelte be, mintha sérült lenne, a gyanútlan lányokat megkérte, hogy segítsenek valamit betenni az autójába, majd a kocsi mellett leütötte, majd betuszkolta őket a Volkswagenbe.

Ezután elhagyatott helyre - általában erdőbe - hajtott velük, ahol szexuálisan bántalmazta, kínozta és végül megölte az elrabolt lányokat. Szokása volt többször visszatérni a holttestekhez, élvezte, hogy holtukban is hatalmában tartja a lányokat, akár szexuális értelemben is. Néhány áldozata koponyáját a lakásában őrizte.

Az eltűnt lányok száma egyre csak nőtt, a nyomozók tehetetlenek voltak; sokáig csak abban bíztak, hogy egy újabb bűneset majd közelebb hozza őket a megoldáshoz.

Védőügyvédeit is igyekezett meggyőzni ártatlanságáról, saját maga is részt vett saját védelmében - Fotó: Washington Post

Végül egy közlekedési rendőr figyelt fel rá, amikor 1975-ben megállították egy közúti ellenőrzés során. A csomagtartója tele volt bilincsekkel és kötelekkel.

1977-ben hivatalosan is meggyanúsították, ám a tárgyalásra várva megszökött.

Egy héttel később elkapták, de sikerült másodszor is elmenekülnie az őrizetbe vétel elől. Ekkor azonban már meg sem állt Floridáig. Itt egy darabig meghúzta magát, de következő év januárjában betört a Florida Állami Egyetem Chi Omega kollégiumába, ahol négy alvó diáklányt támadott meg. Áldozatait megerőszakolta, brutálisan megverte és összeharapdálta, majd elmenekült. A megtámadott lányok közül ketten meghaltak, ketten pedig túlélték a bántalmazást.

"Megijedtem Bundytól"

A filmben a sorozatgyilkost alakító Zac Afron (balra) és Ted Bundy - Fotó: USA Today

A filmben a sorozatgyilkost alakító egykori tinisztár, Zac Efron nemcsak ijesztően hasonlít Bundyra, hanem zseniálisan hozza elmebeteg karakterét is. Saját bevallása szerint a forgatás alatt nagyon küzdött, hogy ki tudjon lépni a figurából:

"Sosem játszottam olyan szerepet, amit ne tudtam volna könnyedén elengedni a nap végén, amikor hazamegyek. Bundytól azonban megijedtem. Szeretném azt mondani, hogy sikerült teljesen leválasztanom magam róla esténként, de nem tudom, így volt-e" - nyilatkozta a Daily Mailnek.

Efron mellett további nagy nevek is szerepelnek a filmben, többek között Lily Collins, Jim Parsons az Agymenőkből, John Malkovich, Haley Joel Osment vagy a Metallica frontembere, James Hetfield is.

Györgyi Mónika

Az már önmagában hatalmas tragédia, ha egy kislány eltűnik az óvodából, ennél csak az a hátborzongatóbb, ha a rendőrség a gyerek létezésében is kételkedik.

Carol Lynley - Bunny Lake hiányzik / Bunny Lake is Missing, 1965 - Fotó: IMDb

Ha nem tudnánk, hogy az 1965-ös Bunny Lake hiányzik című filmklasszikust a legendás Otto Preminger rendezte, azt hihetnénk, hogy Hitchcock mester fejezte be zseniálisan a Psychót. A műfaj egyik remekművének számító, fordulatos, izgalmas és megdöbbentő végső csavart tartogató pszichothriller rejtélyes, titokzatos világát a lenyűgöző színészi alakítások mellett Paul Glass bizarr zenéje teszi félelmetesen megrázóvá és örökre emlékezetessé.

"Hogy tűnhet el csak úgy egy gyerek?!

Ann Lake (Carol Lynley), az egyedülálló amerikai anyuka épp most költözött Londonba. Négyéves kislánya, Bunny első napját tölti az óvodában, ám amikor anyja délután érte megy, sehol sem találja. Ez már önmagában hatalmas probléma, csakhogy van ennél is nagyobb:

senki nem emlékszik rá, hogy egyáltalán látta volna a kislányt az oviban. 

 A gyorsan segítségére siető bátyjával, Stevennel (Keir Dullea) az egész épületet felkutatják, ám hiába. Az eredménytelen keresés során Ann mindinkább kétségbeesik: Bunnynak semmi nyoma az óvodában, és mivel a zárt ajtók és a nevelők miatt az óvodából nem juthatott ki, egyre inkább az marad az egyetlen észszerűnek látszó lehetőség, hogy

a kislányt valaki elrabolta. 

Bunny Lake hiányzik / Bunny Lake is Missing, 1965 - Fotó: IMDb

Ahogy a helyszínre érkező Newhouse felügyelő (a legendás Laurence Olivier) nyomozni kezd, egyre több különös dologra lesz figyelmes:

Miután pedig kiderül, hogy az anyának gyerekkorában volt egy Bunny nevű képzeletbeli barátja, a felügyelővel együtt lassan mi, nézők is elgondolkodunk: a kérdés talán nem is az, hogy hol van Bunny, hanem az, hogy

létezik-e egyáltalán a kislány?

Laurence Olivier, Carol Lynley, Keir Dullea és Clive Revill - Bunny Lake hiányzik / Bunny Lake is Missing, 1965 - Fotó: IMDb

Aggódás, kétely, döbbenet

Carol Lynley remekül alakítja az egyre kétségbeesettebb anyát; határozottsággal vegyes aggodalmához valami furcsa bizonytalanság is társul, amellyel végig sikerül homályban tartania a nézőt.

A legendás rendező, Otto Preminger szándékosan nem segít a válasz megtalálásában; a szereplők sugározta folyamatosan fokozódó nyugtalanság és bizonytalanság által rendkívül hatásosan vezeti a nézőt

az aggodalomtól a kételyen át a végső döbbenetig.

Mindeközben Paul Glass szinte gyermeki hangzású, bizarr zenéje hátborzongató kontrasztot ad a kiválóan fényképezett, sötét képi világnak.

A történet egyre inkább paranoiddá váló légkörét az idegenségérzet még inkább erősíti: Ann néhány napja érkezett Londonba, senkit sem ismer, egy idegen helyen kell bizonyítania igazát, ahol senki nem hisz neki - az anya hiábavaló küldelmét ez teszi méginkább szívszorítóvá. Egyetlen támasza a bátyja, akivel viszont mintha túlságosan is szoros és furcsán ragaszkodó lenne a viszonya.

Carol Lynley és Keir Dullea - Bunny Lake hiányzik / Bunny Lake is Missing, 1965 - Fotó: IMDb

 
Steven remekül felépített karakterén keresztül válik egyre inkább érezhetővé az a rendkívül kényelmetlenné váló érzés, hogy valami nincs rendben a világgal. Ann világával. Miközben az anya kétségbeesetten igyekszik bebizonyítani kislánya létezését, bátyja egy-egy elejtett megjegyzése egyre valószínűtlenebbé teszi azt.

Végül az utolsó fél órárában minden kifordul magából.

Egy ördögien hitchcocki atmoszférájú bababolti jelenet az addigi bizonytalanságukat egy teljesen új, hihetetlenül meglepő irányba viszi, és végül a filmtörténet egyik legnagyobb és legkevésbé kiszámítható fordulatát hozza. Ami addig a történet központi kérdése volt, a fináléban teljesen jelentőségét veszti, helyette egy szédületesen bizarr cselekménysor veszi kezdetét, és a korábbi kérdés egy "hát persze!" felkiáltással talál rá a megfelelő és egyben megdöbbentő válaszra.

Teljes mértékben igazuk van azoknak, akik szerint Otto Preminger remekművet alkotott a Bunny Lake hiányzik című filmmel. Az Evelyn Piper azonos című regénye alapján készült mozi a műfaj minden elvárásnak maximálisan megfelel, sőt messze meghaladja azokat, hisz amikor már azt hisszük, minden titokra fény derült, rájövünk, hogy a film még mindig tartogat váratlan meglepetést. A sötét thrillerek kedvelőinek és Hitchcock-rajongóknak kötelező darab. Nem fognak csalódni.

Györgyi Mónika 

Új nyomra bukkant a portugál rendőrség a világ egyik leghíresebb gyerekeltűnésének ügyében, melyben 12 kereséssel töltött év, 2 ország rendőrsége és számtalan magánnyomozó cég bevonása sem hozott eredményt. Eddig.

A 3 éves Madeleine McCann 2007. május 3-én rejtélyes módon tűnt el - Fotó: BBC News

Madeleine McCann eltűnése a 2000-es évek egyik legnagyobb bűnügyi rejtélye, az esetet manapság is példátlan nemzetközi figyelem kíséri. Számos teória született már a hároméves kislány eltűnéséről, illetve esetleges halálról: a rendőrség első feltételezése szerint a gyermeket elrabolták, de akadt a nyomozásnak olyan szakasza is, amikor a szülőkre gyanakodtak. Eddig 42 országban véltek megtalálni, ennek ellenére Madeleine hollétéről a mai napig nem tudunk semmi biztosat. 

Az ügy máig tele van megválaszolatlan kérdésekkel: kik rabolhatták el és miért? Életben lehet még? Ha igen, vajon hol van? 

Az évek során a nyomozás több szálon is vakvágányra futott, ám most, 12 évvel a brit kislány eltűnése után a BBC közleménye szerint a nyomozók nagyon közel járnak ahhoz, hogy megoldják a rejtélyes ügyet. A Scotland Yard jelenleg a portugál rendőrséggel közösen nyomoz Portóban, miután látókörükbe került a korábban gyermekgyilkosságért elítélt 48 éves Martin Ney, aki a kis Madeleine eltűnésének idején a környéken dolgozott. A német férfira - aki jelenleg egy németországi börtönben három kisfiú meggyilkolásáért élefogytilgani börtönbüntetését tölti -, egy fantomkép hívta fel a figyelmet.

Az ügyet a hatóságok újranyitották, a két ország rendőrségének emberei szerint az új nyomok vizsgálatával egyre közelebb járnak ahhoz, hogy megtudják: mi is történhetett Madeleine McCann-nal.

 A gyerekrablóról Madeleine eltűnésekor Portugáliában készült fantomkép, és a már elítélt Martin Ney - Fotó: Reuters UK

Mi történt a kislánnyal? 

A háromgyermekes brit orvos házaspár legidősebb kislánya néhány nappal a negyedik születésnapja előtt, 2007. május 3-án rejtélyes körülmények között tűnt el a portugáliai Praia da Luz üdülőhely egyik apartmanjából, ahol szüleivel és két évvel fiatalabb ikerpár testvéreivel nyaralt. A szülők este lefektették a gyerekeket, majd barátaikkal átsétáltak vacsorázni a szállásuktól mintegy ötven méterre lévő étterembe, ahonnan jól ráláttak az apartmanjukra.

A szobában hagyott kicsiket gyakran ellenőrizték; elsőként az apa, Gerry McCann sétált fel a szállásukra, majd mikor kilenckor benézett a szobába, mindhárom gyermeket ott találta. Fél tízkor Madeleine édesanyja indult volna, de Matt Oldfield, a baráti társaság egyik tagja felajánlotta, hogy - saját gyermekei ellenőrzése mellett - ő majd ránéz a McCann-gyerekekre is. Elment a szobához, de mivel odabent csend volt, nem nyitott be.

Tíz óra körül már az anya, Kate MacCann ment be az apartmanba. Először csak bekukucskált a résnyire nyitott ajtón, és épp indult volna vissza, amikor a huzat bevágta azt. Ekkor benyitott a szobába, az ablakot nyitva találta, Madeleine ágya pedig üres volt.

A család 12 éve tartó drámája ebben a pillanatban kezdődött el.

Mire a rendőrök a helyszínre érkeztek, addigra már legalább húszan jártak abban a szobában, ahonnan a kislány eltűnt, és ezzel feltehetően az összes lehetséges és értékes bizonyítékot megsemmisíthették. A rendőrség mellett a határőrséget, valamint Portugália és Spanyolország repülőtereinek rendőrségét is azonnal riadóztatták. A hotel személyzete és vendégei pedig hajnali fél ötig keresték a kislányt. Eredménytelenül.

Madeleine McCann öt nappal a negyedik születénapja előtt tűnt el - Fotó: Findmadeleine.com

Az egyetlen ember, aki feltehetően láthatta, amint a kis Madeleine-t elrabolják, a McCannék baráti társaságához tartozó Jane Tanner lehetett. Elmondása szerint negyed tíz körül, amikor épp a saját gyerekeit ellenőrizte, felfigyelt az úton egy férfira, akinek mintha egy pizsamába öltöztetett kislány lett volna a karjában.

Akkor még nem tulajdonított jelentőséget ennek.

Az ügy azonnal elképesztő sajtóvisszhangot kapott. Egy napon belül újságírók tömege érkezett a helyszínre tudósítani, a szülők által másnap este tartott sajtótájékoztatón a kislányuk elrablóját próbálták megszólítani.

Meglepő fordulatok

A nyomozás kezdeti szakaszában egy Praia da Luzban lakó brit férfit, Robert Muratot gyanúsították, aki azáltal került a hatóság látókörébe, hogy feltűnően érdeklődött a fejleményekről, a sajtónak rendszeresen nyilatkozott és túlbuzgó módon próbált segíteni. Ez pedig a rendőrség következtetése alapján "általában az elkövetőkre jellemző".

Viselkedésén kívül Murat ellen szólt, hogy akkoriban vált a feleségétől, és a kislánya éppúgy hároméves volt, mint az eltűnt Madeleine. Végül hiába kutatták át háromszor is a házát Praia da Luz városában, 

semmilyen bizonyítékot nem találtak ellene.

Különös fordulat állt be a nyomozásban, miután a nyomozók bevetettek két speciálisan kiképzett kutyát. Egyikük arra volt képes, hogy felismerje egy holttest szagát, a másik pedig arra, hogy kiszagoljon egy esetleges vérnyomot. Mindkét eb ugyanott jelzett: először McCannék apartmanjában, majd abban az autóban fogtak szagot, amit 25 nappal Madeleine eltűnése után béreltek a szülők Portugáliában.

Kate McCann és férje, Gerry McCann - Fotó: BBC News

Gonçalo Amaral, volt portugál rendőrfőnök ekkor meglepő elmélettel állt elő: véleménye szerint az orvos házaspár a nyugodt vacsora érdekében altatót adhatott be a kislánynak, a gyógyszert azonban véletlenül túladagolhatták, és Madeleine meghalt. A holttestétől pedig később maguk a szülők szabadulhattak meg.

Bűnösségüket a rendőrök a szobából és a család kocsijából vett DSN-mintákkal igyekeztek bizonyítani, ám az elvégzett tesztek nem mutatták ki, hogy Madeleine-t szállították volna az autóban, így a szülők gyanúsítását végül 15 hónappal később visszavonták, mert, ahogy fogalmaztak: 

"nem volt elég bizonyíték ahhoz, hogy vádat emeljenek".

A lányuk megtalálására indított kampányuk az egész világot bejárta - Fotó: BBC News

Valaki tudja, hová tűnt a kislány

A portugál rendőrség tehetetlen volt. Szeptemberben csupán annyit jelentettek be, hogy feltételezésük szerint a kislány már a szobában meghalt, majd azután vihették el a helyszínről, ám gyanúsítottjuk nem volt az ügyben.

Az azóta eltelt 12 év során a világ minden tájáról, Európától kezdve Marokkón át egészen Új-Zélandig érkeztek bejelentések, miszerint látták a kislányt. Eddig összesen 42 országban véltek megtalálni, ám Madeleine hollétéről a mai napig nem tudni semmi biztosat.

Gyanúsítottak eddig csupán fantomképeken, a szemtanúk személyleírásai alapján léteztek.

Fantomkép készült többek között egy sötét hajú férfiról, akit láttak elsétálni egy pizsamás kislánnyal. A kislányon állítólag épp olyan színű ruha volt, mint amit Madeleine McCann viselt aznap este. Egy másik szemtanú azt állította, hogy látott az apartmanhoz közeli kikötőben egy zavart külsejű férfit és egy nőt, amint egy gyerekkel sétálnak; egy 12 éves gyerek pedig a gyermekek szobája közelében látott egy gyanúsan viselkedő férfit. Továbbá meggyanúsítottak egy adománygyűjtőt is, aki állítólag gyerekeket bámult az utcán.

Az évek során számos fantáziakép készült arról, hogy nézhet ki most Madeleine - Fotó: Dailymail

A szülők az eltelt 12 évben több nemzetközi magánnyomozó céggel nyomoztattak, ám így sem sikerült előremutató nyomra bukkanniuk. A tragikus eset óta konkrét eredményt tehát senki nem tudott felmutatni. 

Eddig csupán egy ember van - a nemrég képbe került német férfi -, akiről egy portugál rendőr biztosan állítja, hogy ő rabolta el a kis Madeleine McCannt. Az új gyanúsított kapcsán a brit rendőrség is újranyitotta az ügyet.

Madeleine idén 16 éves lenne, szülei a mai napig rendületlenül hiszik, hogy gyermekük életben van. A szülők egészen addig nem fogják feladni a reményt, amíg a lányuk haza nem tér, vagy ki nem derül, hogy pontosan mi történt vele. Bizotsak benne, hogy valaki tudja, hová tűnt a kislányuk, és nem kizárt, hogy most, 12 évvel a történtek után megoldódhat az ügy. Ha mégsem így lesz, tovább keresik a lányukat. És az igazságot.

Györgyi Mónika

Hogyan lehet ép ésszel túlélni, ha valakit kislányként elrabolnak, majd 18 éven át rendszeresen megerőszakolnak? Jaycee Lee Dugardnak sikerült a lehetetlen. 

18 év után kapta vissza ellopott életét az a kislányként elrabolt fiatal nő, aki egy sufiniból és sátorból álló udvari tákolmányban szenvedte el közel két évizeden át fogvatartója rendszeres szexuálsi bántalmazásait, melynek következtében két gyermeke is született a zavaros életű férfitól. Jaycee régi, titokban vezetett naplói alapján megírt, Egy ellopot élet (A Stolen Life) címmel megjelent memoárjában részletesen beszámol a fogságban áltélt borzalmakról, remélve, hogy ezzel más áldozatokon segíthet. 

Jaycee Lee Dugard 11 évesen tűnt el, majd 29 évesen talált rá a rendőrség - Fotó: Telegraph

A bájos, szőke hajú, kék szemű 11 éves Jaycee Lee Dugard 1991 júniusában reggel fél nyolc körül indult iskolába a kaliforniai South Lake Tahoe-ben. Még visszaintegetett az alig két utcányira lévő házuk előtt álló nevelőapjának, majd vidáman továbbsétált az iskolabusz felé. Semmi rosszat nem sejtett, amikor mellégurult egy leeresztett ablakú kocsi. Azt gondolván, biztosan útbaigazítást kérnek tőle, barátságosan az autó felé fordult.
Először fel sem fogta, mi történik vele... 

Az ablakon kinyúlt egy kéz, a kíméletlen sokkolóisztoly pedig gyorsan megtette a hatását.

Jaycee az iskolába tartott, mikor elrabolták - Fotó: CBS News

Nevelőapja még látta, ahogy a földre zuhanó lányt gyorsan berángatták az autóba, ám hiába vette üldözőbe biciklijével, az elszáguldó kocsival szemben esélye sem volt.

Bilincsbe verve

A volánnál a sokkolópisztolyt kezelő negyvenéves Phillip Garrido ült, a hátsó ülésre pedig a valamivel fiatalabb felesége, Nancy húzta be az elkábított lányt, akit mindaddig erősen lenyomva tartott, míg két órányi autóút megtétele után haza nem értek a mintegy kétszáz kilométerre lévő, San Francisco öbölbeli Antioch-ban lévő otthonukba.

A halálra rémült kislány eleinte azt hitte, azért rabolták el, hogy majd váltságdíjat követeljenek érte, és zokokva bizonygatta, hogy a szülei nem gazdagok. A házaspárt azonban nem a pénz érdekelte: régóta kerestek egy kislányt, akin a pedofil hajlamú férj kiélheti beteges szexuális perverzióit. A kis Jaycee-t a ház hátsó udvarában álló hangszigetelt sufniba zárták, majd megbilincselték.

A kislány akkor még nem sejtette, hogy élete következő 18 évében ez a sivár, koszos tákolmány lesz az otthona, ahol a kínzó magány és a silány ételek mellett válogatott szörnyűségekben lesz része. 

A sátor mögött álló sufniban tartották fogva az elrabolt lányt - Fotó: CBS News

14 és 17 évesen orvos nélkül, mocsokban szülni

A fogság első éveiben a hetente legalább három alkalommal különös kegyetlenséggel megerőszakolt, folyamatosan bilincsben tartott kislányt a mindig szem előtt tartott, készenlétben lévő sokkolópisztollyal fenyegették és azzal, hogy harapós kutyák támadnak rá, ha szökni próbálna. 

Két év múlva Jaycee észrevette magán, hogy hízik. Fogalma sem volt, mi történik vele, a fogvatartóitól tudta meg, hogy terhes. A szülést az elrablói vezették le; orvosi segítség nélkül, az otthonául szolgáló koszos sufniban, borzalmas kínokat áltélve vajúdott órákon át. Attól félt, meg fog halni. Végül 14 évesen egy egészséges kislánynak adott életet. A köldökzsinórt maga Garrido vágta el.

"A szülés volt a legfájdalmasabb. De aztán megláttam őt, gyönyörű volt, és tudtam, már nem vagyok egyedül. Volt valaki, aki az enyém volt" - emlékszik vissza memoárjában Dugard.

Ettől fogva az erőszak gyakorisága némileg csökkent, Phillip pedig sűrűn fogadkozott, hogy abbahagyja a szexre kényszerítését, megváltozik, eztán családként fognak élni. 1997 novemberében azonban megszületett az akkor még mindig csak 17 éves Dugard második kislánya is. Ekkorra már valóban abbamaradt a szexuális erőszak, utolsó alkalommal akkor bántalmazta a lányt, amikor a kisebbik gyermek megfogant.
                                     Jaycee két egészséges kislánynak adott életet ebben a sufniban - Fotó: CBS News

A fogságban tartott lány magányosságán végül a gyermekei születése enyhített, akikért az iszonyatos körülmények között is minden tőle telhetőt megtett. Egyéb készülék híján a mikróban melegített vízben fürdette a babákat, mikor pedig nagyobbak lettek, matematikára és történelemre tanította őket, annak az ötödik osztályos tudásnak a birtokában, amelyet még el tudott sajátítani az elrablása előtt.

Agymosástól a tanult tehetetlenségig

Jaycee a 18 év alatt egyszer sem próbált megszökni. Eleinte a kutyáktól, a sokkolópisztolytól és Garrido változatos fenyegetéseitől félt. Később már a gyermekeit féltette, és az éveken át tartó agymosás hatására az ismeretlen külvilágot veszélyes helynek hitte - úgy gondolta, nincs hová mennie, fogalma sem volt, hogyan boldogulhatna két kisgyermekkel odakint.

"Az úgynevezett tanult tehetetlenség volt az oka, hogy a lány egyszerűen nem látta lehetségesnek a szökést" - magyarázta későbbi terapeutája egy interjú során.

 "Tizennégy éves voltam, amikor az első gyermekemet vártam Garridótól. Egyedül voltam, nem értettem, mi történik velem. Folyamatosan megerőszakolt, azt mondta, azért jó, hogy vagyok, mert így mással nem kell ezt tennie - írja emlékirataiban Jaycee. - Mikor várandós lettem, szülésről szóló filmeket kölcsönzött ki, amelyeket együtt néztünk meg. Rettegtem. Aztán ott volt a kisbabám, három évvel később pedig a másik lányom, és tudtam: nem hagyhatom el őket. Ezért nem is próbáltam menekülni."

Egy rutinellenőrzés hozott fordulatot

Garrido már hosszú ideje rajta volt a szexuális bűnelkövetők listáján, korábban elkövetett szexuális bűncselekményeiért bíróság előtt is állt már, ahol 50 év szabadságvesztésre ítélték. A büntetésnek kevesebb mint harmadát töltötte le, így csaknem 11 év után, nem sokkal Jaycee elrablását megelőzően helyezték feltételes szabadlábra. A próbaidő elvileg szigorú felügyelettel járt volna, ám az ellenőrzések minden alkalommal rendkívül hanyagok voltak, a hatóság emberei a hátsó udvarban sosem néztek szét kellő alapossággal. 

Megdöbbentő tény, hogy a 18 év során összesen hatvanszor tartottak hivatalos ellenőrzést Garridónál anélkül, hogy leleplezték volna.

Még akkor sem bukott le, amikor 2006-ban az egyik szomszéd felhívta a 911-et azzal a bejelentéssel, hogy gyerekek hangját hallja a pszichotikusnak tűnő szomszédja hátsó udvarából. A seriffhelyettes ki is ment a házhoz, majd anélkül távozott, hogy egyáltalán benézett volna a hátsó udvarba, ugyanis elfogadta Garrido magyarázatát, miszerint olykor unokahúgaik vendégeskednek náluk.

Ebben a házban élt a Garrido-házaspár - Fotó: CBS News

Végül 2009-ben a berkeley-i Kalifornia Egyetem előtt egy rendőr - rutinellenőrzés során - igazoltatta az éppen vallási iratokat osztogató Garridót, akiről az adategyeztetés során kiderült, hogy erőszakos szexuális bűncselekményekért elítélt, feltételesen szabad lábra helyezett, próbaidőn lévő férfi.

Ezt követően behívták a próbaidősökkel foglalkozó felügyelői hivatalba, ahova Garrido felesége mellett elhozta az Allissa néven bemutatott Jaycee Lee Dugard-t és két közös gyermeküket is. A pártfogói felügyeletet ellátó tiszt számára gyanús lett, hogy bár a hivatalos iratok szerint a párnak nem volt gyermeke, mégis családként muatkoztak be, és saját bevallásuk szerint a fiatal nő és a két gyermek is az otthonukban élt. 

A több órás beszélgetés során Jaycee kezdetben a betanított hazugságokat ismételgette, ám végül felfedte kilétét.

„Nem hittem el, hogy mindez velem történik..."

Miután a hatóságok DNS-teszttel is tisztázzák a személyazonosságát, Jaycee Lee Dugard 11 és 15 éves lányaival, 18 év rabság után végre visszatérhetett a családjához. 

2011 áprilisában a házaspár mindkét tagja elismerte a bűnösségét. Phillip Garridót életfogytiglanra, de minimum 431 év börtönbünetésre ítélték, felesége szintén életfogytiglant kapott azzal, hogy legkorábban 36 év után bocsátható feltételes szabadlábra. A kaliforniai törvények alapján kegyetlen tetteikért tényleges életfogytiglant vagy halálbüntetést nem lehetett volna kiszabni rájuk.

Philip Garridót (jobbra hátul) 431 év börtönbüntetésre, feleségét pedig életfogytilganra ítélte a bíróság - Fotó: Reuters

Jaycee Lee Dugard utólag beperelte Kalifornia államot a sorozatos mulasztásokért, valamint a kiszabadításának elszalasztott lehetőségeiért. A pert nem kellett végigvinni, Kalifornia kártérítás gyanánt 20 millió dollárt ítélt meg neki, ami persze az őt ért érzelmi sérülésekért egyáltalán nem kárpótolhatja.

Mióta újra szabadon él, Jaycee végre rendes ételeket eszik, sok időt tölt lányaival és családjával a természetben, lovasterápián vesz részt. Boldogan tanult meg olyan hétköznapi dolgakat, mint az autótvezetés, a bevásárlás vagy a főzés.

A kártérítés összegéből létrehozott egy alapítványt, amely traumák túlélőinek nyújt segítséget. 

Jaycee Lee Dugard 2012. március 9-én a Diane von Furstenberg díjátadón beszél New Yorkban - Fotó: Newsweek

A legutóbb vele készült riportműsorban életvidám, sokat nevető fiatal nőként már arról is beszélt, hogy idővel talán párkapcsolatra is készen áll majd. A fogságban született lányai - akiket gondosan óv a nyilvánosságtól - már főiskolára járnak.

„Nem hittem el, hogy mindez velem történik, és nem értem, hogyan nem őrültem bele ebbe az egészbe. Próbálok a szívemben gyűlölet nélkül élni, nem akarok ártani Garridónak és Nancynek, noha elrabolták tőlem az életem" - meséli Jaycee, aki memoárjában részletesen beszámol a rabságban töltött 18 évről, azt szeretné ugyanis, ha történetével segíthetne másoknak is. Be akarja bizonyítani az embereknek, hogy - bár olykor úgy érezzük, nincs kiút - a szörnyűségeken felül lehet kerekedni, és túl lehet élni azokat.

Györgyi Mónika 

Mi tesz egy filmet lebilincselően izgalmassá, mitől lesz egy thriller hátborzongatóan félelmetes? A Nyomtalanul című holland kultuszthriller már évtizedekkel ezelőtt bebizonyította, hogy sem patakokban folyó vér, sem látható gyilkosság, de még pergő akciójelenetek és hollywoodi sztárok sem kellenek ahhoz, hogy egy film nagyot üssön.

Nyomtalanul / Spoorloos, 1988 - Fotó: IMDb

Minden idők egyik leggonoszabb és legemlékezetesebb filmje Tim Krabbé Az aranytojás című regénye alapján 1988-ban készült. George Sluizer rendező nézői és kritikusi elismeréseket arató feldolgozását sokan a legnagyobb thrillerek közt tartják számon; több kritikus egyenesen Hitchcock műveihez hasonlította, de 

kivívta többek között Stanley Kubrick elismerését is, aki a valaha látott legrémisztőbb filmnek nevezte.

Tény, hogy a különleges atmoszférájú, titkokkal teli, lassú tempót diktáló, ám annál meglepőbb fordulatokat és izgalmakat, valamint döbbenetes végső gyomrost tartogató thriller ma is fogyasztható, és garantáltan beleégeti magát az ember emlékezetébe.

"Az örökös bizonytalanság elviselhetetlen"

Nyomtalanul / Spoorloos, 1988 - Fotó: IMDb

Egy fiatal holland pár, Saskia (Johanna ter Steege) és Rex (Gene Bervoets) örömtelinek ígérkező franciaországi nyaralásuk felé tartanak, amikor megállnak egy benzinkútnál. Mindkettejük életét gyökeresen megváltoztatja, mikor a lány beugrik a boltba, onnan ugyanis soha többé nem tér vissza. 

Nyomtalanul eltűnik. 

Rex hosszas várakozás után keresni kezdi, ám minden erőfeszítése eredménytelen: a lányt mintha a föld nyelte volna el - senki nem látott semmit, a rendőrség is tehetetlen.

A férfi kétségeesett nyomozásba kezd, mindent megtesz azért, hogy kiderítse, mi történt a szerelmével. Szó szerint az egész életét a lány megszállott felkutatásának szenteli. Minden idejét és vagyonát beleöli, hogy megtalálja Saskiát: hatalmas pénzből egész Hollandiát elárasztja eltűnt kedvese körözvényével, rendszeresen nyilatkozik a tévében a lány eltűnéséről, ahol beszámol saját eredménytelen kutatásáról is - látható, ahogy a szinte eszelőssé vált férfi egyetlen mániája rabjaként él, életének saját bevallása szerint is egyetlen értelme maradt, hogy kiderítse mi történt Saskiával.

"Kiderítem, mi történt vele!"

Nyomtalanul / Spoorloos, 1988 - Fotó: IMDb

Az évek során egyre inkább megtört férfit idővel már nem az érdekli, él-e még, nem az érdekli, hogy meghalt-e, csupán egyet akar tudni: mi történt a lánnyal. A film rendkívül fájdalmasan mutatja meg, hogy olykor még szerettünk halálát is könnyebb elfogadnunk, mint azt, ha semmit sem tudunk arról, mi történt vele, a tudásért pedig - bármilyen veszélyes is legyen - képesek vagyunk óriási árat fizetni. 

"El fogom bírni a legszörnyűbb bizonyosságot is. De biztosat akarok tudni. Biztosat akarok tudni!"

- hangoztatja Rex eszelősen három év eltetével egy tévéfelvétel során, bízva abban, hogy akad valaki, aki az eltűnt lány nyomára vezeti.

Végül  egy francia férfi jelentkezik nála, aki azt állítja: tudja, mi történt, és hajlandó mindent elmondani neki, ha belemegy egy játékba. Mint megtudjuk: egy különösen gonosz, őrült játékba.
Rexnek nem sok választása marad...

"Aki észrevétlenül elmegy mellettem"

Nyomtalanul / Spoorloos, 1988 - Fotó: IMDb

Milyen lehet egy emberrabló? Nos, a párját megszállottan kereső, eszelőssé vált férfi mellett feltűnik a higgadt, jól szituált, ártalmatlan kinézetű Raymond (Bernard-Pierre Donnadieu), a rendezett családi életet élő, szakmájában megbecsült, teljesen átlagos francia férfi, akiről senki sem gondolná, hogy egy sajátos világnézet szerint működő pszichopata.

Bár nem újszerű dolog, hogy az emberrablók köztünk járnak - akik mellett bármikor elsétálhatunk az utcán - a film zseniálisan mutat rá, hogy a legveszélyesebb nem a nyálcsorgató, őrült pszichopata, hanem aki türelmének és intelligenciájának köszönhetően képes véghez vinni a tökéletes tervet.

Az emberrabló látszólag olyan, mint mi vagyunk: köztiszteletben álló, átlagos, hétköznapi ember, családja van, felesége, gyerekei, jó állása - látszólag ő is csak egy a millióból.

A film azzal formálja őt hátborzongató rémmé, hogy józan ész maszkját minden helyzetben sikerül magán hagynia mind a családja, mind az egész társadalom előtt. A látszólag unalmasan konzervatízv életet élő, öltönyt viselő egyetemi kémiatanárról, a társadalom megbecsült tagjáról senki sem sejti, milyen sötét titkokat hordoz a normális ember álarca mögött. 

Nyomtalanul / Spoorloos, 1988 - Fotó: IMDb

Az emberrablás pszichikai mélységeibe leásó Nyomtalanul egy rendkívül hatásos, nagy erejű film. A rendező mindvégig finoman játszik a nézők idegeivel, szinte elviselhetetlenül feszültté téve Rex eszelős igazságkeresése mellett, Raymond higgadt gondolkodással megtervezett és elkövetett rémtettét.

A váratlan és meglepő fordulatokkal az izgalmat a végsőkig fokozó sztori igazi pikantériáját pedig a történetet lezáró, megdöbbentő és rendkívül gonosz finálé adja, amely végső döfésként olyan erős gyomrost okoz, hogy biztosan ott fog zakatolni az agyunkban. Nagyon sokáig.

Györgyi Mónika

A Lindbergh-bébi eltűnését a mai napig a múlt évszázad bűntényeként emlegetik. Miért állt hosszú ideig az érdeklődés középpontjában a húsz hónapos gyermek elrablása? Vajon miért volt nagy hatással az emberekre az esemény, melyben Al Capone, a híres maffiafőnök is felajánlotta segítségét, az ítélet jogosságában pedig még az elnök felesége, Eleanor Roosevelt is kételkedett?

A kis Charlie Lindbergh - Fotó: History.com

Charles Lindbergh a kor leghíresebb és egyik legnépszerűbb közszereplője volt, akit világszerte szinte félistenként tiszteltek, miután 1927-ben, mindössze 25 évesen elsőként átrepülte az Atlanti-óceánt. A nemzeti hősként ünnepelt pilóta kisfiának eltűnése őrületbe kergette az országot.

Ahogy Joyce Milton a Lindbergh családról szóló, Loss of Eden című életrajzában írta: "1932 rettenetes év volt. Az ország a Nagy Válság szélén állt. A Nagy Háború, a háború, amely véget vet minden háborúnak, nem akadályozta meg olyan totalitárius rezsimek, mint a fasizmus és a nácizmus előretörését. Az amerikaiak csak csodálkoztak, hogy mi történik a világban. Még egy nemzeti hős kisgyermeke sincs biztonságban az emberrablóktól."

Rémálom a hegyekben

1932 februárjának utolsó hétvégéjét a rajongók tömege és a média zaklatása elől menekülő Lindbergh-család a New Jersey erdős részén fekvő nyaralójukban töltötte. A kizárólag viszontagságos úton megközelíthető, erdővel sűrűn benőtt hegyek között álló, tíz hálószobás víkendházukban végre biztonságra és nyugalomra leltek. Március 1-jén, kedden hideg, nyirkos volt az este, metsző szél fújt odakint, ám a házban békésen teltek az órák: a nagy tiszteletben álló nemzeti hős, a világhírű pilóta, Charles Lindbergh, és második gyermekükkel várandós Anne Morrow Lindbergh külön szobában olvasgattak, míg húsz hónapos kisfiuk édesdeden szundikált a zsalugáterrel rögzített ablakú, emeleti gyerekszobában.

Legalábbis így gondolták. 

            A húsz hónapos Charlie Lindbergh rejtélyes módon tűnt el - Fotó: Crime Museum

A hopewelli víkendházba néhány nyugodtnak ígérkező napra érkező család eredetileg már előző este vissza akart térni otthonába, ám húsz hónapos, náthás kisfiuk felépülése érdekében az apa úgy döntött, hogy a tervezettnél két napnál tovább maradnak a nyaralóban. A végzetes estén minden a szokásos módon történt: a bébi mellett főállásban dolgozó Betty Gow nyolc órakor megetette, majd lefektette a kisfiút, ezután a konyhában elvégezte további teendőit. Kevéssel tíz óra előtt a dadus ellenőrizni akarta a kis Charlie hogylétét, ám

a gyermek ágya üres volt.

Bement hát Mrs. Lindbergh hálószobájába, arra gondolva, az asszony magához vehette a kisfiát, majd amikor ott sem találta a bébit, mindketten a könyvtárszobába siettek, de az olvasásba belemélyedt férfi sem tudott semmit a gyermek hollétéről.

Az apa felrohant a gyerekszobába, ahol a kiságy körül saras lábnyomokat, a nyitott ablak párkányán pedig egy borítékot talált. A nyelvtani és helyesírási hibáktól hemzsegő, meglehetősen rossz angolsággal megírt levélben az elkövető többek között arra kérte az apát, hogy ne értesítse a rendőrséget, és várja meg a további instrukciókat.

Az eltűnt kisfiú körözvénye - Fotó: FBI.gov

Ekkor Charles Lindbergh először a gondnokot riasztotta, majd elővette az egyik vadászpuskáját, és a két férfi tüzetesen átfésülte a ház közvetlen környezetét. Negyed óra sikertelen kutatást követően a kétségbeesett apa végül telefonon értesítette a rendőrséget.

Az évszázad bűnténye

A kiérkező rendőrök a bűntény helyszínétől mintegy hatvan méterre egy házilag összebarkácsolt - a család és a személyzet tagjai számára addig ismeretlen - létrát találtak, ám azonosítható ujjlenyomatot nem sikerült rögzíteniük. 

A Charles által a gyerekszoba ablakpárkányán megtalált levélről megállapították, hogy valószínűleg német anyanyelvű ember írhatta, aki angolul meglehetősen gyatrán és helytelenül fejezi ki magát. Az ismeretlen 50 ezer dollárt kért, megjelölve, hogy a pénzre milyen címletekben tart igényt. A levélíró továbbá azt is állította, hogy a gyerek életben van, egészséges, valamint kilátásba helyezte, hogy 2-4 nap múlva jelentkezik, és megjelöli azt is, hová kéri a pénzt.

Az első zsarolólevél - Fotó: FBI.gov

A sajtóban azonnal bombaként robbant a hír: "az évszázad bűnténye, eltűnt a nemzeti hős kisfia!" Rövid időn belül újságírók, politikusok és közismert személyiségek mellett bámészkodók serege lepte el a ház környékét. 

Nem kellett sokat várni az emberrabló jelentkezésére sem: március 5-én újabb két levél érkezett az ismeretlen zsarolótól, ám ezekben már nem ejtett szót a gyermek állapotáról. Ekkor a rendőrség a nyomravezetőnek 25 ezer dollár jutalmat ajánlott fel, amit a család további 50 ezerrel egészített ki, és bár a 75 ezer dollár nagy mozgósító erő volt - az Egyesült Államok hamarosan a százmillió magánnyomozó országává vált -, mégsem történt előrelépés az ügyben.

A sajtó az évszázad bűntényének kiáltotta ki az esetet - Fotó: History.com

A kétségbeesett apa - annak dacára, hogy a rendőrség nyomatékosan megkérte a szülőket, hogy ne tegyenek magánlépéseket - ekkor nyilvánosan üzent az elkövetőnek: személyesen akarja felvenni vele a kapcsolatot.

A nyilvános bejelentést követően újabb levél érkezett: az eredetileg 50 ezer dolláros váltságdíj összegét immár 70 ezer dollárban állapította meg a zsaroló.

Az elképesztő nyilvánosságot kapott ügy az alvilág fantáziáját is megmozgatta: a leghíresebb maffiafőnök, az akkor épp adócsalásért börtönbüntetését töltő Al Capone személyesen üzent a kétségbeesett apának: minden követ megmozgatva segít a kisfiú megtalálásában, amennyiben szabadon engedik. Ajánlatát természetesen nem fogadták el.

A ház falához támasztott létrán juthatott be a házba az elkövető - Fotó: Crime Museum

Titokzatos éjszaka a temetőben

A bébi eltűnéséről tudomást szerzett egy New York-i nyugalmazott tanár, dr. John Condon, aki március 8-án a Home News napilapnál feladott nyilvános újsághirdetésben ajánlotta fel segítségét a család számára. Ezt követően a Lindbergh-család újabb levelet kapott a zsarolótól, majd egy erősen idegen akcentussal beszélő férfi hívta fel telefonon az apát.

A váltságdíjat követelő telefonáló a közvetítői státuszú dr. Condonnal éjszaka, a bronxi temetőben akart találkozni. Bár a rendőrök a váltságdíjként átadott bankjegyek számát feljegyezték, Lindbergh megtiltotta a hatóságnak, hogy figyeljék őket, így csupán a tanár elmondása alapján lehetett tudni, hogy az önmagát Johnnak nevező emberrabló elkérte az eredetileg meghatározott, 50 ezer dolláros váltságdíjat, dr. Condon pedig a kisgyermek pizsamájával, illetve egy lezárt borítékkal tért vissza, melyben a gyermek állítólagos holléte szerepelt, miszerint a bébi a kikötőben egy Nelly nevű hajón van épen és egészségesen. 

A nyugalmazott tanár, dr. John Condon közvetítőként vett rész az eseményekben - Fotó: Crime Museum

Apró kezecskék

Az ügy május 12-én újabb fordulatot vett, amikor a Lindbergh-háztól mintegy 5 kilométerre egy teherautó állt meg az út mentén, a sofőr pedig egy falevelekkel betakart gödörre lett figyelmes - a föld alól csupán két apró kezecske látszott ki. A levelek alatt egy oszlásnak indult, állatok által alaposan megcsonkított, fehér ingecskébe csavart apró holttest feküdt.

Az orvosszakértői vélemény szerint a halál oka koponyaalapi törés volt, amit egy, a fejet ért erős ütés okozhatott. A halál valószínűsíthető időpontjaként a gyerekrablás idejét állapították meg, és a kisfiút feltételezhetően még azon az éjszakáján el is temették. 

Egy falevelekkel betakart gödörben találtak rá az apró testre - Fotó: FBI.gov

Hogy szándékos gyilkosság történhetett-e, vagy véletlen baleset okozhatta a bébi halálát, az sosem bizonyosodott be. Tény, hogy a sürgősséggel elvégzett boncolást követően - Lindbergh határozott kérésére - a gyermek testét azonnal elhamvasztották.

Árulkodó bankjegyek és kérdőjelek

Bár az FBI emberei a váltságdíj átadását követően nagy erőkkel nyomoztak Bronxban és környékén, sokáig nem volt előrelépés az ügyben, mígnem 1934. szeptember 15-én egy benzinkutas feljegyezte egy náluk tankoló autó rendszámát, melynek sofőrje olyan tízdollárossal fizetett, amelyet az előző évben - a váltságdíj kifizetéshez használt bankjegyként - kivontak a forgalomból. 

A bejelentést követően a rendszám alapján a nyomok a kék szemű, erős akcentussal beszélő, 35 éves Bruno Hauptmann, német származású ácshoz vezettek, aki feleségével és kisfiával akkoriban New York egyik nyomornegyedében, Bronxban élt.

A dr. Condon által adott személyleírás alapján készített fantomkép, és az 1934. szeptember 19-én letartóztatott Bruno Hauptmann (jobbra) -  Fotó: FBI.gov

A házkutatás során Hauptmann garázsának különböző rejtekhelyeiről mintegy 14 500 dollár került elő; a bankjegyek sorozatszámuk alapján abból a váltságdíjból származtak, amit a Lindbergh-házaspár fizetett ki dr. Condon közvetítésével a gyermekért. A helyszínen faanyagot is találtak, melyről a vizsgálat kimutatta, hogy megegyezik a gyermekrablás helyszínén talált létra alapanyagával, valamint a rendőrök a bronxi fatelepi vásárlás számláját is megtalálták az ácsnál. A házban találtak tovább súlyosbították Haupmann helyzetét: az ács hálószobájában a szekrény oldalára fel volt írva dr. Condon neve és telefonszáma. 

Az sem szólt Hauptmann mellett, hogy többrendbeli betöréses rablás miatt - hazájából a büntetés elől menekülve -, potyautasként érkezett az Egyesült Államokba.

Az első írásszakértői vizsgálat Hauptmann kézírása és a zsarolólevélben szereplő betűk egyezőségét mutatta ki - Fotó: FBI.gov

Minden bizonyíték ellenére az ügyet folyamatosan árgus szemekkel figyelő sajtó kétségbe vonta Hauptmann bűnösségét. Több újságíró feltette a kérdést: honnan tudhatta vajon egy tettét együl elkövető bronxi bevándorló, hogy Lindberghék mikor és meddig maradnak a nyaralójukban? Vajon honnan tudhatta, hogy szokásukkal ellentétben nem csak hétvégén, hanem hétköznap is fent lesznek a hegyekben?

Az újságírók annak a véleményüknek is hangot adtak, miszerint valaki belülről segíthetett a tettesnek. Ez utóbbi lehetőséget korábban a rendőrség sem zárta ki, ám bizonyíték hiányában elvetették az ötletet.

Az évszázad több sebből vérző pere

Az 1935. január 2-án, New Jersey-i állambeli Flemingtonban megkezdett, a média által az "évszázad perének" nevezett tárgyalást hatalmas sajtóérdeklődés kísérte.

Tudni kell, hogy a tárgyalás a világháborút megelőző általános németellenes hangulatban zajlott.

Bruno Hauptmannt, a német bevándorlót a Lindbergh-bébi meggyilkolásának gyanújával tartóztatták le - Fotó: Crime Museum

Hauptmann minden vádpontot egyértelműen tagadott; még kínvallatásokkal sem tudtak beismerő vallomást kicsikarni tőle, ártatlannak vallotta magát az utolsó percig. 

A vádlottnak nem sok esélye volt, hogy tisztázza magát: a beidézett tanúk többször visszavonták, módosított vallomásaikat. Hauptmann kirendelt védőügyvédje, Edward J. Reilly pedig sokszor gintől részegen, felkészületlenül jelent meg a tárgyalásokon, védencére mindössze rövid védőbeszédet szánt. 

Charles Lindbergh a tárgyaláson mindvégig higgadt volt - Fotó: FBI.gov

Hauptmann vallomásában azt állította, hogy a pénzt egy Fisch Izidor nevű barátja hagyta nála (aki bizonyíthatóan a gyermekrablás napján igényelt útlevelet, és hamarosan el is utazott Drezdába), az eljárásba bevont független írásszakértő pedig azt állapította meg, hogy Hauptmann kézírása nem egyezik meg a zsarolólevélben szereplő írással.

A korabeli sajtó a tárgyalás minden szakaszáról tudósított - Fotó: History.com

Maradnak a kérdőjelek

Mindezek ellenére az újságírók továbbra is megkérdőjelezték a büntetőeljárás során feltárt bizonyítékok hitelességét, sőt egyenesen úgy vélték, hogy azokat, vagy azoknak egy részét maguk a rendőrök kreálták. Még az elnök felesége, Eleanor Roosevelt sem volt meggyőződve arról, hogy megfelelő döntés született: 

„Nem rokonszenvezem Hauptmann-nal, de az embernek fel kell tennie magának a kérdést: mi van akkor, ha ártatlan ember állt a bíróság előtt?” - nyilatkozta a halálos ítéletet követően Mrs. Roosevelt.

Franklin D. Roosevelt elnök felesége, Eleanor is kétségeinek adott hangot Hauptmann elítélésével kapcsolatban - Fotó: History.com

A halálos ítélet végrehajtását ugyan többször is elhalasztották - egyszer meg is borotválták, mégsem vitték el a vesztőhelyre - ám végül 1936. április 3-án reggel egy papot kísértek Hauptmann cellájába. Miután meggyónt, elfogyaszthatta utolsó bőséges reggelijét, mely grillcsirkéből, hasábburgonyából, olajbogyóból és cseresznyés süteményből állt. Míg villamosszékbe csatolták, rémült tekintettel mindvégig az ártatlanságát hangoztatta, és a kivégzése előtti pillanatokban többek között még kijelentette: "Tudom, Önök azt gondolják, hogy ha meghalok, ezzel feledésbe merül az ügy, mint ahogyan az ember egy kiolvasott könyvet becsuk."

Sokan és sok kérdést tették fel akkor és azóta is: vajon valóban Hauptmann volt a gyermekrabló? Vagy talán csak a zsaroló lehetett? Esetleg csupán tettestárs volt? Vajon helyes ítéletet hozott a bíróság? Az ügyben rejlő ellentmondások, mellényúlások számos feltételezésre adnak okot. Ha Hauptmann ártatlan volt, ki lehetett a valódi tettes? Egyesek vélemények szerint a Lindbergh-bébi sokkal inkább otthon elszenvedett baleset áldozata lehetett, és maga Charles Lindbergh szervezte meg az állítólagos rablást, hogy a baleset ténye rejtve maradjon, így nemzeti hősként mentesüljön a bébi családi baleset által bekövetkezett halála miatti szégyentől, és a felelősségre vonástól.

Charles Lindbergh és felesége - Fotó: Biography.com

Akárhogy is történt, az évszázad rejtélyes, szövevényes bűnténye a krimiirodalmat és a filmművészetet egyaránt megihlette: a kisgyermek tragikus története inspirálta például Agatha Christie Gyilkosság az Orient Expresszen című regényét, melyből az elmúlt évtizedek során számos filmes adaptáció készült.

Ezek mellett két világhírű alkotást jegyez a filmtörténet: 1976-ban a Lindbergh-bébi elrablása című filmben a zseniális Anthony Hopkins keltette életre Bruno Hauptmannt, 1996-ban pedig Isabella Rossellini főszereplésével mutatták be Az évszázad bűnesete című filmet, mely szintén a Lindbergh-bébi titokzatos eltűnését vitte vászonra.

Györgyi Mónika