GNL911

Nem leselkedhet nagyobb veszély független/alternatív zenekarra annál, minthogy szerződést kapjon egy világcégtől. Nagyon kevesen voltak/vannak olyanok, akik új státusukban sem „kurvulnak el”, hanem mennek következetesen tovább a maguk kijelölte úton, sőt, még sztárallűröket sem vesznek fel. Az R.E.M. ezen kevesek közé tartozik.

Mint a rock történetében oly sokszor, négy amerikai egyetemista, Michael Stipe énekes, Peter Buck gitáros, mandolinos, Mick Mills basszusgitáros és Bill Berry  dobos, a Georgia állambeli Athens egyetem hallgatói, egy lexikonból nézték ki az álombeli gyors szemmozgás angol szakkifejezésének, a Rapid Eye Movement-nek a rövidítését, amikor együttesüknek nevet kerestek 1980-ban. (Mellesleg Stipe festészetet és fotóművészetet tanult, a hobbija pedig a középkori kéziratok gyűjtése és a haiku-írás lett). Első közönségük a kollégiumok diáksága volt, itt fedezte fel őket egy amerikai független kiadó, az IRS. A négy fiatalember úgy nyúlt vissza a 60-as évek hagyományaihoz, hogy mégsem tűntek nosztalgikusoknak, de a régen hallott, már-már elfelejtett hangzás sok hívet szerzett számukra. Ilyen volt például Buck Rickenbacker-gitárja, amilyent annak idején még a Beatles-ben John Lennon használt. Merítettek Bob Dylan és Neil Young korai korszakából is, de könnyen emészthető, lendületes ritmusú dalaik, egyszerű, ám energikus dallamaik mégis új hangon szólaltak meg.

Első albumuk, a Murmur (1983) még csak helyi siker volt, és egészen 1987-ig kellett várniuk arra, hogy a nagyvilág is felfigyeljen rájuk. Ezt a robbanást a Document okozta, olyan dalokkal, amelyek a mai napig kikerülhetetlenek egy R.E.M.-koncerten: Finest Worksong, The One I Love, It's The End Of The World As We Know It. Ennek hallatán kínált neki szerződést a Warner, és hamarosan hírük, tiszta hangjuk, az égőszemű, már-már koordinálatlan mozgású Stipe szenvedélyes előadásmódja Amerikán túl is hírnevet biztosított számukra. Már a WB adta Green című albumukat 1989-ben, amelyet világturnén propagáltak, és ezt követte máig legnépszerűbb lemezük, az Out of Time.

Stílszerű a cím: az R.E.M a maga folk-rockjával nem követte a kor divatját – bár aztán szinte nekik találták ki az „Unplugged”-sorozatot az MTV-ben – és az sem éppen a korszellemre volt jellemző, hogy ugyanúgy próbáltak figyelni a világ minden rezdülésére, mint két évtizeddel korábbi elődeik. A kemény gitárokkal megtűzdelt Radio Song ma aktuálisabb, mint valaha: „Fülünk körül omlik össze a világ/bekapcsolom a rádiót és nem hallom zaját” - énekli Michael a lemez egyik viszonylag agresszív dalában.

És a nyitány után máris jön az a dal, amely örökre összeforrt az R.E.M.-mel: Losing My Religion. Egy csaknem „végtelenített” dallam körül forog az ének, amelyet Peter ágyaz bele mandolin-akkordjaiba. „álom volt csupán/a sarkon lent én állok/a villanófényben/míg elveszik hitem/de csak álom volt csupán/kutatok sírok hazudok próbálok/és álmodom álmodom csupán”. Stipe beleírta minden bizonytalanságát, „másságából” adódó félelmét: „minden sóhaj minden ébredés hozza gyónásomat/talán még szemmel tarthatlak/sebzetten veszetten és vakon....mi lesz, ha e fantáziák belémmarnak?” A Losing My Religion lett az együttes leghíresebb klipjének alapja is, amely konzervatív körökben nem kis botrányt váltott ki szentkép-beállításaival, amelyeknek hangulata caravaggiói bujaságot árasztottak. A klip alkotója az indiai Tarsem Singh lett, aki ezzel a művével számos díjat nyert.

Mintegy ellentéte ennek az album legdepressziósabb dala, szinte minimális ereszkedő hangsoraival, a Low. „Azt mondtam a reggelnek: ez most nem a te perced/mezítláb csupaszon látlak téged/nem bánt ha igazad van virulsz mint a természet/ragyogsz sugárzol fehér fényeket/búcsút mondtam a szerelemnek”. A Near Wild Heavent viszont vokáljaival simán el lehetne adni valamelyik pre-pszichedelikus együttes művének. E világot idézi fel a szöveg nélküli Endgame, amely inkább olyan, mintha a zenekar egy buli végén, a feszültséget levezetendő, még pengetgetne egy kicsit, de azért alákevernek egy kis basszus-melodikát és angolkürtöt is. Oldalzárónak megteszi.

A túloldal kezdődala, Shiny Happy People, a harmadik nagy kedvenc a Religion és a Low után, olyan, mint egy hippi-szeretethimnusz, nem is lehet nem gondolni hallatán a The Byrds Eight Miles High-jára. Ebben a dalban orgona és vonósok mellett Kate Pierson, a városi rivális B-52 énekesnője vokálozik. Ezt a dalt választotta ki Michael Moore a 9/11 című Bush-ellenes dokumentumfilm-pamfletjéhez – nem kevés iróniával. A Belong szelíd siratóének: egy anya készül öngyilkosságra gyermekével idegen lények támadása miatt, de csak bíztatja a kicsit: összetartozunk...

A Half A World Away fájdalmas önvallomás keringő-ritmusban. A Texarkana visszahozza a lendületet, country-s hangulatokkal, akárcsak a lassú, kínnal teli Country Feedback-ben, amelyért – legalábbis a soundért – Neil Young tarthatná a markát. Igaz, a „Loner” aligha írna le ilyen sort: „Csonttal a kezedben jössz hozzám”. Bár nem lett akkora sikere, mint a három „slágernek”, mégis a lemez egyik csúcspontja. Befejezésül egy laza szerelmes énekkel, a Me In Honey-val búcsúznak a fiúk, Kate segítségével, hogy ne maradjon semmilyen rossz érzésünk.

A nagy sikertől sem szállt a fejébe a dicsőség az együttesnek, és zenéjük is legfeljebb árnyalatokkal változott, fejlődött a későbbiekben, mint azt az Automatic For The People (1992) befelé forduló, meditatív dalai -Drive, Man On The Moon - , az Up kicsit elvarázsolt világa, köztük a Lotus (1998), vagy az Around The Sun (2004) bizonyítja. Bill Berry 1997-ben egészségi okokból kiszállt, onnantól kezdve nem volt hivatalos dobosuk. Közben harcoltak a háború ellen, az emberi jogokért. Stipe egyik fő propagátora volt annak az alapítványnak, amely a 15 éve házi őrizetben tartott mianmari ellenzéki vezető, Aung San Suu Ky szabadon engedését és a távol-keleti ország demokratikus átalakulását szorgalmazta. De zenéjüknek is lettek követői, főleg a brit szigeteken: az Oasis, a Blur és a Coldplay egyaránt „rajtuk nőtt fel”, de hatásukat tetten lehet érni az amerikai Creed muzsikájában is.

Az R.E.M. viszonylag későn jutott el hozzánk, 1999-ben a Kisstadionban léptek fel. Azt a remek koncertet ismételték meg 2005 januárjában a Budapest Arénában, ahol Stipe sajnálattal közölte, hogy minden erőfeszítésük ellenére sem sikerült az ifjabb George Bush-t kimozdítani a Fehér Házból...