Mivel egyedül utaztam Indonéziába, ezért erről is mindenképpen szeretnék írni, hogy milyen élmény volt egyedül nekivágni az útnak. Munka miatt sokszor utazom egyedül, és önkénteskedni is mentem már többször magamban, de Ázsia, az egészen más, mint mondjuk Spanyolországban elmenni bárhova is, ahol beszélem a nyelvet, ami az én kultúrám. Az elején volt bennem némi félelem, hogy mennyire lesz biztonságos, bár csupa jót hallottam ebben a tekintetben Indonéziáról, és amint beléptem az országba, teljesen biztonságban éreztem magam - ha visszagondolok, egyetlen pillanatra sem éreztem magam veszélyben, amit mondjuk nem mondhatok el Európa jónéhány nagyvárosáról, ahol azért néha-néha visszalesek a vállam fölött, hogy vajon követ-e valaki. 

Az indonézek közül, aki beszélt angolul, az mind lelkes volt és ő maga közelített hozzám, hogy beszéljünk, cseréljünk telefonszámot, facebookot, stb. Ez persze beállítottság és hangulatfüggő, hogy éppen mennyire jön be nekünk, nyílván a huszadik új FB ismerősnek már nem sok értelme van, elfogy az ember lelkesedése, hiszen úgysem látja ezeket az embereket többet - de éppen az a lényege az egyedül utazásnak, hogy az ember nyitott legyen az újra, a másra, az őszinte kedvességre, ami ezekből az emberekből árad. Nagyon szerencsés helyzetben vagyunk mi, európaiak, egyszerűen burokban élünk; hosszú évszázadok óta a fehér ember a menő, mert általában jobb anyagi körülmények között él, magasabb iskolázottsághoz jut, magasabb életszínvonalon élhet, így bárhova megy, ő az, aki anélkül, hogy a kisujját is megmozdítaná, már előnyöket élvez. Indonéziában ez hatványozottan igaz, mindenki a fehér emberre akar hasonlítani, vele akar barátkozni. Hogy ezt mi hogyan fogadjuk, az rajtunk múlik, de nagyon könnyű odautazni és élvezni ezt, hagyni, hogy a sok kedves érdeklődés körülvegyen minket. Nem sok értelme van ennél többet ezen agyalni szerintem, örülni kell neki és megfelelő tisztelettel viszonozni. 

A másik a többi európai vagy egyéb nyugati kultúrát képviselő népség, akik vagy ugyanúgy utazgattak, mint én magam, vagy megtalálták a módját, hogy ott éljenek huzamosabb időre. Természetes, hogy az egyedül utazók összebandáznak semmi perc alatt, és ez a nagy előnye az egyedül utazásnak, hihetetlenül sok új embert lehet így megismerni, szinte csak sodródva a véletlenekkel. Például elmentem vacsorázni, és pont jött az eső, így be kellett húzódni a terasz alá, összeültek az emberek egy asztalhoz, és máris megismertem valakit, akivel pár órán át szépen el tudtunk beszélgetni az élet nagy dolgairól. Másnap a piacra mentem enni, és már a sorban álláskor nagyon néztem, hogy mi micsoda vajon, és az előttem álló srác is, felváltva kérdezgettük a pultban a fiút, természetesen elindul a beszélgetés, és adódik az alkalom, hogy akkor együnk együtt. Vagy a buszon odajön a másik turista, hogy megkérdezze, biztos jó buszon van-e, innentől már folytatódik a társalgás a maga természetes útján. Kell, hogy legyen bennünk egy kis gyermeki kiváncsiság a másik emberek, más kultúrák irányába, és akkor nem lehet baj.

Nagyon jó, nekem új a CoachSurfingen a hangout funkció, amit bekapcsol az ember, ha éppen társaságra vágyik, beírja, hogy éppen mihez van kedve, és ha turistásabb helyen van éppen, akkor tuti akad valaki, ha nem egyszerre több ember is, aki csatlakozik hozzá x km távolságból. Annyi a titka, hogy amikor a világ végén lévő helyeken jártam, ott nem talált a CS a környékemen se senkit - a funkció inkább turistásabb helyeken működik jól.  

Talán az a titok, hogy az menjen egyedül utazni, aki jóban van önmagával és érdeklődéssel tekint mindenre, ami más, ami idegen - akikkel összeakadtam utam során, azok között a nagy része nagyon élvezte a dolgot, de volt, aki elmondta, hogy nagyon nehéz napokat is megélt, amikor csúnyán elfogta a magány. Erre se mondom, hogy feltétlenül baj, ez benne van, még ha nem is örömteli pillanat, de ezt is meg kell élni, túl kell rajta esni, aztán nem szabad neki nagy feneket keríteni, annál jobban lehet értékelni, hogy így is eljött, ott van, átlendült a nehézségeken és fasza csaj/gyerek. Valahol magunkba is egy út ez, jobban megismerjük önmagunkat olyan helyzetben, ami otthon elképzelhetetlen. Én csak azt kívánom, hogy mindenki, aki kipróbálja, az annyira élvezi majd, mint én. Indonézia nagy szerelem lett, fantasztikus élmény, ahonnan néhány új barátsággal, és rengeteg fantasztikus élménnyel jöttem haza.