Kedves Mius!

 Üdvözöllek szép világunkban, már vártalak. Az élet egy csoda, kaland, érdekes és gyönyörű. Különleges vagy a számomra, és pontosan olyannak szeretlek, amilyen vagy. Értékes és egyedi ember vagy, éppen úgy, mint bárki más.

 Olyan boldog vagyok, hogy itt vagy, készítettem számodra egy különleges helyet, ahol kísérletezhetsz, felfedezhetsz dolgokat, szagolhatsz, érinthetsz. Jó, hogy akarod, nézed, megérinted, megkóstolod a dolgokat. Megtanulod, hogy a világ barátságos, minden lehetséges és minden cél elérhető. Bízhatsz a világban, bízhatsz magadban. Bátor kalandor lehetsz az életben. Biztonságosssá teszem számodra a felfedezéseket. Itt biztonságban vagy, szabadon élvezheted csak azt, hogy vagy, játszol, megismered a világot, majd én figyelek rád. Sokat mesélek majd neked a világról, nézzük majd együtt a csillagokat az éjszakai égbolton, figyeljük, hogyan változik a Hold, hogyan jön-megy a Nap. Sétálunk sokat mezőkön, réteken, erdőben és a Föld minden zugát felfedezheted majd. Megláthatod, hogy a földi élet milyen csodálatos, mennyi különleges hely van, mennyi különleges élőlény és mind mennyire fontos, mindegyiknek megvan a maga helye és feladata. Nagyon szerencsés vagy, hogy itt lehetsz és mindezt megtapasztalhatod, nyugodtan kiélvezhetsz bármit, amit az élet ad neked.

 Neked most jó darabig egyszerűen annyi dolgod van csak, hogy érezd jól magad, majd én kielégítem az igényeidet. A világon, meglátod majd, mindenből épp elég van, mindig mindenből éppen elég jut neked is. Gondoskodom az igényeidről, bízhatsz benne, hogy amire szükséged van, azt megkapod. Azért vagyok itt, hogy gondoskodjak a szükségleteidről és figyeljek rád. Neked szükségtelen törődnöd az enyémeimmel, szeretek rólad gondoskodni. Az igényeidet megértem, és rászánom az időt, hogy kielégítsem őket. Gondodat akarom viselni, és fel is készültem erre.

Szívesen etetlek, fürdetlek, teszlek tisztába, ringatlak, babusgatlak, simogatlak, ölellek, érintelek meg, amikor csak szükséged lesz rá. Ha elfáradsz, lefektetlek és melletted leszek, amíg csak akarod. Ha játszani akarsz, játszom majd veled. Rászánom az időt, hogy minden szükségletedet kielégítsem. Megmutatok neked rengeteg fajta ételt, kipróbálhatod a sósat, az édeset, a csípőset, a keserűt. Kiválasztod majd, mit szeretsz igazán és annyit főzök belőle, amennyire csak szükséged lesz. Sokat játszunk majd együtt, mókázunk, hintázunk, szaladgálhatsz. Örömmel fordulsz majd az élet minden percéhez, mert a világ tele van érdekes, felfedezésre váró dolgokkal. Vidám, boldog és szabad lehetsz. Én mindig vigyázok rád, mindig mögötted leszek, támogatlak, fogom a kezed, amikor szükséged lesz rám, mindig számíthatsz rám.

 Bátran kifejezheted érzéseidet, figyelek rájuk. Szükségtelen harcolnod velük, szégyelned vagy letagadnod őket. Mindig felvállalhatod az érzéseidet, én mindenképpen szeretni foglak és tudom, hogy minden érzelem természetes dolog, jogod van a saját érzéseidhez. Szeretném, ha tudnád, hogy az érzéseket felesleges hierarchikus sorrendbe állítanod, én hiszem, hogy nincsenek jó vagy rossz érzések. Minden érzésnek megvan a maga helye és maga funkciója. Ezért leszel majd mérges, például ha megsértik az érdekeidet, ilyenkor nyugodtan kiabálhatsz is. Lesz majd, hogy szomorú leszel, például amikor valami kevésbé sikerül és olyankor nyugodtan sírhatsz is. Néha pedig kimerülsz és tehetetlenek érzed majd magad. Mindig tudd, hogy ezek csupán átmeneti időszakok. Minden hullámvölgyhöz hullámhegy is tartozik. Lesz, hogy valami annyira bánt majd, hogy sírni fogsz, tudd, hogy a sírás is természetes, a sírástól megkönnyebbülsz, szabad sírnod is, meglátod, a sírás segít lezárni dolgokat, segít, hogy új dolgokba kezdhess, és új, örömteli élmények érjenek. Leszel majd erős és lesz, hogy gyengének érzed majd magad. Tudd, hogy én mindig támogatni foglak, mindig melletted leszek, mindig figyelek az érzéseidre, az érzéseid fontosak számomra, mindig figyelemmel leszek rájuk. Néha boldog leszel, máskor szomorú, de mindig ugyanaz az értékes, egyedi, kis lény leszel, akit én már nagyon vártam. Te önmagad lehetsz és mégis számíthatsz rám.

 Együtt meg fogjuk oldani a problémákat is és idővel minden problémára megtalálod majd magad is a megoldást. Bátran kérhetsz majd segítséget, gyűjthetsz sok-sok információt másoktól egy-egy döntésed előtt, ha szükséged van rá. Bízz magadban, tudásodban, megérzésiedben, azok mindig segíteni fognak. Bízhatsz döntéseidben, és kérhetsz segítséget is, ha szükséged lesz rá. Lesz olyan is, hogy rossz döntést hozol, mindig tudd, hogy azzal is fogsz tudni valamit kezdeni. Szeretném, ha tudnád, hogy hibázni szabad, a hibák az élet természetes velejárói és szeretném, ha tanulni tudnál belőlük. A hibák nagyon hasznosak, általuk értékes tapasztalatot szerezhetsz a dolgokról és legközelebb már ezzel a tudással is több leszel. Erényeidből, sikereidből és eredményeidből erőt meríthetsz, a hibáidból pedig tanulni tudsz. Szóval bátran kockáztass és hibázz sokat, mert ez az egyik legjobb módja a tanulásnak és a kibontakozásnak. Megbízhatsz magadban, bátran cselekedhetsz és elfogadhatod a segítségemet és szeretetemet is. Szeretném, ha hinnél magadban és döntéseidben, ez fog segíteni neked akkor, amikor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretnéd. Az élet viszont tele van meglepetéssel, és nem láthatjuk előre, hogy mi fog történni, szeretném ha hinnél abban, hogy minden jól fog alakulni, mert én hiszem, hogy mindennek a vége jó, és ha nem jó, akkor még nincsen vége. Szeretném, ha biztonságban éreznéd magad az életben.

 Alig várom azt is, hogy lássam, ahogy járni és beszélni tanulsz, önállósulsz és kezdesz felnőni. Örömmel kezdesz majd el bármi újat, bátran foghatsz majd új dolgokba. Lesz majd, hogy néha ellenkezel, én pedig örülök majd neki, hogy önmagaddá akarsz válni. Lesz majd, hogy megijedsz, miközben a magad módján oldod meg dolgaid. Lesz majd, hogy másmilyen akarsz lenni, a dolgokról saját véleményt akarsz formálni. Bátran képviselheted saját gondolataidat, érdekeidet, kiállhatsz magadért. Alkothatsz önálló véleményt, beszélhetsz érzéseidről, gondolataidról, véleményedről, mindig kíváncsi leszek rád. Elmondhatod az érveid, érvelhetsz a saját véleményed mellett. Szükségtelen egyet értened, ha másként gondolkodsz, mint a többiek, szükségtelen mások akaratát elfogadnod.

Bármikor azt tapasztalod lényed legmélyén, hogy mások másként viselkednek, és úgy gondolod, hogy te más vagy, valamilyen baj van veled, légy biztos benne, hogy úgy vagy jó, ahogy vagy, a Földnek így van rád szüksége, ahogy vagy. Gondolataid nyíltan megoszthatod másokkal, én mindig melletted leszek. Boldogságra születtél, arra, hogy élményeket gyűjts és élvezd a Föld ajándékait.

 Találkozol majd sok-sok emberrel. Lesznek akikkel jó kapcsolatod lesz, lesznek, akikkel kevésbé. Megtanítalak rá, hogyan védd meg magad, hogyan ismerd meg a saját és mások határait. Mindig tudd, hogy szabadon önmagad lehetsz és másoknak is megengedheteted, hogy szabadon önmaguk legyenek. Minden ember egy önálló egész. Mindenki okkal születik a világba, mindenkinek feladata van. Neked is megvan a feladatod. Neked is megvannak az értékeid ugyanúgy, ahogy másoknak is. Ha úgy érzed, hogy mások jobbak, értékesebbek nálad, légy biztos benne, hogy értékes, egyedi és megismételhetetlen vagy. Soha senki nem élt még és nem is fog élni már a Földön olyan, mint te. Számomra te vagy a legfontosabb.

Lesz majd, hogy mások mérgesek, dühösek lesznek rád, akkor is mindig tudd, hogy bízhatsz magadban, bízhatsz az érzéseidben, és ha önmagad vagy, jó vagy. Ha valaki üvölt, ordít veled, jusson eszedbe, hogy azért teszi, mert gyenge, gyáva. Pont azért üvölt, mert fél, bátran mond ki akkor, hogy ez a te problémád. Ha szükséged lesz segítségre, én mindig ott leszek neked.

 Az emberek nagyon sokfélék, minden embernek más a véleménye. Fogadd el, hogy mások, és hogy a gondolataik az övék. Itt szükségtelen fantáziálnod, fogadd el a valóságot olyannak, amilyen. Ha kiszínezed mások véleményét vagy a sajátodra formálod őket, csalódni fogsz. Ezért fogadd el, hogy mindenkinek igaza van a saját valóságában, ettől csak te leszel több és jobb.

 Szeretném, ha szabadon önmagad tudnál lenni, szeretném, ha szabad emberré válnál. Szeretném, ha tudnád, hogy minden ember szabadnak születik, te is, és, hogy a te szabadságodnak csak a másik ember szabadsága a természetes korlátja. Tiszteld a másik ember szabadságát és várd el, hogy ők is tiszteljék a tiédet. Szeretném, ha tudnád, hogy az életeddel szabadon rendelkezhetsz, azzá válhatsz, akivé csak szeretnél, meg fogod találni azt az életutat, ami a legjobban megfelelő számodra. Én ahhoz foglak téged hozzásegíteni, hogy te szabadon önmagad lehess, ezért szükségtelen elvárásoknak megfelelned. Szeretném, ha biztos lennél benne, hogy szerethető vagy, úgy ahogy vagy. Légy tele szeretettel és szeretném, hogy bárhol is talál majd meg a szeretet, ne fuss el előle, de üldöznöd sem szükséges. Lehetsz türelmes, a szeretet megtalál majd, talán éppen akkor, amikor a legkevésbé számítasz rá.

 Lesznek barátaid, ismerőseid, akik szeretni fognak, kíváncsiak lesznek a véleményedre, meghallgatnak, szeretnek időt tölteni veled, támogatnak majd. Ha lesz valaki hangoskodó, aki bántani akar, a barátaid szeretete mindig meg fog védeni.Szeretném, ha olyan emberek vennének körül, akikkel támogatni és emelni tudjátok egymást. Bármilyen nehézséggel meg tudsz küzdeni és a barátok támogatása még több erőt adhat neked.

 Ha felnősz majd, igazi nő lesz belőled, tudd majd mindig, hogy nőnek lenni jó, az egyik legjobb ajándék, amit kaphattál. Csodálatos és gazdag élet vár rád, tele örömökkel. Annyira örülök, hogy kislány vagy. Nőként az élet csupa öröm. Meglátod majd, hogy a nők erősek, okosak, magabiztosak, bármire képesek, az életben ők a szépség és a finomság. Annyira örülök, hogy te is egy vagy ezek a nők közül. Eljön majd a nap, amikor találkozol férfiakkal, az igazi férfi tisztelni fog és felemel magasra. Tudd, hogy minden kapcsolatod fontos, de csak egy része az életednek. Pontosan addig lesztek egymás mellett, amíg van egymástól mit tanulni, aztán mész tovább és a következő már másra fog megtanítani. Ha a párkapcsolatban problémát tapasztalsz, tudd, hogy jogod van kiállni önmagadért, jogod van megvédeni az érdekeid. Szükségtelen benne maradnod olyan kapcsolatban, ami csak a másiknak jó. Bátran elengedheted azt, amire vagy akire már nincs szükséged és felesleges lett számodra. A kapcsolatban szabad vagy.

Szeretném, ha tudnád, hogy jogod van rendelkezni a saját tested felett. Úgy nézhetsz ki, ahogyan neked tetszik, ahogyan neked megfelelő, csak a saját elvárásaidnak kell megfelelned. Szeretném, ha tudnád, hogy a szépség belülről fakad, szükségtelen túl nagy hangsúlyt fektetned a külsőségekre. Ha elveszel a külsőségek csapdájában csalódni fogsz, az életben a legjobb dolgok belülről fakadnak, a nevetés, az ölelés, a barátok szeretete, egy jó alvás, egy jó étel, egy mosoly, mind olyan értékek, melyek nem hivalkodnak, ezek teszik igazán gazdaggá az életedet, ezek fognak igazán boldoggá és elégedetté tenni. Mindig csak a saját elvárásaidnak akarj megfelelni, ha meginogsz mindig jusson eszedbe, hogy bármit teszel, bárhogy viselkedsz, szerethető vagy. Szerethető vagy, csak azért amilyen vagy, feltételek, teljesítmények nélkül. Ha önmagad vagy, jó vagy.

Ha valaki átlépi a határaidat, bátran mondhatsz nemet, bátran megvédheted magad. Tudd, hogy a nem, az nem, és hogy senkinek nincsen joga bántani téged. Te rendelkezel a testeddel, a gondolataiddal, a tetteiddel, a pénzeddel, az egész életeddel. A férfiak és nők nagyon különbözőek, de szeretném, ha tudnád, hogy egyenlők vagyunk. Egyik nem sem jobb vagy rosszabb a másiknál. Bármikor úgy érzed, valaki több vagy jobb nálad, mindig legyél benne biztos, hogy te értékes vagy. Szükségtelen másoknak engedelmeskednek, szükségtelen mások véleményét elfogadnod. Ha valaki hatalmaskodni akar feletted, mindig tudd, csak azért teszi, mert a saját életében bizonytalan. Szeretném, ha tudnád, hogy mindenki a saját életéért felelős, te csak a saját életedért vagy felelős, de azért felelős vagy, a többiek oldják meg a saját problémáikat.

Mindkét nem képviselői között találkozol majd olyanokkal, akik kedvelnek majd és akik nem, mindkét nem képviselői között vannak gonoszak és jóindulatúak, irigyek és nagylelkűek, bunkók és segítőkészek. Te dönthetsz arról, hogy milyen emberekkel veszed magad körül. Nyugodtan elkerülheted azokat az embereket, akiknek a jelenléte az életedben már nem épít téged, vagy lehúz. Neked jogod van magasan szállni, szabadon élni, boldognak és elégedettnek lenni. Jogod van saját célokat kitűzni és képes leszel ezeket elérni. Bármit elérhetsz, előtted az élet és minden pont akkor fog történni, amikor eljön az ideje. Sok-sok öröm és jókedv vár rád az életben.

Nagyon örülök, hogy most itt tarthatlak a kezemben, alig várom azt a sok élményt, amit együtt fogunk átélni. Az összes létező világban még senki nem volt olyan, mint te, és soha nem is lesz újra. Boldogságra születtél. A Napocska is mosolygott, amikor megszülettél.

(Felhasznált irodalom:

John Bradshaw: Vissza önmagunkhoz, A bennünk élő gyermek felfedzése, Duna International, 1990

Alice Miller: A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása, Osiris, 2016

Alice Miller: Kezdetben volt a nevelés, PONT, 2016)

Miért van az, hogy ha valakivel valami rossz történik, akkor sokan képesek empátiával és együttérzően közeledni a másikhoz, míg másokban szinte rögtön rosszalló gondolatok indulnak el? Mekkora probléma ma az empátiahiány és mennyire általános mindez? Ezt a témát vizsgálva előbb-utóbb az áldozathibáztatás témája is felbukkan, mint kiindulópont ahhoz, hogy ezeket a viselkedésmintákat megértsük.

Az áldozathibáztatás első rétege egy önvédő, magunkat megnyugtató mechanizmus része. Természetes reakció egy esetleges veszéllyel szemben.

Elhárító mechanizmusok a félelem ellenében

A veszély kiváltja a félelem érzését. A félelem olyan érzés, amivel nem jó együtt élni, ezért a félelmet az emberek különféle módokon próbálják feloldani. Ezek a módok egyfajta elhárító mechanizmusként védik meg az elménket. Ilyen lehet például a tagadás. (Pl. Feltételezve, hogy a COVID vírus létezik és veszélyes, sok ember szembesült volna általa feldolgozhatatlan mértékű félelemmel. Ezért aztán egyszerűbb volt rögtön azt mondaniuk, hogy ilyen vírus nincs, vagy ha van is, akkor sem veszélyes. - Miközben reálisan ilyen következtetésre a témában különösen jártas, tanult virológusok juthattak csak el hosszú kutatások alapján.) Ilyen elhárító mechanizmus a projekció is, amikor mivel saját magunknak nem engedhetjük meg a félelmet, mások viselkedésében azonosítjuk azt. (Maradva a COVID példájánál, sok a tagadás mechanizmusát alkalmazó vírus-tagadó a vírus létezését elfogadó embereket rettegőknek, félőknek nevezte, miközben így általánosan ez biztosan nem volt igaz mindenkire.)

Az áldozattal azért történt valami rossz, mert az áldozat ezt valamilyen viselkedésével előidézte

A félelem feloldásának az áldozathibáztatással legjobban összefüggő módja a racionalizálás, mint elhárító mechanizmus. A félelemet racionalizálással feloldó ember azt mondja ilyenkor magának, hogy az áldozattal azért történt valami rossz, mert az áldozat ezt valamilyen viselkedésével előidézte (ez az eredője a "Minek ment oda? Miért ezt vette fel? Minek ivott alkoholt?" típusú kérdéseknek). Mindebből pedig azt a következtetést vonja le, hogy ha én nem viselkedem úgy, mint, ahogy az áldozat viselkedett, akkor velem ez nem történhet meg. Sokszor hasznos egy ilyen összefüggés meglátása, olykor azonban ezek a következtetések és gondolatmenetek nem valós tényeken alapulnak, csak magyarázatokkal szolgálnak, de valóságtartalmuk csak felszínes. (Például rendeztek kiállítást megerőszakolt nők ruháiból, bemutatva a nagyközönségnek, mennyire nem valós az a feltételezés, hogy a kihívó ruha az elsődleges oka a megerőszakolásuknak.) Mégis ezzel a gondolattal és magyarázattal a racionalizálást alkalmazó embernek sikerül magát megnyugtatni és a félelemét eloszlatni. Ez az áldozathibáztatás első rétege. (Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ne volna olyan eset, amikor az áldozat valójában valamilyen viselkedésével idézi elő a bántalmazást, az ilyen valós ok-okozati következtetésen alapuló logikus gondolkodás, természetesen nem a racionalizálás elhárító mechanizmusával azonos, simán a jó ítélőképességet, józan paraszti észt és jó helyzetfelismerő képességet jelent. A posztnak azonban nem ez a témája.)

Mindez viszont csak a felszín. Mindenki alkalmaz elhárító mechanizmusokat az élete során. Van aki többet, van, aki kevesebbet. Azt, hogy bizonyos problémával találkozva valakiben a sok-sok lehetséges elhárító mechanizmus közül kiben melyik indul el, ha éppen elindul, az határozza meg, milyen személyisége, értékrendje alakult ki. Ez pedig visszavisz minket a gyerekkorhoz, ami meghatározó a felnőtt személyiség kialakulásában.

Az áldozathibáztatás mélyebb rétege: az empátia elvesztése

Már írtam arról, hogy a ma elfogadott szülői nevelésről egyre több pszichológiai ágazat mondja, hogy sok elemében nem más, mint maga a gyermekek bántalmazása. Sok pszichológus úgy gondolja, hogy mindez hozzájárul ahhoz is, hogy az empátiahiány ekkora probléma lett a mai társadalomban.

A lejátszódó mechanizmus a következő. Például egy fiatal lány az apja vagy egyéb "tiszteletre méltó" rokonok folyamatosan verbálisan bántalmaznak, ugratják, húzzák, viccbe csomagolt sértésekkel illetik akár a külsejéére, akár a szellemi képességeivel kapcsolatban (az egyszerűség kedvéért maradjuk az apai bántalmazásnál a példában, ez egyébként gyakoribb, mint bárki gondolná).

A gyerekeknek óriási igazság érzete van. A lány, gyermekként valószínűleg dühöt érez a bántalmazással kapcsolatban, kikérné magának a dolgot, esetleg lázadozik is ellene. De a családjában korábban és folyamatosan azt tanulta meg, hogy neki az apját feltétel nélkül tisztelnie kell és el kell fogadnia. Azt tanulta meg, hogy amit az apja mond, az úgy van, hogy bármit megtehet, esetleg úgy, hogy mindez a jópofaság, lazaság álcájába van csomagolva.

Ekkor a lány azt tanulja meg, hogy a saját, személyes érzése nem valid. Amit érez (dühöt az apa iránt), azt nem szabad éreznie. Sőt, ha ezt érzi, akkor ő egyenesen rossz, és akár büntetésre is számíthat. A gyerekek ekkor, hiszen épp most tanulják meg az érzelmek kezelését a szüleiktől, esetleg saját anyja közönyét is látva, úgy tudja csak megvédeni magában a tiszteletre méltó apa képét, és saját dühét kezelni, ha saját dühét elfojtja, és elfogadja, hogy amit vele tettek, az nem bántalmazás volt, az nem rossz, az ő apja tehát jó.

Ha azonban az rögzül, hogy az, amit vele tettek, nem bántalmazás, akkor maga ez a cselekvés válik elfogadhatóvá. Nemcsak vele szemben, hanem bárkivel szemben.

Tehát amikor azt fogja látni, hogy a szomszéd kislányt ugyanígy ugratja az apja vagy más "tiszteletre méltó" személy, aki dühös lesz, akkor ő is nevetni fog a szomszéd lány dühén és nem fogja észrevenni, hogy a szomszéd lányt bántalmazzák. Nem fogja észrevenni, mert nem veheti észre. Hiszen, ha észrevenné, hogy a szomszéd lányt bántják, akkor azt is észre kellene vennie, hogy őt is bántották. És azt is észre kellene vennie, hogy az apja nem jó. Azt is észre kellene vennie, hogy az apja bántalmazó. Ezt pedig, főleg felnőttként már nagyon nehéz belátni. Már úgy érzékeljük, ami elmúlt, elmúlt, minek felhánytorgatni a múltat, mégis ember lett belőlem, ezen kívül tényleg olyan jó embere, egyébként is szegény már öreg stb.. a kifogások sora egészen hosszú.

Az empátiahiány kialakulásának első lépcsőfoka a saját magunk érzései iránt érzett empátia elvesztése

Így alakul ki az empátia hiány, amit aztán adunk tovább generációról generációra. Hiszen, ha a példabeli lányok anyjai nem szenvedtek volna el hasonló bántalmazást, észrevették volna a bántalmazást, felléptek volna a bántalmazó ellen és megvédték volna a lányaikat. Akkor aztán azok a lányok is megtanulták volna, az anyai minta alapján, megvédeni önmagukat. De a példabeli anyák hagyták mindezt. Miért? Mert nem vehették észre a bántalmazást, mert túlságosan nagy teher és fájdalmas lett volna számukra azzal szembesülni, hogy ők is elszenvedték mindezt ráadásul egy olyan embertől, akit szeretniük kellett.

Így zajlik a nevelés mentén is a gyermekek folyamatos bántalmazása a társadalmunkban a felnőttek legnagyobb közönye mellett. Hiszen ezek a felnőttek nem vehetik észre a bántalmazást, hiszen akkor azzal is szembesülniük kellene, hogy mindez velük is megtörtént és az nem volt oké, az nem volt jó és a "tisztelt" felnőtt, aki velük ezt megtette nem volt jó ember, annak ellenére, hogy a társadalom megkövetelte tőlük, gyereketől, hogy őket tiszteljék, mert szülő, mert pedagógus, mert tanár stb...

Ez az áldozathibáztatás mélyebb rétege.

A kígyó a saját farkába harap

Valamilyen szinten mindannyian áldozatok voltunk, hiszen mindannyiunkat bántottak már meg igazságtalanul. Az, hogy az akkor keletkező dühöt az illemszabályok miatt nem lehetett megélni, kiváltotta bennünk a saját magunkkal szembeni empátia elvesztését. Nem lehettünk empatikusak saját dühünkkel és fájdalmunkkal szemben, ezért már nem tudunk empatikusak lenni másokkal szemben sem. A kör bezárul, a rendszer logikus szabályok mentén él tovább velünk. Az így felépített rendszerben az adott bántalmazó cselekvés morálisan elfogadható cselekvéssé vált, az adott bántalmazó agresszor pedig tiszteletet érdemlő ember maradt. Ez a folyamat úgynevezett "pszichológiai előnye".

Az áldozathibáztatás, empátiahiány és az agresszor védelme hármas kérdéskör ebben a rendszerben fonódik össze szorosan és tartja fenn és termeli újra önmagát. A jelenség annyira általánossá vált, hogy ma már külön iparág épül az "érzékenyítő tréningre", számtalan cégnél lehet ilyen tréningre jelentkezni, és vannak munkahelyek, ahol kötelező ezeken részt venni. A tréningnek az a funkciója, hogy az embereket megpróbálja megtanítani arra, hogy mi számít morálisan elfogadható és morálisan elfogadhatatlan cselekedetnek, mit jelent a bántalmazás és milyen formái vannak, igyekszik kiváltani az áldozattal való együttérzést. Szomorú tükör ez a társadalom számára.

A saját életünkben az "áldozathibáztatás"-"agresszor védelme"-"empátia hiány" hármas megértése és ezáltal okozott problémák feloldása hosszú önismereti munka által tud megtörténni. Érdemes azonban szembe nézni a múlttal és megérteni azt, mert azt az energiát, amit az áldozathibáztatásba vagy egymással való parttalan vitatkozásba ölünk, fordíthatnánk saját életünk építésére is, ez pedig hosszú távon a sikeres élet alapvető feltétele. Ne féljünk szembenézni saját bántalmazóinkkal, hogy felismerjük a körülöttünk történő bántalmazást is. Ez az első és nagyon kicsi lépés, amivel jobbá tehetjük a világot és a jövőt, gyerekeink jövőjét.

Minden szeretetben van egy alapkérdés: őt szereted-e vagy magadat és a vágyaidat szereted benne? Írja Vekerdy Tamás a Jól szeretni című könyvében.

A fenti kérdés jól fogalmazza meg a nevelés két alapkérdését is, amik a szülők / nevelők két szélsőséges felfogását is mutatja. Ezek a skála két véglete és közte számtalan árnyaltabb és kevert eset található, de szemlételesebb a két véglet alapján megközelíteni a kérdést. Ez a két véglet pedig, ami meghatározza a nevelést, a szülők két motivációja:

• Legyél az, aki vagy, ehhez foglak hozzásegíteni, vagy
• Legyél az, akivé én akarlak tenni.

Míg az első hozzáállás szabadságot ad a gyerek számára, addig a második az elvárásokon keresztül rabságban tartja a gyereket, majd később az így felnevelkedett felnőttet is.

A fentiek alapján sok szakember azt fogalmazza meg, hogy elég jól akkor szeretünk valakit, ha szabadságot adunk a másiknak, amennyire tőlünk csak tellik azért, hogy saját maga lehessen és ezáltal a saját valódi lehetőségeihez és képességeihez juthasson el az életútján.

De van, aki még ennél is tovább megy. Gothe például még kiegészíti ezt az elképzelést. Ő azt írja, hogy ha csak aszerint nézünk valakire, hogy ő éppen akkor, abban az adott pillanatban milyen, akkor sem szeretjük elég jól. Ha elég jól szeretünk valakit, akkor aszerint is látjuk őt, hogy az adottságai és lehetőségei alapján kivé válhat.

A szerető szem ezek alapján képes arra, hogy adott gyerekbe "belelássa" a siker lehetőségét.

Számos példa mutatja, hogy az ilyen nevelők jelenléte a gyermekek életében mennyire előresegítik őket az életútjukon. Nagyon sok pszichológiai kutatás készült a témában, amik jelentős eredményeket elért emberek életrajzait kutatták. A megállapításuk pedig az lett, hogy mindegyikük életében volt legalább egy személy, aki bizalommal és várakozással tekintett rájuk.

Valószínűleg mindenki ismeri Edison történetét, aki világhírű feltaláló lett, amiben nagy szerepe volt anyjának, akitől a legnagyobb ajándékot kapta, amit csak kaphatott: bízott benne. Bízott benne annak ellenére, hogy fia iskolai tanítója így vélekedett : "Nála tehetségtelenebb gyereket még nem hordott hátán a föld. Nincs értelme a taníttatásának, úgysem ragad rá semmi".

De ugyanígy tehetségtelennek tartották Churchillt is, akinek az életében egyik tanára volt az a személy, aki meglátta, hogy ebben a kisfiúban van valami. Churchill pedig élete végéig levelezett vele, miközben a XX. század egyik legnagyobb államférfija lett.

Ma már mindezen tudás birtokában sokat tehetünk azért, hogy a következő generáció élete jobb lehessen. Különösen most, a COVID idején, nagyon fontos, hogy meglássuk nincs összefüggés iskolai eredmények és sikeres emberek között. Hogy sem magunkat, sem a gyereket nem érdemes szívatni hibás elvárások miatt. Hogy a Föld nem áll meg fülsüketítő fékezéssel egy-egy rossz jegy miatt. Hogy jó lesz az úgy is, ha éppen görbül. Hogy ahogy Vekerdy mondja, az életben való "bevállás", a sikeres élet és az iskolai teljesítmény között a legritkább esetben van csak kapcsolat.

Nyilván minden szülő szeretné, ha gyerekéről csak csupa jót hallana az óvódában / iskolában, nem lenne problémás gyerek, és büszkélkedhetne vele az ismerősei előtt is. A kérdés, hogy ez az elvárás valóban a gyerekünk érdekeit és későbbi sikeres életét célozza-e vagy saját magunk egóját szándékozik fényezni. Jó, ha ezeken a kérdéseken elgondolkodunk néha, amikor kikerülünk a hétköznapi taposómalomból. És gyermekünk elvárásunkon aluli teljesítménye esetén jusson eszünkbe például Simon Cowell, az X Faktor világhírű és kőgazdag producere, akinek még csak érettségije sincsen, mert 16 évesen kimaradt a középiskolából.

A HVG Könyvek kiadásában jelent meg L Sipkovics Erika könyve, a Szeretettel sebezve. Ez a könyv egy nagyszerű belépő az önismeret világába. Személy szerint nem tartom a legjobb könyvnek a témában, de azt tapasztaltam, hogy a könyv rendkívül sok aha-élményt nyújt azoknak, akik önismereti munkára adják a fejüket. Itt az új év, ha csak annyit fogadunk meg idén, hogy elolvasunk egy könyvet, akkor azt ajánlom, legyen ez az.

A könyvről a youtube-on a Tanulom magam csatorna is jelentetett meg ajánlót, így ha valakit jobban érdekel a téma és nincs kedve olvasni, ott is sok hasznos információt talál majd és eldöntheti, hogy elolvassa-e a könyvet vagy sem.

A könyv nagyon jó felépítésű, az első részben található egy rövid és érthető elméleti leírás a kötődésről.Ezután különböző szülő típusokat mutat be a könyv. Nagy előny, hogy minden típust ugyanazokon a feltételeken keresztül mutat be, így könnyen eligazodhatunk a típusok között. A könyv minden fejezet végén és a könyv legvégén is rengeteg gyakorlatot, megfontolnivalót tartalmaz, amik pedig abban segítenek, hogy mit tehetünk, ha magunkra vagy a szüleinkre ismertünk a különböző típusokban.

Mivel mindenkinek vannak szülei, ez a téma mindannyiunkat érint. A legtöbb felnőttkori probléma gyökere a gyerekkorból fakad, az önismereti munka pedig általában a szüleinkhez való kapcsolat elemzésével kezdődik. A szüleinkkel való kapcsolat ugyanis az egész életünket nagy mértékben meghatározza.

A gyerekkori élményeket jó tudatosítani, mert azok sokszor tudattalanul fejtik ki a hatásukat a felnőtt életünkben. Szabotálják saját életünk céljainak elérését, szabotálják párkapcsolatainkat, gondokat okoznak a munkahelyünkön és nem értjük, miért van az, hogy mindig csak a baj van velünk.

Kedvcsinálóként íme egy rövid összefoglaló a könyvben bemutatott szülő típusokhoz. Előre szeretném vetíteni, hogy a szülőtípusok a való életben sohasem tisztán jelennek meg, de ilyen szélsőséges formában bemutatva, könnyebb megérteni őket. A könyv minden szülőtípusnak külön fejezetet szentel, így az itt szereplők valóban csak kedvcsinálóként funkcionálnak:

1. A túlféltő vagy túlkötődő:

Az ilyen szülő készséges, védelmező, segítőkész, de nem tud elég önállóságot adni gyerekének. Megvédi a gyerekét attól, hogy kudarcot valljon, viszont így sokszor elveszi tőle a lehetőséget, hogy a gyerek saját kíváncsisága által hajtva fel akarja fedezni a környezetében lévő világot, új dolgokba kezdjen. Az ilyen szülők általában nem pontosan ítélik meg a helyzet veszélyességét, ezért túlféltik saját gyermeküket.

Az ilyen szülők gyerekei gyakran megszokják, hogy értük és helyettük a környezetükben lévő emberek megtesznek dolgokat. Például nekem van egy kollégám, aki bár 35 éves és szüleitől külön él, még a mai napig, édesanyja hetente jár hozzá mosni és takarítani. Az egészséges párkapcsolat kialakításának magától értetődően akadálya ez a hozzáállás az élethez.

2. Szülősítő szülők:

Szerepcserének is nevezi a pszichológia azt a folyamatot, amikor a szülő azt várja el gyermekétől, hogy saját szülője szülőjeként viselkedjen. Gyakori ez azokban a családokban, ahol a szülő valamilyen betegségben szenved, vagy annyira elfoglalt, hogy a gyerek kénytelen átvenni a szülője feladatait. Amikor több gyerek is van, a legidősebb gyereket gyakran szülősítik, neki a feladata, hogy a kisebbekre vigyázzon, értük menjen az óvodába stb.

Az egyik terápiás csoportban találkoztam egy sráccal, akinek édesapja alkoholista volt. A szülei elváltak, édesapja teljesen egyedül élt. A fiú magára vállalta, hogy apja fizetése az ő bankszámlájára került jóváírásra, és ő minden hónapban beosztotta apjának a pénzt, ügyelve arra, hogy csak annyi pénzt adjon neki, hogy alkoholra már ne, vagy csak kis mértékben jusson pénze. Mivel neki már volt gyerek (az apja) ezért az összes párkapcsolata tönkrement, ahogy komolyabbra fordulhatott volna és gyerekvállalás szóba jöhetett volna.

Az ilyen gyerekek felnőve szinte kötelességüknek tartják, hogy másokról gondoskodjanak, ők az örök megmentők, akik akkor is megmentenek bárkit, amikor az áldozat ezt nem is kérte tőlük.

3. Imodár:

A túlkövetelő szülő azt tanítja meg gyerekének, hogy akkor szerethető, ha jól teljesít. Az ilyen szülőt mindenki irigyli a környezetében, milyen okos és szorgalmas gyermeke van. A szülő nyeresége ez a figyelem és elismerés, amit a gyerekén keresztül kap. A mai teljesítményelvű társadalom kedvez is ennek a szülőtípusnak. A szülők mindenféle külön órákra hordják a gyereket, mert "mindent meg akarnak neki adni". Az ilyen gyerek fő motivációja gyakran az , hogy elnyerje a szülei elégedettségét, vagy éppen fellázad a sok elvárás ellen.

Felnőttként aztán gyakran ők azok, akik folyton túlóráznak, maximalisták, a hiba és a hibázás lehetősége szégyenteljes számukra. Annak ellenére, hogy a hiba az életünk természetes velejárója és csak az nem hibázott még soha életében, akinek nagyon rossz az emlékezőképessége.

Az egyik dráma csoportban volt egy lány, akinek az általános iskolától kezdve a házi feladatát minden este az anyja is megnézte. Mesélte, hogy rendszeresen tépte ki a füzetéből az egész oldalt és kellett előről kezdenie sokszor késő este még akkor is a házi írást, ha tartalmilag jó volt a megoldása, de külalakra nem volt szép az anyja szerint. Ma felnőttként azzal fordult terápiába, hogy akárhányszor is vált munkahelyet, előbb utóbb kivívja magának azt a szerepet, hogy szinte mindent ő csinál, egyfolytában dolgozik és semmi szabad ideje vagy magánélete nincsen.

4. A szuperszülő:

A szuperszülő az, akinek az a meggyőződése, hogy mindent jobban tud. A viselkedésével elbizonytalanítja a gyermekét. Az ilyen szülő felnőtt gyereke életébe is folyamatosan beleszól és kritizál. Neki soha semmi nem elég jó. Rosszul éli meg, ha gyermekének valamiről más véleménye van.

Az ilyen szülő gyermeke az így kialakult kisebbrendűség érzését nem tudja letagadni. Mindenki egyszerre látja rajta.Gyakran válnak áldozattá. Megpróbálnak megfelelni a környezetüknek és gyakran morfondítroznak azon, vajon mások mit szólnak majd a viselkedésükhöz. Állandó megerősítésre van szükségük arról, hogy ők jók. Az is előfordul, hogy az ilyen gyerekek felnőttként kompenzálják a bennük lévő kisebbségi érzéseket.

Egy majdnem 40 éves nő mesélt egyszer arról a terápián, hogy egy vasárnapi ebédnél az asztal megterítésekor milyen félelmet érzett, hogy a sült húsos edény alá az apja számára is megfelelő edényalátétet tette-e, mikor apja megjelent és közölte, hogy nyilván nem, egy másik edényalátét mennyivel megfelelőbb a forró edény alá. Utólag ránézve a szituációra két teljesen ugyanolyan anyagú és méretű edényalátétről volt szó, egyedül alakjuk tért el, de mindkettő tökéletes volt arra a célra, hogy az asztal ne égjen meg a forró edénytől. A szuperszülőnek azonban minden pillanatban tükröznie kell a gyereke számára, hogy ő jobban tudja. A nő még szinte 40 évesen is kóros önbizalomhiánnyal küzdött.

5. Érzelmileg zsaroló szülő:

A mártír szülőt könnyű megismerni a mondatairól. Az ilyen szülő kommunikációja kettős: feláldozom magam érted, de a terhemre vagy. Manipulatív, az érzelmekre hat, lelki függőséget alakít ki a gyerekével szemben. Valami olyasmit mond a gyerekének a viselkedésével, hogy ha te nem lettél volna, akkor mi minden más jobb lehetett volna és azért, mert én mindezt feláldoztam érted, hálával tartozol.

Az ilyen szülő gyereke felnőttként állandó bűntudattal küzd. Például, ha bárki a környezetében szomorú vagy szótlan, akkor ő azon gondolkodik, vajon ő mit csinált rosszul, amivel a másikat megbántotta. Felnőve kész arra, hogy szüleit szolgálja. Például azon fáradozik, hogy az elvárhatón túl is valahogyan jobb kedvre derítse a szülőjét és a kedvében járjanak. Hálájuk jeléül például nyaralni viszik őket.

6. A jófej szülő:

Az ilyen szülő lemond az oltalmazó szülői szerepről és felelősségvállalásról. Általában neki is túl szigorú szülei voltak és nem akarja ezt a mintát megismételni, vagy az ő szülei is jófejek voltak és az ő viselkedésüket utánozza. Ő lesz a gyerek legjobb barátja, haverja, engedékeny, elmosódnak az ő és a gyereke közti határok. Ilyenkor gyakran olyan bizalmas információkat oszt meg a gyerekével, ami túl nagy vagy egyáltalán nem megfelelő érzelmi terhet ró a gyerekre. A gyerek olyan problémákat kaphat a nyakába, amikhez semmi köze. Egyik drámatársam például impotenciával küzdött, amikor kiderült, hogy apja rendszeresen mesélt neki gyerekkorában a saját nemi szervének a "működéséről" vagy a "működésének hiányáról". Akkor, tinédzserként ő büszke volt az apja és a közte lévő haveri és közeli kapcsolatra.

7. A távolságtartó szülő:

Az elérhetetlen és megközelíthetetlen szülő. Ez előfordulhat valamilyen betegség következtében is, vagy mert a szülő túl sokat dolgozik, nincs ideje a gyerekére. Az ilyen szülő elvárja, hogy gyereke a saját fejlettségi szintjéhez képest sokkal önállóbb legyen és ne zavarja őt.

Az ilyen gyerek felnőve éhezik a szeretetre. Mivel nem volt része meleg, érzelmekkel teli kapcsolatban a szülőjével, saját érzéseivel sincsen teljesen tisztában. Nehezen kezeli őket. Az önbecsülése sérül a szülői megerősítés hiányában.

8. A bántalmazó szülő:

A bántalmazásnak sok formája van, fizikai, testi, lelki, szavakkal bántó... Általában a családban történt bántalmazásoknak közös jellemzője a tagadás, a titokképzés és a tabusítás, ami kivétel nélkül ahhoz vezet, hogy a bántalmazott elveszíti saját igazságát. Ezt a témát rendkívül sok könyv és cikk dolgozza még fel, így ezen a könyvön kívül érdemes részletesebben is utánamenni ennek a témának. Mivel a gyerek a szüleit idealizálni akarja, azt nem láthatja meg, hogy őt bántotta a szülője, és a gyerekek alapvetően egocentrikusak, úgy gondolják, ők a hibásak, megérdemelték a bántást. Az ilyen bántalmazások feldolgozása pszichoterápia keretében lehet sikeres.

9. A bátorító vagy elég jó szülő:

Donald Winnicott az 1960-as években használta először ezt a fogalmat. Arra hívta fel ezzel a figyelmet, hogy nincs tökéletes szülő, de van elég jó szülő. Egy elég jó szülő gyermeke már élhet egészséges felnőtt életet. L. Sipkovics Erika szerint a bátorító szülő arra biztatja gyerekét, hogy egészséges természetességgel élje meg az érzelmeit, és életkorának megfelelő önállóságot biztosít neki, viselkedésével pedig példát mutat a gyereke számára.

 A könyv összesen majdnem 400 oldal, így lehetetlenség átadni egy kis posztban a mondanivalóját, ez a kis összefoglaló inkább csak kedvcsináló azoknak, akik magukra vagy szüleikre ismertek a fentiekben. A könyv útmutatást ad és gyakorlatokkal is segít, hogy elindulhassunk a gyógyulás útján.

A mai társadalom szomorú és elkeserítő tükröt tart nekünk.

A szülők gyakran egymással versenyezve bántalmazzák gyerekeiket és mindezt a társadalom legnagyobb közömbössége mellett.

Naponta hallani szülőket, ahogy arról mesélnek, gyerekeiket milyen módon igyekszenek jó kislánnyá, vagy illemtudó kisfiúvá nevelni. A gyerek  szellemi fejlődését elősegítendő mindenféle fejlesztő és tanító szándékú játékot vesznek nekik, nem hagyják őket szabadon játszani. ("Játszani is engedd" József Attila)  (Vekerdy Tamás véleménye szerint, csak az a gyerek nem fejlődik, akit fejlesztenek.) Vagy azt mesélik egymásnak, melyik gyerek állt fel előbb, mikor kezdett nőni a foga, vagy hogy milyen korán megtanulta a számokat, betűket. Őrült versenyhelyzeteket alakítunk ki. Már az óvodában szintfelmérő feladatokat adnak a gyerekeknek és igyekeznek topmenedzser tulajdonságokat nevelni beléjük, és a sok-sok különböző egyéniséget egy séma szerint osztályozni. Bizonyos tulajdonságokat jónak, másokat hibásnak minősítenek, melyek majd a gyermek későbbi életében életbevágóan fontosak lesznek szerintük. Ez nagyon beteg.

Miközben mindezt teszik a szülők a gyerekekkel, elmaradt a gyerekekkel való valódi, őszinte foglalkozás, mert arra már nem jut idő.

A gyereknek azonban a fentiekkel ellentétben arra van szüksége, hogy a nevelői tiszteletben tartsák, toleranciát mutassanak érzéseivel kapcsolatban, érzékenyek legyenek a szükségleteire és sérelmei iránt. John Bradshaw írja, hogy a szülő a gyerek számára tükör funkcióval bír. Az újszülött első alkalommal saját édesanyja szemében tükröződve látja meg magát. A szülőknek így az is feladata, hogy segítsenek gyerekeik számára abban, hogy a gyerekek a saját érzéseik között eligazodjanak. Segítsenek nekik megérteni, hogy lehetnek dühösek, amikor bántják őket és segítsenek nekik abban, hogy tudják ezeket az érzelmeket is egészségesen megélni és feldolgozni.

Az, hogy nem osztályozzuk jó és rossz minősítő jelzőkkel az érzelmeket, még nem jelenti azt, hogy neveletlen gyerekeket gyártanánk sorozatban. Egy elég jó szülő saját szabadsága ugyanis természetes határt szab a gyerek viselkedésének is. Azaz a gyerek inkább tanulja meg a viselkedés formáit utánzás, a saját szülei viselkedésének utánzása által, mintsem fejlesztő vagy nevelő útmutatások alapján.

A mai nevelésnek hívott viselkedéssorozat, amit a szülők követnek a gyűlölet melegágya. És kétféle sérült személyiség kialakulásának kedvez. Az egyik a szörnyeteg, aki a gyűlöletét mások ellen fordítja (zsidók, migránsok, oltottak, nem oltottak, maszkot viselők, maszkot nem viselők). Ez a személyiség aztán később alkalmas célpontja mindenféle politikai megfontolásoknak, és könnyen válik felhasználhatóvá politikai célokra a gyűlölet tárgyának cserélgetése által. A másik az olyan altruista személyiség, akik dühüket és haragjukat maguk ellen fordítják, és ebbe akár bele is betegednek. Ők a depressziósak, túlalkalmazkodóak, mindent elviselők.

A mai nevelés általam legnagyobb hibáinak tartott elemeit az alábbiakban szeretném címszavakban felvillantani (Alice Miller: Kezdetben volt a nevelés című könyve alapján):

• az értékek viszonylagosak: a rangsor és a hatalom dönti el, hogy egy adott cselekedet jónak vagy rossznak számít.

Ennek látványos példája, amikor a szülő a verekedő gyerekét azzal akarja megnevelni, hogy megveri büntetésből. A gyereket ez teljesen összezavarja. Amikor a szülő agresszív, az nem hiba, de amikor ő agresszív, az rossz.

Ugyanez merül fel ma az elektromos kütyük kapcsán is. A szülők annyit használhatják a telefonjukat, amennyit akarják, nézhetnek tévét, de amikor a gyerek akarja ugyanezt, az már rossz

• az érzelmek is viszonylagosak: a hierarchia dönti el, hogy adott érzelem jó vagy rossz-e

Attól függően, hogy ki érzi, lehet egy érzelem elfogadható vagy elfogadhatatlan. Erre az alábbi példákat tudom felhozni:

• lehetetlenség egyszerre igazat mondani és senkit sem megsérteni

Gyakori példa, hogy egy gyereket bocsánat kérésre kényszerítenek a szülei valamilyen a szülők által elfogadhatatlan cselekedet miatt. Például, mert nem akarta odaadni a játékát a szomszéd kisgyereknek. És ez a tette a szülőben azt a félelmet ébresztette fel, hogy a gyerek irigy felnőtt lesz, ezt pedig szeretné belőle kinevelni. Ezzel gyakorlatilag a gyerekek azt tanulják meg, a saját őszinte érzelmeik felvállalhatatlanok, le kell őket hazudni.

Vagy manapság nagyon gyakori a népszerűség problémája is. Mindenki büszkébb a gyerekére, ha azt mesélheti, hogy az ő gyerekét mindenki szereti, mert olyan rendes gyereknek tartják. A gyerekek körében pedig a menőség, a népszerűség, hogy mindenki szeressen, soha korábban nem látott elvárássá vált. Senkit nem fog szeretni mindenki. Pusztán a személyünk sok embernek szimpatikus, vagy ellenszenves, az érzéseinkkel pedig van, hogy megbántunk másokat és van, hogy mások bántanak meg minket. Nem szabadna, hogy ez a népszerűség ilyen központi helyet foglaljon el a személyiségünk értékrendjének kialakulása során.

• hazugság nélkül hálát mutatni, ha nem érzünk hálát

A fentihez kapcsolódik, amikor arra kényszerítjük a gyereket, hogy valamit, aminek nem örül, köszönjön meg.

• a gyereknek meg kell tanulnia, hogy a nevelő, referencia személy, tanító vagy szülő szeszélyeit és abszurditását ellenállás és gyűlölet nélkül fogadja el.

A gyerek kénytelen ezeket a szeszélyeket elfogadni, hiszen többnyire függő viszonyban van ezektől a személyektől. A túlélése, a továbbtanulása stb. függ tőlük.

A szeszélyek ilyen mértékű elviselése azonban emberfeletti teljesítmény, amit csak a gyerekektől követel meg a társadalom, felnőttektől soha.

Képzeljük csak el, hogy felnőttként ilyen nem történhet meg velünk. Ha valamilyen megalázó helyzetbe kerülünk, ritka az a helyzet, hogy nem léphetnénk ki belőle, vagy legalább nem mondhatnánk el az ezzel kapcsolatos érzelmeinket, tilos lenne dühösnek lenni a minket bántalmazókra. A gyereknek ez az opció nem adatik meg. Neki bocsánatot kell kérnie, hálásnak kell lennie. És az érzelmeiket kontroll alatt kell tartaniuk. Mert csak így lehetnek jó kislányok és jó kisfiúk.

Azonban lehetetlenség a szülő kegyetlenkedéseit nem észrevenni és egyszerre autonóm felnőtté is válni, a gyerek szükségképpen lelki sérüléseket fog szerezni, ami által sohasem lehet egészséges felnőtt.

• a test piszkos és undorító

Az emberi test teljes tabu sok családban. A gyerek nem érti a szülő felháborodását, amikor boldogan mutogatja az újonnan felfedezett nemi szervét, és nem érti azt sem, hogy ez miért nem volt probléma, amikor a kislábujját találta meg ugyanilyen örömmel.

Ugyanakkor itt is megjelenik a hatalom szerinti differenciálás is. A felnőttek sok szexuális visszaélést követnek el a gyerekekkel szemben, melyek gyakran következmények nélkül maradnak.

• engedelmességre nevelés a referenciaszemélyeknek: a felnőtteknek való teljes alávetettség

A neveléssel közvetített értékrend hierarchia mentén határozódik meg. Én még azt is megkockáztatom, hogy ez a szülői bántalmazással szembeni gyermeki tehetetlenség, sőt az ezért történő hála szülői kikövetelése, sok emberben hatalomvágyhoz is vezet.

• Az engedelmességre nevelés következményei:
  • újabb alárendelődésre való azonnali készség (pedagógus, főnök vagy diktátor, mint szülő)
  • aki semmi mást nem fejlesztett ki magában, mint a mások parancsainak való engedelmességet, szinte elvesztette annak lehetőségét, hogy saját belső értékrendje alakuljon ki, az értékrendjét a hierarchia fogja befolyásolni, az ilyen ember könnyen irányíthatóvá válik
  • az ilyen ember észre sem veszi, ha valami morálisan valójában vállalhatatlan történik  a környezetében (például a TV2 érzékenyítő trainingeket kényszerült tartani az alkalmazottainak miután az egyik valóságshowban szexuálisan bántalmazott egy férfi játékos egy női játékost, és a tévé munkatársai nem vették észre, hogy bántalmazás történt, hiszen Magyarországon a nők tárgyiasítása általánosan elfogadott)
• a szülők neveléssel belénk vert utasításai (legyél kedves, legyél hálás, legyél pozitív, legyél erős, a fiúk nem sírnak ...) a belső értékrendet helyettesíti.

Ezek jó alapot adnak az aktuális politikai irányzatoknak is, hiszen a neveléssel ily módon közvetített értékek bármikor lecserélhetőek a politika kénye-kedve szerint, az adott környezethez igazíthatók (pl. náci Németország: a zsidók üldözése; mai Magyarország: a nők tárgyiasítása)

• ha mindig megmondták, mi a jó és mi a nem helyes, ha soha nem volt lehetőségünk a saját érzésekről tapasztalatokat szerezni, és a kritika leghalványabb jele is életveszéllyel járt, mert a szülők nem viselték el, megmarad a szülők idealizálása. A gyerek így élethosszig tartó bűntudattal és bénító hálával a szülőhöz lesz kötve.

A másik probléma ezzel, a szülők idealizálásán kívül, hogy megjelenik a bántalmazással szembeni teljes vakság, közömbösség és közöny. Mivel megtanultam a nevelés által, hogy bizonyos cselekedet, amit a szülő a gyerekkel tesz, nem bántalmazás, azaz engem nem bántalmaztak, hanem neveltek ("sőt néhány atyai / anyai pofon még jót is tett nekem"), akkor azt sem fogom észrevenni, ha a környezetemben valaki ugyanezeket a bántalmazásokat szenvedi el. Nem vehetem észre. Hiszen, ha észrevenném, azzal is szembesülnöm kellene, hogy velem is ugyanez történt. És az bántalmazás volt. Azaz az én szülőm is bántalmazó volt. És itt bezárul az ördögi kör, mert az idealizált szülő soha nem lehet bántalmazó.

Ez aztán ahhoz vezet, hogy bizonyos emberek semmilyen együttérzést nem tudnak mutatni bántalmazott emberekkel szemben. Vagy ennél is tovább mennek és elindul az áldozat hibáztatása (minek ment oda?, miért ezt a ruhát vette fel?, minek ivott alkoholt? lehet hallani gyakran szexuális erőszakot átélt áldozatokkal szemben)

• ezek az emberek általában nagyon határozottak, hiszen úgy gondolkodnak, mint a többség, rendkívül nagy magabiztossággal rendelkeznek, miközben ők a leginkább befolyásolható elemei a társadalomnak

Sok pszichológus tartja, hogy a rosszul működő családokból pszichoterápiára eljutott áldozat általában a család legegészségesebb tagja, mégis őt kezelik.

Ugyanígy az érzelmeknek is a fentiek szerinti hierarchikus rendszerbe való beépítése rendkívül sok sérülést okoz a gyermekek lelkében, és sérült felnőtteket nevelnek ki. Tele elfojtott, letagadott érzelmekkel, melyeket szavakkal kifejezni lehetetlen. De ezek az érzések folyamatosan kiutat keresnek maguknak és játszmákban, játszmahegyekben sülnek ki, megjelennek furcsa dühkitörésekben, szenvedélybetegségekben vagy  más betegségeket okoznak. Az érzelmek kontroll alatt tartása rendkívül sok energiát emészt fel.

Tapasztalataim alapján biztos vagyok abban, hogy ez az energia azonban felszabadítható. A megfagyott érzések elérhetőek, felolvaszthatóak, átélhetőek. Nem kell többé kontroll alá helyezni őket. Mindehhez egy komoly önismereti munka kell egy olyan értő tanúval (pszichológussal), aki megengedi nekünk a szüleinkkel vagy más minket bántalmazó emberekkel szemben ezeknek az érzéseknek a validálását és megérzését.

Az érzelmek ilyen formán történő felszabadítása aztán felszabadít minket is. Rengeteg energiánk lesz, amik a saját életünkbe fektetve segítenek a saját céljaink elérésében. Rengeteg ilyet láttam már sikeres terápiát átélt embereknél. Magánéleti sikerek, karrier sikerek és egy őszinte és szabad élet lehet a jutalma annak, ha ezen az úton végigmegyünk.

Szomorúság tölt el, amikor egy terápiás csoportban ülők közül sokan úgy nyilatkoznak:

"Nekik nem is volt olyan rossz gyerekkoruk." "Amikor a többieket hallgatja, arra gondol, ilyen borzalmak velük nem történtek." Az egyik drámacsoport vezetője, amibe jártam, egyszer erre azt mondta: "Mi sosem találkoztunk volna, ha ez így lenne."

Aztán ahogy telik az idő, kivétel nélkül kiderül, hogy igenis vérlázító, megbotránkoztató vagy egyszerűen csak kegyetlen, szívtelen módon bántak velük a szüleik, vagy valaki a környezetükben, aki közel állt hozzájuk kisgyerek korukban. Volt akit szavakkal bántottak, gúnyolódtak rajtuk, például a külsejükön. Volt akit fizikálisan is bántottak. Vannak bántalmazás formák, amiket nehéz észrevenni. Egy szexuális erőszakról elég egyértelmű a kívülálló számára, hogy erőszak, bántalmazás történik. (Bár az elszenvedő áldozat itt is sokszor vak marad erre, főleg, ha gyerekkorában történt vele.) Ehhez képest egy lelki terror vagy gúnyolódás által történt bántalmazás sokkal jobban rejtve tud maradni.

Nekem ez a vakság összecseng azzal, amit John Bradshaw megállapít a könyveiben (John Bradshaw: Vissza önmagunkhoz). Az, hogy felnőttként sem látjuk a velünk történt bántalmazásokat, azt mutatja, hogy még korán elvették tőlünk annak a lehetőségét, hogy a bántalmazónkkal szemben érzett érzelmeinket kifejezzük, megoszthassuk, elmondhassuk, szóvá tehessük és megélhessük. Ha pedig elvették tőlünk az érzelmeinket, tulajdonképpen saját valónkat vették el tőlünk. Ez a lehetőség tehát elveszett.

Az egyik legrosszabb dolog, ami egy áldozattal történhet, hogy elveszti a lehetőségét annak, hogy az érzéseit elmondhassa és megélhesse. Teljesen egyedül marad az érzéseivel és elhárító mechanizmusokkal, játszmákkal próbálja elfojtani, hasítani, projektálni stb., játszmákon keresztül megszabadulni tőlük.

Ez azt jelenti, hogy ugyan elvesztette a lehetőségét, hogy szavakkal kommunikálja az érzéseit, de a teste, a lelke minden más csatornán keresztül az élete szinte minden pillanatában kommunikálja ezt az érzést.

Mi ezzel a baj? Az, hogy a saját élete élése helyett, ez az ember felnőve ennek a traumának a kommunikálásával tölti az idejét, pedig ugyanebben az időben élhetné akár a saját életét is.

És mi által kommunikálja a bántalmazást? A testtartása, a beszédhangja, a non-verbális kommunikáció egyéb formáin keresztül. Rosszabb esetben betegségekkel. Az evéshez való viszonyával. Túlevéssel vagy az evés megtagadásával. Bűncselekmények elkövetésével. És még sok egyéb módon.

Számos példa van erre. Több tanulmány is született abban a témakörben, ami bűnözők előéletét vizsgálta. Ahol az elmebetegség nem igazolódott be, kivétel nélkül kiderült, hogy olyan emberek követték el a bűncselekményeket, akiknek hányadtatott gyerekkor jutott. A Le Monde 2003. júnuis 8-i számában jelent meg egy hosszabb írás Patrice Alégre nevű tettes gyerekkoráról, ami alapján Alice Miller A test kiáltása című művében még azt is megkockázatatja, hogy a bűncselekmény, ami már a szemünk elé kerül, nem az első bántalmazás, hanem egy hosszú folyamat utolsó történése lehet. Illetve több kutatás is szól prostituáltak előéltéről is, melyek azt állapítják meg, hogy a prostituáltak döntő többségével szexuális visszaélések történtek gyerekkorukban.

Ezek a tettek, mind olyan tünetek, amik iránytűk is lehetnének a kezünkben. Minél többet tudok a témáról, annál egyértelműbb. Vannak tettek, melyek és a korábban elszenvedett bántalmazás között, teljesen világos  determinisztikus kapcsolat van. Mégsem akarja ezeket senki sem látni?

A gyerekekkel szembeni bántalmazás magától értetődővé vált mára. A pszichoterápiában saját szüleiket és gyerekkorukat védők (de hiszen engem szerettek, mégiscsak felneveltek, lehetett volna sokkal rosszabb is, mégiscsak ember lett belőlem...) tükröt tartanak a társadalmunknak.

Az, hogy a saját magunk ellen irányult bántalmazást nem vehetjük észre, azt is jelenti, hogy ugyanezt a cselevést mások által elkövetve sem fogjuk bántalmazásnak tekinteni. Ugyanis, ha, amikor anyám .. ezt és ezt ...csinálta velem, és az nem volt bántalmazás, akkor, amikor Jolán néni .. ugyanezt és ezt ... csinálja a kisfiával / kislányával éppen most, akkor az sem bántalmazás. Ahhoz, hogy meglássuk, Jolán néni bántalmazza a kisgyerekét, azzal is szembe kellene néznünk, hogy ami velünk történt is bántalmazás volt. Velünk is ugyanezt tették ... a szüleink ... és az nem volt helyes. Azok a szüleink, akikről minden erőnkkel azt akarjuk hinni, hogy jók és sosem bántanak minket.

Azzal szembenézni, hogy a szüleink nem jók és bántottak minket, szar. De az első lépés ahhoz, hogy normális életünk lehessen.

Ennek belátása nem megy egyik napról a másikra. Hosszú folyamat, míg a gyerekkorban nem kimondható és nem megélhető érzéseket, ki tudjuk mondani és még hosszabb, míg meg is tudjuk élni. De mihelyt ezt megtettük, rengeteg energiánk szabadul fel. Az elfojtás ugyanis rengeteg energiát igényelt.

De miután képesek vagyunk belátni, hogy a szüleink bántottak minket, már megszűnik az alakoskodás. Megszűnik a szerepjátszás.  És az eddig lefoglalt energiáinkat, saját életünkre tudjuk fordítani. Ilyenkor aztán gyakran történnek hatalmas előrelépések a magánéletben és karrierben egyaránt. Vagy tűntek el addig gyógyíthatatlan, megmagyarázhatatlan betegségek. Sok ilyet láttam már a dráma csoportokban, amikben tag voltam.

Sokan tanítják, hogy legyél hű önmagadhoz. Számomra az őszinteség itt kezdődik. Senki nem értheti meg az én fájdalmamat annyira, mint saját magam. Ha másiknak nem is akarom elmondani, mekkora köcsögök a szüleim, saját magam előtt legalább ne hazudjak erről.

Érdemes mindenkinek átgondolni a gyerekkorát. És felkiáltani magunkban: Apám, te balfasz! Anyám, te hülye kurva! Ez az első lépés.

Lassan 10 éve járok pszichológushoz, egyéni terápia mellett pedig több csoportos foglalkozáson is részt vettem. Szinte közhely, minden ilyen csoportban vagy egyéni terápia kezdetén az első kérdés: Ki is vagy te? Röviden mutasd be magad!

Vagy egy egyszerű állásinterjún is rögtön ezt a kérdést teszik fel: Ki vagy te?

Lassan 10 év egyéni pszichoterápiával a hátam mögött, kaján mosoly fut át az arcomon ilyenkor. Kezdetben még szorongtam, figyeltem a többiek mit mondanak és ahhoz próbáltam igazodni. Oké: kor, nem, foglalkozás... Aztán ez a szorongás oldódott és most mosolygok. Ki vagy te? Ha én azt tudnám... Nem ülnék itt. :) Vqjon ezek az emberek, akik felteszik ezt a kérdést, milyen választ várnak?

Gőzöm nincs ki vagyok, össze vagyok zavarodva ezt illetően, mert olyan gyermekkorom és fiatal felnőttkorom volt, ami összezavart etekintetben.

De egy valamit biztosan tudok. Azt, hogy mi szeretnék lenni.

Vekerdy Tamás írja a Belső szabadság című könyvének elején, hogy nagy hatással volt rá A pármai kolostor című film. ..."mely úgy kezdődik, hogy robog egy hintó a sziklás észak-itáliai tájon, és a sziklák közül egyszer csak leugrik egy útonálló. Az utasok a pisztolyukhoz kapnak: „Ki vagy?” (Én legalábbis így emlékeztem évtizedekig.) Mire ő meghajol, köpenye lobog a szélben, nagy karimás kalapját leveszi, grandezzával meglóbálja, és azt mondja: „Ferrante Palla, szabad ember”. Attól kezdve azt gondoltam: ez akarok lenni! Szabad ember" (Vekerdy Tamás: Belső szabadság)

Ebben nagyon megfogott valami. És ez akarok lenni én is, szabad ember. Szabad ember, szabad országban, azt csinál, amit ... szabad.

Úgy gondolom, hogy jó úton járok ehhez. A szabadsághoz vezető út úgy érzem, hogy bennem kanyarog és önismeret útját érhető el. Azt is tudom, hogy mindennek nagyon sok köze van az őszinteséghez, magunk és mások tekintetében is. És sok mindent megtapasztaltam a bántalmazásról, a lelki terrorról, mobbingról, áldozat hibáztatásról és ezek következményeiről, melyeket mind szükséges feldolgoznom ahhoz, hogy szabad ember lehessek.

Talán másnak is segít, ha itt megosztom ezeket a 10 év alatt keletkezett gondolatokat.