De ki az a Blackmore?

Blackmore

Blackmore

30. (utolsó) fejezet. Blackmore estéje

„… nélküle most egyikünk sem állhatna ezen a színpadon”

2020. december 14. - Németh Géza

tumblr_p75lhvrn0p1tqds0wo2_1280.jpg

Már-már azt hittük, hogy Blackmore pályafutása végéig elmuzsikál reneszánsz csapatával, ám 2015 nyarán „robbant a bomba”.  Szárnyra kapott a hír, hogy két évtized után Ritchie „feléleszti” a Rainbow-t, igaz, csupán három koncert erejéig. De melyik Rainbow-t? A fejemet mertem volna rátenni, hogy összehoz egy teljesen új csapatot – és persze nem is tévedtem.

  Egy német internetes lapnak adott interjúban ezt mondta

B.: A fő ok a nosztalgia, és hogy jó zenét játsszunk a hard rock rajongóinak. Néha szeretek ilyenfajta zenét játszani, de nem állandóan. A Blackmore’s Night koncertprogramjaiban talán három-négy hard rock szám van. Reményeim szerint ez csak egy kis szórakozás és nosztalgia.

K.: A pletykák szerint korábban szóba került a Deep Purple harmadik felállásának feltámasztása David Coverdale-lel, de ez Lord halála miatt meghiúsult. Talán ez volt az oka, hogy a Rainbow került előtérbe?

B.: Valóban tárgyaltuk ilyesmiről Daviddel, de ez zenei okokból nem valósulhatott meg. Én elsősorban a korai Rainbow-számokra akartam alapozni, ezt pedig ő nem akarta.

K.: Miért csak három koncert és miért csak Európában. Japánban miért nem? Ott a Rainbow mindig is nagyon népszerű volt.

B.: Két koncert lesz Németországban, egy pedig Angliában. Néhány tervezettet félre kellett tenni, mert átfedésben voltak a Blackmore’s Night turnéjával. Ha koncertezni megyünk, nem szeretek túl sokáig távol lenni az otthonomtól. Ha a tervezett program megvalósult volna, jóval hosszabb ideig tartana, mint szeretném. Ha viszont működik a dolog, később szó lehet más koncertekről és helyszínekről is. (Egy másik interjúban Japánnal kapcsolatban azt mondta, oda azért nem mennek, mert fárasztják a hosszú repülőutak. Megértem. Engem is fárasztanának.)

K.: Mióta ez a pletyka szárnyra kapott – köszönhetően Joe Lynn Turnernek – , gondolom, egész nap csörög a telefonja. Nehéz volt zenészeket választani?

B.: Nem igazán. A szikra akkor pattant ki, amikor meghallottam az énekesünket. A többieket már nem volt nehéz kiválasztani. Persze, voltak mások, akik szerettek volna benne lenni, de friss és izgalmas zenekart akartam, nem pedig ismert emberekkel játszani. Jó zenészeket akartam, és nem olyanokat, akik azért vannak benne, mert híresek.

K.: Azt mondta, többnyire nem hallgatja vissza a már felvett anyagait. De azért most fel kell készülnie.

B.:Persze, meg kell hallgatnom és fel kell frissítenem a Purple- és Rainbow-számokat. Egyébként a felvett lemezeim zöme nincs is meg otthon. Ennek csak az az oka, hogy miután valamit megcsináltam, rögtön új dolgok után nézek …16-17 szám már van a listámon. Nem volt nehéz kiválasztani őket, mert tudom, hogy a rajongóink miket szeretnek.

K.: Lesznek Blackmore’s Night számok is? Közreműködik-e a felesége is?

B.: Nem, olyanokat semmiképp sem játszunk. Candice háttérvokálos lesz, csak azért, hogy kicsit több fényt adjunk a zenénkhez.

     Az Aardshock magazinnak 2016 februárjában adott interjújában beszélt a zenészek kiválasztásáról. A riporter arról kérdezte, miért nem ismert neveket választott, például énekest.

B.: Sokakkal ellentétben szeretek új zenészeket felfedezni, akik friss vért hoznak a zenémbe, és jó érzés új arcokat megmutatni a közönségnek Az énekesünk, Ronnie Romero chilei, de Madridban él. Most 34 éves és biztosra veszem, hogy szép karrier vár rá. Bob Nouveau-t, a basszusgitárost Connecticutból ismerem, Jens Johansson elismert billentyűs, nagyon tapasztalt, könnyű vele dolgozni. A dobosaimat mindig is nagyon megválogattam. Nem szeretem, ha showmanként viselkednek. Sok srácot ismerek, akik feldobálják az ütőiket, előttük ott van 16 basszusdob, de amikor a zenére kerül a sor, kiderül, hogy középszerűek. David Keith-nek nagyon jó érzéke van a ritmushoz.

K.: Húsz évvel ezelőtt a Rainbow a legnagyobbak egyike volt a hard rockban, de aztán csökkent a műfaj népszerűsége. Manapság viszont a Rainbow neve nagyobb, mint valaha.

B.: Csak az érdekel, hogy magas színvonalú zenét játsszak. Az én számaim sosem kerültek fel a toplistákra. A Rainbow jó néhány nagyszerű albumot készített, amelyek kevésbé elismertek, mint több Deep Purple-lemez. Mindkét zenekar megelőzte a korát. Vannak, akik ebben a mostani projektben arra kíváncsiak, hogy tudom-e még azt nyújtani, amit valaha, mások lehetőséget látnak arra, hogy újra hallhassanak nagy színpadon is. Nem akarok morbid lenni, de ezek a gondolatok már az életkor velejárói. Most múltam hetven éves. Nem nagy öröm, amikor az embernek fáj a háta vagy merevek az ujjai a színpadon. Néhány éve már elgondolkodtam azon, hogy jó lenne eljátszani néhány régi számot, de aztán letettem róla. Amikor viszont meghallottam Ronnie Romerot énekelni, visszajött ez az ötlet. Ha énekesekről van szó, nagyon nagyok az igényeim, de Ronnie hangja tökéletesen megfelel erre a feladatra.

(Mielőtt Johanssont szerződtették, Blackmore David Rosenthalt, az utolsó előtti Rainbow-felállás billentyűsét kérte fel, de mivel ő nagyon elfoglalt volt Billy Joel zeneigazgatójaként, visszautasította az ajánlatot. Az egyetlen ismert név lett volna a csapatban – N.G.)

K: És miért csak három koncert lesz?

B:  Mert látni szeretném, hogy megy-e ez még nekem. Rengeteg vonzó ajánlatot kaptunk, különösen Svédországból és Finnországból. Csakhogy közben van egy lekötött turnénk a Blackmore”s Night-tal Németországban, júniusban. Mióta a Rainbow-val befejeztem, reneszánsz zenét játszom, és az akusztikus hangszerekről nem könnyű visszaállni elektromos gitárra. A mostani koncertek miatt le kell vágnom a körmömet, mert az akusztikus zenéléshez     meg kellett növesztenem őket. Az utolsó Rainbow-koncert után öt nappal már a Blackmore’s Night-tal lépünk fel, és nem hiszem, hogy ennyi idő alatt visszanőnének a körmeim. Úgyhogy kénytelen leszek műkörmökkel játszani.

K.: Van esély további Rainbow-koncertekre?

B.: Ez attól függ, mennyire érezzük jól magunkat, és hogy pozitív visszajelzéseket kapunk-e a közönségtől. A második kör valószínűleg 2017-ben lesz, ezekről videofelvétel készül, és később megjelenhetnek DVD-n.

   Akkor lássuk, kik is ezek a zenészek. Az énekes, Ronnie Romero tehát chilei, de Spanyolországban él. 2014 óta a Lords of Black nevű heavy metal zenekar énekese. Amikor meghallottam, hogy ő lesz a Rainbow énekese, utánanéztem a felvételeiknek és tetszett a hangja. Talán Dio-éhoz áll a legközelebb. Jens Johansson svéd billentyűs, a finn metálbandában a Stratovariusban játszott. Bob Nouveau (eredeti neve Curiano) négy BN lemezen játszott 2000-től 2006-ig. A Backstreet Boys nevű fiúbanda producere és zeneírója volt 1993-ban. Úgy lett Nouveau (ami franciául újat jelent), hogy Blackmore ki akart neki találni egy újabb művésznevet. David Keith dobos 2012-ben lett a BN tagja.

101389111_566280783939724_2253959404846055424_n.jpg

  Az új Rainbow (balról):Lady Lynn, Blackmore,Jens Johansson, Ronnie Romero,

                          Bob Nouveau, David Keith, Candice Night

    Romero 2015 végén adott egy interjút, melyben elmondta, hogyan került éppen ő a képbe.

„Nem tudom, mióta voltam ott a listájukon, de néhány hónappal ezelőtt, a nyár elején kerestek meg, és elmondták, hogy lehetőségem van egy meghallgatásra. Nagyon jól emlékszem arra a napra, amikor magától Ritchie Blackmore-tól kaptam egy e-mailt. Nehéz elképzelni még napokkal, hetekkel utána is.”

95752422_233907967876967_4264228120573247488_n.jpg

                               Nézd már, ki az ott! Csak nem Gillan?                              

     És tényleg! Joe Lynn Turner volt az, aki egy 2014-es interjúban megemlítette, milyen jó lenne összehozni a Rainbow megalakulásának 40. évfordulójára a zenekart. Későbbi interjúkban aztán megemlítette, hogy „…ha Ritchie felesége és az anyósa is beleszól a dolgokba… Kurvára meg tud őrjíteni.” Persze, meg volt sértődve, hogy mást választott énekesnek, és nem őt. Szerinte szégyen, hogy nem „autentikus” Rainbow-t hozott össze…. A srác (Ritchie) azt fogja csinálni, amit ő akar. Igazi Rainbow-t szerettem volna, nem csak azt, amiben benne voltam…bele akartam vonni Doogie White-ot, Graham Bonnetet, Bob Daisley-t, és persze Don Airey-t, Bobby Rondinellit, Chuck Bürgit, David Rosenthalt. Mindegyikükkel beszéltem. … Lehet, hogy nem tudnak semmit a Blackmore-táborról, ahogy nevezik őket, de nagyon erős őrizet alatt állnak. És hát az anyósa… volt egy kémem abban a táborban, és tőle hallottam, hogy rosszakat mondott rólam Ritchie-nek… hogy át akarom venni a zenekar irányítását. Ez pedig nagyon távol áll az igazságtól. Beszéltem a Live Nation-nel (ez egy amerikai szórakoztatóipari cég – N.G.), szó volt egy csomó koncertről, lemezről, részvételről rengeteg fesztiválon. Ő (az anyós) azonban elfordult, semmibe vette, meg sem indokolta, hogy miért…. A Le Parisien című lapból tudtam meg, hogy nem leszek benne a zenekarban… már csak nevetek rajta, mert (Blackmore) azt mondta, hogy én nem is tudtam a dologról.

     Aztán persze kritizálta is a zenekart. „Az a Rainbow, amit Ritchie összehozott, nem Rainbow, csupán nosztalgia. Nem készítettek albumot, csak azt a pár koncertet adták. Ha engem kérdeznek, becsapták a közönséget. Nekem nem ez volt a szándékom. Mindegy, túlléptem rajta. Ritchie azt csinál, amit csak akar, akárcsak én. Nem akarok vitatkozni.”

    Nos, Turnernek részben igaza van, részben nincs. Később kifejtem, miért. A lényeg az, hogy a Rainbow mindig is Blackmore zenekara volt, és csakugyan azt csinál, amit akar. Amint ő maga számtalanszor nyilatkozta, nem érdekli, mit mondanak mások.

    Az új Rainbow 2016. június 17-én adta első koncertjét, mintegy 15 ezer néző előtt a Rajna menti Loreley-nél levő kedvelt szabadtéri koncerthelyszínén. Tényleg a legnépszerűbb Purple- és Rainbow-számokat játszották: Child in time, Highway star, Black night, Smoke on the water, Stargazer, Man on the silver mountain, Long live rock ’n’ roll, Difficult to cure stb., összesen 18 szám. A későbbi koncerteken is nagyjából ez volt a program, kisebb módosításokkal. A második show-ra a Stuttgarthoz közeli, ugyancsak kedvelt koncerthelyszínen, Bietigheim-Bissingenben került sor, a hírek szerint több, mint 20 ezer ember előtt, majd következett Anglia, Birmingham.  

rainbow_shooter_5.jpg

                         A németországi koncertek plakátja

    Közben történt egy többé-kevésbé furcsa közjáték. 2016-ban a Deep Purple-t (többek között a Chicago és a Cheap Trick társaságában) beválasztották a Rock and Roll Hírességek Csarnokába,. Ez voltaképpen egy múzeum az amerikai Clevelandben és 1986-ban az Atlantic lemeztársaság főnöke azért hozta létre, hogy ezzel tisztelegjen azok előtt, akik nagy hatással voltak a rockzenére. Hogy ki kerüljön be, azt egy bizottság állapítja meg, mely mintegy 500, a zeneiparban ténykedő emberből álló grémium. A kiválasztottak közé olyanok kerülhetnek be, akik már legalább 25 éve tevékenykednek a rockzenében. Végigböngésztem az eddigi díjazottak listáját, és bizony számos név teljesen ismeretlen volt számomra a sok híresség mellett, melyek/akik közül sokan méltatlanul későn kerültek be. A kiválasztást és a grémium tagjait számtalan kritika érte, olyanok részéről is, akiket végül beválasztottak. Mindegy, ezzel nem akarok foglalkozni. Nos, a Deep Purple-ből Blackmore, Coverdale, Hughes, Rod Evans, Gillan, Glover, Paice és (posztumusz) Jon Lord lett kiválasztva. De kérdezem, ha Evans igen, akkor Nick Simper miért nem. Don Airey vagy Steve Morse miért nem? A beiktatási ceremóniára az említettek kaptak meghívást, ami azt is magában foglalta, hogy játsszanak együtt. Amint Ian Paice nyilatkozta, a csapatból néhányan Ritchie fellépése ellen, mások mellette voltak. A kategorikus NEM-et Bruce Payne, a Purple akkori menedzsere mondta ki. (2020 augusztusában a zenekar leváltotta Payne-et. Glover a Facebookon azt írta:”Barátok maradtunk, de úgy éreztük, változásokra van szükség, és változtattunk is.”) Az a Bruce Payne, aki még a Rainbow menedzsereként kezdte a pályafutását, és csak aztán ment át a Purple-hez, miután a csapat újraegyesült.  Blackmore, aki sosem szerette a különféle díjátadókat, természetesen lemondta a részvételét. A ceremónián, melyre 2016. április 8-án a New York-i Barclay’s Centerben került sor, a laudációt Lars Ulrich, a Metallica dobosa tartotta, aki egyébként 9 éves korában járt először Deep Purple-koncerten, Koppenhágában. Amint elmondta, az egész életét megváltoztatta ez az élmény. Sorra méltatta a zenészeket, majd azzal zárta, hogy „Már régóta itt lenne a helyük. Most itt vannak, ahová tartoznak.”

hall_of_fame_screenshot_2020-12-13_ian_gillan_photos_photos_31st_annual_rock_and_roll_hall_of_fame_induction_ceremony_show.png

 A Deep Purple a Rock and Roll Hírességek Csarnoka ceremóniáján. Balról Ian Paice,

Jon Lord özvegye, Roger Glover, Ian Gillan, David Coverdale, Glenn Hughes, Rod Evans

     A végső igazságot az a David Coverdale mondta ki, aki a 80-as évek elején még rendre ekézte Blackmore Rainbow-ját. Hogy ott helyben mit mondott, nem tudom, de röviddel utána nyilatkozott valamelyik rádiónak és összefoglalta. „Rendkívüli megtiszteltetés volt, de csak egykori zenésztársam, Glenn Hughes miatt mentem el. A többiekkel nem foglalkoztam. Megakadályozták, hogy Ritchie Blackmore is részesüljön ebben a megtiszteltetésben. Nagyon sajnálom, hogy nincs itt, mert nélküle most egyikünk sem állhatna  ezen a színpadon.” (Bruce Payne azt is meg akarta akadályozni, hogy Coverdale vagy Hughes szóljon pár szót.)

    Ez nagyon emberi volt, David, köszönjük. Ezt ugatom én is, most már 29 fejezeten át. Egyébként ő volt az is, aki minden áron rá akarta venni Blackmore-t, hogy megjelenjen.  „Gyere velem, együtt megyünk be, senki sem fog veled szarakodni, erről gondoskodom. Ismerve őt, elképzelem, hogy egy kurva vízipisztollyal sétált volna be és lövöldözni kezd vele. Mindenesetre oltári nagy disznóság, hogy nem volt ott.”

    A rövid fellépésen egyébként csak a jelenlegi ötös játszott, Coverdale és Hughes nem.

                                                                               xxx

A Rainbow-projekt viszont, úgy látszik, bejött, mert 2017-ben négy angliai koncertet adtak, és  1995 óta először játszottak Londonban, az O2 arénában. 2018-ban felléptek Moszkvában, Szentpéterváron, Helsinkiben, Berlinben, Prágában, majd 2019-ben Malagában, Münchenben és Svédországban (Sölvesborg) is. E koncertekről két CD/DVD is készült, „Memories in rock I és II címmel”.  Szentpéterváron fogadta őket Dmitrij Medvegyev akkori orosz miniszterelnök, aki bár a 21. század legnagyobb politikai maffiózójának pincsikutyája, e bűnén némileg enyhít, hogy kamaszkora óta nagy rajongója a Deep Purple-nek (évekkel korábban őket is fogadta) és személyesen Ritchie-nek is. 

svedorsz_rainbow_201862144877_10156884122845020_3597139241882091520_o.jpg

                                     A svédországi koncert. Mint a képen hátul látszik, "mi" is ott voltunk

2018_dcu0kqcvmae6xq5.jpg

                     Candice és Ritchie Medvegyev orosz miniszterelnökkel 2018-ban Szentpéterváron

 

    A zenekar több stúdiófelvételt is készített, de ezek zöme Blackmore saját anyagainak feldolgozása, és csak egy új van közöttük, a „Waiting for a sign”.  A Tube-on mind meghallgatható.

I surrender

https://www.youtube.com/watch?v=QNMnhUND1G0

Land of hope and glory (brit hazafias dal, Edward Elgar angol zeneszerző 1901-es művének feldolgozása)

https://www.youtube.com/watch?v=uoOXeEDHvxw

Storm (Blackmore’s Night-szám)

https://www.youtube.com/watch?v=z9s_7G1DIH8

Waiting for a sign

https://www.youtube.com/watch?v=cEwW-PtkiLg&list=RDz9s_7G1DIH8&index=2

Black sheep of the family (már megint ez a szar)

https://www.youtube.com/watch?v=LgAljepm4QI&list=RDz9s_7G1DIH8&index=3

 

   Természetesen belehallgattam a koncertekbe, miután felkerültek a YouTube-ra. Elszomorító volt, és nem csak nekem. Átböngésztem a kommenteket, és nagyon igazat kell adnom a negatív kritikáknak. Üres és unalmas zene. Az énekes mélyen alulteljesít a korábbi Rainbow-énekesekhez képest (és legalább a fogait rendesen megcsináltathatta volna). Romero rocksztárt próbált alakítani, mintha nem is éppen egy trágyadombról került volna elő. Föl-alá rohangál, próbálja megénekeltetni a közönséget, ami nélküle is nagyon jól menne, de hiába jó a stúdióban, a nagyszínpad nem neki való.  A billentyűs a nyomába sem jön Lordnak, vagy mondjuk Airey-nek. És hát a dobos… Nem az a baj, hogy punkfrizurája van, de ha megnézzük, mekkora klasszisokkal dolgozott korábban Blackmore… Igaz, hogy nincs előtte húsz dobból álló felszerelés, de ez kritikán aluli, még akkor is, ha jól tartja a ritmust. A háttérben egyébként Candice Night és egy Lady Lynn nevű hölgy vokálozik. A mester pedig… Ugyanúgy önmaga mítoszát rombolja, mint Gillan a Purple-ben. A „Highway star” híres szólóját egy lelkes amatőr jobban eljátssza…, tucatjával vannak ilyenek a Tube-on. Blackmore-nak jó ideje reumás ízületi gyulladása van, nem csoda, hogy szenzációs szólók már nem telnek tőle. Egyik kommentelő azt írta a „Perfect strangers” videója alá, hogy „a mi zenekarunkban több szenvedély volt, amikor a középiskola színpadán játszottunk”. Egy másik: ez szintre paródia. Egy harmadik: örökké Blackmore híve maradok, de ez egy szar. (Egyetértek.) Persze, akadtak, aki dicsérték, de inkább a hősi múltat.

ritchie_blackmore_s_rainbow_headlining_the_stone_free_2017_festival_at_the_o2_35341404416.jpg

   Összefoglalva: Turnernek ebben igaza volt; ez egy Rainbow-emlékzenekar, melyben történetesen Ritchie Blackmore játssza önmagát – és sajnos nem túl jól. A közönség – zömmel harmincas korosztályt láttam a videókon – persze ott helyben élvezte, énekelték a dalokat, örültek, hogy még egyszer, talán utoljára, láthatták, hallhatták a mestert hard rockot játszani. Mindegy, ha már így alakult, ne bánjuk. Főleg, ha Blackmore is élvezte. Néhány fejezettel korábban arról írtam, hogy amikor megláttam a Blackmore’s Night első lemezét, először nem tudtam hova tenni a jelentését, mivel nem tudtam, hogy a Night egy név, ami történetesen estét jelent. Még arra is gondoltam, hogy az idősödő Blackmore zenészként az utolsókat rúgja. Akkor persze még nem, de most már csakugyan úgy érzem, hogy tényleg így van.   

screenshot_2020-10-07_facebook.png

                                                    Elszállt az idő

screenshot_2020-11-09_1_facebook.png

                                 Köszönjük, mester!

screenshot_2020-12-06_candice_night_candice_night_instagram-fenykepek_es_-videok_2.png

                                                  Ő is köszöni

screenshot_2020-10-25_1_facebook_4.jpg

"Ladies and gentlemen, Elvis has left the building" - Ja, nem!

     Blackmore elhagyja a színpadot 

  A Blackmore’s Night 2021. március 12-én – több hónapos csúszással és hat év szünet után – megjelenteti 11. stúdiólemezét, „Nature’s light” címmel. Erről már fenn van egy szám a Tube-on, hallgassa meg, akit érdekel. Nekem elsőre a Hull a pelyhes fehér hó jutott róla eszembe, talán nem véletlenül. Ez a dal több kultúrában – így az angolban is – létezik. Amint tanult fészbukos ismerőseimtől megtudtam, ez egy dúrban született dallam mollosított változata, pl. Mozart is írt rá variációkat.

https://www.youtube.com/watch?v=hGOGAjpDTqQ&feature=share&fbclid=IwAR1Zgb58TdWbmHFoy0bGXLbXGRvyX_w8V9QX60Ol6S-00k6i6-Z9MeghYMg

102690945_10157943704910020_2901229007653606220_o.jpg

                            Megjelenik 2021 márciusában

       Candice és Ritchie a Covid-karantén idején is szórakoztatták a közönségüket, kis házi koncertekkel, melyek némi kutatás után fellelhetők a neten.

candice_poszut_2020_marc_19_koronavirus_28592566_5516509755088044032_o.jpg

screenshot_2020-08-08_2_facebook.jpg

candice-u-525_2020_apr_covid.jpg

                                                                Házi karanténban

   Ami engem illet – ha ugyan ez érdekel valakit – az utóbbi években egyre kevesebbet hallgatom a „klasszikus” rockot. Amióta a YouTube révén kinyílt a világ (számomra úgy 10-12 éve), főleg neo-progresszív rockot hallgatok. Ez a műfaj – szerintem – a Marillion révén indult el 1980 körül, aztán sorra születtek Genesis-, Yes- Pink Floyd-„klónok”, és persze egyéni hangzásvilágú zenekarok is. Nincs ezzel semmi baj, ha már az öregek nem csinálják, folytassák az újabbak. Azt is meg kell említenem, hogy ebben a műfajban a passzátszelet már nem elsősorban angolszász zenekarok fújják. Azért még ott van a britek közül pl. a nagyszerű IQ, a Pallas, a Pendragon, az Arena, az IO Earth, Amerikából  pl. a Spock’s Beard,  az Enchant, Phideaux, Kanadából a Red Sand, a Huis, a Mystery. Európa szinte minden országából találunk kiváló neo-progrock társulatokat. Németországból pl. az RPWL-t, a Sylvant, a Chandeliert, a Martigant, a Dice-ot, Svédországból a Kaipát, a The Flower Kings-et, Svájcból a Clepsydrát, Norvégiából az Airbag-et, a Wobblert, Hollandiából a Silhouette-et, a Knight Area-t, Belgiumból a Mindgames-t, van jó néhány nagyszerű olasz, lengyel, spanyol csapat és még sorolhatnám a végtelenségig. Zömük alig ismert, a YouTube-látogatottságuk alapján pár tízezer hallgató kíváncsi rájuk, szóval nem Justin Bieber-szinten népszerűek. Pedig érdemes belehallgatni a zenéjükbe; aki színvonalas rockot szeretne hallgatni, nem fog csalódni.

                                                                                 xxx 

     Ezzel  - részemről – Ritchie Blackmore története be is fejeződött. Azért bízom benne, hogy lesz még egy-két jó dobása a mesternek.  Örülök, hogy rá tudtam venni magamat, hogy 2007-ben megjelent könyvem anyagát kiegészítsem és végül blog formájában is közzétehettem, szerény emléket állítva magyar nyelven is a rock egyik legnagyobb alakjának.  Köszönöm olvasóim érdeklődését és figyelmét. Remélem, jól szórakoztatok."Long live rock ’n’ roll!" 

                               (A blog minden fejezete természetesen továbbra is hozzáférhető)

 

29. fejezet. "Kell egy feleség, kellenek macskák..."

„Ha nem zenélhetnék, valószínűleg bűnöző lennék.”

candice-u-33.jpg

A főcímben szereplő megjegyzést még 1976-ban tette Blackmore a Melody Makernek és így fejezte be:…aztán eltűnni ebből az egészből. E keserű gondolatot a zenebizniszt körülvevő negatívumok váltották ki belőle, ám szerencsére nem tűnt el. Sőt, minden bejött neki; feleség is, macskák is (nem is egy), de erről kicsit később.

    A Blackmore’s Night harmadik lemeze 2001 nyarán jelent meg,  „Fires at midnight” címmel. A korábbi évtizedekben megszokhattuk, hogy Blackmore hullámvölgyeken és hullámhegyeken lovagol. Nem számítottam rá, hogy az „Under a violet moon” után képes lesz egy még jobb lemezzel előrukkolni, márpedig a harmadik CD jobb az előzőnél. (A borító fotója az angliai Lumley kastélyban, Blackmore egyik kedvenc helyén készült, Candice születésnapján.) Eklektikus jellegéből mit sem veszített, akad rajta popdal, ballada, rock, ráadásul (a címadó számban) egy olyan hosszú Stratocaster-szóló, amilyet még rocker idejében is ritkán játszott Blackmore stúdiólemezre. A lemez alaphangulatát kiválóan adja meg a „Written in the stars”, rezesekkel (nyilván billentyűvel kissé megsegítve) és minden eddiginél keményebb ritmusszekciójával. Végre sikerült beszerezni egy kiváló basszusgitárost, Sir Robert of Normandie (valódi neve Robert Curiano) személyében. A BN-ban ekkor kezdtek feltünedezni a „nemesi” fantázianevek.  Aztán egy meglepetés: „The times they are a changin’”, bizony, Bob Dylan-szerzemény, ezzel a megjegyzéssel: „Külön köszönet Bob Dylannek, hogy ő Bob Dylan”. Az „I still remember” egy az 1500-as évekből származó melódia (Candice azt mondta róla, eredetileg altatódal volt), s van benne egy rövid gitárrészlet, mely a Blackmore által már régóta és sokszor oly szívesen alkalmazott keleti (arab?) dallam; mintha csak a „Gates of Babylon” köszönne vissza a múltból. A Strat végigkíséri az egész számot, kezdhetünk megnyugodni. A „Home again” személyes indíttatású szövegével (mármint, hogy milyen jó oly sok és hosszú távollét után hazatérni) egy kellemes, vidám mulatós szám; ilyenek is kellenek a színpadon, hadd énekeljen a közönség. (Candice: „Annyi időt töltünk távol az otthonunktól, hogy már a macskánk is alig ismer meg bennünket.”) A „Crowning of the king” egyes motívumai Blackmore egyik középkori kedvencétől, Tielman Susatótól származnak. Ez tényleg reneszánsz, remek fúvósbetétekkel. A CD egyik fénypontja a címadó „Fires at midnight”. A zene alapmotívumait, vagy azok egy részét a 11. században élt spanyol király, X. Alfonz írta. A hangszeres refrén különösen kiváló, azt hiszem, Ritchie itt játszott először tekerőlanton. Ha nekem valaki kb. 10 évvel korábban azt mondja, hogy Blackmore egy napon kiáll a színpadra egy nyenyerével, ráadásul macskanadrágban….A Strat-szóló pályafutásának legszebb pillanatait idézi (mikor játszott utoljára több mint másfél perces elektromos szólót?!). A legszebb lírai szám a „Hanging tree”, melyből egy érdekes, ám elég hátborzongató animációs klip is készült. Chris Devine hegedűje és Blackmore akusztikus gitárja gyönyörűen dolgozik alá Candice itt csakugyan „angyali” hangjának, akárcsak a lemez másik kiemelkedő értékén, a „Storm”-on. Candice felsőfokon énekli a lírai és rockrészleteket egyaránt. A „Midwinter's night” egy provence-i francia dallam, melyet Candice részben az ősi provanszál nyelven énekel és elektromos dudán is játszik. A „Praetorius” a híres 16-17. századi német zenész és zeneszerző dinasztia talán leghíresebb sarjának, Michael Praetoriusnak a szerzeménye, illetve annak átdolgozása. A BN pontosan tudja, hogy az egyik legnagyobb piacuk Japán, úgyhogy felvettek a lemezre egy japán hangulatú számot is, a „Benzai-Ten”-t. Nincs ezzel semmi gond, bár kétlem, hogy Japánban bármikor is lett volna reneszánsz.  A záró szám, az „Again someday” Blackmore apja emlékére íródott, aki 2001 elején halt meg. Ritchie az első géppel Angliába repült apja betegségének hírére, de már nem találta életben. Morbid átkötés, tudom, de a lemez készítése során szenderült jobblétre Ritchie és Candice imádott macskája, Bamboozler és a kutyájuk is. (Az említett számhoz azt a rövid szöveget fűzték, hogy „Azoknak, akik itt hagytak bennünket”.)

r-742831-1456243714-6532_jpeg.jpg

                                    A "Fires at midnight"

screenshot_2020-11-27_candice_night_candice_night_instagram-fenykepek_es_-videok_1.png

                            Közreműködik Richard Blackmore nyenyerén

     A „Fires at midnight” a Blackmore’s Night kiemelkedően legjobb lemeze. Sem előtte, sem utána nem született jobb. Candice hangja ekkorra érett be igazán, megszerezte a kellő magabiztosságot, hangszeres repertoárja is bővült, a fafúvósok mellett már elektromos dudát is használt. Ritchie kiválóan vegyítette az akusztikus és elektromos gitárokat (bővítve egy elektro-akusztikus Alvarezzel is). A kisegítő zenészek is a legjobbat nyújtják.

    Akkoriban Blackmore-t többször is kérdezték gitározási technikájáról, különös tekintettel arra, hogy milyen változásokat hozott számára az átállás akusztikus hangszerekre.   

RB: „A ’Play minstrel play’ gyors részénél például pengetővel játszom, de a zeneíráskor nem használok pengetőt. Néha furcsa a váltás, mert a színpadon, úgy gondolom, pengetővel jobban szól a gitár. Igazi akusztikus gitárt nagyon nehéz a színpadon használni. Most van egy Fender félakusztikus gitárom is, a koncerteken  általában azon játszom….Az utóbbi négy-öt évben rengeteget gyakoroltam akusztikus gitárokon, ami elég nehéz átmenetet jelentett, mert itt nem lehet úgy föl-le szaladgálni a húrokon, mint egy elektromoson. Teljesen más a felépítésük, a méretük, vastagabbak a húrok. Hajdan tanultam klasszikus gitározást, és megtanultam, hogy a nyélen valamennyi ujjamat használjam. Egy csomó rock- és bluesgitáros csak két-három ujját használja a nyakon.”

K: Körömmel, vagy ujjal penget?

RB: „Többnyire ujjal. A bal kezem ujjai miatt meg kénytelen voltam orvoshoz menni, mert akusztikus gitáron sokkal nehezebb a húrok lefogása. Furcsa, hogy oly sok évnyi gitározás után  az akusztikus gitárok hozták vissza újból a bőrkeményedéseket… Kicsit beleuntam az elektromos zenébe, szeretem ugyan, de már eleget tudok róla. Az akusztikus zenét még mindig csak tanulom, és nagyszerű ismét érdeklődni a gitárzene – és nem csak a futball – iránt. Amikor kezdő voltam, pengetővel játszottam, de  aztán elkezdtem a hüvelyk-, a mutató- és a középső ujjal is pengetni. Nem játszom mindegyik ujjammal, mint a flamencogitárosok. Megnövesztettem a körmeimet, de előbb-utóbb mindig letörtek. Szerencsére ilyenkor mindig jön Candice az akrillal, körömlakkal…, bekenem a körmeimet ezzel a szörnyű szagú valamivel, így erősek maradnak. Olyan, mintha egy-egy kis pengető lenne a körmeimen. A színpadon néha pengetővel, aztán ujjal, majd újra pengetővel játszom. Ez nagyon nehéz, de épp ez benne a kihívás, már megszoktam. A stúdióban Alvarezen játszom, mert nagyon semleges hangzású, a koncertekre inkább a német gyártmányú Lakewood alkalmas. Még  nem találtam meg az igazi gitárt és még mindig keresem a legmegfelelőbb hangot. Eddig vagy húsz különféle akusztikus gitárt próbáltam ki. Mostanában ugyanúgy nézem az akusztikusgitár-szaklapokat, mint gyerekkoromban az elektromos gitárokkal foglalkozókat.”

    Egy velük folytatott beszélgetésben arra is kitérnek, honnan szerzik be a reneszánsz korabeli hangszereiket.

CN: „A fafúvósokat például gyakran az interneten találjuk meg, vagy egy angliai üzletben. Ritchie-nek egy német mester készíti a tekerőlantot, de ha bemegyünk egy átlagos hangszerboltba és keresünk valamit, néha úgy néznek ránk, mint elmeháborodottra. Találtunk jó hangszereket például Prágában is. Ezeken  a tradicionális hangszereken nagyon nehéz megtanulni játszani, mindenkinek meg kell találnia a maga útját, mert ehhez nincs tanár, főleg itt, Amerikában. Aztán, ezek a hangszerek nagyon könnyen elhangolódnak, különösen szabadtéren, pedig tökéletesen behangolva kell szólniuk az elektronikus hangszerekkel, különösen a billentyűsökkel.”

RB: „Egyszer bementem egy hangszerboltba és megkérdeztem, van-e mandolinjuk. Levettek egyet valahonnan hátulról. Mondom, megveszem, de tudják-e hogyan kell rajta játszani.  Fogalmuk sem volt, úgyhogy úgy hangoltam fel, mint a gitárt.” 

    A 2001-es nyári németországi kastélyturné egyik állomásán, Nürnbergben ismét különös események játszódtak le. Jerry Bloom, aki szemtanúja volt a koncertnek, Blackmore- könyvében le is írja, mi minden történt. A koncertre a Serenadenhofban került sor, melyet még a nácik kezdtek építeni kongresszusi csarnoknak, de nem fejezték be, sőt azóta is félkészen áll. Bár lakott területektől elég távol fekszik, a szervezők értesítették a zenekart, hogy este tízkor záróra, vagyis be kell fejezniük. Ehhez korábban kellett volna kezdeniük, amit viszont Blackmore nem akart, elsősorban azért, mert volt előzenekaruk is, a Mostly Autumn, mely ilyen minőségben már az előző évi angliai turnéjukon is közreműködött. Elővette hát régi jó szokását és veszekedni kezdett a szervezőkkel, s már-már odáig jutottak, hogy inkább meg se tartják a koncertet. Aztán mégis elkezdték, s mindenki általános meglepetésére a klasszikus Rainbow-számmal, a „Temple of the king”-gel. A meglepetés leginkább a zenésztársakat érte, ugyanis ezt a számot sosem próbálták. Az előadás szépen lement, a „Renaissance fair”-rel zártak, tíz óra után tíz perccel, Candice pedig bejelentette a közönségnek, hogy vége a show-nak. A nézők azonban további ráadást követeltek, mire Blackmore  asszisztense kénytelen volt kimenni a színpadra és bejelenteni, hogy bár a zenekar szívesen játszana tovább, de nincs rá engedélyük. Eközben azért a kezével jelezte a közönségnek, hogy csak tapsoljanak tovább. Már vagy húsz perc telt el azóta, hogy a zenészek levonultak, s bár a közönség fele távozott, a maradék kitartott. A szervezők „lázadástól” tartva mégiscsak engedélyeztek egy kis ráadást. Épp a második számnál, a „Gone with the wind"-nél tartottak, amikor lekapcsolták az áramot. Blackmore nem zavartatta magát, kiment a színpad szélére, kezet fogott az első sorokban állókkal, akik közül többen ekkor már fenn ültek a színpad szélén. Ritchie elővette 12 húros gitárját és Candice-szel a halálos csöndben „unplugged” eljátszották a „Now and then”-t.

   Egy Benelux-túra során, 2002. nyarán vették fel annak az ősszel megjelent dupla CD-nek az anyagát, mely az első Blackmore’s Night koncertlemez volt: a „Past times with good company”. Eredetileg a belgiumi fellépések anyagát akarták lemezre vinni, de Blackmore-nak jobban tetszett az előző este a hollandiai Groningenben rögzített változat. (Parányi érdekesség, hogy Ritchie elégedetlen volt a „Sixteenth century Greensleeves” hangzásával, ezért egy New York-i stúdióban újravették, de aligha tűnt fel bárkinek is, hogy nem élőben játszották. A csapat összetétele ezúttal nem sokat változott, csak a dobos személye, bizonyos Malcolm of Lumley.) Nagy meglepetéseket nem találunk rajta, az első három lemez anyagát híven reprezentálja. Az ősi múltból előkerült egy szám, amit Blackmore annak idején nagyon kedvelt, a Coverdale-lel írt „Soldier of fortune”.

r-2515715-1438285525-1137_jpeg.jpg

                                     Első koncertlemezük

    2003 júniusában jött ki a negyedik stúdióalbum, „Ghost of a rose” címmel és komolyabb személyi változásokkal. A legnagyobb talán az, hogy sikerült beszerezni két nagyon képzett háttérvokálost, Lady Nancy és Lady Madeline („Sisters of the Moon” – valódi nevük Madeline és Nancy Posner) személyében (egypetéjű ikrek), akik a lemezen ugyan csak két számban működtek közre, de a koncerteken sokat segítettek Candice-nek a teltebb énekhang kibontakoztatásában. Került azután új hegedűs, a dobot (átmenetileg) visszavette Sorrentino. A címadó számot, amint Blackmore egy interjúban elmondta, egy csodálatos csellóművész Jacqueline du Pré ihlette. A hölgyről annyit érdemes tudni, hogy ugyanabban az évben, tehát 1945-ben született, mint Blackmore és franciás hangzású neve ellenére angol volt. Már nagyon fiatalon a legnagyobb mesterektől tanult, és ő maga is besorolt a cselló legnagyobbjai közé. Neve elválaszthatatlanul egybeforrt Edward Elgar angol romantikus zeneszerző csellóra írt E-moll concertójával. (Elgar a CD kísérőfüzetében ugyancsak fel van tüntetve, mint a dal egyik inspirálója.) Jacqueline du Pré 42 évesen halt meg 1987-ben, miután a 70-es évek elején diagnosztizált sclerosis multiplex végleg elhatalmasodott rajta. Halála után Angliában egy rózsafajt neveztek el róla (innen a szám címe – egy rózsa szelleme).

aefaa00adbc70ecb7cdac1c8112e3a5267f5be83_hq.jpg

                                                Egy rózsa szelleme

     A lemez nyitó száma, a „Way to Mandalay” (címében legalábbis) utalás Rudyard Kipling „On the road to Mandalay” című versére (Mandalay városa a buddhista Burma – a mai Mianmar – spirituális központja, volt szerencsém ott járni). Szép dallamvezetésű, és Blackmore elektro-akusztikus intrója hallatán mindig a hideg futkos a hátamon, a vége felé a Strat is nagyszerűen szól. Aztán ismét egy „idegen” szerző és előadó feldolgozása, Joan Baez „Diamonds and rust” című dala. Blackmore ezt mondta: „Mindig is nagyon tetszett Joan Baeznek ez a száma. A Deep Purple-ben állandó gond volt, hogy miért játsszuk mások szerzeményeit. Most azt csinálok, amit akarok, s ha valami tetszik, miért ne… Sok zenész a szerzői jogokért és a pénzért ír zenét, de engem sokkal jobban érdekel a végeredmény, a jó dal, mint az, hogy én legyek a szerzői jog birtokosa.”  A „Rainbow blues” című Jethro Tull-szám átdolgozása is egészen jól sikerült, még női hangon is kitűnően szól.

    A lemez számainak legalább a felétől nem vagyok elragadtatva, csupán két lírai darabot emelnék ki: a „Where are we going from here” Candice egyik legjobb teljesítménye, akárcsak a záró szám, a „Dandelion wine”, mely koncertzáróként is működik, hiszen Candice akár húszszor is elénekelheti a refrént: maybe next time, vagyis talán legközelebb.

   Blackmore röviden ennyit mondott a lemezről: „Ezúttal afféle hibrid album készült, a reneszánsz és a rock keveréke…, nem tartozom azon zenészek közé, aki elhatározzák, hogy  az utolsó albumnak jobbnak kell lennie az előzőeknél.  Minden attól függ, milyen hangulatban vagyunk a felvétel napján.” Ez így igaz. A „Ghost…” tényleg nem éri el az előző lemezek színvonalát, bár utólag sokkal jobban tetszik, mint az első néhány meghallgatáskor.

    A lemez már megjelent, amikor a Blackmore’s Night először tette tiszteletét Magyarországon, 2003. október 21-én a pesti Vigadóban. Nem mondhatni, hogy túlreklámozták volna őket, eldugott plakátokon láttam, ilyen feliratokkal, hogy ex-Deep Purple és hasonlók. Sajnos tény, hogy Blackmore nevét nálunk nagyon sokan nem ismerik. Amikor néhány ismerősömnek elmondtam, hogy róla írok könyvet, fogalmuk sem volt, ki az a Blackmore, de ha hozzátettem, hogy a Deep Purple egykori…, akkor már valami rémlett.  Természetesen telt ház volt, az első sorokban nálunk is megjelentek a „reneszánsz” ruhás rajongók. A koncert kiváló volt (előzenekarként a Die Geyers két tagja lépett színpadra), háromszor jöttek ki ráadásra.

2316.jpg

                                Valamelyik BN-felállás

     Egy év se telt bele, már ismét Budapesten játszottak, ezúttal a margitszigeti szabadtéri színpadon, egy pokoli meleg nyári napon, július 18-án. Nekem ez a műsor-összeállítás kevésbé tetszett, mint az előző, talán túlzásba vitték a „mulatós” és a kvázi-reneszánsz számokat és kevésbé merítettek az első három lemez lendületesebb, nem reneszánsz nótáiból. A meglepetés a „Child in time” volt. A „Mond Tanz” kemény, lendületes fúvósrefrénjéből vezet át Blackmore rövid akusztikus intrója a dalba. Candice gond nélkül, nagyon szépen kiénekli, bár az igazán magas hangoktól nagyon bölcsen távol tartja magát. A „Gillan-sikolyok” nem férnek bele az ő hangterjedelmébe, ezeket átengedi az ikreknek, akik gyönyörűen oldják meg a feladatot, aztán a szám ismét visszatér a „Mond Tanz”-hoz. Gitárszóló sehol, illetve csak egy csendes, illedelmes merengés akusztikusan Blackmore részéről. (Érdemes meghallgatni a később megjelent „Village lantern” stúdiólemezükön ugyanezt. Blackmore előkapja a Stratocastert és miközben az ikrek „ááá”-znak, csak úgy félhalkan lenyom egy káprázatos szólót.)

candice-u-379.jpg

screenshot_2020-10-25_1_facebook_3.jpg

                                  Színpadon

      Időközben kiadtak egy válogatás-albumot is, "Beyond the sunset” címmel. Ekkortájt készült velük a német telefoninterjú, melyből röviden idézek:

K: Az utóbbi években rengeteget turnéztak.  Szenvedélyesen szeretnek utazni, vagy csak így hozza az élet?

RB: „Sajnos az utazás hozzátartozik a zenészélethez. Szeretem azokat a helyeket és embereket, ahol megfordulunk, de az utazás egyszerűen szükségszerűség. Borzasztó unalmas  több ezer kilométert repülni és állandóan hotelszobákban aludni. Mindez nagyon fárasztó, de megéri, mert a játék örömet okoz. Mindenfelé vannak rajongóink és örömmel találkozunk velük.”

K: 2003 júliusában ismét német kastélyokban turnéztak. A készülő DVD-jüket a solingeni kastélyban vették fel. Miért ezt választották?

RB: „Ez az egyik kedvenc kastélyunk, fantasztikus az atmoszférája, a filmes stábnak is ez tetszett. Aznap sajnos esett, áramkimaradás is volt, úgyhogy félbe kellett szakítanunk a koncertet. Így aztán néhány szám a neuhausi előadásból kerül rá a DVD-re.”

K:  Miért kapta a CD-összeállítás a Romantikus gyűjtemény alcímet?

RB: „Sokan, különösen Amerikában azt mondták nekünk, hogy esküvőkön is játszották a számainkat, mert olyan romantikusak Úgy gondoltuk, egyetlen lemezre gyűjtjük  ezeket a romantikus zenéinket.”

CN: „Azt is említették, hogy szeretnének reneszánsz módra esküvőt tartani, kinn a természetben,  erdőben, ami sokkal kellemesebb egy komoly templomi szertartáshoz képest, vagy hogy több száz embert valahol zárt térben vendégül lássanak a lakodalomra. Akik másként gondolják, azok számára az esküvő  szerelem, egyszerűség és románc. Azt hiszem, túl sok a negatív energia a nyugati társadalmakban. Sok zenész fejezi ki ezt az érzést, illetve az ellenérzéseit. Ezek normális emberi érzelmek, amik időnként ránk is jellemzőek, de  jó dolog az érzelem másik oldalát is megmutatni és szeretetet adni a világnak.”

K: És mi a szerelmes dalok jelentése az önök életében? Önök ilyen romantikusak?

RB: „Candice igen. Én a zenéimbe viszem bele az érzelmeimet.”

K: Az album számai, legyenek vidámak vagy szomorúak, optimizmust sugároznak. Ez szándékos koncepció, hogy ne látszódjanak se túl pozitívnak, se túl negatívnak?

CN: „A zenebizniszben túlteng a negatív energia, mindenki felül akarja múlni a másikat. Az üzleti világ nagyon nyomasztó. Gyakran gondolunk arra, hogy bár mindig azt csinálhatnánk, amit szeretnénk. Mondjuk, jó lenne akár egy teljes hetet kinn tölteni a természetben a barátainkkal gondtalanul, de ez szinte lehetetlen.  Amilyen gyakran csak lehet, legalább hetente egyszer, megpróbálunk kiszabadulni a nyomás alól, és erre a zeneírás is nagyon jó alkalom.”

                                                                               *

2005-ben megjelent a régen várt DVD, „Castles and dreams” címmel és jórészt a magyarországi koncertekről is ismert számokkal. Érdekes bónuszanyagokat is láthatunk a közel négyórás DVD-n, többek között néhány klipet, Candice saját videófelvételeit, melyeket a legkülönbözőbb helyszíneken, próbák közben, utazásokon, reneszánsz vásárokon vett fel. Hallhatunk rövid interjúrészleteket a BN épp soros zenészeivel, illetve menedzserével, Carole Stevens-szel. Ez idő tájt is több interjú jelent meg velük, ezekből szemezgetek:

K: Nehéz a koncerteket kastélyokban megrendezni?

RB: „Főleg az időjárás miatt igen. Németországban például a koncertjeink zömét Frankfurttól délre, elsősorban Bajorországban tartjuk, ott szinte mindig süt a nap, az eső mindent megzavarhat. Élvezzük a szabadtéri játékot, a kastélyokat, nagyon jó volt például Newcastle-ban, a Lumley kastélyban. Angliában mindig kellemes meglepetést okoz, ha a közönség jól fogadja a zenénket. Az emberek tudják, kik vagyunk, és szívesen fogadják, amit játszunk. Ha csak a sajtónak hinnének… A média azt a benyomást kelti, hogy ha nem vagy benne a legújabb zenei áramlatokban, akkor automatikusan kívül állsz a zenei világon. Ha elmúltál harminc, inkább lődd főbe magad. Az angliai médiában túl sokat hangoztatják, ha valaki már nem fiatal, pedig vannak ötvenen túliak is, akik szeretik a zenénket. Mi gyakorlatilag nem tudunk bekerülni egy angliai tévéshow-ba, mert én már dinoszaurusznak számítok, Candice pedig valami másnak…, Németországban sokkal több műsor van az idősebb korosztályoknak is, Angliában pedig itt  a Top of the Pops és ezzel ki is fújt.”

10687964_10152647764890020_7328715996914811281_o.jpg

                       "Szeretünk kastélyokban koncertezni"

K: Hogyan találkoztak össze a BN többi zenészével?

CN: „Bard Davidet régóta ismerjük, ő már játszott a zenekarunkban, Sir Robertet a menedzserünk találta, Squire Malcolm korábban már dobolt velünk, aztán rövid távollét után visszatért. Tudor Rose-t, a jelenlegi hegedűsünket egy amerikai lemezcégnél dolgozó hölgy mutatta be nekünk, az ő zenei háttere tradicionálisabb.” (Egy másik interjúban ugyanerre a kérdésre ezt válaszolta: „Az ikrek, Nancy és Madeline operaénekesi képzést kaptak, a billentyűs korábban templomi orgonista volt, a dobos egy punkzenekarban játszott, de volt színházi zenész is. Amikor a basszusgitárosunkra rátaláltunk, éppen egy lakodalmas zenekarban játszott.)

RB: „Sok kritériumnak kell nálunk megfelelni. Hosszú haj, a harisnyanadrág viselete, akár egy-két hónapra is otthagyni az otthonunkat anélkül, hogy a párunk megőrülne. Általánosságban jó embernek kell lenni, aki mindenkivel jól kijön, és alkalomadtán jól kell játszani a hangszerén. Aki velünk játszik, legyen elkötelezett a zenénk iránt és sok anyagot tartson fejben a repertoárunkból.”

    A DVD-n is láthatunk rövid részleteket egy „reneszánsz fesztiválról”, melyen alighanem elég spontán szervezésben Blackmore-ék is felléptek. Emlékszünk ugye, Ritchie egy jóval korábbi interjúban emlegetett ilyesmit, hogy szívesen játszana ilyen eseményeken, ahol a kutya sem tudja, hogy ő a „nagy Blackmore”. Ehhez kapcsolódóan is találtam egy-két interjúrészletet.

K: Szóval igazán élvezi a zenét akkor is, amikor senki sem tudja, hogy Ön kicsoda?

RB: „Igen, különösen akkor, ha nem úgy hirdetik meg a koncertet, hogy ex-Deep Purple, vagy ex-Rainbow. Egyáltalán nem zavar, hogy senki sem tudja, kik vagyunk. Ilyenkor nem a törzsközönségünknek vagy az elfogult rajongóknak játszunk…. Amerikában sokhelyütt rendeznek úgynevezett reneszánsz fesztivált, de persze ha az amerikaiak szerveznek valamit, azt szeretik túlszervezni, úgyhogy több tízezren is összejönnek. Ez nekem már sok. Akkor már szívesebben játszom kastélyokban Németországban, háromszáz fős közönségnek. Mindenki szereti Robin Hood korába képzelni magát, ezek a koncertek afféle felnőtt fantáziavilágokat elevenítenek meg.”

jarvanyfito_93650025_2779230018841093_6309163097894420480_n.jpg

                                 "Mindenki szereti Robin Hood korába képzelni magát"

CN: „A közelben, ahol lakunk, van egy tengerparti falu. Decemberben mindig szerveznek egy Dickens-fesztivált, s ilyenkor az emberek viktoriánus kori ruhákba öltöznek. Visszük magunkkal az ikreket, esetleg még egy zenészt, akusztikus gitárral. Kiállunk az utcasarokra korabeli öltözékben, játszunk, és az emberek egyszerűen csak élvezik a zenét, miközben valószínűleg fogalmuk sincs, kik vagyunk.”

RB: „Nemrég elhatároztunk, hogy kimegyünk a tengerpartra és csak úgy zenélünk. Kiválasztottunk egy helyet az út mellett és elkezdtünk játszani. Rettenetesen fáztak az ujjaim, alig tudtam megfogni a gitárt, az elhaladó autók zajától pedig alig lehetett hallani, bennünket. Ráadásul a közeli városból kijött egy harminctagú kórus és a közelünkben elkezdték énekelni a maguk dalait. Persze, hogy elnyomtak bennünket, úgyhogy ez lett a vége.”

K: Mi a különleges a BN- rajongókban?

RB: „A mi zenénk arról szól, hogy az embereknek játszunk, és nem pénzért, vagy a show kedvéért. Többektől hallottam már, ha nem pénzért játszunk, akkor nem is áll érdekünkben zenélni. Ez már régen nem izgat. Szeretünk üldögélni egy pubban vagy étteremben, játszunk, és közben figyeljük, mit szól hozzá a többi vendég. Emlékszem, egyszer egy közeli asztalnál valakik felálltak és elmentek, mert túl hangosnak találták. Ilyenkor a falnak játszunk, meg persze a magunk örömére. A rajongóknak könnyű játszani, de inkognitóban sokkal  izgalmasabb, például a vásárokon. Sokat járunk-kelünk Amerikában, de már egyre többen felismernek bennünket és akkortól már nem azok vagyunk, akik vagyunk. Máshol meg néha pénzt dobnak a kalapba, s hiába mondjuk, hogy nem pénzért játszunk, azt felelik, tegyük csak el. A színpadi játékkal az a gond, hogy ahhoz mindig a kellő hangulatban kell lenni, fölvenni a megfelelő modort, és az energia jó esetben kitart addig, hogy végig tudjam játszani. Korábban, amikor kiléptem a színpadra, sokszor éreztem, hogy ma este semmi kedvem játszani. Ez inkognitóban sosem jut eszembe. Most már nem Purple- és Rainbow-rajongókkal vagyunk körülvéve. Kezdetben kíváncsiak voltak, de már tudják, hogy nem a régi számokat játsszuk. Voltak, akik lemorzsolódtak, de helyettük előkerültek másfajta rajongók. Néha azért bónuszként játszunk Purple- vagy Rainbow-zenét is, attól függ, hogyan érezzük magunkat, és a közönség ennek nagyon örül.”

                                                                             *

A Blackmore’s Night kedvelőinek 2006-ig kellet várnia a következő stúdiólemez megjelenésére. Ez a „The village lanterne” (falusi lámpa) címet kapta.

unnamed_2.jpg

                                            A falusi lámpa

      Candice elmondta, a címadó számot, illetve a lemezborítót egy régi falusi lámpát ábrázoló kép ihlette, melyet egy ismerősük ajándékozott nekik az előző évben, azokkal a szavakkal, hogy a barátság olyan, mint amikor fény gyúl az éjszakában. Ő ezt tartja a legváltozatosabb lemezüknek. A nyitószám, a „25 years” alaptémáját egy tradicionális balkán pásztordalból vették át. Ritchie a szám végéig háttérbe helyezi a gitárt, viszont nagyon szép dallamot játszik tekerőlanton. A címadó számon viszont pont úgy szól a gitárja, mint néha az utóbbi éveiben  Mike Oldfieldé. Az „I guess it doesn’ matter anymore” nyitó dobritmusa alapján már azt hittem, belecsapnak az „Ariel”-be, de nem. Alaptémája az egyik legszebb gitárdallam, amit Blackmore valaha is írt, ráadásul Fenderen szólal meg. Nagyon lírai, nagyon romantikus, csak sajnos közrefog egy tempós, ám ötlettelen hangszerelésű, felrockosított énekes betétet. A „The messenger” a korábbi lemezről ismert „Beyond the sunset” erős utánérzése, de ki bánja, hiszen gyönyörű. A „World of stone” komor férfikórus-szerű hangzása hallatán hirtelen magam elé képzeltem, egy csapat szamurájt, amint éppen csatába indulnak, aztán kiderül, egy régi német dallam feldolgozása. A „Faerie queen” megint egy szépséges lírai dallam, melyben Candice igazán elemében érezheti magát, és érzi is. Ehhez kapcsolódik Blackmore instrumentális darabja, a „Faerie dance”. Ehhez hasonlókat is hallottunk már korábbi albumaikon. A „St. Teresa” a lemez egyik legjobb darabja (más kérdés, hogy nem saját szerzemény, hanem Joan Osborne (nem Ozzy Osbourne rokona!) egyik számának átdolgozása; egy kis hard rock, amúgy BN-módra. A „Mond Tanz-Child in time” egyveleget korábban már méltattam. Ezt tényleg kár lett volna kihagyni. Ralph McTell „Streets of London” című számának feldolgozása szintén nagyszerűen sikerült. A „Just call my name” viszont nagyon ismerős valahonnan, ezt alighanem Blackmore a saját múltjából rakta össze, az átlagosnál jobb popdal, kicsit rockosítva. A végén csattan az ostor, egy gyönyörű lírai szám, kicsit (nagyon) a „Hanging tree”-re emlékeztet. Candice-nek nagyon fekszenek ezek a dalok, simán el lehet alattuk aludni, de mint ő maga mondta korábban, ez a közönséggel is előfordul időnként. Hogy a hajdan Joe Lynn Turner által elénekelt Rainbow-szám, a „Street of dreams” felvétele hogyan jutott eszükbe….

    Annyit elmondhatunk, hogy a BN pályafutásának legkevésbé „reneszánszos” albuma, s én ezt személy szerint egyáltalán nem bánom. Nem a legjobb, nem a legrosszabb, nagyon szép dallamok gyűjteménye, nem kevésbé szép feldolgozásban. Az előző felálláshoz képest ismét történt tagcsere, most a hegedűs és a dobos más.

    Immár régi szokásom a köszönetnyilvánítások végigböngészése. Ezúttal Tony Edwards nevére bukkantam. Így hívták azt a fickót, aki a kezdetek kezdetén a Deep Purple egyik menedzsere volt. Netán e név egy és ugyanazt a személyt takarja?  Ha már a menedzserek szóba kerültek, aligha kerülhetjük meg a jelenlegit, Carole Stevenst,  Candice Night anyukáját sem. Szó esett róla korábban, hogy amikor Ritchie megbízta a zenekar menedzselésével, tapasztalatok híján nem túlzottan találta a helyét. Úgy fest, mostanára alaposan belejött. Van egy sanda gyanúm, hogy Stevens asszony mindent elkövet, hogy bebiztosítsa kislánya jövőjét és rátegye a kezét a kis Blackmore-birodalomra. Mert például mit gondolnak, kinek az e-mail címe jelenik meg egyedüliként a kapcsolatfelvételnél, ha fölmegyünk a Blackmore’s Night honlapjára? Bizony, kizárólag Carole Stevensé. Egyik korábbi Rainbow-tagtól megkérdezték, tart-e valamiféle kapcsolatot Blackmore-ral. „Megvan Ritchie közvetlen száma, de ha felhívom, mindig Candice hangja szólal meg az üzenetrögzítőn.” Egy 2001-es interjúban megkérdezték Doogie White-ot, tudja-e, miért éppen Carole Stevens lett a Rainbow (utolsó korszakának) menedzsere. „Ugyan már, ön legalább olyan jól tudja a választ, mint én. Ritchie nekem azt mondta, azért, mert senki sem tudja olyan jól kezelni a pénzügyeit, mint ő.”  Egy másik kérdésre, hogy tudniillik járt-e már BN-koncerten, így válaszolt: „Ahhoz nincs elég merszem. Carole elég világosan megmondta, hogy nemkívánatos személy vagyok.”

carole_stevens_szulnap_2016.jpg

                               Az anyós, Carole Stevens (valamelyik születésnapján köszöntik)

                                                                        *

2006 novemberében nem kis meglepetésére újabb stúdióalbummal jelentkezett a Blackmore’s Night (azért említek meglepetést, mert ilyen sűrűn nem szoktak lemezt kiadni). Ez pedig a „Winter carols” címet viseli, s a rajta szereplő tizennégy szám zöme tradicionális muzsika feldolgozása. Egy erősen redukált létszámú zenekar játszotta föl, Blackmore, Night, és Pat Regan hármasban, néhol az ikrek háttérvokáloznak.

maxresdefault_1.jpg

                                          Egy karácsonyi lemez

   Blackmore egy interjúban el is magyarázza. „A carol szó az 1500-as évekből származik, valódi jelentése tánc, még inkább körtánc. Azokban az időkben az egyszerű falusi emberek körtáncokat jártak és ilyen dalokat énekeltek. Valójában nem is karácsonyi, hanem tavaszi dalok, áprilisban, májusban táncolták és énekelték őket, mert az emberek boldogok voltak, hogy jön a jó idő és ismét többet süt a nap. Ezekben a dalokban a melódiákat szeretem a legjobban. Némelyik szó a mai angolban kicsit furcsán, idegenül hangzik, úgyhogy itt-ott változtattunk is a szövegen. Ezeket a dalokat hivatalosan nem volt szabad énekelni és táncolni a 15-16 században, mert a többségük a táncról, a mulatozásról és az ivászatról szólt, ezt pedig az egyház nem szerette, úgyhogy betiltotta. Esetenként megváltoztatták a szövegüket vallásos tartalmúra, s így ismerjük őket ma. Ezért gondolják sokan, hogy ezek vallásos dalok, karácsony tájára, de igazából nem azok. Egy részük talán vallási gyökerű, de csak a legkésőbbiek.”

      S ha már a lemezről beszéltek, az interjúkészítő megkérdezte, mi jut először eszükbe a karácsonyról.

RB: „Pénz, sok pénz.  Mint kölyök, elsősorban az ajándékokra gondolok, a fára, díszekre, és hogy mindenki boldog és örül. Apámtól, anyámtól, bátyámtól sok ajándékot kaptam ilyenkor. Nem mindig volt hó, de jó volt felkelni arra, hogy a fa alatt ott a sok ajándék…, minden az evésről és az ajándékokról szólt akkoriban… Azt hiszem, ez végigkíséri az ember életét. Most már alapvetően mindenem megvan, amit csak akartam, úgyhogy már nem az ajándékokról szól ez az ünnep, hanem az énekekről és azokról a dallamokról, amelyeket szívesen játszom a barátaimnak, akár benn a kandallónál, akár kinn a hóban, a kertben. Ezek a dalok visszavisznek a gyerekkoromba, amikor körbejártuk a srácokkal a házaknál, énekeltünk és zsebpénzt gyűjtöttünk.”

CN: „Az én karácsonyaim egészen mások voltak, mi nem állítottunk karácsonyfát, a szomszédba jártunk át fát díszíteni. Akkoriban számunkra ez csak egy ünnep volt a sok közül, egyikre sem emlékszem mint különlegesre. A bátyám, a nővérem, a szüleim, nagyszüleim körében eltöltött gyerekkor nagy biztonságot adott, mielőtt kikerültem az életbe és magamnak kellett megküzdenem minden problémával.”

K: És mostanában hogyan töltik az ünnepet?

CN: „Általában otthon ünnepelünk, Long Island-en.  Ritchie-nek általában három hétig tart, míg feldíszíti a házat, mely körül sok a fenyő. A házat úgy díszítjük föl, mint egy reneszánsz kastélyt, úgyhogy elég sokáig eltart. Tökéletes hely az ünnephez. Egy környékbeli étteremben   kis koncertet adunk a barátainknak, meghívunk néhányat a rajongói klubokból, mindenki reneszánsz ruhába öltözik, minden fogyasztás ingyenes. Az este végén hagyunk egy dobozt a bejáratnál, amibe mindenki annyi pénzt tesz, amennyit akar, de ha nem tesz semmit, az se baj. Arra gyűjtünk pénz, hogy a helybeli állatmenhelyet segítsük. Az ünnep második fázisa egy őrült parti, mely este kilenctől reggel kilencig tart. Mindenki jó sokat iszik, de a szívünk is éppúgy tele van, mint a gyomrunk. A harmadik fázis a kedvencem.  Ezen csak a legbelsőbb baráti kör vesz részt, tüzet rakunk a szabadban, gesztenyét sütünk, történeteket mesélünk,  csak élvezzük egymás társaságát, akusztikus hangszereken játszunk, énekelünk.”

screenshot_2020-10-25_1_facebook_2.jpg

                             Blackmore, a kocsmazenész

screenshot_2020-12-06_candice_night_candice_night_instagram-fenykepek_es_-videok_4.png

                             Karácsonyi díszlet a Minstrel Hall-ban, Blackmore-éknál (tavalyi felvétel)

     Egy orosz lapnak adott interjúban arról kérdezik őket, hogyan élik otthon a mindennapjaikat.

RB: „Víz mellett lakunk Long Island-en, erdő közelében. Időnk jó részét a fák közt töltjük, meditációval. Az életvitelünk nagyon egyszerű. Sokat zenélünk,  a legtisztább formájában figyeljük a természetet, néha kenuzunk, sokat sétálunk és a barátainkkal focizunk.”

CN: „A házunkat reneszánsz korabeli dekoráció díszíti, kovácsoltvas, kőfalak, tapéták, fáklyák,  és általában a sötét színek dominálnak… Minden évben májusfával ünnepeljük meg a tavaszt. Tábortüzet rakunk, meghívjuk a barátainkat, ismerőseinket, akik reneszánsz kori ruhákba öltöznek.  Mi a jólétet nem pénzzel, anyagiakkal, hanem az élményeinkkel, a szerelmünkkel, az egészségünkkel, a családdal és barátainkkal mérjük.”

                                                                         *

Nos, eddig jutottunk a könyvben - 2007. július elsejéig bezáróan – Ritchie Blackmore történetében. Ezzel a mondattal zártam.  Blackmore valamelyik interjújában ezt mondta: „Ha nem zenélhetnék, valószínűleg bűnöző lennék.”

    Egy okkal több az örömre, hogy így alakult.

   Tizenhárom év telt el azóta, jó néhány szokványos történéssel és néhány meglepetéssel. Kezdjük a szokásosaknál. 2007 novemberében jelent meg A Blackmore’s Night második koncertlemeze és DVD-je, "Paris Moon" címmel (a párizsi Olympiában vették fel 2006-ban). A legjobb felállásukban léptek fel, pályafutásuk első tíz évének dalaiból válogattak. Nagyon jól sikerült, bár éppen ezen a koncerten hallottam először Candice-t hamiskásan énekelni (a „Fires at midnight” refrénjénél).

     A 2008 nyarán megjelent "Secret Voyage" című stúdióalbummal  - megítélésem szerint – elkezdődött a BN hanyatlása. Elég átlagos kis lemez, műfajilag a szokásos felhozatallal: tradicionális reneszánsz-átdolgozás, Blackmore-akusztikus, Rainbow-szám felújítása („Rainbow eyes”), aztán egy Elvis-cover (Can’t help falling in love). Pedig nagyon jól kezdődik: a God save the Keg (Isten óvja a hordót) és az azt követő „Locked within the crystal ball” nagyszerű, különösen az utóbbi, melyben újra felvillan a Strat.

51ho0mnyojl.jpg

                                  A "titkos utazás"

   Ez az év nagy változást hozott Ritchie és Candice életében; közel 15 évnyi együttélés után októberben összeházasodtak. Ez volt a mester negyedik hivatalos frigye. „Ez volt az első esküvőm, amikor közben nem a kijárati ajtót kerestem” – mondta.  A képes összefoglaló az esküvőről itt tekinthető meg:  

https://www.youtube.com/watch?v=w2aR7Y6N24o  

screenshot_2020-11-21_1_facebook_1.jpg

10858574_10152661616408645_7479524572219160722_n.jpg

candice-u-121.jpg

candice-u-132.jpg

                       Esküvői képek (Candice Instagram oldaláról)

 

    Nem sokkal ezt követően ismét Budapesten koncerteztek, 2009. február 20-án, a Kongresszusi Központban (azóta nem jártak nálunk).  Pocsék idő volt, havas eső esett/hullt, jó sokáig várakoztattak bennünket a beengedéssel. Nem volt telt ház, de aki ott volt, nem bánta meg.

Május 27-én, 2010-ben megszületett első gyermekük, a kislány az Autumn (Ősz) nevet kapta. Közben már dolgoztak a következő albumon, mely „Autumn sky címmel jelent meg, 2010 szeptemberében. Két számot emelek ki: az egyik a "Journeyman", mely a svéd Nordman nevű duó "Vandraren" című számának feldolgozása, Candice angol szövegével. Kiválóan is énekli, Blackmore Stratja is káprázatosan szól. A másik a „Darkness” című, mely valamilyen (talán középkori) tradicionális dallam feldolgozása. Egyik kedvencem a repertoárjukból. 

autumn_90528989_2720784521352310_9166692684889325568_n.jpg

                                         Megszületett Autumn. A macskák a kisdedhez járulnak

autumn_screenshot_2020-11-21_1_facebook.png

                                     Apa és anya gyermekével

screenshot_2020-11-27_candice_night_candice_night_instagram-fenykepek_es_-videok_6.png

                                            "Őszi égbolt"

    2012 a születés és a halál éve volt.  Február 7-én megszületett második gyermekük, aki a Rory Dartanyan nevet kapta. Július 16-án, amint erről már szó volt, elhunyt Jon Lord, a Deep Purple hajdani billentyűse. A 2013. júniusában megjelent „Dancer and the Moon” című lemezükön Blackmore egy gyönyörű instrumentális számmal emlékezett meg régi barátjáról (?), zenésztársáról, „Carry on…Jon” (Folytasd… Jon) címmel. Blackmore, aki nem igazán a szavak embere, ennél szebben nem búcsúzhatott volna tőle. Azért kiadott egy sajtónyilatkozatot is. „Jon nemcsak nagyszerű zenész volt, hanem kedvenc vacsorapartnerem is. Mélységesen fájlaljuk a halálát. Tudtuk, hogy beteg, de olyan hírek érkeztek, hogy gyógyul és sokkal jobban van. Ezért is sújtott le a hír. Jon nélkül nem lett volna Deep Purple. Szívünkben és emlékeinkben él tovább." 

jon_lord_by_akeyzerr_d31wevd-fullview.jpg

 ken_hensley.jpg

  A Hammond két nagymestere, Jon Lord és Ken Hensley

(utóbbi úgy néz ki, mint egy öreg indián, pedig echte brit volt)

 

rory_candice-58.jpg

                                  Ő itt Rory Dartanyan

Két érdekes feldolgozásra hívnám fel a figyelmet. Az egyik egy Rainbow-klasszikus, a „Temple of the king”, mely Candice szájából is nagyon jól szól. A másik a rock két nagymesterének hipotetikus találkozása, Ken Hensley szerzeménye, minden idők egyik legszebb, de legalábbis legnépszerűbb rockballadájának, a „Lady in black”-nek a feldolgozása. Ezt nagyon elrontani nem lehet (legföljebb, ha németül vagy bolgárul éneklik – előfordult), ők sem teszik, igaz, nem is adnak hozzá semmi különöset. E sorok szomorú aktualitása, hogy ez év, vagyis 2020. november 4-én, 75 éves korában meghalt Ken Hensley énekes, billentyűs-gitáros, zeneszerző, akinek oly sok csodálatos Uriah Heep-számot köszönhetünk.

screenshot_2020-11-27_candice_night_candice_night_instagram-fenykepek_es_-videok_8.png

                                                     A "Dancer and the Moon"

     Ugyancsak 2012-ben, júliusban jött ki az „A knight in York” című élő CD/DVD. A yorki operaházban 2011 őszén tartott koncert anyaga hallható-látható rajta. A „Circle” című számban Blackmore előkapja a Stratot, lenyom egy nagyon szép szólót, még az Eagles „Hotel Californiá”-jának lezáró gitárrészét is belecsempészi (vagy valami nagyon hasonlót), a következőben pedig van egy kis Carmina Burana, egy kis Beethoven (V.), ami átmegy a „Journeyman”-be.  Aztán jön a „World of stone”, aminek közepén betotyog a színpadra kislányuk, Autumn. Úgy néz ki, mint egy játékbaba, kicsit meg van illetődve, hogy körülötte ott dübörög a zene.

screenshot_2020-12-04_galahad_empires_never_last_may_2006_2_1.png

                              Autumn a színpadon

https://www.youtube.com/watch?v=TQjP2gsRegg&feature=share&fbclid=IwAR1h08qY_XNvtly312cTNzL-YByofXHIJQjEWL54uZdQlb9Js1iDbXk8Gvw

   A koncertet egy Bee Gees-feldolgozással („First of May”) zárták. Az egyik legjobb koncert volt, amit tőlük láttam a DVD-n, Candice hangja az idő haladtával egyre érettebb, jobb.     

És most lássunk néhány képet a Blackmore-család életéből

84030477_3230169353683870_9068478207442812928_o.jpg

                                     Apja lánya     

19225340_1303828869714556_4515165054580249604_n.jpg

                                               Apja fia

69463082_2889040251130117_5743757247813517312_o.jpg

                                  Mindig csak a foci

candice-2017.jpg

                                       A konyhában

harom--blackmores-night-deep-purple.jpg

                                          Ezt se hittem volna Ritchie-ről

romper_16_evesvopolt_2018-as_foto658643379884130304_n.jpg

                                         Romper cica 16 évig volt hű társuk, 2018-ban ment el

screenshot_2020-11-27_candice_night_candice_night_instagram-fenykepek_es_-videok_2_1.png

  screenshot_2020-12-07_candice_night_candice_night_instagram-fenykepek_es_-videok_3.png

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hopscotch                                                ... és Winter

  2015 szeptemberében jelent meg az eddig utolsó BN-album, mely az „All our yesterdays” címet kapta. Nem hinném, hogy kettőnél többször meghallgattam. Azért van rajta egy fénypont, a "Darker shade of black" című instrumentális szám. Az első fele hegedű, orgona és egy szöveg nélküli gyönyörű szoprán (utóbbi biztosan nem Candice, hanem valószínűleg Christina Lynn Skleros  - Lady Lynn ­– háttérvokálos hangja), a második fele pedig Blackmore szokásos lírai Strat-szólója. Ha én Blackmore lennék, biztosan összegyűjteném egy lemezre ezeket az instrumentális remekléseket.

screenshot_2020-11-27_candice_night_candice_night_instagram-fenykepek_es_-videok_11_1.png

                                     Az eddig utolsó BN-lemez

   Egy interjúban így beszélt a szám születéséről. „Akkor éppen hóvihar volt New Yorkban, valami két méteres hó hullott, el sem lehetett hagyni a házat. Tehát otthon ületm a produceremmel és lejátszottam neki néhány ötletemet. Úgy húsz perc elteltével már megvoltak a szám alapjai, amin magam is meglepődtem. Aztán hozzáadtunk még néhány hangszert és működött a dolog, tetszett az eredmény. Szeretem az „Allan yn N fan” című számot is. Ez egy walesi dal, német barátom, Georg Hess írta, aki egy német reneszánsz zenekarban gitározik és nagyon tetszett a stílusa. Úgyhogy megpróbáltam lemásolni, ami 14-15 éves korom óta nem fordult velem elő. Nagyon nehéz eljátszani."

    A lemezen megtaláljuk még két nagyon ismert szám feldolgozását. Ritchie és Candice mindig is kedvelték Mike Oldfieldet, akkor miért ne adaptálják a „Moonlight shadow”-t. A másik egy „ősi” sláger: Sonny és Cher „I got you babe” című dala. Mindkettő jól sikerült.  

     Itt akár le is zárhattuk volna a történetet, gondolván, Blackmore még visszavonulásáig (vagy haláláig) békésen elbazsevál kis reneszánsz zenekarával. Ám nem így történt. Valamikor 2015 nyarán "robbant a bomba". De erről majd legközelebb, az utolsó részben. 

korábbi fejezetek itt:

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/16/udvozlunk_a_blog_hu-n_101630  

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/06/a_nagymama_kedvence

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/13/4_fejezet_csitt_felvetel_indul

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/20/a_klasszikusok_871

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/27/kokemenyen_6_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/04/7_fejezet_beindul_a_legkondi

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/11/8_fejezet_a_fej

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/18/9_fejezet_vagy_o_vagy_en

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/25/10_fejezet_feluton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/01/11_fejezet_egj

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/08/12_fejezet_eges_es_vihar

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/15/13_fejezet_valasok

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/22/14_fejezet_a_szivarvany_alatt

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/08/31/15_fejezet_pia_drog_nok

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/07/szinten_zeneszek_16_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/14/17_fejezet_a_szivarvany_folott

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/21/18_fejezet_ennek_is_baal_az_oka

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/28/19_fejezet_a_haromszemelyes_zenekar

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/10/05/20_fejezet_a_vampir

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/10/12/21_fejezet_futball_autok_macskak

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/10/19/22_fejezet_nem_is_annyira_idegenek

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/10/26/23_fejezet_senki_sem_tokeletes

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/16/udvozlunk_a_blog_hu-n_101630  

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/06/a_nagymama_kedvence

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/13/4_fejezet_csitt_felvetel_indul

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/20/a_klasszikusok_871

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/27/kokemenyen_6_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/04/7_fejezet_beindul_a_legkondi

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/11/8_fejezet_a_fej

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/18/9_fejezet_vagy_o_vagy_en

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/25/10_fejezet_feluton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/01/11_fejezet_egj

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/08/12_fejezet_eges_es_vihar

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/15/13_fejezet_valasok

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/22/14_fejezet_a_szivarvany_alatt

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/08/31/15_fejezet_pia_drog_nok

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/07/szinten_zeneszek_16_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/14/17_fejezet_a_szivarvany_folott

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/21/18_fejezet_ennek_is_baal_az_oka

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/28/19_fejezet_a_haromszemelyes_zenekar

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/10/05/20_fejezet_a_vampir

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/10/12/21_fejezet_futball_autok_macskak

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/10/19/22_fejezet_nem_is_annyira_idegenek

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/10/26/23_fejezet_senki_sem_tokeletes

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/11/02/24_fejezet_istenek_alkonya

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/11/09/25_fejezet_a_csata_vege

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/11/16/27_fejezet_a_szivarvany_vege

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/11/30/28_fejezet_ren_and_rock 

 

 

27. fejezet. Honnan? Hová? Előre!

„…ó, ez a Blackmore már megint jól kib@szott magával”

Az alcímnek választott idézet – természetesen – magától Blackmore-tól való, amikor a gyakori zenészváltoztatásairól beszélt, mondván, mások nyilván ilyesmiket gondolnak, mondanak róla.

„Nem célom, hogy mindenáron egyben tartsak egy zenekart, mert különben ugyanoda futunk ki, mint a Deep Purple. Azért léptem ki, mert úgy éreztem, áporodottá vált a levegő, melyben dolgoztunk, a Rainbow-ba pedig mindig találtam olyan zenészeket, akik friss levegőt hoztak. Szeretek megfiatalodni, amúgy vámpír módjára. Azoknak a zenészeknek a vérét szívom, akik keresztülmennek a bandán, és amikor elfogy a friss vér, megszabadulok tőlük. Valójában nem igazán szeretek megszabadulni tőlük, csupán átküldöm őket egy másik területre. Tökéletes felállásra törekszem, ahogy mindenki a tökéletes nőt keresi.”

  Ezt a korábbi szakaszt csak azért idéztem ide, mert – amint ígértem – most sorra vesszük, hogyan alakult a sorsa annak a töméntelen zenésznek, akikkel Blackmore sok évtizedes pályafutása során együtt dolgozott.

    Kezdjük egy törzstaggal, Ian Paice-szel, aki ma már az egyetlen, még ma is aktív zenész a Deep Purple-ben az alapító tagok közül. A zenekar (időleges) felbomlása után Tony Ashton billentyűs-énekessel, Jon Lorddal, Bernie Marsden gitárossal és Paul Martinez gitárossal megalapították a Paice Aston Lord nevű zenekart és 1977-ben kiadták egyetlen stúdiólemezüket, „Malice in Wonderland” címmel. Nem aratott valami nagy sikert, koncertet is csupán néhányat adtak, majd feloszlottak. Erről mutatok egy számot (nem valami nagy dobás).   

https://www.youtube.com/watch?v=3aQblOYsBLk

ian_paice_images.jpg

 

 

ianpaiceheavyworld2016_638.jpg

                                              Ian Paice - akkor és manapság

 

1979-ben belépett a korábbi zenésztársa, David Coverdale alapította Whitesnake-be, melyben ismét együtt játszhatott a már korábban csatlakozott Lorddal, és három stúdiólemezen működött közre, nem egészen három év alatt. 1982-ben már Gary Moore zenekarában dobolt mintegy két évig, aztán vissza az újjáalakult Purple-be, ahol máig játszik. 2016 júniusában kisebb sztrókon esett át, de csupán két koncertet kellett kihagynia.

Jon Lord szintén a Deep Purple egyik alappillére volt. Ő 2002-ben hagyta ott az újraegyesült Deep Purple-t. Szimfonikus műveit jól ismerik a rajongók. Életének utolsó bő tíz évében szólóban járta a világot, jobbára ismeretlen zenészekkel és szimfonikusokkal saját szerzeményeit, illetve régi Deep Purple-slágereket játszott.  2011-ben hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak nála és szinte napra pontosan rá, 2012.  július 16-án hunyt el. Személyében a rock egyik meghatározó alakját veszítettük el.

screenshot_2020-11-21_facebook_2.png

                       Jon Lord 

   A szintén alapító tag, Rod Evans énekes későbbi pályafutásáról már szóltam. Menesztése után három évig a Captain Beyond nevű társulatban énekelt, majd jött a botrány: 1980-ban Deep Purple néven néhány ismeretlen zenésszel turnézni kezdett. Az ügyvédek elég gyorsan leállították, beperelték és kártérítésre kötelezték jogtalan névhasználat miatt.

rod_evansa-517995-1515262839-8178.jpeg

                                                    Rod Evans (róla nem találtam későbbi fotót)

    Nick Simper, szintén alapító, basszusgitáros a Purple-ből való távozása után több kisebb csapatban is játszott, de messze nem futott be olyan pályát, mint korábbi zenésztársai. A Nick Simper’s Fandango nevű zenekarával 1979 és 1982 között három albumot produkált, legismertebb számuk az itt is bemutatott „ The stallion”, mely tagadhatatlanul erős Purple-behatású – és jó! Simper a mai napig aktív.

nick_simper_a-517994-1228511191.jpeg

https://www.youtube.com/watch?v=BVPNYQZdeHA 

nick-simper-r-grille-891.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                                                                 Nick Simper

Ian Gillan, a klasszikus felállás énekese szintén csaknem a semmiből érkezett, az Episode Six nem volt túl ismert zenekar. Igazán a Deep Purple-ben futotta ki magát, a hetvenes évek egyik legjobb hardrock-énekesévé vált. Miután 1973-ban kénytelen volt otthagyni a Purple-t, egy ideig nem zenélt, inkább üzleti vállalkozásokkal próbálkozott, nem sok sikerrel. 1975-ben hozta létre az Ian Gillan Band-et. Három év alatt három stúdióalbumot készítettek, de a lemezek rosszul fogytak. Bevallom, most először hallgattam bele ennek a formációnak a munkáiba, és legnagyobb meglepetésemre dzsessz-funk-rockot  játszottak. Hozzám hasonlóan nagyon meg fog lepődni, aki nem ismerte.

https://www.youtube.com/watch?v=sh9yY0-Vcgo

1978-ban Gillan néven új zenekart alapított és visszatért a hard rockhoz. 1982-ig öt, többé-kevésbé sikeres stúdióalbumot készítettek. Miután 1989-ben ismét távoznia kellett a Purple-ből, kiadott egy egész jó szólólemezt. Erről ezt ajánlom.

https://www.youtube.com/watch?v=z-8XRy1wEAk

Ezt azonban még megelőzte rövid jelenléte a Black Sabbath-ban, 1983-ban. Az Ozzy nélküli klasszikus felálláshoz csatlakozott és vele készült a „Born again”. Bár jól fogyott, a kritika nem sokra méltatta, nekem sem tetszik. Gillannek a koncertekre meg kellett tanulnia  jó pár számot a Sabbath klasszikus repertoárjából, ám a szövegek valahogy nem mentek a fejébe. Ezért a szövegeket plexilapokra írta fel, amiket letett a színpadra, de onnan sem mindig tudta kisilabizálni őket. Ráadásokkor rendre eljátszották a „Smoke on the water”-t is, de Tony Iommi gitáros szerint Gillan abba is rendre belehibázott. 1992-ben tért vissza a Deep Purple-be, azóta is ott énekel. A stúdiófelvételeken továbbra is jól szól a hangja, de koncerteken már nem megy neki. Hetven fölött az ő múltjával már nem lehet huszonéves rockénekest játszani. Önmaga mítoszát rombolja.  

ian_gillan_10bc89b1b7a2524e57dfab9966004ef8.jpg

         Ian Gillan

ian_gillan_img-350-3854.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Roger Glover basszusgitáros szintén az Episode Six zenésze volt a Purple előtt. 1973-as kényszerű távozása után főként producerként tevékenykedett, majd 1979-től 1984-ig Ritchie Blackmore Rainbow-jában basszusgitározott, szövegeket írt és produceri munkákat is végzett. 1984-ben a Deep Purple újraegyesülése óta az együttes tagja, talán legfontosabb összetartó egyénisége a zenekarnak. Nélküle talán már nem is létezne a Purple. Több szólólemeze is megjelent (egy Gillannel), de egyik sem hozott átütő sikert.

roger_gloimages.jpg

roger_letoltes.jpg

                                                         Roger Glover

 

 Az 1973-ban formálódott harmadik DP-felállás énekese, David Coverdale szinte a semmiből érkezett, és legszebb álmaiban sem fordult elő, hogy egy éven belül 200 ezer ember előtt fog fellépni a California Jam-en. Három Purple albumon énekelt, majd a zenekar feloszlása után szólóban folytatta, és első lemezéből nőtt ki a Whitesnake. Első három lemezük számainak zöme eléggé blues-os jellegű, túl magasra nem is kapaszkodtak fel velük az albumlistákon, a következő három viszont meghozta az áttörést. Stílusuk egyre inkább a hard rock felé fordult. A  legnagyobb sikert az 1987-es „Whitesnake” c. lemezük érte el, legalább öt nagy slágerrel ("Still of the night", "Here I go again" stb.) Időközben többször is évekre leálltak. 1993-ban Coverdale és Jimmy Page közös albumot készített, mely nagyon jól fogyott a piacon, ám az amerikai turnét le kellett mondaniuk a csekély érdeklődés miatt. Mondjuk, nekem sem tetszett. Összefoglalva, a Whitesnake nagyon sikeres zenekarrá vált, lemezeik többnyire jobbak, mint a Deep Purple albumai a Blackmore utáni korszakban, és Coverdale hangja a koncerteken már régóta jobban szól, mint Gillané. Egyébként amikor Dio kilépett a Sabbath-ból, őt hívták énekesnek, de nem vállalta. (Így került oda Gillan.) A Whitesnake 2015-ben készített egy remake lemezt „The Purple album” címmel, melyen természetesen régi Purple számokat, zömmel Blackmore-szerzeményeket játszanak. Nagyon jól.

david_coverdale89fd70e42f1c3ad48199ae3fd48fa7fc.jpg

davidcoverdalepurpleepk_638.jpg

 

               David Coverdale

 

 Glenn Hughes basszusgitáros ha nem is a semmiből, de egy nem túl sikeres angol zenekarból, a Trapeze-ből került a Purple-be. Mindenáron szólóénekes szeretett volna lenni, de erre csak a Strombringer, majd a "Come taste the band" lemezeken adódott néhány lehetősége. Viszont kiváló basszgitárosnak bizonyult, teljesen más stílusban játszott, mint pl. Glover. A Purple feloszlása után énekelt egy Gary Moore-lemezen, majd egy Black Sabbath-nak nevezett csapatban is (Tony Iommi kivételével akkor a korábbi törzstagok kiszálltak). A „Seventh star” szerintem jó lemez, az énekstílus nagyon elüt a korábbiaktól, de Hughes blues-os hangjával egészen hallgatható.  Ezt követően elhatalmasodtak rajta a drogok és az alkohol, és csak a 90-es évek elejére gyógyult ki. Nem kis meglepetésre egy house-techno zenét játszó (de azt legalább jól) csapatban, a KLF-ben énekelt  egy számot. Aztán több zenekarban lépett fel vendégénekesként. 2009-ben Joe Bonamassa gitárossal, Jason Bonham dobossal (John Bonzo Bonham Zeppelin-dobos fiával) és Derek Sherinian billentyűssel létrehozták a Black Country Communion nevű szupergrupot. Négy stúdiólemezt adtak ki, elég sikeresek is voltak, de azért világhírnévre nem tettek szert. Koncertjein rendre előveszi az ő időszaka alatt született Deep Purple-számokat, és funkys vinnyogásával rendre haza is vágja valamennyit. Pedig Hughes nagy hang, ezt el kell ismerni. Jó pár szólólemezt is készített, főként a 90-es években kiadottak lettek sikeresek. A „Feel” című albumról ezt ajánlom:

https://www.youtube.com/watch?v=61mzQwIAkDo    

glenn_hughes_f1346db86added6aea3055de54fff5f6.jpg

 

glenn-hughes-on-p-i-like-to-keep-reinventing-video-image.jpg

                                                                                  Glenn Hughes

 

 

 

 Következzen a Rainbow-korszak a nehezen összeszámolható muzsikusaival. Az első Rainbow-lemez az amerikai Elf zenekar tagjaival készült. A csapat sztárja egyértelműen az apró termetű (163 cm), de hatalmas hangú Ronnie James Dio lett. Három stúdiólemezükön énekelt, ekkor lett világhírű, és sosem tudjuk meg, mi lett volna belőle, ha nem Blackmore szerzeményeit énekli. Miután elhagyta a csapatot, 1979-ben Ozzy Osbourne helyét vette át a Black Sabbathban és készített velük egy nagyon jó, egy közepes, valamint egy gyenge lemezt. Miután távozott, megalakította a saját nevére (Dio) keresztelt heavy metal csapatát, mellyel tíz lemezt készítettek. (Dio szintén „falta” a zenésztársait, vagy tizenötöt elfogyasztott). Nagyon sikeres zenekar volt, bár én ezt a stílust már nem kedvelem.   2009-ben gyomorrákot diagnosztizáltak nála, a következő évben, 67 éves korában elhunyt. Kultusza tovább él, a legnagyobb rockénekesek közé emelkedett. A bulgáriai Kavarna nevű kisvárosban szobrot emeltek az emlékére.

 

ronnie_james_gettyimages-84900552.jpg

 

 

 

 

ronnie_james_dio.jpg

 

 

 

 

 

Ronnie James Dio

 

Craig Gruber (szintén az Elfből) basszusgitáros a távozása után még közreműködött a Sabbath „Heaven and Hell” albumán, majd Gary Moore 1984-es koncertlemezén, olyanok társaságában, mint Phil Lynott vagy Ian Paice. Később megpróbálta feléleszteni az Elfet, de sikertelenül. 2015-ben, 63 éves korában, rákban hunyt el.

craig_gruber.jpg

 

craig_gruber_rainbow_died.jpg

                                Craig Gruber

 

 Micky Lee Soule billentyűs a Rainbow-ból való kiszállása után négy Roger Glover-albumon (és egy (Ian Gillan-lemezen) is játszott. 1996-tól előbb Jon Lord, majd Glover technikusa lett a Deep Purple-nél,  majd időleges visszavonulása után az utóbbi években ismét a Purple-nek dolgozik.

mickey-lee-soule.jpg

 

micki_lee_img_0604.jpg

                                                        Micky Lee Soule

 

Gary Driscoll dobos a Rainbow után kevéssé ismert csapatokban játszott, stúdiózenészként is dolgozott. 1987-ben, 41 éves korában hunyt el. Valószínűleg megölték, de az esemény máig tisztázatlan.

gary_drusitrwyyv1399923660.jpg

                                                     Gary Driscoll

A második Rainbow-felállás legnagyobb dobása kétségkívül Cozy Powell szerződtetése volt. (Eredeti neve Colin Trevor Flooks) Megszámlálhatatlan zenésszel dolgozott együtt a Rainbow előtt (pl. Jeff Beck), de utána is. Közvetlen utána egy stúdióalbumot készített az Emerson, Lake and Powell trióval (sajnos, nagyon gyengét), majd rövid időre beszállt a Forcefield nevű szupergrupba, olyan zenészekkel, mint Tony Martin (ex Sabbath), Jan Akkermann (Focus), Neil Murray basszusgitáros (ex Whitesnake stb.). 1988-91-ben, majd 94-95-ben a Black Sabbath dobosa volt, három stúdióalbumon játszott. 1998-ban autóbalesetben halt meg, 50 éves korában (erről még lesz szó később). Az egyik legjobb hardrock-dobos volt, akit valaha hallottam.

screenshot_2020-10-17_ritchieblackmoresrainbow_keresocimke_az_instagramon_fenykepek_es_videok_4.png

                                    Cozy Powell

Vele egy időben került a Rainbow-ba Tony Carey amerikai billentyűs, de ő semmi komoly előzmény nélkül. A legsikeresebb stúdiólemezen, a „Rising”-on játszott. 1977-es távozása után Németországba költözött és szólólemezeket készített, több-kevesebb sikerrel. A 80-as évek második felében filmzenéket írt, de producerként is sokat dolgozott. Gitáron is jól játszik, kellemes az énekhangja is. Koncertjein gyakran énekel egykori Rainbow-számokat is. Legismertebb dala a „Room with a view”, de a többi is nagyon hasonló hangzásvilágú. Szokás mondani: ha egyet hallottál, mindegyiket hallottad.

https://www.youtube.com/watch?v=aD-b3wyOG08

tony_carey_1627.jpg

tony_carey_images.jpg

                                        Tony Carey

 

  Ugyancsak a második felállásban játszott Jimmy Bain basszusgitáros. Távozása után több neves zenésszel is játszott, a legtovább Dio zenekarában, hét stúdiólemezen. 2016-ban, 68 éves korában hunyt el, miközben a Def Lappard-del turnézott. 

jimmy_b_images.jpg

jimmy_bain_images.jpg

                                 Jimmy Bain

 

A harmadik felállásban Tony Carey helyére a kanadai David Stone került billentyűsnek. Távozása után alig ismert zenekarokban játszott.

david_stone_s-141017078-1024x1024.jpg

                                                      David Stone

 

Bob Daisley ausztrál basszusgitáros legalább ismert nevű bandából, a Chicken Shack brit blueszenekarból jött, bár csak egy lemezükön játszott. A Rainbow után két lemezen játszott Ozzy Osbourne zenekarában, majd a már Ken Hensley nélkül felálló Uriah Heepben működött közre két stúdiólemez készítésében. Ő is megjárta Gary Moore zenekarát, majd egy lemez erejéig a Black Sabbath-ot is, de játszott Jon Lorddal is.

bob_daisley_cxsr5o9drnjznrzo.jpg

bob_dais_letoltes.jpg

 

            Bob Daisley

 

 

A negyedik Rainbow „új” embere lett Roger Glover basszusgitáros, szövegíró, producer, valamint Don Airey billentyűs. Profi pályafutását Cozy Powell Hammer nevű zenekarában kezdte, majd a nagyszerű dzsessz-rock zenekarban, a Colosseum II-ben folytatta, olyanok társaságában, mint Gary Moore vagy Jon Hiseman. Két stúdiólemez és két év után távozott a Rainbow-ból, Ozzy Osborne oldalán folytatta, de egy turné erejéig 1987-bena Jethro Tullban is játszott, s még ugyanazon évben közreműködött a Whitesnake legsikeresebb (Whitesnake c.) albumán. Közben két szólólemezt is kiadott. 2002-ben vált a Deep Purple teljes jogú tagjává a végleg kiszállt Lord  helyett. Ma is ő a zenekar billentyűse. Blackmore Rainbow-s zenésztársai közül talán ő futotta be a legnagyobb karriert Dio és Powell mellett.

don_airey_a-321792-1403043117-2225.jpeg

don-airey.jpg

 Don Airey

 

 

Graham Bonnet angol énekes a Marbles nevű duóban kezdte, de csak sikeres kislemezekig jutott, mire szerződtették a Rainbow-ba. Egyidejűleg a Sweet-be is hívták, de nem őket választotta. Egy évet töltött Ritchie-ékkel, amikor a melodikusabb rock felé fordultak a „Down to Earth” albummal, és ő énekelt a doningtoni fesztiválon is. Ugyancsak nagyon rövid időt töltött a Michael Schenker Groupban, kirúgták, mert részegen ment fel a színpadra egy koncerten. Ezután kevéssé ismert csapatokban játszott, illetve szólólemezekkel próbálkozott. Ma is aktív, és 72 évesen is ugyanúgy el tudja énekelni az „Eyes of the world”-öt, mint negyven évvel ezelőtt. 

graham_bonnet5772802.jpg

graham_bonnet_letoltes.jpg

                Graham Bonnet

 

 

 

  

A következő Rainbow felállás énekese az amerikai Joe Lynn Turner lett (eredeti neve Joseph Linquito) 1977-től a Fandango nevű zenekarban énekelt és gitározott, amikor megkapta Blackmore felkérését. Három stúdióalbum készítésében vett részt a Rainbow-val, majd 1988-tól szintén három lemezt vett fel Yngwie J. Malmsteen svéd gitáros Rising Force nevű zenekarával. 1990-ben Gillan helyére került a Deep Purple-be, majd távozása után Glenn Hughes-zal készített két stúdióalbumot. Mivel ezt a formációt alighanem kevesen ismerik (én sem), mutatok egy számot: https://www.youtube.com/watch?v=o8NaPP0t3TI

  2008-ban korábbi Rainbow-zenészekkel és Ritchie fiával, Jürgennel megalapították az Over the Rainbow „emlékzenekart”. Lemezt nem adtak ki, csak turnéztak, régi Rainbow-számokat játszottak. Tíz szólólemezt jelentetett meg és számtalan vendégfellépése volt többé vagy kevésbé ismert előadókkal és zenekarokkal.   

joe_lynn_letoltes.jpg

jie_lynn_screen-shot-2020-03-07-at-11_35_42-am-e1583598963163.png

                    Joe Lynn Turner

 

Bobby Rondinelli amerikai dobos Cozy Powell helyét vette át 1980-ban. Két Rainbow-albumon dobolt, majd többek között a Black Sabbath-ban és a Blue Öyster Cultban játszott. Az utóbbi években Axel Rudi Pell német gitáros (Blackmore nagy tisztelője) zenekarában játszik.

bobby_rondi_0650ac8aa783eac592a6b85c977b5414.jpg

bobby_rondi_14030_artist.jpg

                                  Bobby Rondinelli

 

 David Rosenthal amerikai billentyűs 1981 és 1984 között volt a Rainbow zenésze. Blackmore mintegy 50 jelentkező közül választotta ki Airey helyére és jó választás volt, nagyon sokoldalú muzsikus. Két stúdiólemezen működött közre. Távozását követően dolgozott többek között a Whitesnake-kel, Steve Vai gitárossal, 1993-tól napjainkig pedig Billy Joel zenekarának tagja.


davidrosenthal_stage2-1.jpg

                                             David Rosenthal

 

Az 1993-ban újjászervezett Rainbow szólóénekese a skót Doogie (Douglas) White lett. A zenekar megszűnése óta a 2000-es években dolgozott Yngwee J. Malmsteennel, a szintén svéd Cornestone-nal, sőt Jon Lorddal is; bulgáriai koncertén ő volt a vokalista a „Concerto…” előadásán. 2012 óta a Michael Schenker Groupban énekel.

doogie_white.jpg

doogie_white1.jpg

                                                                             Doogie White

 

Paul Morris billentyűs alig ismert csapatokban játszott, mielőtt a Rainbow-ba került. A feloszlást követően Joe Lynn Turner öt stúdiólemezén dolgozott, majd a már említett Over the Rainbow formációban játszott.

paul-morris.jpg

                                                              Paul Morris

 

 Greg Smith basszusgitáros tömérdek ismert és kevésbé ismert zenekarban fordult meg; pl. Alice Cooper, Blue Öyster Cult, Ted Nugent, Alan Parsons, Billy Joel. Jelenleg is aktív zenész.

greg_smithunnamed.jpg

 

 John O. Reilly dobost Joe Lynn Turner zenekarából csábították át a Rainbow-ba. Ezt követően  a Rainbow-ban töltött rövid életű pályafutása után ugyancsak megfordult a Blue Öyster Cultban, de számos ismert zenésszel (Joe Walsh, Bruce Springsteen, Steve Morse) is turnézott. A legtovább, 15 évig a Trans Siberian Orchestra nevű amerikai rockzenekarban játszott.

john_o_reillyimages.jpg

                                       John O. Reilly

    Nos, ők voltak azok a zenészek, akiknek Blackmore a "vérét szívta". Sosem tudjuk meg, mi lett volna belőlük, ha nem Ritchie-vel játszanak együtt, de a gitáros sikereihez ők is kellettek. Glover ezt mondta róla: "Az általa írt dolgok felbecsülhetetlenek. Nagy rajongója vagyok, mindig is az voltam, de igazából mindenki másnak is a zenekarban.  Fenomenális dolgokat művelt a 60-as évek végén, a 70-es évek elején; olyanokat, amikre az ember nem is gondolt…,  magával ragadó, dinamikus zeneíró volt.  De nem hiszem, hogy ezt önmaga vákuumban képes lett volna megcsinálni,  ehhez mi, többiek is kellettünk." 

     Lord: „Nagyon nehezen kezelhető ember, de egyetlen percet sem bánok, amit vele töltöttem.”

Talán azért érdemes volt  mindezt - szöveget, fotókat - összeszedegetni, mert az itt említettek a rock nagy generációjának utolsó képviselői közé tartoznak. Többen már nincsenek is közöttünk, sokan túl vannak a hetvenen (Blackmore, Gillan és Glover egyaránt 75 évesek), vagy éppen csak innen. Aztán majd következik -  vagy talán itt is van - a percemberek kora, amikor már csak a régieket fogjuk hallgatni.

Mi viszont folytatjuk, hiszen most következik Blackmore pályafutásának következő szakasza: a Blackmore's Night. 

 

 

 

 

25. fejezet. A csata vége

„Most végre szabadok vagyunk”

screenshot_2020-10-15_facebook.png

1992 végén Gillant csakugyan újból csatasorba állították, mondhatni, szó szerint.  Az igazán beszédes című album, a „The battle rages on” (a csata tombol tovább) 1993 júliusában jelent meg. Gillan (és talán Glover is) új szövegeket írt, átdolgozták a dallamok egy részét is. Blackmore akkortájt úgy emlegette a lemezt, hogy „The cattle grazes on” (a marha legel tovább).  A klasszikus felállás sajnos nem hozta a klasszikus hangzást. Itt már tényleg nem egy zenekar szól, hanem öt különböző zenész. A címadó szám még egészen hallgatható, kiválóan szól a gitár, akadnak ötletes pillanatok éppúgy, mint dögunalmasak. Azt venni észre, hogy Blackmore néha egyre jobb és bonyolultabb riffeket ír, a baj csak az, hogy unalomig visszatérően ismétlődnek szinte minden számban. Még ez se volna nagy baj, ha legalább lenne köztük melódia, lennének szólók. Egy-egy szám erejéig ismét üdítő Gillan hangját hallani, aztán az jut eszembe, mi az ördögöt keres még itt. És hát hol van Lord? Tevékenysége kimerül abban, hogy Blackmore riffjei alá játszik. Jó, ha az egész lemezen összesen két percig halljuk külön szólni az orgonát. Ennyire nem volt semmi ötlete? Vagy kedve? A többi nótáról az jut eszembe, mintha a két hangadó ember, Blackmore és Gillan új elképzelések híján előkapart volna pár dolgot szólós múltjából, kicsit megvariálta, aztán kinevezte új számnak. Több gitárhang és riff például határozottan a Rainbow „Long live rock ’n’ roll” lemezének számait idézi fel bennem, a „Lick it up” pl. tisztára úgy szól, mint az „L.A Connection”. A „Twist in the tail” gitárja a Rainbow „Spotlight kid”-jére emlékeztet, ugyanezen szám éneke és tempója kísértetiesen hasonlít Gillan „Future shock” albumának egyik számára. Az „Anya” riffje szinte megszólalásig hasonlít a „House of blue light” lemez „Strangeways” című számára, igaz, Blackmore kissé jobban megkavarja és az egész szebben is szól. Dacára a lemez sivárságának, ez Blackmore egyik legjobb riffje; az a keleties hangzás, amit annyira szeret…, csak tudnám, miért kell százszor ismételni. Így lehet megölni egy nagyszerű ötletet. A legnagyobb sláger az „Anya” lett, de mielőtt bárki félreértené, ez nem a „magyar anya”, hanem szláv női név, bár a „puszta” szó kétségtelenül szerepel a szövegben, ha nem is tökéletes kiejtéssel. Blackmore a Purple-ös pályafutása alatt talán itt használ először akusztikus gitárt, az intróban. (Így utólag mutat némi rokonságot a későbbi „Storm” intrójához is.) Ennek is megvan a maga története, Glover így meséli el: „Megírtuk a számot, de még nem volt intrója. Egyik délután Jon feljátszott valamit, este Ritchie meghallgatta és megkérdezte: Ez mi? Hát azt intro. Na nem, ez szar. De akkor mi legyen? Van itt valahol egy akusztikus gitár? – kérdezte. Volt. Ritchie nekiállt játszani, mire mondtam, ez tetszik, miért nem dolgozod ki, aztán meglátjuk, mire megyünk vele. Csak játszott és játszott valami negyven percig, de közben egy szó el nem hangzott a kontrollszobában. Játszott mindent, ami éppen az eszébe jutott, leállt, elgondolkodott, aztán játszott tovább, közben a szalag állandóan forgott. Másnap Jon megkérdezte, mi Ritchie véleménye az ő intrójáról. Elmondtam neki, hogy semmit sem akar vele kezdeni, viszont van itt némi gitáranyag. Négy órán át hallgattam vissza azt a nagyjából negyven percet, amit följátszott és kiválasztottam belőle három-négy darabot. Ezeket bevittem számítógépbe és azt javasoltam Jonnak, hogy az előző napon feljátszott orgonaintróját dolgozza hozzá a gitárszólamhoz. Csak erre az egyetlen intróra ráment majdnem egy teljes munkanapom, viszont azt hiszem, nagyon jól sikerült”. Köszönjük Roger, egyetértek. Ezek a lemez legjobb pillanatai.

unnamed_1.jpg

                                     A csata tombol tovább

screenshot_2020-10-17_ritchieblackmoresrainbow_keresocimke_az_instagramon_fenykepek_es_videok_2.png

                     ...avagy a marha legel tovább

    A többi számra nem érdemes sok szót vesztegetni. Melodikusan a „Solitaire” talán az egyik legjobb, hangszeresen viszont gyengécske. Az album mélypontja a „One man’s meat” riffje és a gitárhang is ismét a „Long live…” lemez hangzásvilágára emlékeztet.

    Az album befejezése után Gillan és Blackmore – külön-külön – interjút adott egy svéd újságírónak. Blackmore többek közt ez mondta: „A zenekar többi tagjának az ötlete volt, hogy Gillan visszatérjen. Én mást akartam, de leszavaztak. Azt mondták, vegyük vissza Iant, mire azt feleltem, rendben, aztán majd meglátjuk.”

    Gillan: „Néhány év múlva talán itt ülünk újra és az lesz a kérdés, hogy miért váltunk szét ismét. A koncertturné lesz a teszt, s hogy jól sikerül-e, és ez elsősorban a gitárostól függ. Ö, mint tudja, nagyon különös személyiség. Még meg sem hallgatta a lemezt… Kíváncsi vagyok, miket eszel ki már megint, milyen akadályokat gördít az utunkba. Ha ezeken nem tudunk túljutni, az a zenekar végét jelenti. Ha viszont túljutunk rajta, folytatjuk.” Ugyanakkor azt is megemlítette, hogy a turnéra külön akar utazni, saját öltözőt kíván és naponta csupán két órát hajlandó látni Blackmore-t, azt is csak a színpadon.

    Blackmore: „Bár a színpadon kívül soha egyikünk sem lesz a másikkal a legjobb baráti viszonyban, az öt önálló személyiség egyfajta robbanóelegyet alkot, mely akkor indul be, amikor lemezt készítünk vagy koncertet adunk.”

     Ekkortájt történt az az eset, amit egy Blackmore-interjúban már felidéztünk, hogy a Deep Purple-nek egy díjat akartak átadni Londonban. Az öt zenész megegyezett, hogy New Yorkból Concorde-dal átrepülnek a brit fővárosba, ám ekkor Paice vártalanul felhívta a szervezőket, hogy Blackmore lemondta az utat, mert fülgyulladása van, és nem tenne neki jót a repülés. A szervezők azonban mind az öt tag jelenlétéhez ragaszkodtak volna, úgyhogy az utolsó pillanatban úgy döntöttek, kapja a díjat a Bee Gees.

     Ha már a díjak szóba kerültek, nem tudok róla, hogy a Purple, vagy bármely zenésze bármilyen jelentős díjat kapott volna (később igen, de erről még lesz szó). Olvastam olyasmit, hogy Blackmore-t még a Rainbow-időkben jelölték Grammy-díjra, de végül nem kapta meg. Őszintén szólva, amíg ilyen Justin Timberlake-féle macskajancsik kapják kilószámra a Grammyket, jobb is, hogy ilyen társaságba nem keverednek. A világ szégyene, hogy ha már Carlos Santana megkapta a legjobb lemezért („Supernatural”) járó Grammyt, erre az adományozók csak 2000-ben látták elérkezettnek az időt; akkor, amikor már harminc éve volt a pályán, nem is akármilyen lemezekkel.

    A 25 éves fennállást ünneplő turné közel negyven koncertből állt. Szem- és fültanúk elbeszélése szerint a koncertek meglepően jók voltak, Blackmore kirobbanó formában játszott, már-már olyan hévvel, mintha a többieket le akarná mosni a színpadról. A többieknek, furcsa módon, az volt az érdekük, hogy Ritchie örömét találja a zenélésben, agresszív és dinamikus legyen, mert hiszen – amint számtalanszor elmondták – ő volt a Purple hajtómotorja. Lord ezekben az időkben azt nyilatkozta, hogy a show-k olyan szinten mozogtak, amilyeneket annak előtte csak ritkán tapasztalt, s ugyanolyan jól játszottak, mint valaha. A turnét Olaszországban kezdték, majd Németország, Franciaország és a Benelux-államok következtek és telt házat hoztak. Blackmore hol ilyen, hol olyan formáját hozta, néha a jót, néha a rosszat. Az első két olaszországi koncerten, amikor a „Strange kind of woman”-t játszották és Gillan belekezdett az ének-gitár felelgetésekbe, Ritchie egyszerűen nem „válaszolt” a gitárral. Olyan is előfordult, hogy belekezdett egy szólóba, s közben leintette a többieket; szinte kísérőzenekarként használta a Purple-t.   

     Találtam egy érdekes „dokumentumot” a 93-as turnéról. Colin Hart turnémenedzser írta bizonyos Patty-nek (aki nyilván egy angol hotel valamelyik alkalmazottja volt) a szobabeosztásokról. Angolul nem tudók kedvéért röviden összefoglalom a lényegét. A legutóbbihoz képest nincs különleges kívánságunk. Kérem, ne felejtse el, hogy Ritchie-t ne tegye olyan szobába, amelynek a számozása összeadva 13-at ad ki (Blackmore közismerten elég babonás). Mindegyik szobába nagy ágyakat kérünk és mind Gillannek, mind Ritchie-nek legyen fürdőszobája. (A zenészek egyébként kitalált neveken szerepelnek a listán.)   

93_szobabeosztas_alnevekkel_colin_hart_47572683_10156737510194788_1296616378593181696_o.jpg

                                 "Kedves Patty, különleges kívánságunk nincs, de..."

    Blackmore 1997-ben interjút adott a Record Collector magazinnak, melyben többek között ezeket mondta a szóban forgó időkről:

RB: „Olyan volt, mint egy visszatérő rémálom. Kezdetben minden rendben volt Gillannel. A rémálom 1992-ben kezdődött. Roger és Jon azt mondták (Gillanre), nagyszerű, közben Candice-szel egymásra néztünk és kirobbant belőlünk a nevetés. Aztán elgondolkoztam, miért is nevetek, hiszen ez komoly dolog.”

K: Azért élvezte a zenélést a többiekkel, hiszen nagyszerű muzsikusok?

RB: „Igen, zeneileg minden jól ment, de az ének egyszerűen vicc. Mintha Ian semmibe vette volna a közönséget. Nemcsak hogy nem énekelt rendesen és rendre elfelejtette a szöveget, hanem úgy tűnt, mint aki még élvezi is. Ez nem volt fair a közönséggel szemben. Amikor újrakezdtük,  megkérdeztem tőle, hogy képes-e estéről estére elénekelni a ’Child in time’-ot. Az felelte, Rich, egészen új énekmódot tanultam meg, sosem vesztem el többet a hangomat. A turné során aztán egyre-másra azzal jött, hogy a ma este ne játsszuk a ’Child’-ot, mert a hangom…, és ez rendszeresé vált. Nekem a ’Child in time’ a legnagyobb. Csodálatos dal, és ha Gillan jó formában van, csodálatosan adja elő. Senki sem tudja úgy énekelni, mint Ian. Azt gondoltam, nem mehet tovább, hogy rendszeresen visszalép. Egyik este (ez Kölnben történt – NG)), miután azt mondta, ma ismét nem, visszamentem a színpadra és csak azért is eljátszottam. Ezzel akartam kifejezni, hogy most már betelt a pohár. A többieknek szükségük van biztonságra, egyfajta biztonsági hálóra, mert önmaguk semmit sem tudnak csinálni. Én legszívesebben úgy hét-nyolc évenként szeretnék velük összejönni egy-egy turnéra és a régi dalokat játszani, aztán sutba vágunk mindent és mindenki megy a maga útjára. Hét év múlva újra találkozunk. Ők azonban nagyon komolyan vették, bár nem hiszem, hogy zeneileg bármi újjal is előjöttek volna, mármint a zeneszerzésben.  Paicey odajött hozzám és azt mondta: nem voltál ma ott a próbán. Mire én: nagy ügy. Erre ő: Jon két-három órát próbált ma és mivel nem voltál ott, hogy megmondd, ma ezt és ezt csináljuk, a végén semmit sem csináltunk. Máskor meg az a baj, hogy mindig én mondom meg, mit kellene csinálnunk. Akkor hátradőltem és azt mondtam, oké, halljuk az ötleteiteket. És senkinek sem volt ötlete. Előfordult, hogy lejöttem a színpadról, és miközben a közönség ráadásért üvöltött, azt gondoltam, ez szörnyű volt. Akkor már tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben.  A Purple afféle biztonsági zenekarrá vált, mint amikor limuzinokkal fuvarozzák az embert szerte a világon és azt mondogatják, ez nagyon biztonságos. A zenének nem volna szabad ilyennek lennie… „

K: Úgy gondolja, hogy az emberek nem értik meg Önt?

RB: „Nem hinném. Úgy vélem, megértenek. Megértik, hogy nem vagyok türelmes típus és hangulatember vagyok. Nem élhetek le úgy egy életet, hogy sorban kezet fogok mindenkivel és azt mondom, minden csodálatos. Számomra az élet küzdelem, tele jéghegyekkel, melyeknek neki kell ütköznöm. A Purple-lel oda futott ki az ügy, hogy ki akartam szállni a hajóból, mert éreztem, hogy süllyed és jó zenét akartam. Ez minden, amit akartam, és elegem lett az ujjal mutogatásokból. Még a mai napig is foglalkoztat, hogy mi zajlott akkoriban, a menedzsmenttel, a zenekarral, és azokkal, akik körülvettek bennünket, azzal a kis klikkel. Rólam azt tartják, bajkeverő vagyok, mert jó zenét akarok játszani. Ők még mindig a régi dolgokat csinálják, nincs is vele semmi bajom, ezt akartam: folytassák, de egy másik gitárossal. A ’Perfect strangers’ még jó lemez volt, de az utána következő kettő már borzalmas. Bár a ’The battle rages on’ egész jól elmenne vokál nélkül. Ha csak a háttérzenét hallgatja, egészen jó.”

K: Eredetileg az egész lemezt fölvette Turnerrel?

RB: „Nem, csak két számot, de egyik sem került fel a lemezre.  Joe nagyszerűen énekelte őket. Azt gondoltam, ezeket így elkészítettük, és ha visszavesszük Gillant, az ő énekével újravesszük a számokat. Beszéltem a menedzsmenttel és megkérdeztem, tudja-e Gillan, hogy egy dalt pontosan úgy kell felénekelnie, mert részemről ez volt a visszatérésének egyik feltétele. Azt felelték, tudja. A stúdióban azonban kiderült, hogy nem tudja. Ez nem Gillan hibája volt, hanem a menedzsmenté.”

    Miközben a színpadon is zajlott a csata a két ellenlábas között, azért akadtak szép pillanatok is. Jerry Bloom leírja, hogy amikor Blackmore Stuttgartban 15 perces szólót nyomott az „Anya”-hoz, a végén a zenésztársai a nyílt színen megtapsolták. Prágai koncertjükön debütált vokalistaként, de nem a színpadon, hanem a keverőpultnál, Candice (immár egy ideje) Night; a „Beethoven” című számban, persze, nem szöveges énekkel.

    E koncert után Blackmore azt mondta személyi asszisztensének: „Szeretném, ha te tudnád meg elsőként, hogy eldöntöttem, kilépek a zenekarból.” Úgy nézett, mint akinek mázsás kő esett le a szívéről, mondta az illető. Amikor visszaértek a szállodába, Blackmore egy írógépet akart, melyen le akarta gépelni „felmondó levelét”, de mivel nem talált, kézzel írta le egy papírlapra, majd átadta a turnémenedzsernek, Colin Hartnak, hogy olvassa fel a többieknek. Ő meg is tette a hotel bárjában és szemtanúk szerint egy pillanat alatt megfagyott a levegő. Blackmore még teljesítette az európai turné hátralévő állomásait. A rotterdami fellépésük előtt kiderült, hogy japán promóterüknek még nem jutott a tudomására, hogy az európait követő japán turnéra már nem megy el. Erre Ritchie ott helyben fogta az útlevelét, kitépte belőle a japán munkavállalási vízumot tartalmazó lapot és Bruce Payne szeme láttára szétszaggatta, jelezvén, nincs visszaút. Elszántságát mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy a decemberre tervezett hat japán fellépésért esténként 150 ezer dollárt kapott volna. Ha valaki egy pillanat alatt képes lemondani közel egymillió dollárról, az vagy nagyon gazdag, vagy nagyon nekikeseredett.

r-8477371-1462381518-2010_jpeg_1.jpg

           Egy fotó a klasszikus felállás utolsó turnéjáról

    Blackmore erről így beszélt távozásáról 1995-ben: „Hosszú történet. A ’The battle rages on’-turné közben levelet írtam a zenésztársaimnak, melyben közöltem, hogy kilépek a zenekarból és meg is indokoltam, miért: Ian Gillan miatt. Még ha becsüljük is egymást mindazért, amit a múltban együtt letettünk az asztalra, valami távolságot kell tartanunk egymás között. Miután megírtam a levelet, megkértem a menedzserünket, hogy másnap reggel olvassa fel a többieknek. Ha jól emlékszem, ez egy hollandiai hotelben történt.  Azonnal összecsomagoltam a holmimat és már indulni készültem a szállodából, amikor Roger felhívott: Mi az ördög van veled? Szeretnénk még egyszer átbeszélni a dolgokat. Az emberek tódulnak a koncertjeinkre, hogy lássanak-halljanak bennünket. Roger, feleltem, már nincs mit megbeszélnünk. Az emberek pedig csak miattunk jönnek, mert újra látni akarják ezt a felállást, nem pedig azért, mert olyan jók vagyunk. Ez pedig nagy különbség. Roger, a szívem már nem dobog ezért a csapatért, így nincs értelme. Talán még lenne két-három évünk így együtt a szakmában és én ezeket az éveket nem akarom Gillan társaságában eltölteni. A világ már csak egy unott és unalmas zenekart lát, amely csak a régi sikereiből él. Már megint vállalom a kockázatot, hogy valami újba kezdjek…  Roger nem értette meg az indokaimat, én pedig nem értettem, hogy ők miért nem képesek megérteni engem.”

      Szóljon Blackmore mentségére, hogy felmondása nem azonnalra szólt. Az vállalta, hogy végigjátssza az európai turnét és közben a többiek keressenek egy másik gitárost.

     Ekkor ugyanis még hátravoltak az utolsó brit fellépések. Egyik koncerten a „Highway star” közben Blackmore elcsúszott a szárazjégen és elég súlyosan megsérült a könyöke. Miután az orvos megvizsgálta, azt tanácsolta neki, hogy a következő koncertet hagyja ki.  Ő azonban elvállalta. A koncertről korábbi megállapodás szerint tévéfelvételt akartak készíteni, ami 1993-ban meg is jelent, előbb lemezen, később videón és DVD-n is, „Come hell or high water” címmel. Ez is nagyon találó cím: jöjjön, aminek jönnie kell. (A lemez anyagát nagyrészt a stuttgarti fellépésük számai adták, a képanyagot viszont teljes egészében Birminghamben vették fel.) A „Highway star” volt a nyitó szám. Glover, Paice és Lord jó másfél perce nyomja az intrót, Blackmore még sehol. Mit volt mit tenni, Gillan is elkezdett énekelni. Egyszer aztán, úgy 3:15 körül, megjelenik Ritchie, a húrok közé csap, tekintete mint komor bikáé, ettől függetlenül nagyon jól szól a gitár. jön a szokásos szóló, amit most nem úgy játszik, mint szokott, hanem… Azt látjuk, hogy félbehagyja a szólóját és elindul a színpad bal oldala felé, fölvesz egy pohár vizet és valaki felé önti a tartalmát. Utóbb kiderült, az operatőrt öntötte le. Aki még nem látta, ki ne hagyja!

blackmore1.jpg

                   Ritchie valamire készül..."az meg mit keres ott?"

r-4439310-1364912588-9333_jpeg.jpg

              Jöjjön, aminek jönnie kell

https://www.youtube.com/watch?v=Y2qZJ3BHzjY

     Ő maga így mesélte el az esetet: „A BMG, a lemezkiadónk videofelvételt akart készíteni a birminghami koncertünkről. Akkor már két és fél hónapja tartott a turné és azt mondtam nekik, ha promótálni akarják a lemezt, tegyék meg az elején, vegyék fel akkor. Hogy miért? Mert  Gillan négy nap után elveszíti a hangját,  és ha  a legjobb formánkba akarnak feltüntetni bennünket, csinálják korábban, mert akkor Ian hangja még nagyszerű lesz. Azt felelték, nem, meg akarjuk várni a birminghami koncertet. De miért? Senki más nem tette fel a kérdést, csak én. Azt mondták, mit számít, nem mindegy?  Azt feleltem, engem igenis érdekel. Semmi értelme videófelvételt készíteni promóciós célból a turné hatodik hetében, mert a lemez ilyen szempontból addigra már halott. Nem hallgattak rám. Azt mondtam, rendben akkor csinálják meg Birminghamben, számíthatnak rám, készíthetnek rólam hosszú snitteket is, de ha meglátok egy operatőrt a közelemben, abból baj lesz. A stáb beállít mondjuk hat kamerával, a nézők egy csomó pénzt fizetnek, hogy lássák a zenekart, s mit látnak helyette: egy tarkót és egy kamerát. Azt mondtam, ha a kamerák zavarják a nézőket abban, hogy lássanak bennünket, abból baj lesz, és akár odáig fajulhatnak a dolgok, hogy nem játszom.  Ezt mondtam, és ha a BMG-t nem érdekelte, akkor engem sem érdekel, amit ők mondanak.

     Eljött a koncert estéje, és megkérdeztem Colin Hartot, hogy valamennyi kamera eltűnt-e színpadról, mert előzőleg láttam, hogy az egyik zavarja a nézőket a rálátásban. Az felelte, ó igen, mind lenn van. Kimentem a színpadra és azt láttam, hogy ott egy kamera. Erre kisétáltam és azt mondtam, addig nem játszom, amíg ott marad. A többiek azt gondolhatták, mi a fenét csinál már megint Ritchie. Sajnáltam a többieket, fogalmuk se volt róla, mi miért történt.  Colin Hart pontosan tudta. Colin, azt mondtad, nincs a színpadon kamera. Ó, leküldöm őket a színpadról. Kimentem másodszor is, de még mindig ott volt. Na, ilyenkor kezdek begurulni. Ehhez tegyük hozzá, hogy előző este elcsúsztam és leestem a színpadról Hammersmithben, megsérült a könyököm. Az orvos azt mondta, ne játsszak. Azt feleltem, játszanom kell…. Végül úgy döntöttem, a műsor nem állhat le, inkább kimegyek a színpadra és elviselem a kamerát, szóval tudtam, hogy mit csinálok. Felvettem egy pohár vizet, odamentem a kamerához és belezúdítottam a vizet a lencsébe.  Ekkorra, ennyi gyerekesség láttán már olyan dühös voltam, hogy két számot nem is tudtam rendesen eljátszani. Ráadásul Gillannek valaki azt mondta, hogy leöntöttem sörrel a takarásban álló feleségét. Gillan lement, aztán visszajött a színpadra, de nem csinált ügyet a dologból.” 

    A DVD-n megszólal négy zenész (Blackmore természetesen nem), mindannyian értetlenül álltak a történtek előtt. Ha azonban figyelmesen és a malőrt nem számítva végignézzük ezt a koncertfilmet, meg kell állapítanunk, hogy Blackmore – de az egész zenekar is – a körülményekhez képest nagyszerűen játszik. A régiek közül kiválóan szól például – hangszeresen – a „Lazy”. Sajnos, csakugyan beigazolódott, hogy Gillan nem tudja folyamatosan hozni a formáját; ezen az estén ő produkálta a leggyengébbet. Csak azért merek ilyesmit leírni, mert olyan sokszor hallottam őt csodálatosan énekelni és igen nagyra tartom. Néha összekapta magát, néha leengedett, összevissza ugrált a színpadon, mint egy bohóc. Most a változatosság kedvéért a „Woman from Tokyo” nyúlfarknyi változatában felejtette el a szöveget. A koncert vége felé jött a szokásos egyveleg, benne a Stones „Paint it black”-je. Gillan ezt a rövid kis részt fantasztikusan jól énekli. Viszont ezen a koncertsorozaton jött ki igazán, hogy milyen keveset érnek az új szerzemények. Egy napon nem lehet említeni őket a húsz évvel ezelőtti sikerszámokkal. A többiek elmondták, milyen pokoli nehéz dolguk volt ezen az estén; sosem tudták, mikor mit talál ki megint Blackmore. Mondjuk, ehhez hozzászoktak, de a feszült figyelem érzékelhető volt. Már a kezdet is: szegény Paice, miközben játszotta a „Highway star” felvezetőjét, kétségbeesetten pillantgatott a színpad jobb oldala felé, mikor méltóztatik megjelenni a színen Ritchie. Lordnak állandó készültségben kellett lennie, mert ha a gitáros ismét meggondolta volna magát, az összes riff rá hárult volna. Ez azonban nem történt meg, Ritchie maradt és hozta a tőle elvártakat. A „Child in time” gitárszólóját régen hallottam koncerten ilyen jól játszani, mint éppen ezen a botrányos estén. 

    Blackmore Helsinkiben játszotta utolsó koncertjét  társaival. Miután a többiek levonultak, ő még maradt egy kicsit, kezet fogott néhány nézővel, akik a színpad előtt álltak. Amikor visszatértek a szállodába, egyedül Paice ment oda hozzá és azt mondta: „Azt hiszem, hibát követsz el, de a legjobbakat kívánom neked.” Lord később ezt nyilatkozta: „Nagyon nehezen kezelhető ember, de egyetlen percet sem bánok, amit vele töltöttem.”

    A japán turnén Joe Satriani helyettesítette Blackmore-t, helyébe pedig – máig tartóan – Steve Morse lépett. Satrianinak sokáig csak a nevét ismertem, soha nem hallottam tőle semmit. 2006 elején egy kis hanoi boltban akadtam rá egy dupla koncert CD-jére (thaiföldi kiadás), az európai árnak kb. a harmadáért vettem meg. Gitárosi képességei, amennyire meg tudom ítélni, elvitathatatlanok, de a számai fantáziátlanok, unalmasak. Másfélszer meghallgattam, azóta ott áll a polcon a több száz CD között. Néhány stúdiólemezét is meghallgattam, a véleményem mit sem változott.

satriani_92811054_217108172890280_3428618168434688000_n.jpg

         Az alkalmi felállás Blackmore nélkül. Satriani jobbról a második

      Gillant 2006-ban egy interjúban arról kérdezték, mit hozott Steve Morse a Deep Purple-be, ami nem volt meg Blackmore-ban. „Olyan ez, mint amikor az ember elválik, újranősül és megkérdik tőle, miben különbözik a két feleség.  Mindenki más. Nem akarok Ritchie-ről rosszat mondani mint gitárosról. Ő egy afféle emlékmű volt, sokkal inkább, mint Lord. Sokat civódtunk, veszekedtünk, szinte gyerekek módjára viselkedtünk. Egyszerűen seggfejek voltunk. Azt hiszem, Ritchie uralkodni akart a zenekar fölött. Én nem akartam. Azt akartam, hogy a zenekar zenekar legyen, ellenálltam, hogy uralkodjon rajtunk. Más a látásmódunk. Annak idején sokat laktam vele együtt a turnékon és rengeteg emlékem van azokból az időkből. Nem akarok rosszat mondai róla, ezek már olyan régen történtek.”

     Aztán itt egy másik megjegyzés Gillantől, 1998-ból, Blackmore távozásáról: „Olyan volt a helyzet, mint kipukkadni készülő luftballon. Elrepül a kezedből és lebeg a szobában, de érzed, hogy rövidesen szétdurran. Megpróbáltuk megelőzni, de túl nagy volt már a feszültség.  Együtt akartuk tartani a zenekart, de Ritchie végül a távozás mellett döntött.  Joe Satriani fejezte be a turnét, utána jött Steve Morse. Amit Ritchie-t illeti, lezárt ügy.  Örülök, hogy túl vagyunk a problémákon, nem beszélünk a fájdalmas dolgokról, mert összességben a Ritchie-vel való együttműködésben több jó volt, mint rossz.  Igazán csak a 80-as évek vége felé kezdett rosszra fordulni, még rosszabbra, mint az 1973-as távozásomat megelőző időben. Azt kívánom neki, hogy legyen boldog és találja meg azt az utat, amit keres és igazán szeret.”

    Lord egy 1996-os interjúban: „Ritchie számomra tragikus figura, főként azért, mert óriási tehetség. Újfajta gitárjátékot és technikát hozott a rockzenébe. Rendkívüli individualizmus volt benne. Mondom, volt, mert az utolsó időben a játékából már hiányzott a tűz, fáradtnak tűnt, kiszámíthatatlan volt. Álladóan figyelni kellett rá a koncerteken, néha nem akart ráadást játszani, máskor előadás közben lesétált a színpadról. Valamiféle Rainbow-vá akart bennünket is átformálni, visszautasította az ötleteinket, csak a saját anyagát akarta játszani. Nemrég azt nyilatkozta, ’Lordnak nem volt önálló ötlete az utóbbi 25 évben’. Volt egy csomó ötletem, csak ő éppen ezeket nem akarta játszani. Talán meg akart sérteni ezzel a megjegyzésével, ördög tudja, miért.”

    Arra a kérdésre, hogy miért nem szabadult meg tőle a zenekar ilyen helyzetben, ezt válaszolta: „Talán mert azt gondoltuk, hogy függünk tőle, talán egy félreértelmezett barátság miatt, mert egy időben nagyon közel álltunk egymáshoz. Mindannyiunknak az volt az érzése, hogy szükségünk van Ritchie-re.  Most végre szabadok vagyunk.”

    Roger Glover: „Ritchie-vel való viszonyom olyan volt, mint egy megkeseredett házasság, melyben a felek már csak a gyerekek miatt maradnak együtt. Ezek a gyerekek pedig maguk a dalok  voltak, amelyeket együtt írtunk és játszottunk… Fájdalmas erről beszélni, a konfliktusok Ian távozásához vezettek és mi ketten nagyon jó barátok vagyunk. Ameddig csak lehetett, megpróbáltam megakadályozni, de aztán már nem sikerült. A második egyesülés utáni váláskor Ritchie gentlemanként viselkedett, ő lépett ki. Ez meglepetés volt számomra, hiszen egy gyógyulási folyamatot éltünk át a ’The battle rages on’ során. Egy nagyon sikeres turné közepén lépett ki, úgy tűnt, hogy nélküle nem működik a zenekar. Ő nemcsak briliáns gitáros, hanem nagy újító is.  Az általa írt dolgok felbecsülhetetlenek. Nagy rajongója vagyok, mindig is az voltam, de igazából mindenki másnak is a zenekarban.  Fenomenális dolgokat művelt a 60-as évek végén, a 70-es évek elején; olyanokat, amikre az ember nem is gondolt…,  magával ragadó, dinamikus zeneíró volt.  De nem hiszem, hogy ezt önmaga vákuumban képes lett volna megcsinálni,  ehhez mi, többiek is kellettünk.  Ő volt a motiváló személyiség a csapatban, aztán ahogy múlt az idő, úgy vált konstruktívból egyre destruktívabbá. A távozása mindannyiunk előnyére vált.”

     Blackmore már javában a reneszánszban nyomult, amikor – szinte állandó visszatérő kérdésként – feltették neki, mi a véleménye a Deep Purple (nélküle készült) lemezeiről. Egyik alkalommal így válaszolt: „Őszintén mondom, egyiket sem hallottam, de ezt aligha hiszik el nekem…, nem nagyon érdekel, hogy mit csinálnak. Abban viszont biztos vagyok, hogy Steve Morse nagyon jól végzi a dolgát, mert nagy gitárosnak tartom.”

dp.jpg

              És egy még újabb felállás - bal szélen  Steve Morse

    Ritchie-t ezerszer kérdezték távozásának okairól. Ezt a ’97-es interjúrészletet azért is érdemes ideidézni, mert egyebekről is szó esik benne:  

RB: „Két arcom van. Nagyon érzékeny vagyok, tudok csendes, nyugodt és udvarias is lenni. Ha viszont stressz alá kerülök, akkor azonnal harcolni kezdek és több korábbi zenésztársam nem szerette, ha vitatkoztam a menedzsmenttel, a lemezkiadóval és azt mondtam, hogy ezt vagy azt nem csinálom, vagy nem úgy, ahogyan ők akarják. Ezért címkéznek fel így, hogy ’nehéz ember’. Rákényszerültem, hogy újra együtt dolgozzam Gillannel, de mint az számtalanszor kiderült, nem jövünk ki egymással, és ez nem valami személyes ellenszenv. A turné során rájöttem, hogy ez nem megy, de megmondtam, nem fogom leállítani a show-t, csak keressenek másik gitárost. A többiek talán úgy gondolták, azonnal távozom. Aztán Joe Satriani személyében találtak új gitárost. Felszabadultnak éreztem magam, amikor végleg távoztam, pedig nagyszerű zenészek mindannyian. Afféle kényelmes állapotban leledzettünk a Purple-lel, egy csomó pénzt lehetett keresni, járni körbe a világban, luxuslimuzinok és hasonlók… Egy idő után ez nekem már csak a legutolsó szempont volt. Okának is kell lenni annak, hogy miért gitározom, és nem csak a pénzért. Kell lenni valami belső beteljesülésnek, s a Purple-ben a pénzen kívül már  semmi beteljesülést nem éreztem.”

K: Miben látja a különbséget egy nagyon technikás és egy innovatív gitárost között?

RB: „Hallgassa meg Satrianit, aki briliáns gitáros; soha egy rossz hangot le nem fog, sosem látom, hogy keresné a hangokat. Jimi Hendrix sokszor fogott mellé a gitáron, mert folyton keresgélt, és amikor megtalálta a megfelelő hangot, az csodálatos volt.  Ha viszont mindig a tökéletesen megfelelő hangokat játszod, ott valami nincs rendben. Steve Morse is nagyszerű gitáros és örülök neki, hogy személyében olyat találtak, akivel továbbviszik a zenekart. Egy ideig úgy éreztem, arra rendeltettem, hogy egész életemben ezzel a csapattal legyek együtt. Ők felsóhajtottak, hogy találtak helyettem egy megfelelő gitárost, én pedig örültem, hogy kiszabadultam.”

K: Némelyik gitáros nagyon technikás, más pedig érzelmi alapokon játszik.

RB: „Nem igazán hallgatom őket. Valóban, némelyek a szívükből játszanak, mások a fejükből. Kedvelem például a bluesgitárosokat, mondjuk Jeff Healeyt, vagy a John Mayall-féle fickók játékát. Ha azt hallom, hogy valaki föl-alá szaladgál a gitár nyakán, pár perc múlva unatkozni kezdek. Azt szeretem hallgatni, amikor valaki el akar jutni valahova. Némelyik gitáros technikailag túlságosan is csiszolt, Joe Satriani például… Már jó ideje nem érdekel, hogy más zenészeknek megmutassam magam. Sokkal ösztönzőbb, ha olyanokat tudok megmozgatni, akik szinte semmit sem tudnak a zenéről, de vannak érzelmei. Amikor például azt mondják, nem tudom, mit csinál ez az ember, de megmozdít bennem valamit. Valamikor nekem is az volt a célom, hogy a lehető leggyorsabban futkossak az ujjaimmal a gitár nyakán, amit rengeteg gyakorlással el is értem és máig sem felejtettem el, csak az idők során rájöttem, hogy nem mondok el vele semmit. Eljutok A-ból B-be, de közben nem látok semmit. Olyan ez mint egy repülőút…”

     Pár évvel később:

K: Hallotta, hogy a Deep Purple második felállásának lemezeit újrakeverték és mit szól hozzájuk?

RB: „Nem hallottam, mert hallgattam épp elég Deep Purple-zenét, amikor még ott játszottam.  Mások révén viszont tudomásomra jutott, hogy Roger Glover megváltoztatta a szólókat, azt hiszem, az enyémekbe is belenyúlt. Senkinek sincs joga arra, hogy önkényesen belepiszkáljon mások munkájába. Legalább megkérdezhetett volna. Ha meg akarja változtatni a basszusszólóit, ám tegye, de a többiekét hagyja békén.”

     Úgy kívánta a tisztesség, hogy a Blackmore nélkül készült első albumot, a „Purpendicular”-t meghallgassam, legalább a rádióban. Nem igazán tetszett. A könyv megírása (2007) óta persze belehallgattam az új lemezeikbe. Nem rosszak, de nem is igazán jók. Itt van pl. a 2017-es Infinite című albumuk. Először felkerült a YouTube-ra a „Time for Bedlam” című szám. De hiszen ez nagyszerű, gondoltam. Aztán még egy: ez is nagyszerű. Aztán letöltöttem az egész lemezt és csalódottan állapítottam meg, hogy összességében elég gyenge. A legújabb, a 2020-ban megjelent „Whoosh!” lényegesen jobb az átlagos Purple-lemezeknél. A brit albumlistán 4. helyre tudott felkapaszkodni, ehhez fogható sikert utoljára a „Burn” tudott elérni 1974-ben a harmadik helyével. Érdekesség, hogy újra feljátszották a legelső Purple-lemez legelső számát, az instrumentális „And the address”-t. Ezt azért nehéz lett volna elrontani. Ami a vokális hangzást illeti, Gillan, nagyon bölcsen, csak mélyebb hangfekvésben próbálkozik – és ebben még mindig nagyszerű. Úgy is mondhatnám, erre csak az utóbbi 10-15 évben érett meg a hangja. A baj ott kezdődik, amikor koncerteken a 70-es évekbeli számokat énekli. 70-egynéhány évesen már nem lehet fölmenni olyan magasságokba, mint húsz-harmincévesen, és sajnos nem is tudja megugrani a lécet. Próbálkozásai, nyakán kidagadó erekkel inkább szánalmasak, mint elismerésre méltók, neki ezt már nem volna szabad erőltetni. Időközben, Lord kilépése után, a csapat billentyűse a korábbi Rainbow-tag, Don Airey lett. Jó választás volt.  

gillan_13607462.jpg

               Gillan erőlködik. Kell ezt csinálnia egy 75 éves embernek?

021deppa677.jpg

       Jelenet az aggok házából. A jelenlegi Deep Purple. Balról Morse, Airey, Gillan, Glover és Paice

     Bár Blackmore kiválása óta többször is jártak Magyarországon, de egyik koncertjükön sem voltam. Nekem akkor a Deep Purple története lezárult. 1996-tól számítva hét stúdiólemezt adtak ki, de soha egyetlen számuk ismertsége és sikere sem közelítette meg mondjuk a „Highway star”, a „Smoke on the water”, a „Lazy”, a „Black night” vagy éppen a „Burn” szintjét.  2020 augusztusában Gillan azt nyilatkozta, hogy egyelőre sem ő, sem a zenekar többi tagja nem tervezi a visszavonulást. 2017-ben indult a „The long goodbye” (a hosszú búcsú) nevű turnéjuk, melyről Paice azt mondta, valószínűleg ez lesz az utolsó nagy koncertsorozatuk, európai, észak- és dél-amerikai helyszínekkel. Ahogy az adatokból látom, Európában aránylag jól fogytak a jegyek, de a legtöbb észak-amerikai koncerten fél házat sem vonzottak. 

      Mindegy, akik szereti őket, azok leljék örömüket a zenéjükben.  A mi történetünk viszont ezzel még messze nem fejeződött be.   

Előző részek:

 

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/16/udvozlunk_a_blog_hu-n_101630  

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/06/a_nagymama_kedvence

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/13/4_fejezet_csitt_felvetel_indul

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/20/a_klasszikusok_871

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/27/kokemenyen_6_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/04/7_fejezet_beindul_a_legkondi

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/11/8_fejezet_a_fej

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/18/9_fejezet_vagy_o_vagy_en

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/25/10_fejezet_feluton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/01/11_fejezet_egj

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/08/12_fejezet_eges_es_vihar

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/15/13_fejezet_valasok

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/22/14_fejezet_a_szivarvany_alatt

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/08/31/15_fejezet_pia_drog_nok

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/07/szinten_zeneszek_16_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/14/17_fejezet_a_szivarvany_folott

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/21/18_fejezet_ennek_is_baal_az_oka

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/28/19_fejezet_a_haromszemelyes_zenekar

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/10/05/20_fejezet_a_vampir

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/10/12/21_fejezet_futball_autok_macskak

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/10/19/22_fejezet_nem_is_annyira_idegenek

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/10/26/23_fejezet_senki_sem_tokeletes

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/11/02/24_fejezet_istenek_alkonya

 

 

24. fejezet. Istenek alkonya

"...legszívesebben visszaadtam volna a jegy árát"

78610816_1011426479234246_2481122784932003840_n.jpg

Gillan pótlására számos énekes neve felvetődött, köztük régi „ismerősöké”. Coverdale is szóba került, ám esze ágában sem volt otthagyni az éppen igen sikeres Whitesnake-et. Dio is jól elvolt saját magáról elnevezett zenekarával és makacsul folytatta a szörny-démon-rockot. Megértem, hogy sokan ezért szeretik, én már nem. Komolyabban szóba került viszont az amerikai Survivor zenekar énekese, Jimi Jamison, ám Blackmore – ellentétben a Rainbow-ban alkalmazott gyakorlatával – mindenképpen nagyobb, de legalább ismertebb nevet akart. Ő javasolta, hogy állítsák csatasorba az utolsó Rainbow-énekest, Joe Lynn Turnert. Ez meg is történt 1989 decemberében, 1990 elején pedig megkezdték az új lemez számainak próbáit. A többiek nemigen akarták, de Lordot az első próbák meggyőzték: „Úgy énekelt, mint egy angyal”. No, ez azért túlzás. Nem akarnám Turnert leszólni, a stúdiófelvételeken jól énekel, de láttam vele egy-két Rainbow-koncertrészletet DVD-n, s bizony, a színpadon elég gyakran alulteljesített. Eleinte Paice is lelkesedett: „Gillan nagyon jó rockénekes, Coverdale kiváló bluesénekes, Turner azonban minden stílusban jó”. Csak szerintem nem elég jó. Turner időközben dolgozott egy másik Blackmore-követővel, a svéd Yngwie J. Malmsteennel, de nem jöttek ki jól. Turner azt mondta a gitárosról: „Azt hitte magáról, ő az isten. Nem értettem egyet ezzel. Blackmore az isten”. Ritchie még korábban azt nyilatkozta róla, hogy „Joe nagyszerű énekes, de túl lágy a rock and rollhoz.

    Hát akkor mit is akarunk vele énekeltetni?  Hát a „Slaves and masters” című albumot.

s-l1600_1.jpg

           A Purple ötödik felállása (Turner jobbról a második)

    1994-ben, az utolsó, Blackmore-ral készített lemez megjelenése után Lord interjút adott a Keyboards magazinnak és ezekről az időkről ezt mondta: „Amikor kezdjük azt hinni, hogy a Deep Purple halott, valami mindig történik, s ez azt mutatja, hogy még nem jött el a vég. Volt idő, amikor úgy készítettünk lemezt, hogy nem voltunk benne biztosak, lesz-e még következő. Azért is igyekeztünk a legjobbat kihozni magunkból, mert arra gondoltunk, talán ez lesz utolsó. Azt hiszem, nem készítettünk olyan lemezt, amit szégyellenünk kellene…, vagy legalábbis nagyon keveset. A ’Slaves and masters’-t például nem lett volna szabad Deep Purple név alatt megjelentetni, de a korábbiak közül a ’Who do we think we are’ sem tartozott a legjobb pillanataink közé”… „Az újabb összeállások és újrakezdések során mindig azt mondtuk, mutassuk meg magunkat újra a közönségnek és készítsünk egy újabb jó lemezt.  A ’The battle rages on’-on meg akartuk mutatni, hogy tudunk jobbat is, mint a ’Slaves and masters’. Az nem is volt igazán Purple-lemez, csak azt írták a borítójára.”

K: Mert nem hard rock- , hanem poplemez volt?

JL: „Igen. Én kezdettől ellene voltam Joe Lynn-nek. Nem az az énekes, akit elképzeltem. Furcsa eset ez, mert igazából senki sem akarta, de nem maradt más. A srác, aki helyettesíthette volna Gillant, a Survivor énekese, Jimi Jamison volt, kedves fiú, nagy Purple-rajongó, de olasz-amerikai volt és érti…, félt a menedzserétől. Kipróbáltunk több énekest, de túl fiatalok voltak a zenekarhoz, olyan értelemben, hogy a Purple nem egy fiatal zenekar. Régóta megvannak a saját, nagyon bonyolult személyes kapcsolataink, s minden fiatal énekes automatikusan gyenge pozícióba került volna közöttünk. Az ő esetleges szégyenlőssége rányomta volna a bélyegét a zenekarra, különösen a színpadon, ahol tényleg csata dúlt.  Egyikünk azt mondta tehát, mért ne próbáljuk ki Turnert. Más azt mondta, Joe-t semmiképp…, de ő eljött a meghallgatásra és legnagyobb meglepetésemre úgy énekelt, mint egy angyal. Úgy gondoltuk, mivel nem Gillan az egyetlen, aki tud énekelni és kell valaki más, miért ne legyen Joe Lynn. Amikor először mentünk stúdióba, a problémák máris kiütköztek, és a lemez híven tükrözi a zenei és a személyi  ellentéteket is. Joe nézetei nem egyeztek a mieinkkel.  Mi a saját képünkre akartuk formálni, ő pedig mást akart a zenekartól, és ez nem ment. Pokolban köttettet házasság volt, Roger herkulesi munkát végzett, hogy mindent egyben tartson. Néha Joe-hoz ment oda, néha hozzánk és megpróbált bennünket zeneileg összehozni, de valahogy nem sikerült. Ott van például a ’Love conquers all’, amit Ritchie-vel együtt írtunk. Egyik este mi ketten játszottuk el, egy szomorú, szép, lírai ballada, ennek ellenére teljesen teljesen Purple-dal. Aztán megjelent Joe és kabarészámot csinált belőle.”

     Legalább ennyi álljon itt erről a lemezről: https://www.youtube.com/watch?v=rNlfZr5rg_U

    Kapásból nem tudok hozzászólni. Miközben erről a korszakról írok, eszembe jut, hogy évek óta meg se hallgattam ezt a lemezt, és hogy egyetlen szám dallamát sem tudom felidézni. Felrémlett egy elég gyenge videoklip valami hullámvasutazó lányról, s amikor elővettem a lemezt meghallgatni, rájöttem, hogy ez a nyitó szám, a „King of dreams”.  Ilyen rosszul még nem indított lemezt a Purple sokéves fennállása alatt.    A „Cut runs deep” elég metálosan szól, Blackmore gitárja közepes Black Sabbath-nóták hangulatát idézi, a szólója viszont egész jó, megszokásból még Lord is odatesz egy keveset, de ilyesmit akkoriban közepes metálzenekarok tucatjaitól hallhatunk. Lord amúgy teljesen háttérbe szorult, de hát Blackmore már a Rainbow-nál megmondta, számára az orgona nem más, mint ritmushangszer. A „Fortuneteller” némileg a Scorpionst idézi, különösebb fantázia nélkül, de akadnak jó pillanatai. Kár, hogy túl hosszú, egy idő után elviselhetetlenül monoton és ezen még Blackmore gitárvillanásai sem segítenek. Ehhez speciel fekszik Turner hangja. A „Truth hurts” közepes Rainbow-szám az utolsó korszakból, bár feltűnik benne egy halovány ritmusképlet a „Perfect strangers”-ből is. Turner talán itt nyújtja a legjobb teljesítményét. Az ominózus „Love conquers all” dallama csakugyan szép, s nem tudom, hogy Lord milyennek képzelte eredetileg. A szám kicsit a „Wasted sunsets”-re emlékeztet és Turner semmivel sem énekli rosszabbul ezt, mint Gillan amazt, még Blackmore gitárja is szinte ugyanúgy szól, mint a régebbi nótában. A „Wicked ways”, a záró szám talán a jobbak közé tartozik, ha ugyan lehet a jó szót e lemezzel kapcsolatban használni. Blackmore észrevehetően bonyolultabb riffekkel dolgozik a korábbiaknál, de ezek folytonos ismételgetése egy idő után elég unalmas, különösen, ha más nem tesz hozzá semmit. 

    Ha igaz az a megállapítás, hogy Blackmore a Deep Purple esze, fő mozgatórugója, márpedig ebben aligha kételkedhetünk, meg kell állapítanunk, hogy vagy nagyon beleunt a rockzenébe, vagy időlegesen kifogyott az ötletekből. Annyi bizonyos, hogy nem emiatt a lemez miatt emlékszik majd az utókor jó szívvel a Purple-re.

5013929912120.jpg

                               A "Slaves and masters"

    Emlékszem viszont arra, hogy ennek az albumnak az anyagával 1991-ben ismét jártak Budapesten. Jerry Bloom könyvében azt olvasom, feltehetően azért választották lemezbemutató turnéjuk színhelyeiül a volt vasfüggöny mögötti országokat, mert azoknak (vagyis hát nekünk) jószerével mindegy volt, mit játszanak, kik az aktuális tagok, úgyis bekajáljuk, annyira ki voltunk éhezve a nyugati rockzenére. E turné során megfordultak Zágrábban és az akkor még létező Csehszlovákiában, Ostravában is. Kedves Bloom, tévedsz. Talán némely honfitársamat (a fiatalabbakat) sem árt emlékeztetnem arra, hogy Magyarországon (elsősorban Budapesten) a nyolcvanas évek közepétől gyakorlatilag minden lemez beszerezhető volt kis mellékutcai maszek lemezboltokban, a Petőfi Rádió pedig szinte minden jelentősebb új lemezt bemutatott (köszönet érte elsősorban Göczey Zsuzsa zenei szerkesztő „Lemezbörze helyett” című, szombaton, kora délutánonként jelentkező műsorának). Az pedig, hogy Jugoszlávia, speciel Zágráb közönsége ne lett volna tájékozott… Hát hová a bánatba jártam én a Dékány testvérekkel és Trabantjukkal 1981-82-ben nyugati rocklemezekért, ha nem éppen Zágrábba, s hoztuk, szó szerint kilószámra…

   A Budapest Sportcsarnok éppen úgy megtelt, mint az előző koncerten, Turner hangját is ismertük a Rainbow-korszakból, s talán arra is kíváncsiak voltunk, vajon milyen Gillan-számokat és hogyan énekel. Esküszöm, nem emlékszem, de nagyon szörnyű nem lehetett. A lemezt pedig, ha jó volt, ha nem – s ebben igaza van Bloomnak – ,csakugyan megvettük, a koncertet lelkesen megtapsoltuk.

    Utánunk két, élből lojális közönség, a németek és a svédek következtek. Állítólag a stockholmi fellépésük katasztrofálisan sült el. Blackmore mondta: „Életem legrosszabb koncertje volt… Azon az estén le akartam lépni, legszívesebben visszaadtam volna a közönségnek a jegy árát.” Az angliai turné jobban sikerült. Két abszolút jellemző eset arra, milyen ember Blackmore. Egyik alkalommal a színpad előtt közvetlenül kerekes székesek ültek és valószínűleg alig láttak valamit. A ráadás előtt Blackmore szólt a kollégáinak, hogy vigyék fel őket a színpadra, oda, eléje, az ő oldalára. Ugyanez a Blackmore a nem sokkal ez utáni New York-i Radio City Music Hallban tartott koncerten nem volt hajlandó igénybe venni az öltözőt; az alagsorban kellett kialakítani egy ideigleneset a számára.

    Időközben kapcsolata fellazult feleségével, Tammy Williams-szel, dél-amerikai turnéjuk állomásairól pedig szorgalmasan küldte a képeslapokat annak a bizonyos szőke rádiós lánynak, Candice-nek.

   Egyik Sâo Paulo-ban tartott koncertjükön megint előjött rosszabbik énje. A „Burn” orgonaszólója alatt szokott kimenni pihenni és pisilni. Csakugyan kiment, felbontott néhány sört, s közben személyi asszisztense megkérdezte tőle, hogy ugye már indul vissza a színpadra. Ugyanis Lord a szólója vége felé közeledett és a „Knocking at your back door” következett. Igen, egy pillanat, felelte. Közben Lord belekezdett a számba, Blackmore pedig az öltözőjében ücsörgött, felrakott lábakkal. Colin Hart és Bruce Payne már mentek is az öltözőbe: Ritchie, jól vagy? Igen, jól. Biztos, hogy nincs semmi baj? Nincs, jól vagyok, de sose szerettem ezt a kurva számot. Így aztán a „kurva számot” négy társa játszotta végig, gitárhang nélkül.

81060808_155615409182327_2036849886070046720_n.jpg

                         "Mindig utáltam azt a kurva számot"

               (A kissé bizarr fotó eredetét nem sikerült kiderítenem)

    A turné után Blackmore lakhelyet változtatott. Connecticutból a New Yorkhoz közeli Long Islandre költözött, házát pedig Minstrel Hallnak nevezte el. Kettőt találhatnak, miért pont oda ment lakni, de segítek: hol is dolgozott a szőke lány? Egy Long Island-i rádióállomásnál.

    Lord, Glover és Paice azonban sehogy sem jöttek ki Turnerrel. Az énekes a lelkét is kitette, mármint ilyesmit nyilatkozott, de a többiektől mást sem hallott, mint Gillan, Gillan… Paice abban látta a további együttműködés fő akadályát, hogy ők brit rockháttérrel jöttek, Turner pedig az amerikai pop-rock világából, és e kettőt nem tudták összeegyeztetni. Talán először a Purple fennállása során nem Blackmore adott ultimátumot a többieknek, hanem a hármas „ellenzék” őneki: Turnernek mennie kell, a következő lemezt már másik énekessel akarják elkészíteni. E döntéshez nyilván az is hozzájárult, hogy a Purple sosem szerepelt ilyen alacsonyan az albumlistákon, mint a „Slaves…” lemezzel. Ráadásul azt a szégyent is meg kellett érniük, hogy néhány amerikai, keleti parti koncertjükön 2000-3000 személyes csarnokokat sem tudtak megtölteni nézővel. És igen, Turner jól hallotta, amit a három ellenzéki folyton mondogatott: vissza Gillant! Blackmore egy darabig keményen ellenállt, azt viszont be kellett látnia, hogy a zenekari tagoknak nem kell feltétlenül barátoknak is lenni. A BMG a hírek szerint visszautasíthatatlan ajánlatot tett Blackmore-nak. Kap 2 millió dollárt szólóprojektje elindításához, ha előbb elkészítik az új lemezt – Gillannel. Két milla? Rendben, foglalják írásba, utalják át a pénzt a bankszámlámra. Turnernek tehát mennie kellett. Ezt azonban még megelőzte egy bágyadt kísérlet másik énekes beszervezésére. Az illető a Riot nevezetű amerikai zenekarban dolgozott, bizonyos Mike DiMeo. Blackmore akkor még Connecticutban lakott, így az énekes, Glover és Blackmore ott próbálkoztak néhány szám összehozásával. DiMeo úgy emlékszik, szinte az összes szám héttérzenéje elkészült, s ebből lett a következő lemez, a „The battle rages on”, csak egészen más szövegekkel. Glover egy későbbi interjúban elmondta, egyáltalán nem volt elragadtatva ifjú, mindössze 22-23 éves leendő kollégájának teljesítményétől, Blackmore-nak viszont tetszett. A lemeztársaság is inkább a második felállás újjászervezését erőltette, hiszen közelgett a Deep Purple megalakulásának 25. évfordulója. 

    Persze, a dolgokról Turnernek is megvolt a saját véleménye, és úgy igazságos, ha őt is megidézzük. A rövid(ített) anyagokat különféle internetes újságokból halásztam elő, melyeken dátum nem szerepel.

K: Visszatekintve úgy gondolja, hogy a „Slaves and masters” elszalasztott lehetőség volt a Purple számára?

J.L.T.: "Úgy vélem, ez a Deep Purple jobb albumai közé tartozik.  Ebből a szempontból bizonyára elpazarolt lehetőség volt. Ragaszkodnunk kellett volna hozzá és készítenünk legalább két albumot, ezzel bebizonyítva a rajongóknak és magunknak, hogy jó irányba haladunk. Ami ezután történt, már történelem. Ritchie távozása után Steve Morse került a helyére és vele a zenekar jól elboldogul, viszont a hangzása már csak itt-ott emlékeztet a Deep Purple-ére. Annak egyedüli oka, hogy a ’Slaves and masters’ Deep Purple-ként hangzik, maga Ritchie Blackmore. Ő volt a zenekar szíve-lelke és bármennyire is gondolják mások, hogy ők a Deep Purple oszlopai, mindig is Ritchie vitte a showt. Blackmore a legfontosabb hiányzó összetevő ahhoz, ami a Purple működéséhez szükséges."

…K: Amikor belépett a Deep Purple-be, úgy érezte, hogy ugyanannyi kreatív hatása volt, mint a Rainbow-ban? Ritchie ugyanolyan mértékben dominált zeneileg, mint várta?

J.L.T.: "Igen, úgy éreztem, hogy olyan volt, mint a Rainbow-ban. A Purple-ben Jonnal és Iannel kellett megküzdeni.  Arra ösztönöztük őket, hogy tegyék hozzá ők is a magukét, de a zene- és szövegírás nagy része mégis ránk, hármunkra maradt. Nekünk közös Rainbow-múltunk volt, Jonnak és Iannak pedig Deep-Purple múltja, és ez meglátszott a hierarchiában is. A szarbomba azonban a második album írása alatt robbant fel."

K.: Mi a véleménye az elkezdett, de már ön nélkül befejezett „gillanizált” albumról?

J.L.T.: "Már majdnem elkészültünk vele. Az írási folyamat és a próbák során sok jó zenei ötlet és szöveg született. Nagyszerű és erős lemez lehetett volna, de a háttérben folyamatosan mentek az intrikák, a féltékenység. Ritchie egy darabig kitartott és folytatni akarta velem a munkát, de egyszer csak oda jutottam, hogy a motoromon ülök és elhajtok…

…Észrevettem, hogy Lord – Isten nyugosztalja, semmi rosszat nem mondanék róla – és Ian nem voltak elégedettek a dolgok menetével, mást sem hallottam tőlük, mint vissza Gillant. Ritchie pedig utálta őt, úgyhogy éreztem, nem fog működni. Idővel aztán Ritchie ott is hagyta őket, újjászervezte a Rainbow-t Doogie White énekessel. Ez volt számomra a második csalódás. Visszahívhatott volna, de nem hívott, mert a felesége is belefolyt a dolgokba…

K.:  Van manapság bármiféle kapcsolata Blackmore-ral?

J.L.T.: "Ez a lehetetlen küldetések közé tartozik. Boldog születésnapot – kösz. Ennyi. Ez nem nevezhető kapcsolatnak."  (Jó pár évvel később aztán a Blackmore’s Night mégiscsak visszahívta Turnert, hogy újra elénekelje a Street of dreams c. Rainbow-számot. -  N.G.)

   "….Aztán a Purple visszahívta Gillant. A végtermék szerintem nem a legjobban alakult. Valójában úgy hangzik, mintha Gillan zenekara készítette volna. Hangsúlyozom, nincs ellenségeskedés köztem és a Deep Purple tagjai között. Nemrég láttam őket Las Vegasban, megöleltük egymást, együtt lógtunk és megittunk pár italt Gillannel is."  

                                                                          *

Itt érdemes – csaknem egészében – felidéznünk azt az interjút, amit Jon Lord 1994-ben adott a Keyboards magazinnak.

K: A „The battle rages on” úgy hangzik, mintha élőben vették volna fel a stúdióban.

JL: „Mert így is történt.”

K: Többen azt mondják, hogy nem akartak találkozni a stúdióban, mindenki fölvette a maga részét és már távozott is.

JL: „Ez marhaság. Ekkor tényleg zenekarként játszottunk és csak később tettünk hozzá néhány apróságot. A lemez nagy részét, az összes háttérzenét és néhány szólót Woodstockban, a Bearsville stúdióban vettük fel. Közben Thom Panunzio lett a társproducerünk és nagyon jó munkát végzett. A közreműködésének megvoltak a határai, ez alatt azt értem, hogy ennek a zenekarnak senki sem mondja meg, hogy milyenek legyenek a számai, hogy mi rossz, mi jó; akárhogyan is van, ez a Deep Purple hangzása. A második munkafázisban Roger végezte a produceri munkát. Ekkor vettük fel a vokálokat. Ez a történet mindent elmond a Deep Purple működéséről, már ha éppen működik. Az első három hét során egyszer Ritchie-vel együtt ültünk egy szobában. Néha rám nézett, de egy szót sem szólt.  Nem bírtam tovább, megkérdeztem: mi baj, valami gondod van? Azt mondta, mindannyiunknak gondjaink vannak. Légy őszinte, te nem vagy elégedett. Nem, feleltem, elégedett vagyok, a háttérzenével, de ha valami gond van, az Joe. Igazából senki sem akart közülünk ajtót mutatni neki, de ugyanakkor mindannyian éreztük, hogy nem tudunk együtt dolgozni vele. Ritchie azt mondta, oké, van egy énekesünk, akivel senki sem akar együtt dolgozni, de akkor segíts. Pontosan tudtam, hogy abban a pillanatban mire gondol. Nem akart ismét ő lenni a kidobóember, a rossz fiú. A szívem a torkomban dobogott, és kimondtam: hívjuk vissza Gillant.  Ő erre: keresnünk kellene egy új énekest. Mire én: ó, ember, csak azt ne megint. Beszéltem erről Rogerrel és Paicyvel. Joe nem nekünk való énekes, és mindketten azt mondták, lássuk, vissza tudjuk-e hozni Gillant. De ez nem egy anti-Turner beszélgetés. Ő nagyszerű énekes, de nem Purple-énekes, ő a pop-rock világában van otthon, popsztár akar lenni, akinek a lábai előtt hevernek a lányok.”

screenshot_2020-10-26_1_facebook.png

                                        "Popsztár akart lenni..."

K: Mi tartja össze a Deep Purple-t még 25 év után is? Például milyen a viszonya Ritchie-vel?

JL: „Hát igen, Ritchie egy istencsapása (nevet). Kétségkívül nagyon komplex személyiség. De  jól együtt tudunk működni, jobban, mint korábban.”

K: Mi volt a fordulópont?

JL: „Amikor 1984-ben ismét összeálltunk. A ’Perfect strangers’ volt a teszt és túljutottunk rajta. Most nagyon közel állunk egymáshoz. Együtt nőttünk fel, úgy értem, együtt kezdtük. Akkoriban nagyon fiatalok voltunk, a zene volt a csataterünk. Néha úgy éreztem, háborút vívunk egymással, különösen a színpadon. Időnként, egy ilyen este után, olyan gyorsan vert a pulzuson, hogy azt mondtam, soha többé Purple. Minden koncert után klasszikus zenét hallgatok, Beethovent, Schubertet, Csajkovszkijt, Mozartot. Mozart nélkül már halott lennék. De szeretem Miles Davist, a Led Zeppelint, és az Eaglest is. Nagy Eagles-rajongó vagyok.”

K: Ez a fajta zene a titkos fegyvere Ritchie ellen?

JL: „Ő is nagyon szereti a klasszikus zenét, de a színpadon nagyon jól tudja, hogyan rejtse el a személyiségnek ezt az oldalát. A színpadon az az elve, kinek a tüze ég jobban, az enyém, vagy a tied.

K: Egy rockgitáros a klasszikus billentyűs ellen?

JL: „Ezen a területen régóta folyik köztünk a harc, de izgalmas dolgok jöttek ki belőle.”

  1. Olyan, mint Liz Taylor és Richard Burton házasságai?

JL: „Jó a hasonlat, se vele, se nélküle. A lelkem mélyén tudom, hogy el kell fogadnom egy másik személyiséget, tudom, hogy ő a végzetem, tudom, hogy jöhet menny és pokol, de együtt kell dolgoznunk.  Ez nekem sosem esett túlságosan nehezemre. Gillannel más volt a helyzet, ő ezt sokkal jobban megszenvedte. Személyes problémák mindig is voltak a zenekaron belül, egyszerűen egoisták vagyunk. Amikor először találkoztunk, eleinte nem jöttünk ki jól egymással. Aztán rájöttünk, hogy a zenei képességeinket illetően azonos szinten állunk és tudunk valamit együtt alkotni.  Ez volt a kompromisszumok egyetlen alapja. Néha Ritchie vállalt nagyobb részt, néha Gillan, néha én. Ian Paice a dolgok nagy részéből nagyon bölcsen kimaradt, Roger pedig mindig is a tárgyalás és kiegyezés híve volt. A végén Ritchie többnyire hallgatott is rá. Ha manapság erre gondolok, ez volt a legjobb hozzáállás, mert kétség sem fér hozzá, hogy Ritchie a zenekar alappillére. Ő határozza meg a Deep Purple hangját. Mindig 100 százalékig meg van győződve arról, hogy amit ő akar, az az egyedüli jó.  Ezt meg kell tanulni kezelni, különösen ha tudja az ember, hogy még sincs mindenben igaza. Gillan más kérdés. Kezdetben idegen testnek tűnt a zenekarban. Nem igazán tudta, hogy mit kezdjen a csodálatos hangjával, Roger lett Ian tolmácsa…. Senki sem tudja a zenekarban, melyik irányba akar haladni Ian, kivéve Rogert. Ők mindig is egy teamet alkottak… Paice és Roger tökéletesen dolgoznak együtt a ritmusszekcióban, nem kell egymásra nézniük a színpadon ahhoz, hogy tudják, mit akar a másik. Roger nagyon fontos tagja a zenekarnak és jó dalszövegeket is ír. A ’The battle rages on’ szövegeit is ő írta.”

K: És miről szólnak a szövegek?

JL: „Azt hiszem, itt szilárd talajon állunk. A hard rock nem az a műfaj, amelyben – mint a bluesban vagy a folkban – politikai vagy társadalmi elemek megjelennek. Itt a zene áll az első helyen, és minden, amit ki akarunk fejezni, nem a szavak, hanem a zenei hangok erejével történik.” 

K: Most, 1993-ban az ön zenéje hogyan kapcsolódik a régi Deep Purple-éhez? A klasszikus zene iránti vonzalmára gondolok.

JL: „Ez mit sem változott.”

K: Az „Anya” is ezek közé tartozik? Az intro és az outro is ilyen.

JL: „Igen, de ezeket csak a dal elkészülte után írtuk. Amikor felvettük a háttérzenéket, rájöttünk, hogy valami hiányzik: hogy sem az eleje, sem a vége nem az igazi. Én is és Ritchie is felvette a maga változatát, aztán megpróbáltuk a kettőt összehozni.”

K: Nekem úgy tűnik, szereti úgy felépíteni a számokat, hogy a dalt klasszikus stílusú intro és outro fogja közre.

JL: „Igen és ezzel rátapintott az egyik gyengénkre. A legjobb lenne valamiféle szintézist teremteni, de a Purple mindig így dolgozott. Ez azt jelenti, hogy előbb készül el a dal, s csak ezután próbáljuk kidolgozni, milyen legyen az eleje és a vége.”

K: A vége tűnik egyszerűbbnek: le lehet keverni.

JL: „Én ezt határozottan nem szeretem. Kell, hogy legyen a számnak igazi befejezése, különösen igaz ez a koncertváltozatokra. Valahogy be kell fejeződnie a számnak, ott nem lehet csak úgy elhalkulni. Mindig arra törekedtünk, hogy a számoknak legyen normális lecsengése, vége. Van tehát egy felvezetés, ami megadja a szám alaphangulatát, megragadja a hallgatót, azután következik az ének, végül egy olyan lezárás, mely arra hivatott, hogy a hallgató emlékezzen a számra.”

K: Ez úgy hangzik, mint valami egyenlet a sikerhez.

JL: „Nem, nem. Nekem az egyenlethez elég Gillan hangja és Ritchie gitárjátéka, a többi kevésbé fontos. Ritchie eljátszik valamilyen meghatározó riffet, Gillan pedig minden dalnak megadja a maga karakterét. A ’Burn’ például igen jó lemez volt, és nem tudom, mit csinált volna belőle Gillan.  Coverdale jól énekelt rajta, de ő nem Gillan.”

K: Hallotta Coverdale és Page közös albumát?

JL: „Igen. Elég kiábrándító, nem? Coverdale-nek nem kellett volna azzal kísérletezni, hogy  helyettesítse Page-et, ő kitűnően dolgozott a Whitesnake-ben. Ezen az albumon mindketten megpróbáltak mások lenni, mint önmaguk, Egyébként nem szeretem kritizálni mások munkáját, jó volna,  ha David vagy Joe olvasná ezt az interjút és tudnák, hogy rokonszenvezek velük, és nem akarom leszólni a munkájukat. Ez vonatkozik a Deep Purple-re is; mi sem mindig voltunk csúcsformában, mindannyiunknak megvannak a gyengébb pillanatai, korszakai. Mindenki ismeri azt az érzést, amikor hajnalban felébred és az jut eszébe, hogy amit csinálok, senkit sem érdekel,  semmit nem ér. Ez általában persze nem így van, de az érzés pocsék. Tudom, hogy másoknak is megvannak ezek az érzései és pillanatai.”

K: Önmagának, vagy a Deep Purple-nek ír szívesebben zenét?

JL: „Ez sosem okozott számomra problémát. A Deep Purple-nek sokkal nehezebb írni. Nem számít, milyen fontos volt az orgona már a kezdetektől, de tény, hogy a Deep Purple zenéje abszolút gitárcentrikus.  Tudom, hogyan működik a gitár, egy kicsit játszom is rajta, de persze könnyebben komponálok billentyűs hangszereken. Az ’In rock’-on és a ’Machine head’-en is szerepel két olyan szám, amit Hammondon komponáltam, de a zömét Ritchie írta meg gitáron, és aztán beszéltük meg, hogyan  illeszkedjen hozzá a Hammond, mely azért mindig is fontos eleme volt a Purple zenéjének. Azt hiszem, mi vagyunk az egyetlen nagy rockzenekar, mely mindig Hammonddal dolgozott. Gillan hangja, Ritchie gitárja és a Hammond – ez a Purple lényege.”

K: Vannak még kiadatlan számaik?

JL: „A többség már megjelent lemezen, de amikor 1984-ben újjáalakultunk, sokat örömzenéltünk. Ezek során rengeteg fantasztikus ötlet született, főleg Ritchie-től. Káprázatos lírai számokat, dzsesszes beütéseket játszik. Ezek megjelentetése csak attól függ, hogy

egy napon jó kedvében találjuk és rá tudjuk venni a kiadásra, mert a szalagok mind nála vannak.  De nagyon remélem, egy napon ezekből a felvételekből a közönség is meghallhatja, milyen csodálatos zenész Ritchie. Mostanáig mindenki csak a vad oldalát ismerte, csak a jéghegy csúcsát látta, s ez főleg az ő hibája, mert fenntartotta ezt az imázst…”

        Ugyancsak ebben az évben, tehát 1994-ben Lord egy internetes zenei újságnak is adott interjút. Az utolsó kérdés és válasz így hangzott:

K: Meglepi, hogy oly sok év elteltével még mindig ugyanazt csinálja?

83527627_2991949840838367_3969405686881714176_n.jpg

                              "Ötvenévesen már nem akarok húszévest játszani.”

JL: „Némelyik reggel azzal kelek föl, hogy mi az ördögöt is csinálok én?  Mikor lesz egy igazi állásom? Vagy egy kis farmom? De egyszerűen szeretem, és ez a fő oka, hogy nem változtam és nem változtattam. Nem is igazán tudok mást csinálni.” … „Pár éve el se tudtam volna képzelni, hogy egy fotós lefényképezzen napszemüveg nélkül, sokáig festettem a hajamat, aztán idővel hagytam ősznek, amilyen. Ötvenévesen már nem akarok húszévest játszani.”

Előző részek:

 

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/16/udvozlunk_a_blog_hu-n_101630  

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/06/a_nagymama_kedvence

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/13/4_fejezet_csitt_felvetel_indul

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/20/a_klasszikusok_871

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/27/kokemenyen_6_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/04/7_fejezet_beindul_a_legkondi

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/11/8_fejezet_a_fej

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/18/9_fejezet_vagy_o_vagy_en

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/25/10_fejezet_feluton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/01/11_fejezet_egj

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/08/12_fejezet_eges_es_vihar

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/15/13_fejezet_valasok

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/22/14_fejezet_a_szivarvany_alatt

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/08/31/15_fejezet_pia_drog_nok

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/07/szinten_zeneszek_16_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/14/17_fejezet_a_szivarvany_folott

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/21/18_fejezet_ennek_is_baal_az_oka

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/28/19_fejezet_a_haromszemelyes_zenekar

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/10/05/20_fejezet_a_vampir

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/10/12/21_fejezet_futball_autok_macskak

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/10/19/22_fejezet_nem_is_annyira_idegenek

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/10/26/23_fejezet_senki_sem_tokeletes

 

 

 

 

21. fejezet. Futball, autók, macskák

"Befejezem, lefejezem, újrakezdem"

ritchie_blackmore_1_2.jpg

Amint azt már megszokhattuk, időről időre szárnyra kapott a hír az „igazi” Deep Purple újraegyesüléséről. A zenekar albumai évekkel a feloszlás után is szépen fogytak, mi több, 1980-ban a „Deepest Purple” című válogatáslemez albumlista-vezető lett Angliában. Tizenkét felvételt tartalmazott az 1969 és 1974 közötti időszakból, semmi újat. Mégis, a „Machine head” óta nem értek el ekkora sikert. Blackmore akkor nem kommentálta a híresztelést, ám amikor megkérdezték Lordot, ezt felelte: „Az biztos, hogy a hír nem a Whitesnake köreiből kelt szárnyra. Úgy értem, én, Ian és David is nyilvánosan kijelentettük, hogy nem érdekel bennünket az Deep Purple újjászervezése és nem akarjuk, hogy az emberek azt higgyék, tőlünk származik az ötlet… Talán egy bizonyos gitárostól, aki olyan furcsa fekete kalapokat visel és Connencticutban lakik. Csak annyit hallottam, hogy egyesek nagyon sok pénzről beszélnek, de én már kerestem eleget. Nem vagyok milliomos, de jól élek és jól érzem magam a Whitesnake-ben. Nem akarom, hogy a Whitesnake-et szétrobbantsák csak azért, hogy…. És soha többet nem akarom játszani ugyanazokat a számokat. Az visszalépés lenne és egyáltalán nem érdekel.”

lord_jaguar_98341603_2804478642983041_7822629424620109824_n.jpg

    Még hogy soha többet, Jon?! Pár év és ki fog derülni, van az a pénz.  (A képen Lord a Jaguarjával)

                                                                         ­*

1981 májusában, az amerikai turné után Blackmore és Amy Rothman hároméves együttélés után hivatalosan is összeházasodott. Ez azonban egyáltalán nem jelentette azt, hogy benőtt volna a feje lágya, már ami a tréfáit illeti. Egy franciaországi szabadtéri koncerten ott ült vagy nyolcszáz, mindenre elszánt rajongó a zuhogó esőben. „Emlékszem – mondja Blackmore – egész idő alatt arra gondoltam, mennyire utálom ezt az egészet, mennyire gyűlölöm Franciaországot, nem akarok tovább játszani. Aztán Joe következett, hogy megpróbálja megénekeltetni a közönséget. Ilyenkor mi mindig levonulunk egy kicsit, aztán visszajövünk. Így is történt, elkezdett tapsolni, kicsit improvizálni. Erre azt mondtam a többieknek, ne menjünk vissza. Lementünk a színpadról, Joe pedig nem vette észre, hogy nem jöttünk vissza. Csak tapsolt és kiabált, hogy ye, ye, ye, azok pedig ott ültek a zuhogó esőben, faarccal… Lementünk a zenekari árokba, Joe nem láthatott bennünket, mert elvakította a fény, mi pedig elkezdtük paradicsommal dobálni. Sem Joe, sem a közönség nem sejtette, hogy valójában mi történik. Joe elkezdett mindenféle rondaságokat kiabálni a közönségnek, rohadt franciák és hasonlók, közben visszadobálta rájuk a paradicsomokat… Amikor rájött, hogy mi állunk a háttérben… látni kellett volna az arcát. Imádtam.” Rondinelli is részt vett az ízetlen tréfában, de utólag megjegyezte, rossz vicc volt, nem kellett volna megtenniük.

ae00b0c48612e61da3f0fcbfe5698ecb.jpg

amy_rothman1_n.jpg

                                   Blackmore és Amy Rothman esküvője

    Közben olyasmi is történt, amire senki sem számított. Blackmore két női vokalistát szerződtetett a koncertekre, nevezetesen Dee Beale-t és Lin Robinsont (korábban mindketten Benny Hill show-jában léptek fel; egy szőke, egy barna).  Airey, miként az igazi rocker rajongók, szörnyűnek találták a két lány felbukkanását.

lin_robinson_dee_beale_bcaking_voc_88136091_10157889080919788_5226314998334095360_o.jpg

                       A két háttérvokalista lány, Lin Robinson és Dee Beale

    Rövid japán turnét követően megálltak Hawaiin, s bár ott nem volt előre bejelentett koncertjük, kölcsönfelszereléssel és hangszerekkel mintegy 4000 néző előtt felléptek. Mint kiderült, ez volt Airey utolsó koncertje a Rainbow-val. Emlékei szerint „két szám után Ritchie lesétált és vele a zenekar többi tagja is, közben jelezte nekem, hogy tartsam a frontot, mert az erősítőkön akarnak állítani valamit. Senki sem volt rajtam kívül a színpadon, még roadokat sem láttam. Játszottam valami 25 percig, ami csak eszembe jutott. Végül úgy gondoltam, vége az előadásnak, én is levonultam és elmentem a hotelbe. Ott ült az egész társaság a bárnál és láthatóan jól érezték magukat.  Azt mondtam Colin Hartnak, vigyen ki innen, de sürgősen és a másnap reggeli géppel elutaztam. Akkor láttam őket utoljára.” (Airey akkor három évre Ozzy Osbourne zenekarához csatlakozott és bár már unta a régi Rainbow- és Purple-számokat játszani, most régi Sabbath-nótákat is kellett játszania.)

                                                                          *           

1981 decemberében egy kanadai stúdióban álltak neki az új lemez készítésének. Airey helyére  egy fiatal amerikai billentyűst, David Rosenthalt szerződtették. Valami ötven jelentkező közül esett rá a választás. Az album „Straight between the eyes” címmel 1982 júniusában jelent meg, zenei világát még jobban az amerikai közönség igényeihez igazították. (A lemez címét állítólag az inspirálta, hogy annak idején, a hatvanas években Jeff Beck így („egyenesen a szeme közé”, mi úgy mondanánk, bele a pofájába) jellemezte Blackmore-nak Jimi Hendrix játékát. A fülbemászó dallamú, balladisztikus „Stone cold” elmegy, ebben Turner tagadhatatlanul otthonosan mozog, de a rockszámok valahogy nem mennek neki. (Szövegét Turner szerint az ihlette, hogy Glover akkortájt szakított a szerelmével.) A nyitó szám, a „Death alley driver” unalmas, dübörgő háttérzenéje rosszat sejtet, aztán a végén egészen hallgathatóvá válik, különösen Blackmore és Rosenthal szólója révén. A „Bring on the night” sem rossz, egyfajta „Stone cold”, gyorsabb ritmusban. Turner hangbéli képességeit nem vitatom, de roppant színtelenül énekel. Végképp nem értem, hogy egy magára adó Blackmore hogyan tehetett föl lemezre egy „Tight squeeze” jellegű borzalmat. A legígéretesebbnek talán a „Tearin’ out of my heart” tűnik, ezen még Turner is jó, akárcsak a záró számban, az „Eyes of fire”-on. Blackmore végre kitalált egy egészen jó riffet, ez is olyan keleties hangzású, mint a „Gates of Babylon”-é. Kár volt elhúzni a végét. Nem ért meg több mint hat és fél percet. E számnál a lemezfelvételnél közreműködött (alig hallhatóan) a montreali szimfonikus zenekar is. Az egész lemez azt tükrözi, hogy a Rainbow teljesen átment a dallamos, melodikus rock világába. (Amerikában ezt a stílust nevezték AOR-nak, szó szerinti fordításban album-orientált rocknak. A rádióállomások jó ideig csak kislemezeket játszottak le, aztán kb. a hetvenes évek elejétől néhány adó áttért arra, hogy egy nagylemez több számát is rendszeresen leadják. A zenekarok egy része tehát stílusban, hosszúságban  ennek megfelelő lemezeket készített. A stílust leginkább a pop és a dallamos hard rock keveréke jellemzi.) Ez még nem volna baj, az már inkább, hogy ezt jobban is lehetett volna csinálni. Mi az ördögöt keres egy ilyen stílusú lemezen a „Power”, vagy a „Miss Mistreated”? Szerintem semmit. A stílusváltásra a zenekar közönsége is részben kicserélődött. A régi rajongók mellett (és részben helyett) jöttek a fiatalok, és ami a Rainbow-ra korábban szinte egyáltalán nem volt jellemző, a fiatal lányok. A közönség jó része azonban nem nagyon tudott megbékülni Turnerrel. „Rémálom lett volna, ha Ritchie nem áll ki mellettem, ő hitt bennem” – mondta Turner.

690ffd6a61dac730558b1901b2f26d01.jpg

                    Az újabb Rainbow. Balról: Rosenthal, Rondinelli, Blackmore, Glover, Turner

      „Joe-t nagyon nehezen fogadta el a közönségünk. Nagyszerű srác, de van benne valami  nőiesség. Amikor először léptünk fel vele Európában, keresztre feszítette a sajtó. A színpad mögött elkaptam a grabancát és azt mondtam neki, hagy abba, ezt a buziskodást, nem vagy Judy Garland… Emlékszem, Leedsben játszottunk, telt ház előtt. Jöttek a rajongók, kiabálták, hogy Ritchie, yee, aztán rámutattak Joe-ra, hogy ez meg kicsoda? Megmondtam neki, hagyja ezt abba, különben megölnek bennünket.”

straight-between-the-eyes.jpg

                                "Egyenesen a szeme közé"

    Hosszú idő után a koncerteken újra elővették a „Smoke on the water”-t a ráadásokon. Rondinelli és Turner sokáig győzködte Blackmore-t, de ő azt mondta, nem, azt már évekkel ezelőtt magam mögött hagytam. Aztán egyik este teljesen váratlanul belekezdett a jól ismert riffbe és a zenekar örömmel csatlakozott hozzá. Turner egyébként a Dio és Bonnet által előadott számok némelyikét is énekelte a show-kon, így a „Man on the silver mountain”-t, a Catch the rainbow”-t, vagy az „All night long”-ot. Láttam ezekről egy-két DVD-felvételt…, mit mondjak, nem neki valók.  Ekkortájt a színpaddíszlet központi eleme – utalva  a lemez címére – két hatalmas kivetített szem volt.  

    1981-ben beindult a Music Television, vagyis az MTV, ami a korabeli előadók első számú bemutatkozási lehetőségévé vált. Ehhez azonban videoklipeket kellett készíteni, s bár Blackmore zsigerből irtózott tőlük, belátta, hogy ez a marketing szempontjából szükséges. Készült is néhány, például a „Death alley driver”-ből, melyben Blackmore egy régi fekete angol autó hátsó ülésén ül, fekete kalapban és gonoszul üldözi a motoron menekülő Turnert. Még horrorisztikusabb klipet forgattak a következő lemez „Can’t let you go” című számából, ebben Blackmore már-már sátáni szerepben lép fel. (Ezek megjelentek a „The final cut” című DVD-n is). A többi Rainbow-klip voltaképpen nem más, mint koncertutánzat, vagyis úgy tesznek, mintha, de közben csak playbackelnek a stúdiófelvételre. Készült ilyen már Dio idejében is a „Long live…”-ből, aztán Bonnettel az „All night long” és a „Since you been gone”.

    Az év vége felé Gillan feloszlatta a zenekarát és ismét felröppentek a hírek a Purple összeállásáról. Ekkortájt Rondinelli távozott, a hírek szerint azért, mert a koncerteken nem hozta az elvárt teljesítményt.  Helyére a szintén amerikai Chuck Bürgit szerződtették, akit Turner már régebb óta jól ismert, Glover pedig saját, tervezett szólólemeze során akadt vele össze. Blackmore-nak is nagyon tetszett a játéka. Bürginek kissé dzsesszes múltja volt, turnézott többek között Al di Meolával is. A próbák és a felvételek ismét a koppenhágai Sweet Silence stúdióban zajlottak 1983 kora nyarán, állítólag pont azért ott, mert Blackmore különösen kedvelte a stúdió nyújtotta gitárhangokat.  A lemez a „Bent out of shape” címet kapta (ez az amerikai szlengben a túlzott alkoholos befolyásoltságot jelenti). Legsikeresebb száma, egyben Blackmore kedvence a „Street of dreams” lett, bár nekem a kissé hasonló hangvételű „Desperate heart” is tetszik. A „Can’t le you go” legjobb pillanatait Rosenthal templomi hangzású orgonaintrója adja, riffje pedig némileg emlékeztet a későbbi „Perfect strangers”-ére. A „Firedance” képviseli a gyorsabb tempójú, kissé keményebb vonalat, s nem mellesleg Blackmore ebben a számban villant a legnagyobbat. Egyik interjújában ő maga is azt mondta: „Ez egy nagyon bonyolult riff, a basszushúrt minden alkalommal le kell hangolnom, és hat helyett öt húron kell eljátszanom a szólót. Szeretném, ha mindenki megtudná, milyen nehéz ez nekem.” Hát, ha ő mondja…

66650600_2508848442469014_814749553679925248_o.jpg

                     Az "utolsó" Rainbow. Jobbról a második az új fiú, Chuck Bürgi, a dobos       

   Ezúttal két szomorkás, és szokás szerint szép instrumentális szám is felkerült a lemezre, az „Anybody there” és a „Snowman”. Utóbbit Howard Blake angol zeneszerző írta egy rajzfilm kísérőzenéjének. Rengeteg feldolgozás született belőle, az ismertek közé tartozik a finn Nightwish száma, „Walking in the air” címmel, valamint a Renaissance énekesnőjének, Annie Haslamnak az ugyanilyen címen megjelent dala. Összességében az album valamivel jobb az előzőnél, annyival bizonyosan, hogy kevesebb rajta a rossz nóta. Nekem például a Turner-érából ez tetszik a legjobban, ám ez nem az énekes érdeme. Sosem voltam elragadtatva a hangjától; nem csoda, a Deep Purple és a Rainbow is elkényeztetett bennünket kiváló énekesekkel.

bent-out-of-shape-rainbow.jpg

                          Az utolsó (?) Rainbow-stúdiólemez

    Az 1983 őszén induló brit turnét kellemetlen incidens zavarta meg. Blackmore a futball iránti szenvedélyének áldozatává vált. Részlet egy 1985-ös interjúból: „Megsérültem egy focimeccsen, ebből izomgörcsök fejlődtek ki, és a végén annyira kisugárzott a karjaimba, hogy  már játszani sem tudtam.  Ez a legutolsó európai Rainbow-turné előtt történt, tényleg azt hittem, nem tudom lejátszani. Ahányszor csak fölveszem a gitárt, fájdalom nélkül nem tudtam rendesen mozgatni az ujjaimat. Az úton végig volt velem masszőr és gyúrta az izmaimat. Már kezdtem komolyan aggódni. Kiderült, hogy az egyik nyakcsigolyámon gyulladás keletkezett, s miután megröntgeneztek, azt mondták, hogy degeneratív arthritisem van. Pánikba estem, azt hittem, itt a vég, haldoklom, nincs tovább. De az orvos azt mondta, nyugodjak meg, semmivel sem komolyabb, mint bármelyik más korombelinél. A degeneratív arthritis nem azt jelenti, hogy állandóan rosszabb és rosszabb lesz az állapotom, csak ahogy az ember egy idősebb lesz, egyre több bajjal jár. Elmentem fizioterápiás kezelésre és elkezdtem a rehabilitációs gyakorlatokat. Réz karkötőt hordok, ha fellépünk, anyám is mindig ilyet visel, neki reumája van, szóval úgy döntöttem, hogy én is viselem. Az elmúlt két évben, hogy lekopogjam, minden rendben van.”

    Egy csomó kép készült Blackmore-ról a futballal kapcsolatban, ezek közül mutatok be néhányat. Nem tudom, hol készültek, azt sem, hogy kik fotózták.  

74525055_2562968503738184_7613534508091965440_n.jpg

67292933_163893701443033_5699414034059624448_n.jpg

80808584_1083650398641474_6350550820097884160_o.jpg    

msttheussal93389085955_n.jpg

                         A német futball-legenda, Lothar Matthäus társaságában    

    Pozitív fejlemény viszont, hogy kapcsolatai rendeződni látszottak Coverdale-lel. Az énekes ráállt, hogy egy ráadásban fellép a Rainbow-val, de egy időközbeni stúdiófelvétele során valami baj történt a hangjával, így az esemény elmaradt.       

    Amikor a „Bent out of shape” készült, még a zenészek sem sejtették, hogy ez lesz a Rainbow utolsó stúdiólemeze. A zenekar három búcsúkoncertet tartott Japánban és a tokiói Budokan csarnokban szimfonikus zenekarral – Rosenthal hangszerelésében -  adták elő az Örömódát, vagyis a „Difficult to cure”-t. Megjelent ez is a „The final cut” DVD-n. Blackmore gitárja egészen különlegesen szól rajta. Játszik a Rainbow és a szimfonikus zenekar külön-külön és együtt is. Ez utóbbi esetben nehéz dolguk lehetett, mert a karmester értelemszerűen háttal állt a bandának, ők sem látták, hogy milyen tempót vezényel. Ilyenkor hatalmas felelősség hárul a dobosra, ezúttal Chuck Bürgire, hiszen neki kell tartania a ritmust a nagyzenekarral, miközben ő is háttal ül nekik. Tökéletesen megoldották, méltó befejezése volt a Rainbow kilencéves pályafutásának. Érdemes megnézni. Blackmore nagyon sokszor játszotta ezt a számot, de talán soha, sehol nem szólt ilyen jól.

https://www.youtube.com/watch?v=8yzvZAtC5h4   

    Az említett japán DVD végén megszólal – a szokásos bugyuta japán riporteri kérdésekre válaszolva négy – Rainbow-tag. Találják ki, ki az ötödik, aki nem volt jelen. Vagy nem tudtak a Rainbow megszűntéről, vagy nem akartak róla beszélni, mindenesetre a szemük sem rebbent, amikor arról esett szó, hogy visszatér-e a zenekar Japánba.

   Nem ez volt az egyetlen törés Blackmore életében. Amy Rothmannel való házassága elég hamar zátonyra futott, elváltak és ez valószínűleg igen sokba került a gitárosnak, aki – ilyen szempontból – mindig is régi vágású úriember volt, és nemigen  kekeckedett sokat. Aligha kétséges, hogy Blackmore már akkor multimilliomos volt, hiszen ha pusztán a hajdani Deep Purple-lemezek eladásából és egy-egy szám rádióbeli lejátszásából származó jogdíjakat nézzük, feltehetően rengeteget kasszírozott. (Állítólag csak a „Smoke…” rádióbeli lejátszásáért napi 25 dollár ütötte a markát, ami elsőre semminek hangzik, de képzeljük el, hány lemez Purple- és Rainbow-lemez fogy azóta is és Blackmore gyakorlatilag mindegyikben szerzőijog-tulajdonos.) A válás után Ritchie újra találkozott Shoshanával, aki saját zenekarával adott koncertet valahol Rhode Island államban. Egyik barátját kérte meg, hogy fuvarozza el a koncertre, tudniillik annak ellenére, hogy több autóra is szert tett, nem volt jogosítványa. Mindenhová ismerősei és barátnői/feleségei fuvarozták, vagy taxival ment. Korábban Tony Carey mondta róla, szerencse, hogy nem vezet, mert már biztosan megölt volna valakit. Clif Cooky Crawford, aki Blackmore technikusa volt 1981 és 1988 között, ezt mondta: „Mialatt Ritchie-vel dolgoztam, mindig volt autója, de csak az után nem sokkal, hogy elváltak az útjaink, 1988 végén kezdett el ő maga is vezetni.  Beszélt nekem egy korábbi Jaguarjáról, ami pár mérföldenként állandóan lerobbant. Én egy Cadillac-kel fuvaroztam ide-oda. Volt neki egy 1979-es kiadású Super Beetle-je is, amit 1982 elején nekem adott. Aztán vett egy Mercedest, amit a menedzser, Colin Hart fizetett ki a nevében, készpénzben, amitől a kereskedő kis híján szívszélhűdést kapott.”

1974_camberley_in_surrey_73as_jag_xj6-os_outside_london106784478_3750869484928605_4190531300021824673_n.jpg

                Ritchie és a Jaguar, amit még nem tudott vezetni (1973-as XJ6 modell)

    2016 áprilisában interjút adott a német PS Weltnek, abban is beszélt az autózásról és a vezetésről.

K: Hogy lehet, hogy csak 39 éves korában szerezte meg a jogosítványt?

R.B.: Nem érdekelt. Mindig olyan dolgokat csinálok, amiket mások nem.

K: Emlékszik az első autóra, amit a vezetői vizsga letétele után vásárolt?

R.B.: Persze. Nagyon szerettem volna egy német autót. Mindig is szerettem Németországot, egy ideig Hamburgban éltem… Szóval vettem egy Mercedest. Ez több mint 20 évvel ezelőtt történt - és ma is megvan. Sok barátom időnként ugrat: Ritchie, végre venned kéne egy másik kocsit,…de nem akarok. Sajnos Long Islanden, ahol a családommal élek, nehéz találni valakit, aki megjavít egy ilyen régi Mercedest….

K: Mégis, mennyire merészkedett el az autóval?

R.B. Négy-öt kilométerre. Ha távolabb kell mennem, akkor a feleségemet, Candice-t és gyermekeinket a családi autóval, egy Ford terepjáróval viszem. A Mercedesszel minden út hazárdjáték, mert soha nem tudom, hogyan érek haza….

 Miután megszereztem a jogosítványt, szerettem gyorsan vezetni, de egy idő után visszakapcsoltam. Amikor magam vagyok, általában lassan vezetek, akár Németországban, akár Amerikában. Túl sok idióta van az utakon.

  1. Mi olyan különleges ebben a régi Mercedesben?

R.B.: Olyan, mint egy régi barát. 300 SE típus. Nagyon tetszik, még akkor is, ha már nem úgy működik, ahogy egy autótól elvárható. Az emberek őrültnek tartanak, hogy még nem cseréltem le. De rendben van ez így. Már megszoktam.

brad-elterman-archive-2.jpg

                   A Mercedes, a régi barát

    Blackmore rajong az állataiért, különösen a macskákért. A mai napig is van nekik. Az alábbi képek egyikén akkori barátnője, Tammy a Long Island-i házuk konyhai mosogatójában fürdeti kedvencüket, Raindropot. Ugyancsak Clif Cooky Crawford mesélte a következőt: „Ha valaki felhívta Ritchie-t és szólt, hogy a macskát fürdetem, az mindig egyet jelentett azzal, hogy nem kíván az illetővel beszélni. Raindrop elég különleges karakter volt. Ha Ritchie turnéra készült és a bőröndjét csomagolás közben nyitva hagyta, Raindrop szinte mindig lepisilte. Amikor megérkeztem hozzá, szólt, hogy ugorjak el a szupermarketbe és vegyek egy új bőröndöt… Nem is tudom, hányszor fordult elő. Különben a kutyákat is szereti, bár amikor vele dolgoztam, nem volt kutyája.”      

1043964_613511165349715_1492610727_n.jpg

                  Macskafürdetés Blackmore-éknál  (Raindrop)

    Magánéletéhez tartozik, hogy 1984 tavaszán megismerkedett egy Tammy Williams nevű lánnyal (szokás szerint szőke, nagymellű), aki Tennessee-ben, abban a chattanoogai hotelben dolgozott, ahol Blackmore megszállt. Évekig éltek együtt. 

tammy_williams_116363988_3215955848441415_3337042467072259023_o.jpg

                         Az új barátnő, Tammy Williams

 1984-ben Blackmore interjút adott a Kerrang magazinnak:

K: Megbánta, hogy véget vetett a Rainbow-nak?

RB: „Nem igazán. Általánosságban elégedett voltam azzal, amit csináltunk. Joe Lynn Turner a balladák felé húzott, én a melodikusabb zenék felé. A baj akkor kezdődött, amikor valahányszor csak igazi kemény rockot akartam játszani, Joe ezt nem tudta megoldani. Eleinte ez még nem túlságosan zavart, de aztán már hiányozni kezdett a hard rock.” 

K: A brit rajongók nem igazán szerették Turnert.

RB: „Éreztem a felelősséget, amikor Joe-t bevettem a zenekarba és áthoztam Angliába. Mondtam neki, nézd, Nagy-Britanniában nem szeretik ezt a kabaréstílust, legyél kemény és agresszív. A következő előadáson még hallgatott rám, aztán ugyanazt csinálta, mint korábban. Emlékszem, egyszer kilöktem a takarásba, a színpad mögé a leedsi koncerten. Előtte egy instrumentális számot játszottam, ő meg közben, ahelyett, hogy kiment volna a színpad szélére, ott maradt és táncikált. Mondtam, ha ezt még egyszer megcsinálod, pofán váglak. Aztán a következő néhány előadáson rendben ment minden. Ne értsenek félre, Joe kiváló énekes, de túl lágy a rockhoz. A végén azzal a dilemmával találtam szemben magam, hogy folytassuk-e ezt a balladisztikus irányzatot, vagy térjünk vissza a rockhoz. Élveztem a Rainbow lágyabb fázisait, a ’Stone cold’-ot, a ’Street of dreams’-t, de ezek meghaltak az angol közönség előtt, ami nagyon fájt, mert sokat jelent nekem, hogy a szülőhazámban sikeres legyek. A végén nagyon frusztrálttá váltam, és akkortájt komolyan megfordult a fejemben a Purple újraformálása.”

K:  A legtöbben a „Rising”-ot tarják a Rainbow legnagyobb teljesítményének. Egyetért ezzel?

B: „Abban igen, hogy a ’Stargazer’ nagyon jó szám, némelyik azonban igazán vacak. Azzal egyetértek, hogy összességében van benne valami.  Nagyon gyorsan készítettük el, jó felvétel volt.”

K: A „Rising”-nak olyan jó „sűrű” a  hangzása.

B: „Azt hiszem, ha primitívnek nevezzük, jobb lenne. Igen, az egy nagyon jó lemez.  Emlékszem mondtam is akkoriban Dionak, hogy nehéz lesz ez után olyan albumot készíteni, ami felér hozzá. Persze, akkoriban még mindketten jóval fiatalabb voltunk, a Rainbow új zenekarnak számított, új kihívás volt  mindkettőnknek.  Jó idők voltak, de a dolgok kezdtek kissé zavarossá válni a ’Long live…’ készítése körül. Túl sok vita volt közöttünk, és el kell ismernem, ezek többsége miattam, a hangulatingadozásaim miatt történt. Egy napon majd megpróbálok rájönni, miért vagyok annyira a hangulataim rabja.”

       Korábban egy interjúban azt kérdezték tőle: mi lesz a Rainbow-val, ha igazán naggyá válik?

RB: „Akkor befejezem, lefejezem és elkezdem elölről. Önpusztító vagyok. Szeretek Európában koncertezni, mert ott gyakran 8-10 ezer embernek zenélünk, vagy még kevesebbnek. Amerikában a Deep Purple-lel a sikereink csúcsán mindig hatalmas stadionokban játszottunk.  Nem hinném, hogy újra ezt akarnám. Ekkor jön a menedzsment és azt mondja, nézd, megéri, mert dől a pénz, mire elgondolkodom: hát, tényleg. Aztán lejátszom a koncertet és egyre az jár a fejemben, hogy az a sok ember egy csomó ostobaságot hallott tőlem a színpadról. Az ember viszont hűséges a közönségéhez és azt mondja, öröm és megtiszteltetés volt nektek játszani. És játszol százezer ember előtt egy csomó szart, mert kultuszfigurává váltál, ők pedig meghallgatnak, mert hallották a haverjuktól, hogy nagy név vagy. No, ezt már nem akarom.”

    Mint látni fogjuk, mégis megtette.

 Korábbi fejezetek itt:

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/16/udvozlunk_a_blog_hu-n_101630  

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/06/a_nagymama_kedvence

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/13/4_fejezet_csitt_felvetel_indul

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/20/a_klasszikusok_871

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/27/kokemenyen_6_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/04/7_fejezet_beindul_a_legkondi

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/11/8_fejezet_a_fej

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/18/9_fejezet_vagy_o_vagy_en

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/25/10_fejezet_feluton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/01/11_fejezet_egj

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/08/12_fejezet_eges_es_vihar

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/15/13_fejezet_valasok

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/22/14_fejezet_a_szivarvany_alatt

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/08/31/15_fejezet_pia_drog_nok

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/07/szinten_zeneszek_16_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/14/17_fejezet_a_szivarvany_folott

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/21/18_fejezet_ennek_is_baal_az_oka

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/28/19_fejezet_a_haromszemelyes_zenekar

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/10/05/20_fejezet_a_vampir

 

 

 

 

18. fejezet. Ennek is Baal az oka

"Sokszor én sem értem saját magamat"

screenshot_2020-08-04_facebook_4.png

Blackmore legutóbb idézett, elég pesszimista, kiábrándult hangulatú interjúja már előre vetítette a folytatást. 1976 végén nemcsak Carey, hanem Bain talpa alá is útilaput kötöttek. Ezt Bruce Payne menedzser közölte velük, de közben arra bíztatta a két zenészt, hogy egyelőre maradjanak a közelben, hátha Blackmore meggondolja magát. Ez azonban nem történt meg. Blackmore azt mondta Bainről, hogy remek fickó, fantasztikus személyiség, de a basszusjátéka kívánnivalót hagy maga után. Careyről szólva az derült ki, hogy túl sok személyes összeütközésük volt,  egyáltalán nem jöttek ki egymással. „Zeneileg igen agresszív volt és ezt átragadt a személyiségre is. Bizonyos áldozatokat hajlandó vagyok meghozni, de egy idő után más szempontokat is figyelembe kell venni.”  Bain: „Cozy szokta említeni, hogy nyugi, te csak mellékalak vagy, pedig én száz százalékig odatettem magam. Szerettem volna tovább maradni, de így is minden percét élveztem.” Blackmore akkor nem adott hivatalos magyarázatot, de évekkel később ezt mondta: „Mihelyt észreveszem, hogy egy zenész a zenekaromban nem elég jó, mennie kell, mert én is elvárom, hogy kirúgjanak, ha nem játszom elég jól.”

    A harmadik Rainbow-lemez felvételére ismét a müncheni Musicland stúdiót szemelték ki, de az hónapokra le volt foglalva. A brit bandák zöme a magas adók miatt szívesebben készített lemezt külföldön. Végül egy Párizs melletti kastélyt választottak, a Chateau d’Herouville-t, állítólag Powell unszolására, mert „jól szóltak benne a dobok”. Ott készült egyébként a Pink Floyd „Obscured by clouds” című lemeze is, de dolgozott ott Elton John, a T. Rex és a Jethro Tull is. (Időközben Dio azzal ütötte el az időt, hogy feleségével együtt vokálozott Coverdale szólóalbumán – egy számban.)  

     A lemez kínkeservesen állt össze. Nagyon rövid időre, csupán négy hétre Craig Gruber visszakerült a csapathoz, de aztán Mark Clarke lett a basszusgitáros, aki korábban a Colosseumban és a Uriah Heepben is játszott. „Olyan valakire van szükségem, aki olyan gyorsan játszik basszuson, mint én gitáron” – mondta Blackmore. És Markban látott ilyen képességeket. Május elején kezdték meg a munkát ismét Birch irányításával. Nem tudom, kinek a hatására, de ismét a már kirúgott Careyt kérték fel billentyűzésre, azt meg végképp nem értem, miért vállalta. Ha csak nem pénzért. Clarke említi egy interjúban, hogy Blackmore sokat, nagyon sokat fizetett a zenészeinek, s amúgy is elég bőkezű volt. Egy fellépésen összetört egy gitárt, ami ráadásul nem is az övé volt, erre roadja már számolta is le a dollárokat a károsult zenésznek. Clarke ezt mondta: „Végiggázolt a körülötte levőkön. Ő egy nehéz ember. Nem hiszem, hogy sokan gondolkodnának hozzá hasonlóan, de mindenkinek megvannak a maga elképzelései, az övéi pedig ilyenek.” …”Három hónapig próbáltam velük… jól megfizettek. Azt akarták, hogy olyan zenét játsszak, amilyet ők akarnak, nekem pedig nem tetszettek a Rainbow-számok.”

     A kastélyban ismét pokollá tették Carey életét, Blackmore idétlen vicceihez Powell is lelkesen csatlakozott. Egy alkalommal megesett, hogy Ritchie épp gerelyhajításból jött vissza a parkból (egy időben mindenhová magával hurcolta a gerelyt, amit gyerekkorában az iskolában megkedvelt), és puszta szórakozásból elhajította az egyik folyosón, neki egy faajtónak, abbéli kíváncsiságától vezetve, hogy bele tudja-e állítani. Aztán kinyitotta az ajtót, s mögötte ott állt a halálra rémült Carey, aki attól kezdve ki sem jött a szobájából.  A többiek meg jobbára fociztak. Careynek egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy Blackmore gyűlöli őt, sőt meg akarja ölni, úgyhogy felhívta apját, hogy azonnal foglaljon neki repülőjegyet a legelső gépre, amivel elrepülhet Párizsból. És el is ment. „21 éves voltam akkor, a többiek meg százhúsz, kölyök voltam közöttük. Volt néhány igazi úriember a csapatban, akiket ma is nagyra becsülök, és volt néhány, akiket nem.” Powell úgy vélte, Carey kiváló billentyűs, de kissé el volt telve magától. „Amikor azt mondtuk, Tony, lejönnél most lejátszani a szólódat, azt felelte, jó, majd úgy pár óra múlva, ha kedvem lesz hozzá. Ilyen nincs. Ha Ritchie azt mondja, gyere és játszd le a szólódat, akkor mész és lejátszod.” Egyébként távozott Clarke is, Blackmore az ő játékával is elégedetlen volt. A Rainbow-tagok hosszú sorában talán ő az egyetlen, akivel soha egy hangot lemezre nem vettek, soha fel nem léptek.

mark_clarke_106188835_1468114540047044_8301661576863055583_o_1.jpg.                   Egy sosem volt Rainbow; jobbról a második Mark Clarke

                   

      Egyszóval sok minden történt, csak zene nem volt sehol. Mivel előre kevés anyag készült el, a Deep Purple régi munkamódszeréhez folyamodtak: rögtönöztek a próbákon. Blackmore azt mondta a korabeli sajtónak: „Hat hét után rájöttünk, hogy szinte semmit sem csináltunk, csak lustálkodtunk, viszont tíz napon át mindennap fociztunk, mielőtt stúdióba mentünk, de ez nem segített a dolgokon.”  Clarke távozásáig csak három szám zenei háttéralapjait vették fel.  Már augusztusban jártak, ismét Kaliforniában, amikor sikerült a kanadai David Stone személyében új billentyűst találni, majd basszusgitárost is, az ausztrál Bob Daisleyt. Addigra Blackmore már feljátszotta a basszusszólamok egy részét (A Clarke-kal fölvetteket nem használták fel, sem az ő, sem pedig Carey neve nincs feltűntetve a lemezen.). Daisley végignézett néhány meghallgatást is, melyen Blackmore basszusgitárosokat tesztelt. Mindenekelőtt olyan zenészt akart, aki pengetővel játszik, mert Powell a lábdobon nyolcadokat és tizenhatodokat ütött és ehhez pontosabb és kifejezőbb basszusgitár-játékot igényeltek. Daisley, bár örömmel csatlakozott volna a Rainbow-hoz, kissé hezitált, miután több ismerőse is óvta Blackmore-tól. „Felhívtam a feleségemet Londonban, hogy elfogadjam-e, mire azt felelte: Bazmeg, te teljesen megőrültél? Fogadd el!” És így is lett.

     Közben Blackmore imázst váltott, legalábbis külsőleg; ritkuló haját beültetéssel felturbóztatta, de hát ennyi hiúság még belefér. Ha megnézzük a korabeli fényképeit és a maiakat a dús fekete fürtökkel, nyilván nem hisszük azt, hogy a puszta természet műve. Már jó ideje alighanem parókát hord, ennyi hajat képtelenség beültetni.

screenshot_2020-07-08_facebook_1.png

                                    Ritchie homloka már itt sokkal magasabb, pedig alig múlt 30

     Közben Martin Birch  1977 márciusa folyamán keverte a  már bejelentett élő lemezt, mely júliusban jelent meg két korongon, „Rainbow on stage” címmel. Azok számára, akik hallották koncerten a Rainbow-t, eléggé elnagyolt albumnak tűnhetett. A számok nem az eredeti koncertsorrendben kerültek korongra, hogy kiférjenek egy-egy oldalra. A végső változat siralmasan rövidre sikeredett: mindössze 64 perc. (Akkoriban a Genesis szokása volt, hogy a lehető legtöbb zenét rápasszírozták egy-egy oldalra; a „Seconds out” dupla koncertlemezük pl. 93 pereces volt.) Kimaradt a „Stargazer”, vagy a szokásos ráadásszám, a „Do you close your eyes”. Azt sem tüntették fel a lemezen, hogy hol és mikor készültek az egyes felvételek. Utóbb kiderült, hogy a „Kill the king” nagyjából első percét 1976. december 16-án rögzítették Tokióban, a maradékot pedig egy szeptember 29-i müncheni koncertről vágták be.  A „Man on the silver mountain”-t  két tokiói koncertből kombinálták össze, a „Catch the rainbow”-t Hirosimában rögzítették,  december 14-én.  A „Mistreated”-et Kölnben, szeptember 25-én vették fel, a „Sixteenth century greensleeves”-t a 16-i tokiói koncerten, míg a „Still I’m sad”-et Münchenben. Mindeme összegányolás ellenére az album kiválóan szól és kellőképpen visszaadja az akkortájt adott koncertek hangulatát. Az is kiderült, hogy Dio nemcsak a stúdióban énekel kiválóan, hanem a koncerteken is. Minden hang a helyén van. Milyen kár, hogy mindebből mi, magyarok akkor semmit sem láthattunk. 

r-990896-1253019237_jpeg.jpg

                       Az első koncertlemez, az "On Stage"

       Valahogy be kellett fejezni az új stúdiólemezt is, ezt azonban egy ideig jócskán hátráltatta a két zenész hiánya. A két új tag belépése előtt állítólag Lordot is megkörnyékezték, de ő akkoriban mással volt elfoglalva. Jelentkezőkben nem akadt hiány, Blackmore-nak olyan elismertsége volt a szakmában, hogy szinte tódultak. Azt mondta, nehéz orgonistát találni, mert az orgona alapvetően ritmushangszer (!), és ezt nem mindenki veszi tudomásul. A kiválasztott, kanadai David Stone szerint „Valószínűleg azért éppen engem szúrt ki a sok közül, mert az igényeinek megfelelően a legrugalmasabb felkészültségű voltam. A gond az, hogy Ritchie olyan billentyűst akar, aki ismeri és teljesen elfogadja az ő zenei ízlését, mint például Jon Lord.”  Hát igen, a jó öreg Lord; az ő hátán csakugyan fát lehetett vágni. 

     Daisleyről Blackmore ezt mondta (miután vagy negyven basszistát hallgatott meg): „Bob volt a legjobb basszusgitáros, akit találtunk, miközben jó ideje keresgéltünk. Nem sok zenész akad, aki tiszta rockot akar játszani. Amikor megfelelő srácok kerülnek elő, szinte mindegyik a dzsessz irányába akar elindulni, azt meg én nem akarom. Bob alkalmasnak bizonyult a dalszerzésre is.”

      Végre összeállt a csapat és 1977 őszén elindulhatott az új felállás turnéja, mely számtalan malőrt hozott. Egy finnországi koncertet például azért kellett törölni, mert a felszerelést szállító kamionokat feltartóztatták a finn vámosok. Az igazi botrány azonban az október 18-án a bécsi Stadthalléban tartott koncerten tört ki, annak is a végén. Blackmore így mesélte el az esetet egy tíz évvel későbbi interjúban: „Igazi fanatikus közönségünk volt azon az estén. Az első sorban állt egy lány, aki teljesen begőzölt, de azért veszélyes nem volt. Ennek ellenére az egyik biztonsági ember elkezdte ütni a fejét. Szóltam neki, hogy hagyja abba, de az folytatta. Erre feléje rúgtam a színpadról és eltörtem az állkapcsát. A fickó a földre esett és a rendőrség azonnal körülvett bennünket. A ráadás alatt kimentem a színpadról és bebújtam egy szállítóládába. Egyik road segített kijutni. Hirtelen mindenütt rendőrök teremtek elő, kutyák ugattak, mintha az egész város egy gyilkost üldözött volna. A szervezők azt mondták a zsaruknak, hogy a vasútállomásra mentem,  de abban a pillanatban, amikor a roadok a ládát megpróbálták betenni egy teherutóba, két rendőr odajött, hogy ellenőrizze, mi van benne. Megtaláltak és már vittek is a börtönbe. Nem hagytak aludni, a legszarabb ételeket adták és a végén még 10 ezer dollárt kellett fizetnem.”

    Más szemtanúk is hasonlóan írják le az esetet, kisebb módosításokkal. Daisley szerint egyik rendőr, aki a színpad előtt állt karba tett kézzel, provokálta Ritchie-t. „Nem volt magas színpad, az a tag pedig egy seggfej volt. Ritchie feléje lendítette a lábát, mire az el akarta kapni, erre Ritchie feléje rúgott és fejen találta.” Amikor a koncert végén felkapcsolták a villanyokat, minden kijáratot elálltak a rendőrök és a ládában kimenekített gitárost kutyák szagolták ki. Ugyancsak letartóztatták az egyik roadot, Gerry Oxfordot (becenevén Thee Ox), aki a rendőrök felszólítására sem akarta engedni, hogy kinyissák a ládát. Közben Bruce Payne menedzser felhívta a bécsi amerikai konzulátust, hogy elérje a kiszabadulásukat.

77_okt_18_649_4140922625949796886_n.png

                  Az újság is megírta: Blackmore-t letartóztatták

     A bajokat tetézte, hogy másnap este, október 19-én a Rainbow-nak Münchenben, az Olympiahalléban kellett fellépnie és ezt az előadást az egyik német tartományi tévéadó, a Westdeutscher Rundfunk (WDR) rögzíteni akarta a Rockpalast című műsorfolyama számára. Ezt másnapra kellett halasztani, de így is épphogy összejött. Délután még Blackmore zenésztársai sem tudták, hogy a gitáros fellép-e, végül jött a hír, hogy úton van, de késik. A koncert a meghirdetett 9 óra helyett 11 körül kezdődött.

     Az imént említettem, hogy magyar zenehallgató akkoriban (hacsak el nem csípte valamelyik nyugat-európai fellépésen) nem láthatta a Rainbow-t, mint ahogy sok más zenekart sem, nemhogy élőben, hanem még videón sem (tudniillik videó sem volt). A 90-es évek közepe táján már volt műholdvevő parabolaantennám és fogni tudtam a WDR adásait is. Nagy örömömre fölfedeztem, hogy szombat éjszakánként jelentkezik a Rockpalast műsora, többé-kevésbé engem is érdeklő koncertekkel, így sikerült videóra vennem ezt a Rainbow-koncertet is (csak 2006-ban jelent meg DVD-n, tudtommal ez az egyetlen – legális – felvétel ennek a felállásnak a fellépéséről.) A szokásos koncertmenüt adták le, s Blackmore az előző napok megpróbáltatásai ellenére igazán fantasztikus formában volt. Talán még a szokásosnál is több gitárintróval indulnak a számok, különös kis betétekkel. A „Sixteenth century Greensleeves”-t például az eredeti, feltehetően VIII. Henrik által írt változat vezeti föl. (Ezt a klasszikus dallamot rengetegen feldolgozták, afféle ősi sláger az angolszász világban. Énekelte például Loreena McKennitt, de Candice Night is a legelső Blackmore’s Night-lemezen.) Egyik intróban felbukkan Beethoven Örömódájának alapmotívuma (ebből lett később a „Difficult to cure”), ami nyilvánvaló kedveskedés a német közönségnek, miként a német himnusz első hangjai is. Nemzeti himnuszok motívumait más zenészek is eljátszogatják. Woodstockban Jimi Hendrix kegyetlenül eltorzított gitárhangon előadta a „Star Spangled Banner”-t, a csillagos-sávos lobogót, vagyis az amerikai himnuszt, de Lord is bejátszott egy részletet a „Marseillaise”-ből a Purple utolsó, párizsi fellépésén. Feltűnő, hogy Blackmore a halk, lírai intrókon időnként ujjal penget, ugyanakkor az is, hogy Bob Daisley, amint említette is, Blackmore elvárásainak megfelelően időnként pengetővel kezeli a basszusgitárt.

r-4496941-1597258738-7392_jpeg.jpg

                        A 77-es müncheni koncert anyaga csak 2006-ban jelent meg, DVD-n

Íme, itt a „Sixteenth century Greensleeves” (és itt a magnó)

 https://www.youtube.com/watch?v=IUOhdgnJIi4

     Nem lehet nem észrevenni, hogy Blackmore mögött a színpadon egy ma már ódivatúnak tűnő orsós magnó forog (egyébként Aiwa gyártmány). Többen azt a képtelen ötletet is felvetették akkoriban, hogy Ritchie esetleg playbackel, mások, mint jómagam is, nem értették, mire kell a magnó. Blackmore egy 1978-as interjúban elmagyarázta: „A gitáron sosem nyúlok a hangerőszabályzóhoz, az mindig teljesen föl van tekerve, csak akkor halkítom le egy kicsit, ha valami nagyon csendes szólót akarok játszani. Az erősítőm is állandóan a maximális hangerőre van állítva. Többféle erősítőt kipróbáltam, de mindegyik túl tisztán szól. Szeretem, ha van a hangban egy kis torzítás, ezért használok magnetofont, azon keresztül szabályozom a hangot. Egy átlagos magnóból alakítottam át, előerősítőként szolgál. Amikor játszom, felvétel állásban van, és visszhangszerű hangot ad. Semmiféle más visszhangszerkentyűvel nem tudom ezt a hatást elérni. A magnó nem interferál az éppen lejátszott hanggal. Az utóbbi négy-öt évben használom.  Ezzel először otthon kísérletezem, és úgy gondoltam, ha ott működik, akkor a színpadon is. Egy zsinór megy a gitárból a magnóba, az output pedig az erősítőbe.  Ezzel még a hangerőt is szabályozhatom.  Hangosan játszhatok, torzítás nélkül is, vagy éppen fordítva.  Van egy kis lábpedálom, amivel megállíthatom, vagy újra elindíthatom.  Sokan azt hiszik, azért kell a magnó a színpadon, mert erről mennek az előre felvett szólók.  Az utóbbi hónapokban basszuspedálokat is használok. A pengetőim teknőspáncélból készülnek, a műanyag túl lágy. Ezek speciálisan nekem gyártják, üzletben nem kaphatók. Az egyik végük szögletes, a másik kihegyezett, a kerekded pengetőkkel nem is tudnék játszani, gyerekkorom óta ezt a formát szeretem.”

screenshot_2020-07-26_ritchie_blackmore_s_rainbow_tarot_woman_stargazer.png

                   A "titokzatos" magnó

     Amikor az új lemezről kérdezték, Blackmore azt mondta: „Megpróbáltunk még jobb dalokat írni. A baj az, hogy mihelyt a színpadra kerülnek, agyonszólózom őket. Nem azért gitározom, hogy más gitárosoknak szerezzek örömet, hanem a közönségnek és magamnak is egyben.”

      1978 januárjában egyhónapos japán túra következett, benne négy telt házas koncert a tokiói hatalmas Budokan csarnokban. Daisley ekkor döbbent rá igazán, mibe is csöppent. „Ki se tudtunk lépni az utcára, a szállodákat mindenütt körülvették a fiatal rajongók.” Tizenhét koncertet adtak különböző városokban. Egyik szapporói fellépésükön tragédia is történt: egy fiatal lányt agyontaposott a tömeg. Az amúgy nyugodtan ücsörgő, tapsoló japán közönség, mihelyt elkezdődött a koncert, szinte egy emberként megőrült és a színpad felé tódult, akkor történt a haláleset. A zenészek erről közben semmit sem tudtak, végigjátszották a show-t.

     1978 áprilisában végre megjelent (egy éves csúszással) a harmadik lemez, a „Long live rock ’n’ roll”. Én akkoriban, azon év szeptemberében álltam munkába friss diplomásként, és ha jól emlékszem, a legelső lemez, amit saját fizetésemből vettem, éppen ez volt. Egy barátommal villamosoztunk kifelé a Bartók Béla úton, amikor megláttam egy kirakatban, pedig fogalmam se volt, hogy néz ki. Még meg is kérdezte: ezt meg hogy szúrtad ki? Megmondom. A betűk formájáról. Akkoriban nyugati lemezeket csak elvétve lehetett kapni itthon a boltokban, azok is jugoszláv, rosszabb esetben indiai kópiák voltak. Ez, úgy rémlik, az utóbbi volt, pocsékul szólt, sercegett már újkorában is.  

81xdvcp12fl_sl1171.jpg

                        A harmadik stúdiólemez: "Sokáig éljen a..."

d7086412bc5a507066a545502a085960.jpg

                           A harmadik felállás. Elöl Daisley, mögötte Stone, az új fiúk

      Számomra maga a zene némi (?) csalódás volt. A címadó és egyben indító szám tipikus „kereskedelmi” nóta, amolyan slágerzene, amivel a koncerteken meg lehet énekeltetni a közönséget, de azért ez még elmegy. A „Lady of the lake”-ben vannak élvezhető pillanatok, az „L.A. connection”-ban viszont megint azt az unalmat véltem fölfedezni, mint annak idején a „Who do we think…” több számán. A lemez kétségkívül legnagyobb durranása a „Gates of Babylon”, mely, azt hiszem, sok Blackmore-kedvelőnél került föl az örök ranglistára. Kavargó riff, keleties dallamvezetés, pazar gitárszóló, Dio egyik legjobb énekes teljesítménye, az intróban még Stone billentyűi is hallhatók (a lemez többi számában tényleg csak ritmushangszerként funkcionál), az outro-t pedig egy szösszenet erejéig vonósok játsszák, nevezetesen a bajor vonószenekar, bizonyos Ferenc Kiss vezetésével, akiről okkal feltételezhetjük, hogy (egykori) hazánkfia. A szám sikeréhez nyilván az is nagyban hozzájárult, hogy felépítésében kissé emlékeztet a „Stargazer”-re; hasonlóan szép a refrénje, de még a szöveg tartalma is ugyanúgy misztikus témát hordoz. Ezzel a számmal még a zenészek is elégedettek voltak. Blackmore: „Azt hiszem, ez a legjobb szóló, amit valaha is játszottam. Azért a legjobb, mert a legbonyolultabb, ugyanakkor nem vegytiszta hangzású.” Egyébként ez volt a legutolsó szám, amit stúdióban fölvettek, s talán az egyetlen, melyen a zenekar valamennyi tagja együttjátszott. Említettem, hogy Blackmore játszotta föl a basszusszólamok jó részét is, és amikor a zenészhiány után összeállt a csapat, nem kérte, hogy Daisley újrajátssza a szólamokat. Daisley később azt nyilatkozta: „Szerintem hagy kívánnivalót a játéka. Fantasztikus gitáros, nagyszerű muzsikus, de mint basszusgitáros nem úgy gondolkodik és játszik, mint egy igazi basszusgitáros és ez átjön a játékán. Alapjában ugyanazokat a hangokat reprodukálja, mintha szólógitáron játszana.” Megjegyzem, ez nekem föl se tűnt, nem tudom megkülönböztetni, melyik számon ki bőgetett, de nagyjából mindegy. Ez a lemez nem a basszusgitározásról szól. Most viszont már tudom, ki melyik számban bőgőzött. Blackmore a következőkben: "Long Live Rock 'n' Roll", "Lady of the Lake", "L.A. Connection", "The Shed (Subtle)", "Rainbow Eyes". (A többiben Daisley.)

    A „Kill the king”, mely egy ideig minden koncertjük nyitószáma volt, tipikus speed metal, afféle „Speed king” vagy Highway star”, amit nemcsak Blackmore, hanem Dio is nagyon tud. Nyugodtan föltehették volna a „Rising”-ra is, ugyanazt a vonalat szövi tovább.  A záró szám,  a „Rainbow eyes” meg hasonló vonalat igyekszik folytatni, mint a „Catch the Rainbow”, de ehhez a lemezhez nem igazán passzol; bár szép, csak kicsit hosszú. Blackmore-nak nem tetszett ezen Dio énekstílusa, azt mondta róla, hogy lányos hangon kezdett énekelni, ami őt nagyon zavarta. Itt is közreműködtek klasszikus zenészek, a bajor csapatból kivett vonósnégyes, plusz egy fuvolás. A „Sensitive to light”-ban Blackmore önmagától lopott egy kicsit, a riff eléggé hajaz a „Lady double-dealer”-re, és nem is rossz. A „The shed” Blackmore több mint egyperces gitárintrójával indul, aztán következik a borzalom: rettenetesen egyhangú, unalmas, ötlettelen ritmuskíséret, nulla melódia, a köztes gitárszólóban Blackmore érezhetően nem tudott mit kitalálni. De mi ez a cím? Nos, ez a Chelsea futballklub stadionjának (Stamford Bridge) a déli része, ahol a legfanatikusabb, leghangosabb szurkolók álltak és énekeltek. Az eredeti 1930-ban épült. Amennyire tudom, Blackmore Chelsea-drukker, de kötve hiszem, hogy a szöveget ő írta; inkább Dio. De hogy neki mi köze volt az európai futballhoz, fogalmam sincs. A szövegben egyébként semmiféle utalás nincs a focira, nagyjából az erőt fejezi ki. 

    A lemezborító belsején szerepel egy mondat, amit a zenekaron kívül nyilván senki sem értett: „No thanks to Baal”, vagyis nem mondunk köszönetet Baalnak. De ki az isten az a Baal? Nos, nem isten, hanem a zsidó-keresztény kultúrkör egyik démona, aki többnyire a zűrzavarok kiváltója volt, a brit puritán vallásban  pedig a sátánnal azonosították. Nos, eddig még nem szóltam arról, hogy Blackmore különös érdeklődést tanúsít mindenféle természetfölötti iránt, vadul hisz a démonokban, szellemekben, olyankor maga is találkozik velük. Még a Purple első felállása idején Nick Simper vonta be őt ebbe a témába, attól kezdve sokszor rendezett zenésztársaival (már aki kapható volt rá) spiritiszta szeánszokat. Baal úgy került a képbe, hogy a „Long live…” felvételei közben állandóan történt valamilyen technikai malőr, különösen amikor a francia kastélyban próbáltak. Ilyenkor szokta mondani Blackmore, hogy ennek csakis Baal lehet az oka.

     A „Long live…” szerintem nem üti meg a két első Rainbow-lemez színvonalát, igaz, ott magasra helyezték a mércét. Dionak sem tetszett. Azt mondta, úgy érzi, Blackmore változtatásokat akart a stílusban és ez a többiekre nem jól hatott. Üzletileg azonban meglehetősen sikeresnek bizonyult a lemez. Megjelenése után a Rainbow hosszú amerikai turnéra indult. Időközben Blackmore Kaliforniából átköltözött a keleti partra, Connecticut államba. Állítása szerint szívesebben ment volna Németországba, de ott lényegesen magasabbak voltak az ingatlanárak, mint Amerikában. „Előző életemben nyilvánvalóan Németországban éltem. Otthon érzem ott magam.”. 

74674394_2640233779370930_747322488437866496_o.jpg

                   "Otthon érzem magam Németországban"     

A kereken negyven állomásról álló turnén az volt a terv, hogy minél nagyobb hallgatóságot vonzzanak, ezért abba is belementek, hogy előzenekarként lépjenek fel több, Amerikában nagyobb nevű zenekarral, hogy aztán visszatérhessenek ugyanoda, immár főzenekarként. Ezt maga Blackmore is szorgalmazta, a piac megdolgozására. Az Amerikában nagyon népszerű, de Európában kevéssé ismert REO Speedwagon előzenekara voltak, akik nyugis, balladisztikus zenét játszottak (mellesleg elég pocsékot), s a két zenekar annyira nem fért össze a hallgatóságnak, hogy megesett, a Rainbow sikere lemosta a Speedwagont. Előfordult, hogy a Rainbow egyórás felvezetője után a telt ház a harmadára ürült, mire a Speedwagon a színpadra lépett. Az is rendszeresen megtörtént, hogy a Rainbow túljátszotta a számára engedélyezett időt. Emiatt állandó konfliktusok voltak a Speedwagon menedzserével, aki még azt is megtette, hogy a Rainbow koncertjének vége előtt felkapcsoltatta a nézőtéri világítást.  

      Blackmore időközben újabb rossz pontot szerzett a sajtónál. Az történt, hogy a zenekar sajtósa szervezett egy címlapsztori-interjút a Record Mirror című zenei szaklap újságírónőjével, Sheila Prophettel, mely csak hosszas egyeztetések után, kínnal-keservvel jött össze. Valójában nem is interjú; Prophet leírja a hányattatásait, felteszi a nagyjából szokásos kérdéseket, Blackmore pedig ímmel-ámmal válaszolgat, ha egyáltalán. Aztán valamelyik kérdésre begurul, kikapja a nő kezéből a magnót, kiveszi belőle a szalagot, mondván, ha akar, harcoljon meg érte. Az interjú végül „Bitchy Ritchie” címmel jelent meg. Elég nehéz lefordítani. Annyit segítek, hogy a bitch az angolban szajhát jelent, a bitchy pedig, finom fordításban, rosszindulatút, elviselhetetlent.   

     A cikkben szó esik egy „jól kipárnázott” lányról, akit egyébként Amy Rothmannek hívtak és egyik amerikai koncert előtt találkozott Blackmore-ral. A lány a barátjával ment el az előadásra, aki mellesleg nagy Blackmore-rajongó volt. Amy szeretett volna találkozni Ritchie-vel, mire a barátja azt mondta neki, persze, találkozzatok, aztán el is mehetsz vele. Mit meg nem tesz egy igazi rajongó a kedvenc zenészéért. Amyt szabályosan Blackmore karjai közé lökte. Ennek lesz még folytatása.   

      Több interjúban is beszél a sajtóhoz való viszonyáról, illetve arról, hogyan kezeli őt a média.

K: „Elég rendesen belegázolnak Önbe.

RB: „Amikor átnézem a zenei szaklapokat, azt látom, hogy az utóbbi húsz évben az angol sajtó szinte minden újonnan felbukkant előadót és zenekart ízekre szedett. Módszeresen keresztre feszítenek mindenkit, ami még szarkasztikus is, amíg veled is meg nem történik. Aztán lassan hozzászokik az ember. Hogy én magam okot adtam-e erre? Igen, sokszor mutattam a negatív oldalamat. De teljesen mindegy, a kedvükért nem fogom eljátszani a jófiút. Utálom, ha azt gondolják, ez egy kedves, normális fickó.” 

K: „Nem zavarja, hogy sokan csak úgy emlegetik, Blackmore, a rosszkedvű fráter?

RB: „Egyáltalán nem. Az jobban zavarna, ha semmit sem mondanának vagy gondolnának rólam. Ha azt írnák, ó, csak a szokásosat műveli, az meg kit érdekel, nos az jobban zavarna. Ha már azt gondolják, hogy ez egy rosszkedvű fráter, akkor legalább gondolnak valamit rólam.”

K:  Saját maga az első számú kritikusa?

RB: „Bizonyos mértékig igen, bár meghallgatom olyanok véleményét, akik nem a showbizniszben dolgoznak. Nekik legalább objektív a szemléletmódjuk. Megkérdezem őket, mi a kedvenc számuk, hogy tetszett az előadás. Általában olyasmit mondanak, hogy  semmit sem tudok a zenéről, nem értem, de… Erre odafigyelek. Az olyanok, mint én, túl sokat tudnak a zenéről, az ő véleményükre meg nem vagyok kíváncsi, mert nem ők azok, akik a kurva lemezeimet megveszik. Szóval, ők a legutolsók, akiknek adok a véleményére…, a zenészek  a föld istencsapásai.”

K: Érzékeny a kritikára?

RB: „Igen. Bolondság lenne nem figyelni rá, de elég cinikusan viseltetek irántuk. A sajtó egyre keserűbbé és az utóbbi pár évben egyre durvábbá vált. Szerintem a sajtó funkciója az, hogy tájékoztassa  az embereket, hogy mi történik, de ehelyett azt csinálják, hogy üssünk ki mindenkit, mert sokkal több pénzt keresnek, mint mi.” … „Néha nemigen értem, miért kaptam a zenei életben ezt a rosszkedvű fráter nevet. Azok, akik ismernek, tudják, hogy nem vagyok egy emberevő alkat. Még a közeli ismerőseim is mondogatják, hogy tudsz te jó srác is lenni, de néha nem értelek. De ez azért van, mert sokszor én sem értem saját magamat.”

FIGYELEM! A BLOG MINDEN HÉTFŐN ÚJ FEJEZETTEL BŐVÜL (AMÍG A KÉSZLET TART) KEDVELD AZ OLDALT, ÍGY NEM MARADSZ LE SEMMIRŐL!

 

Korábbi fejezetek itt:

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/16/udvozlunk_a_blog_hu-n_101630  

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/06/a_nagymama_kedvence

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/13/4_fejezet_csitt_felvetel_indul

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/20/a_klasszikusok_871

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/27/kokemenyen_6_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/04/7_fejezet_beindul_a_legkondi

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/11/8_fejezet_a_fej

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/18/9_fejezet_vagy_o_vagy_en

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/25/10_fejezet_feluton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/01/11_fejezet_egj

 https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/08/12_fejezet_eges_es_vihar

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/15/13_fejezet_valasok

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/22/14_fejezet_a_szivarvany_alatt

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/08/31/15_fejezet_pia_drog_nok

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/07/szinten_zeneszek_16_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/14/17_fejezet_a_szivarvany_folott

 

 

15. fejezet. Pia, drog, nők...

"Nem a játék fáraszt el, hanem az ivás"

tumblr_o14fmwx1oo1u0hwd9o1_1280.jpg

Mielőtt a nagy durranással, a második, „Rising” című Rainbow-albummal folytatnánk, nem lennénk igazságosak, ha szó nélkül hagynánk a kérészéletűnek bizonyuló „új” Deep Purple lemezét, az 1975 októberében megjelent „Come taste the band”-et. Korábban említettem azokat a gitárosokat, akik egyáltalán szóba jöttek. Jeff Beck – köztudottan Blackmore egyik kedvence – alighanem „túl jó” lett volna a Purple-nek, legalábbis olyan értelemben, hogy ő alanyi jogon már a gitárklasszisok sorába emelkedett. Mégiscsak furcsa lett volna, ha koncerteken kénytelen Blackmore-számokat játszani. Rory Gallagher éppen szólólemezt készített, Clem Clempson meghallgatására ugyan sor került, de kiderült, sem ő nem akar a „nagy ember” nyomdokaiba lépni, sem a zenekar nem érzi úgy, hogy épp ő léphetne a nyomába. Teltek a hetek, próbagitárosok jöttek-mentek, s a Purple elkeseredett tagjai már-már arra gondoltak, hagyják a fenébe az egészet. Úgy mondják, Coverdale-nek támadt az ötlete, hogy Tommy Bolint, egy amerikai gitárost kellene felkérni (Bolin egy 1975-ös interjúban azt mondta, Blackmore javasolta a többieknek saját helyére, ám valószínűleg rosszul emlékezett.) Bolin akkorra már letette a névjegyét a világhírű dzsesszrock-dobos, Billy Cobham „Spectrum” című lemezén és ő lett Joe Walsh utóda a James Gang Bandben. Keresték, de eleinte nem találták, pedig ott lakott tőlük alig pár kilométerre, a Los Angeles környéki Malibuban. Az akkor 24 éves Bolinnak eleinte nemigen fűlött a foga ahhoz, hogy egy angol zenekarban játsszon, igazából, saját bevallása szerint, egyáltalán nem ismerte a Purple repertoárját, bár a „Smoke…”-ot vagy a „Highway star”-t már hallotta. Egyébként Blackmore kissé korábbról már ismerte Bolint. „Először a ’Spectrum’ albumon hallottam játszani és még gondoltam is: ki ez a srác? Láttam a tévében is, elképesztően nézett ki; mint Elvis Presley. Tudtam, hogy sokra viszi. Amikor meghallottam, hogy a Deep Purple őt szerződtette, azt gondoltam, nagyszerű. Mindig olyan szerény és egyszerű volt. Emlékszem, többször hívott a hollywoodi házába, hogy nézzem meg a gitárját. Egy nap oda is mentem, körülnéztem, sehol senki, végül úgy tíz perc múltán előkerült. Megmutatta a gitárját és valami fél centi mocsok volt a húrjain. Kérdeztem, mikor cserélte utoljára a húrokat. Erre nagyon komolyan azt felelete: umm, nem is tudom, gondolod, hogy ki kellene cserélnem őket?” Lord így emlékszik első találkozásukra: „Bejött, olyan sovány volt, mint egy piszkavas, a haja zöld, sárga, kék, benne tollak…”.  Bolin csak ennyit idézett fel: „Amikor először hívtak fel meghallgatásra, aludni sem tudtam, csak számokat írtam. A próba délután négyre volt kitűzve, én meg csak feküdtem és azon morfondíroztam, hogyan mondjam meg nekik, hogy inkább holnap, vagy valamikor máskor…, aztán úgy döntöttem, bassza meg, odamegyek. Úgy néztem ki, mint egy zombi, de az első hangok után már mindenki mosolygott körülöttem.” Mindez 1975 júniusában történt, és augusztus-szeptemberben a müncheni Musiclandben már föl is vettek tíz számot. Ebből hét Bolin-szerzemény volt. A lemez októberben jelent meg. És most, kedves Blackmore-pajtások, valljuk be őszintén, ez egy igen jó lemez. Jobb, mint a „Stormbringer”. Igaz, hogy nem Deep Purple, de a maga módján jó. Ha jól emlékszem, talán Coverdale nyilatkozta akkoriban, hogy ezt a lemezt nem is lett volna szabad Deep Purple név alatt kiadni, de a menedzsment ragaszkodott hozzá. A zenészek azonban féltek ettől, mert a közönség körében a Deep Purple nevet mindenki összekapcsolta Blackmore játékával. De! Jók a riffek, a szólók, a dallamok, s ha Bolin Stratocastere nem is pont úgy szól, mint Blackmore-é (az lett volna a baj, ha éppen úgy szól), minden elfogulatlan hallgató megállapíthatta, hogy ez a srác még viheti valamire. Illetve, vihette volna.  Bolin jól játszotta a Blackmore-szerzeményeket is, illetve mikor hogy. Blackmore legfőbb baja, mint láttuk, az volt, hogy a két vetélkedő énekes soul-funky irányba térítette a zenekart, és az ember azt gondolta, ezek elevenen felfalják a fiatal új gitárost. Nem így történt. Hogyan csinálta, nem tudni, s bár főként Hughes-zal dolgoztak együtt a számokon, igazi rockzene szól  a lemezen. A legnagyobb siker a legkevésbé Purple-hangulatú és stílusú „You keep on movin’” lett, s hiába a Coverdale-Hughes páros lágy, majdnem nyavalygósan kezdődő vokálja, ahol kellett, ezt is sikerült megkeményíteni.

screenshot_2020-04-25_facebook.jpg

                          Egy Deep Purple név alatt megjelent lemez

     Lord egy 1999-ben készült interjúban így idézte fel a Deep Purple első korszakának végét: „Amikor Ritchie kivált, fel akartam oszlatni a zenekart, aztán egy napon Coverdale megjelent a malibui házamban két üveg borral, és rá akart beszélni, hogy folytassuk. Éreztem, hogy Ritchie volt a Deep Purple szíve-lelke, éppen ezért nem akaródzott visszavonni a döntésemet. David azonban megmutatott egy szalagot, melyen Tommy Bolin játszott, és nagyon tetszett. Teljesen más volt a stílusa, mint Ritchie-é, a technikai tudása belülről jött, nem volt képzett zenész, inkább ösztönös tehetség, külsőleg pedig egy fürtös hajú kislányra emlékeztetett. Amikor jó volt, akkor nagyon jó, amikor rossz, akkor förtelmes.  Sajnos a drogproblémái elég hamar jelentkeztek és ez nagy gondokat okozott a játékában is. Először a Távol-Keleten turnéztunk, aztán Amerikában, s mire visszatértünk Európába, már teljesen kicsúszott a talaj a lába alól. Egy liverpooli koncert  után Ian Paice és én a színpad mögött megbeszéltük, hogy feloszlatjuk a zenekart. Tíz perc múlva jött Coverdale és közölte, hogy kilép. Akkor mondtam meg neki, hogy már nincs honnan kilépnie. Bolin ezért vétkesnek érezte magát, de ez után még szerencsére képes volt összeszedni magát és elkészített két szólólemezt is. Egy miami koncert után, melyen Jeff Beckkel együtt lépett fel, meghalt kábítószer-túladagolásban. Még csak 25 éves volt, aranyos, kedves, de elveszett srác. Nagyon megrázott a hír, de nem lepett meg. Még senkit sem láttam olyanokat csinálni, mint amit ő művelt saját magával.”

bolin_13607389.jpg

                                                 Tommy Bolin

                                                                           *

A drog, az alkohol és a pop-rock művelői szinte a kezdetektől kéz a kézben jártak.  Amikor a Deep Purple nevet kapott, Amerikában sok helyütt közkézen forogtak bizonyos bíborszínű tabletták, s talán sokan valamiféle drogos indíttatást sejtettek mögötte. Ezt Lord határozottan cáfolta, mint ahogy azt is, hogy a „Speed king” című számuknak bármi köze lett volna a speedhez. Közismert, hogy a Beatles „Lucy in the sky with diamonds” című számát is afféle drogos nótának tartották, minthogy a főnevek kezdőbetűi összeolvasva LSD-t adnak ki. A Rolling Stones „Brown sugar”-ja sem barna cukorra, hanem heroinra utal. A drogra Blackmore esetében is többször rákérdeztek. Egy korabeli zenésztársa, akivel sokat lógott együtt Hamburgban, azt mondta, rengeteg drog forgott közkézen, főleg speed. Az éjszakában éltek, valahogy ébren kellett maradniuk. Babs (Blackmore második felesége) is adott neki (mármint az ismerősnek) speedet, mert a prostik és a sztriptíztáncosnők elég gyakran éltek ilyesmivel. Blackmore igazi éjjeli bagoly volt, sokat járt a Star Clubba, néha éjjel kettőkor érkezett, talán éppen akkor kelt fel. 

      Blackmore a 90-es években így beszélt erről a témáról: „Amikor a hatvanas évek kerülnek szóba, mindenki azt mondja, az volt a drogok nagy időszaka. Nem hiszem, hogy sokban különbözött volna más időktől. Soha nem drogoztam. A világ egyetlen olyan zenésze akarok lenni, aki soha nem nyúl a kokain után. Az igaz, hogy iszom, de LSD vagy kokain és ehhez hasonlók…, ilyesmihez sosem nyúltam, nem szedtem kábítószert. Eleve nem is fért össze a gondolkodásmódommal. Nagyon szilárd családi hátteret kaptam. A szüleim például sosem ittak alkoholt és a drogokkal szembeni ellenérzéseim alighanem otthonról eredeztethetők.” Egy másik beszélgetésben is megemlíti, hogy a Deep Purple tagjai közül senki sem élt kábítószerrel. „Nem mondom, sokat ittunk, de senki sem drogozott.”

   Gillan 1984-ben egy interjúban ezt mondta: „…túl sok nyomás nehezedett ránk… Örülök, hogy eközben nem lettünk drogfüggők…”.

     1979-ben egy a Rainbow-val kapcsolatos interjúban Blackmore ezt mondta: „Néhányan a zenekarban néha kissé bedrogoztak és játék közben belealudtak egy kicsit, mert egész éjszaka buliztak.

K: Ellene van a drogozásnak?

RB: „Nem vagyok ellene, bár magam nem élek vele. A rockbizniszben olyan hatalmas a nyomás, hogy furcsán hangzik, de néhány embernek szüksége van rá. Nekem csak egy jó adag pia kell, sok whiskyt iszom. Sajnos, néhány jó banda pusztult már le a drogok miatt.”

K: Egy különösen jól sikerült show után hogyan pihen, hogyan lazít?

RB: „Annyi vizet iszom, amennyi csak belém fér, mert általában olyankorra már jócskán be vagyok rúgva, végigiszom az egész koncertet, utána pedig érzem, hogy a szervezetem azt mondja, ne többet.  A végén bűnösnek érzem magam, amiért olyan sokat ittam, úgyhogy utána töméntelen víz ivásával vezeklek, és tökéletesen egészségesnek érzem magam. Az, hogy miért iszom a színpadon, alapvetően a bátortalan, szégyenlős természetemből fakad. Csak úgy tudok létezni és játszani a színpadon, ha iszom.”

K: Egy hosszú turné alaposan kikészítheti.

RB: „Nem a játék fáraszt el, hanem az ivás. Ez stimuláns, mely egész este fönntart, ha viszont egy nap nem lépünk fel, be se teszem a lábam egy bárba és 24 órán át megpróbálom tisztán tartani a szervezetemet.”

Mások nem úszták meg ennyivel.  Közismerten súlyos drogfüggő volt a Beatles legendás menedzsere, Brian Epstein, 1967-ben túladagolás következtében halt meg. És aztán következett a „27-esek klubja”. Olyan rock- és popsztároké, akik mind 27 éves korukban haltak meg. 1970-ben Jimi Hendrix saját hányadékába fulladt bele, s mint a boncolás kimutatta, előtte sok altatót vett be, alkohollal. Janis Joplin alig két hónap múlva halt meg, 27 évesen, heroin-whisky koktél túladagolása miatt. Jim Morrison, a Doors énekese a saját fürdőkádjába fulladt bele, hivatalosan szívelégtelenség okozta a halálát. Kurt Cobain, a Nirvana vezéralakja szintén masszív drogos volt, ő öngyilkos lett.  Brian Jones (Rolling Stones) a saját medencéjébe fullad bele, s bár erős drogos volt, a hivatalos jelentés szerint véletlen baleset volt (vele kapcsolatban gyilkosság lehetősége is felmerült). Amy Whitehouse halálát alkoholmérgezés okozta. John „Bonzo” Bonham (Led Zeppelin), a rocktörténet egyik legelismertebb dobosa ugyancsak alkoholista volt, 32 évesen érte a halál, hivatalosan alkohol hatására bekövetkezett tüdőödémában halt meg.  Gary Thaint, a Uriah Heep basszusgitárosát ugyancsak 27 évesen heroin-túladagolás vitte sírba, évekkel később  korábbi zenésztársa, a  nagyszerű Heep-énekes, David Byron 38 évesen az alkohol áldozata lett. Keith Moonnak, a The Who dobosának halálát is a gyógyszer-alkohol túlzott együttes fogyasztása okozta. Kábítószer-fogyasztás miatti szívbajba halt bele Paul Kossoff, a Free gitárosa, 25 évesen. Syd Barrett, legendás Pink Floyd gitáros végigitta-drogozta a fél életét, mentálisan eléggé tönkrevágta magát, kész csoda, hogy 60 évig élt.  Sid Vicious (Sex Pistols) 22 évesen drogtúladagolásban halt meg, Phil Lynott (Thin Lizzy) 37 évesen úgyszintén. Bon Scott, az AC/DC énekese 34 évesen alkoholmérgezésben halt meg, de drogozott is.  Steve Clark (Def Leppard), élt 31 évet, a halál oka alkohol és antidepresszánsok kombinált fogyasztása. Stevie Ray Vaughan, a fehér blues egyik legnagyobb alakja ugyan helikopter-balesetben halt meg 35 éves korában, de mivel napi szeszadagja egy liter whisky és 7 gramm kokain volt, alighanem ezek végeztek volna vele idejekorán. John Glascock (Jethro Tull), kiváló basszusgitáros veleszületett szívbetegségben halt meg 28 évesen. Ray Gillen, a Black Sabbath énekese 34 évet élt, AIDS-ben halt meg.

8_jpeg5645434075a70ea90fdd89c773b66692.jpeg

                      A 27-esek klubja

70_okt1_hwndrix_tmetese_72179912_2446963312035412_7676475342554398720_n.jpg

              Hendrix temetése szülővárosában, Seattle-ben 1970 októberében

    És még mennyi fiatal tehetség veszett oda, aki nem annyira közismert.

                                                                      *

Blackmore-nak egyébként még egy „ügye” volt Bolinnal. Amikor Ritchie válófélben volt Babstól, a perben szóba hozták Bolint is (mint olyat, akivel a nej esetleg hűtlenkedett), valamint Jeff Becket, Salvador Dalít, Keith Moont, és nem kevesebb, mint tizenkét roadot. Bolin valóban időzött valamennyit Babs társaságában, ám hogy viszonya lett volna vele, azt tagadta. Azt mondta, négy napon át seggrészeg volt, valóban átment hozzá, mert a nő állandóan partikat adott, „de sosem dugtam meg”. Ezt Glenn Hughes is megerősítette, mondván, Bolin sosem beszélt ilyesmiről neki, ráadásul ha valaki olyan súlyosan kábítószerezik, mint Tommy, föl se áll neki. Bolin ellen ejtették a vádat, de végül is mégiscsak házasságtörés miatt bontották fel a frigyet. Mellesleg Blackmore is házas volt még 1974-ben, amikor már javában Shoshanával kavart.

     Shoshana (eredeti nevén Judith Feinstein) nagyjából egy évig volt Blackmore nagy szerelme, s amikor szakítottak, Ritchie teljesen összeomlott. Erről évekkel később ezt nyilatkozta: „Beleszerettem egy amerikai cigánylányba (Shoshana aligha volt cigánylány, talán csak a természete, inkább zsidó, de teljesen mindegy), aki operaénekes volt és együtt éltünk Malibun, a strand közelében.”…„Akkortájt próbálkozott rockkarrierjének elindításával és azt hitte, ebben tudok neki segíteni, ám nem tudtam. A kapcsolat nem működött, szétváltunk, és ez évekre a földhöz vágott. Ez volt életem nagy románca….Annyira összetört a szívem, hogy ahelyett, hogy visszatértem volna Angliába, ott maradtam és csak tévelyegtem Hollywoodban három évig. Ott minden könnyebben ment és karácsony táján, ahelyett, hogy rá gondoltam volna, belevetettem magam a vég nélküli  partikba és orgiákba.”

      Blackmore egyik közeli barátja ezt mondta a lányról: „Tiszta dilis volt. (Ritchie) elmesélte, hogyan száguldoztak végig kocsival Los Angelesen, át a piros jelzéseken, és egyáltalán, azt csinálta, ami éppen eszébe jutott. Amikor a rendőr lemeszelte őket, olyan goromba volt vele, Ritchie pedig, aki gyűlölt mindenféle hatósági közeget, csak lapított az anyósülésen…, tudva, hogy a Los Angeles-i rendőrök elég hamar lőnek… Nagyon szép volt és tudom, mennyire fontos volt a számára, de azt hiszem, a saját érdekében jobb volt, hogy szakítottak, mert dilis volt a csaj. Viszont nagyszerű énekes.” Utánanéztem az interneten, létezik-e még a hölgy, meg is találtam Shoshana Feinstein név alatt. Csakugyan énekel operákat, emellett van valamiféle saját zenekara is, és fiatalkorában csakugyan szép volt. Rá később még visszatérünk, ugyanis – ez még nem szerepelt a könyvben – nemrég elfogtam egy vele készült viszonylag friss interjút. Ebből majd bőséggel idézek.  

    Még egy idekívánkozó megjegyzés. Blackmore akkoriban, és még jó sokáig, nem vezetett autót (manapság sem szereti). Carey meg is jegyezte, jobb is így, különben biztosan megölt volna már valakit. Erre is visszatérünk.   

     Shoshana után egyébként Blackmore nem fordított hátat a női nemnek, s anélkül, hogy magánéletében vájkálnánk, érdekes lehet megemlíteni egy epizódot. Akkoriban hírbe hozták egy Playboy-fotómodellel, Bebe Buell-lel, aki nem mellesleg arról is híres volt, hogy előszeretettel feküdt egyik rockzenész ágyából a másikéba. Amikor teherbe esett (valakitől), olyan szóbeszéd is lábra kapott, hogy esetleg Blackmore lehet az 1977 júliusában született  gyermek apja. Az anya egy időben egy nálunk kevéssé ismert amerikai zenésszel, Todd Rundgrennel is együtt élt, így a kislány az ő családnevét kapta. Buell úgy kommentálta, hogy Ritchie csak barát volt, nem több, egyszer-kétszer találkoztak abban az évben (76-77 táján) a koncertjein. Most már azt is tudjuk, ki az igazi apa. Buell akkoriban az Aerosmith énekesével, Steven Tylerrel is kavart és a tíz év körüli kislánynak feltűnt a rendkívüli hasonlóság közte és Tyler egy másik kapcsolatából származó lánya között. Amikor rákérdezett anyjánál, kiderült, hogy csakugyan Tyler az apja, a lány pedig nem más, mint a szép hollywoodi színésznő,  Liv Tyler (nevét akkor változtatta meg). Mármost, ha valaki csak egyszer is látta életében Steven Tylert fényképen vagy videón, az bizonyosan rosszul alszik éjszakánként, ha eszébe jut, olyan förtelmesen ronda. Az ember nem is érti, hogyan származhat ilyen zombitól egy ilyen gyönyörű nő. Gondolhatnók, talán anyjától örökölte, de nem! Láss csodát, Liv bizonyos arcvonásokat csakugyan apjától örökölt. Hiába, a gének, ezek a kiismerhetetlen gének…

24b1fd5764496f8d158e05593dbb70e7.jpg

                      Liv és Steven Tyler

Előző részek itt:   

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/16/udvozlunk_a_blog_hu-n_101630  

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/06/a_nagymama_kedvence

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/13/4_fejezet_csitt_felvetel_indul

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/20/a_klasszikusok_871

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/27/kokemenyen_6_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/04/7_fejezet_beindul_a_legkondi

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/11/8_fejezet_a_fej

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/18/9_fejezet_vagy_o_vagy_en

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/25/10_fejezet_feluton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/01/11_fejezet_egj

 https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/08/12_fejezet_eges_es_vihar

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/15/13_fejezet_valasok

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/22/14_fejezet_a_szivarvany_alatt 

 

 

 

 

 

  

14. fejezet. A szivárvány alatt

„Mint aki eladta a lelkét az ördögnek… vagy Johnnie Walkernek”

92812251_2766687836761978_4614710521512329216_o.jpg

Blackmore számára eljött hát az idő, hogy megvalósítsa mindazt, amit – szerinte – a Deep Purple társulatával már nem tehetett meg.  Dio jóval később azt nyilatkozta, hogy tökéletesen kiegészítették egymást, ötven-ötven százalékos partneri viszony alakult ki köztünk. Ez viszont  rányomta a bélyegét az egész zenekar működésére, a többiek általában csak alárendelt szerepet kaptak, ami később is kitűnt a rengeteg tagcsere során.

     Az album „Ritchie Blackmore’s Rainbow” címmel 1975 augusztusában jelent meg. Ekkor a főnököt még szerződés kötötte a Purple Recordshoz, nem is akarta a nevet használni, ezért a lemezt egy kizárólag Blackmore számára létrehozott leányvállalat, az Oyster neve alatt adták ki (az bizonyára merő véletlen, hogy valamivel később Gillan első szólóalbumát is az Oyster adta ki, a címe „Child in time” volt, producere pedig Roger Glover).

     Igazság szerint fogalmam sem volt akkoriban arról, hová tűnt Blackmore. 1975 végén valamelyik külföldi rádiót hallgatva értesültem egy Ian Paice-szel folytatott interjúból a kiválásáról és Tommy Bolin belépéséről. Aztán 1976 nyarán elindultam életem első hátizsákos utazására Skandináviába, s bár pokolian kevés pénzem volt (200 dollár négy hétre), benézegettem a zeneboltokba is. Ha jól emlékszem, Oslóban találtam rá a Rainbow-albumra, műsoros kazetta formájában, de meghallgatni ott helyben nem volt lehetőségem. Teltek a napok, stoppoltam föl északra, amikor egy esős délelőttön fölvett egy fiatal pasas a kocsijába. Láttam, van magnója, kértem, tennénk be az enyémet is. Felbődült a „Man on the silver mountain”, mire sofőröm rögtön lehalkította, annyira, hogy a mégoly diszkrét motorhang mellett sem sokat hallottam. Végül idehaza élvezhettem ki teljes egészében. Eldobtam magam.

p6130464.jpg

                           Az első lemez

     A fogadtatás – mármint mások részéről – összességében kedvező volt, némi negatív visszhangot talán csak azok körében váltott ki, akik a klasszikus Deep Purple-stílushoz hasonló, vagy ahhoz sokkal közelebb álló zenét vártak. Ez bizonyos mértékig érthető, de azért a korábbi dicsőséggel való összevetés nem egészen sportszerű. Azt írták, a lemez inkább az Elf muzsikájához hasonlít, mint a Deep Purple-éhez, azzal együtt, hogy Blackmore láthatóan lejátszotta kívánt szólótörekvéseit. Más kérdés, hogy engem például egyáltalán nem emlékeztetett az Elf zenéjére, mivelhogy akkor még egy árva hangot sem hallottam tőlük. „Nem akarok gitárszóló-lemezt készíteni – mondta Blackmore – ,az túl unalmas lenne. Azt hiszem, rendkívül nehéz fenntartani az érdeklődést, ha az ember csak egyetlen hangszerre támaszkodik.  Sokkal több hangsúlyt akarunk fektetni a dallamra, vagyis ne egy-egy rifftől függjön a szám.”  

    A projektet sokan úgy fogadták, mint Blackmore és kísérőzenekara, amit a cím és a név csak fokozott. Blackmore maga így vélekedett róla: „Azoknak az ötleteknek az összefoglalása, amelyek az évek során összegyűltek bennem, célom pedig az volt, hogy jól érezzem magam.” (Egy másik interjúban, amikor a szólólemezről faggatták, így felelt: „A Deep Purple-albumok az én szólólemezeim”.)  Mindezek mellett egyáltalán nem beszélhetünk „szólólemezről”. Dio éneke meghatározó hangot adott a lemeznek, míg Blackmore kicsit visszahúzódóbb játékot mutatott, legalábbis ahhoz képest, hogy elvileg akár agyon is szólózhatta volna az egész lemezt. A többi zenész gyakorlatilag alig „hallható”, ami azért is különösen feltűnő, mert a Blackmore-zenék kedvelői azért igényelték (volna) azt a fajta orgonahangot, amit Lord produkált. A borító David Willardson amerikai grafikus munkája, aki rengeteg Disney-film plakátját is készítette. Olyan is, bár nem annyira szörnyű. 

84824520_160210905412325_9005660625656872960_n.jpg

 Az első felállás: (balról) Craig Gruber, R. Blackmore, Mickey Lee Soule, Ronnie J. Dio, Gary Driscoll

    A nyitószám, a „Man on the silver mountain” hosszú, kemény riffje igazi hard rock alaphangulatot sejtet. Ha kicsit lelassítanánk, akár egy korai Black Sabbath-riffnek is elmenne. Eltérően a Purple-albumok többségénél tapasztalható elsöprő lendületű indításoktól, amolyan kényelmes tempójú nóta, melyen látszik, hogy a dallamot is rendesen kidolgozták, megírták. Jó ideig szerepelt a koncertek műsorán is, azokon mindig gyorsabban játszották. A „Self portrait”-on egyaránt érződik némi klasszikus és popzenei hatás is.  A „Catch the rainbow” az album egyik lírai gyöngyszeme. Jó néhány évvel később került birtokomba a Deep Purple eredetileg kislemezen kiadott számait tartalmazó CD-je, és amikor a „Coronarias Redig”-hez értem a meghallgatásban, csak lestem. Túl azon, hogy ilyen hosszú instrumentális darabot akkoriban a Purple egyáltalán nem készített (okát lásd korábban), legnagyobb meglepetésemre a refrénben a „Catch the rainbow” refrénjét hallottam vissza. Már megismertük Blackmore-nak azt a tulajdonságát, hogy egy-egy dallamot akár évekig hurcolt magában, mire kidolgozta. Érdekes volna tudni, vajon milyen éneket terveztek annak idején Coverdale-lel a „Coronarias Redig”-hez. Valószínűleg egészen mást, mint amit Dioval megírtak (az instrumentális előd ugyanis valamivel lendületesebb), ám a refrén dallama („We believe, we catch the rainbow…) egy az egyben megegyezik és gyönyörű. Erről Blackmore azt mondta, hogy Hendrix „Little wing”-je inspirálta, s egyébként Dio kedvence volt.

Érdemes meghallgatni  mindkettőt.

https://www.youtube.com/watch?v=9tZvdMPITmQ

https://www.youtube.com/watch?v=V5QukAC-jqE

   Az akusztikus bevezetésű „Temple of the king”-en, mely a Rainbow életművének egyik legnagyszerűbb száma, már erőteljesen kifejezésre jut Blackmore vonzódása a klasszikus dallamvezetéshez. A Yardbirds „Still I’m sad”-jének, Blackmore örök kedvencének az eredetinél sokkal lendületesebb, nagyszerű instrumentális feldolgozása az egyetlen, ami a gitárra alapul, s nyilván kielégítette a rajongók ilyen irányú igényeit. (Érdekes, hogy koncerteken az énekes változatot játszották, majd sok évvel később Doogie White énekével is felvették.) A YouTube kommentelői manapság „cowbell song”-nak nevezik, merthogy az egész számot végigkíséri a kolompolás. Nem ártott neki, mint ahogy korábban a „You fool no one-nak sem”, merthogy Paice is „kolompol” benne rendesen. Furcsa módon pont az a szám hozta a legkevesebb sikert, ami végül is az egész Rainbow-vállalkozást elindította: a „Black sheep of the family”. Őszintén szólva magam sem értem, mi az ördögöt evett rajta Blackmore (eredetileg a Quatermass száma). Annyira kedveli, hogy a 2016-ban újjáélesztett nosztalgia-Rainbow-val is eljátssza, mi több, még új stúdióváltozatot is készítettek belőle. Nem értem, nem értem…  Mástól esetleg elmegy, de ez annyira nem az ő dallamvilága. Az európai kiadások többségében nem is ez került kislemezre, hanem a „Man on the silver mountain”. A B-oldalon a „Snake charmer” szerepel. Érdekes, hogy a „Still I’m sad”-et éppen egyedül Olaszországban, a bel canto hazájában merték feltenni kislemezre. A „fekete bárányt” is alulmúlja azonban az „If you don’t like rock and roll”. A boogie végképp nem Blackmore stílusa. Összességében egy erősen vegyes, útkereső lemezt hallhatunk, mely nem indul el sehová és nem is érkezik meg sehová. Ettől azonban még nagyon jó. Dio sok évvel később azt nyilatkozta, számára ez a legjobb Rainbow-album. De hát lehet-e ezzel vitatkozni, amikor rajta szerepel a zenekar egyik legjobb és legsikeresebb száma, a következő lemez előfutárának is tekinthető kőkemény „Sixteenth century Greensleeves”…    

      Amúgy úgy tűnhetett, mintha Blackmore kissé ráunt volna a hard rockra mint kizárólagos  zenei közegre. Mintha visszatérni látszott volna ahhoz az irányhoz, amit Lord a hatvanas évek legvégén vitt be a Purple-be, s amit ő akkortájt határozottan elutasított. Az első Rainbow-lemez megjelenése után többek között ezt nyilatkozta: „Ronnie és én nagyjából hasonló zenei érdeklődésűek vagyunk, különösen a középkori, klasszikus gyökerű zenét kedveljük. A lemezen alkalmazott progressziók többsége is innen ered...”… „…otthon szinte csak német barokkot és angol középkori zenét hallgatok. Amikor már tele van a tököm a rockzenével, Bach-lemezeket  és középkori zenét teszek fel.”  Dioval különösen elégedett. „Nagyon sokoldalú, sosem énekel hamisan, sosem hibázik; több énekes, akivel korábban együtt dolgoztam, nem is nagyon tudta, mit csinálunk, csak abban reménykedett, hogy stimmelni fog. Ronnie nem ilyen. Lehet, hogy kicsi, de a hangja nem az.” Nesze nektek, Evans, Gillan, Coverdale…  

                                                                          *

    Már a „Stormbringer”-en feltűnhetett Blackmore szelídebb arca, mely aztán eddigi pályafutásának utolsó szakaszában kulminált, vagyis vonzódása a balladisztikus, lírai dalokhoz. Találunk már erre utaló számokat a Deep Purple első felállásának lemezein is (pl. „April”, „Lalena”, „Anthem” stb.), de a már Gillan énekével felvett „When a blind man cries”-t állítólag nem kedvelte, koncerteken sosem játszották, csak a Blackmore utáni korszakban. Pedig szerintem gyönyörű. Érdekes az is, hogy a legszebb lírai dalokat (rockballadának nevezik őket) többnyire hard rock zenekarok írták és játszották.

      A kezdet biztató volt, a Purple-rajongók jó része nyilván – hozzám hasonlóan – követte Blackmore-t önkéntes „száműzetésébe” és fenntartás nélkül megvette a Rainbow-lemezt is. Ami azonban a stúdióban még jól szólt, a koncerteken már kevésbé, legalábbis a főnöknek elég korán feltűntek zenésztársainak hiányosságai, különösen az után az egyéni virtuozitás után, amit a Purple-nél tapasztalt. Elsőként Craig Grubert rúgta ki 1975 júliusában, aki bár jól teljesített basszusjátékával, nem jött ki Blackmore-ral, mert úgy vélte, Ritchie eltérítette az Elfet saját irányába. Az első felállás egyébként sosem lépett koncertszínpadra. 

      Egy hónappal később Blackmore technikusa hívta fel a figyelmét egy skót basszusgitárosra, Jimmy Bainre egy nevesincs együttesből, melyet éppenséggel Harlotnak hívtak, s dobosa nem volt más, mint az a Ricky Munro, akivel Blackmore még Hamburgban játszott együtt. Bain épp Londonban élt és a Marquee klubban pengetett, amikor Blackmore üzenetet hagyott neki (névtelenül), jöjjön már le a sarki kocsmába, mert „valaki” találkozni szeretne vele. Munro is elkísérte a találkára és kit látott ott ücsörögni: Blackmore-t. Azt mondta később: a személyisége semmit se változott azóta, hogy híres lett, és önző módon lenyúlta a basszusgitárosát, egyben legjobb dalszerzőjét.

     Szeptemberben lapátra került Soule és Driscoll is, akik ezt követően megpróbálták föléleszteni az Elfet, sikertelenül. (Na ja, Dio hangja nélkül…) Blackmore-nak a dobossal az volt a baja, hogy néha kiesett a tempóból, Soule-ról pedig az volt a véleménye, hogy bár kitűnő rock and roll és boogie-zongorista, de lusta. „Nem az a fajta, aki kimegy a színpadra szintetizátorral, mellotronnal, orgonával, vagy zongorával; szívesebben heverész a fűben és dalokat ír.”  A turnékhoz más zenészekre volt szüksége.

      Októberben újabb taggal egészült ki a zenekar: a 22 éves kaliforniai Tony Carey billentyűssel, aki saját kis zenekarával ugyanabban a hollywoodi stúdióban próbált, ahol Blackmore-ék új zenészeket teszteltek. Ritchie-nek tetszett a játéka, úgyhogy kérte Baint, hívja át próbajátékra. Mivel Carey saját zenekarával a lemez nem akart összejönni, elfogadta a Rainbow ajánlatát..

       Ezt követően dobost kerestek. Valami tucatot hallgattak meg, míg végül kiválasztottak egy fiatal angol zenészt, Cozy Powellt (eredeti neve Colin Flooks; egy híres dzsesszdobos, Cozy Cole nevét vette föl), akinek játéka már egy 1971-es Jeff Beck-albumon megragadta Blackmore-t. Felhívták, hogy repüljön Los Angelesbe meghallgatásra. A sors furcsasága, hogy épp abban az időben a Deep Purple is ott, a Pirate Sound stúdióban készítette új albumát. A tulajdonos, egyben hangmérnök, Bob Simon kettéosztotta a hatalmas stúdiótermet, melynek egyik részében napközben a Purple próbált, éjjel pedig, a másik részében a Rainbow. Blackmore még arra is megpróbálta rávenni a Simont, hogy rúgja ki onnan a Deep Purple-t. Persze, nem tette.

     Bain és Blackmore tesztelték a jelentkezőket. Ritchie játszott egy riffet és a dobosoknak követniük kellett. Powell azt mondta, valami húsz percet kellett együtt játszani a gitárral, olyan volt, mint egy kitartási erőpróba. Viszont megfelelt. Tony Carey így emlékszik vissza a meghallgatásokra: „Ritchie elképzelése az volt, hogy a dobos játsszon egy nagyon gyors ritmust, akár fél órán át is, amíg le nem esik a székről. Ne grimaszoljon, ne nézzen rá, csak játsszon. Cozy viszont akár éjjel-nappal képes volt dobolni.”

    Powell is iskolai bandában kezdte pályafutását, aztán angliai zenekarokban dobolt, majd németországi klubokban játszott. Talán nem véletlen, hogy olyan sok brit zenész pályafutása indult el Németországból. Cozy erről így beszélt: „Sok amerikai katona járt ezekbe a klubokba. Szó szerint órák hosszat kellett játszanunk ahhoz, hogy megtanuljuk, hogyan kell addig szórakoztatni az amerikai katonákat, amíg el nem dobják az agyukat. Ha ezt megtanultad, bárkit el tudsz szórakoztatni a zenéddel.” Ez még a 60-as évek végén történt, aztán visszatért Angliába. 1971-ben ismerkedett meg Jeff Beckkel, két albumot vettek föl. Beck akkoriban nagyon népszerű volt. Cozy szerint az volt a baja, hogy csapongott a stílusok között, egyszer slágerzenét, máskor kemény rockot, aztán dzsesszt játszott. Cozy sem panaszkodhatott a változatosságra. Stúdiózenészként olyanokkal játszott, mint a progresszívnek erős jóindulattal sem nevezhető Hot Chocolate, vagy Suzi Quatro, de teljes pályafutása során mintegy negyven zenekar és szólista lemezén, ill. koncertjein működött közre. Készített egy instrumentális kislemezt, rajta a „Dance with the devil” című számmal, mellyel 1974-ben a harmadik helyig jutott föl a brit slágerlistán. Hogy sikerét pénzre váltsa, Cozy Powell’s Hammer néven saját zenekart alapított, melyben többek közt egy Don Airey nevű zenész is közreműködött billentyűkön. Aki nem ismeri e nevet, jegyezze meg, még szó lesz róla. Popzenét játszottak, többször felléptek a brit tévé Top of the Pops műsorában, de az együttes bő fél év után feloszlott. Cozynak elege lett a slágerzenéből, a sikoltozó tinilányokból.  A doboláson kívül volt még egy szenvedélye: a sebesség. Imádta a motorokat és a gyors autókat, egy ideig még autóversenyzett is. Később pont a sebességláz lett a veszte. Ekkortájt érkezett Blackmore ajánlata. „Huszonéves voltam, nem volt elég anyagi hátterem a versenyzéshez, úgyhogy tulajdonképpen azért léptem be a Rainbow-ba, mert kifutottam a pénzemből” – mondta.

gettyimages-86131370-2048x2048.jpg

A második felállás:(balról) Tony Carey, Cozy Powell, Jimmy Bain, Blackmore és Dio

     A próbák Los Angelesben folytak, egy rövid amerikai turnéra készültek és ehhez új számokat is kellett írniuk. A koncerteken először jelent meg látványelemként az óriási szivárvány: 10 méter magas, 12 méter széles és 3000, számítógép által vezérelt égő világított és villogott rajta. (Csak emlékeztetőül: a California Jamen a Deep Purple színpadán is volt egy szivárvány – fából.)  Megtervezésére a már említett Los Angeles-i Pirate Sound stúdió hangmérnökét, Bob Simont kérte fel Blackmore, a kivitelezést egy New York-i cég végezte el. Bár látványos volt, sokszor interferált a hangszerekkel. Blackmore azt mondta: „A fények nagyobb zajt keltenek, mint én”... „Eredetileg az én ötletem volt, mert a California Jamen volt a színpadon ilyen, egy időre megfeledkeztem róla, s akkor jutott eszembe, amikor ezt az új zenekart kezdtem összehozni.” 2005-ben egy interjúban megkérdezték tőle, mi lett a szivárvány sorsa, mert olyan hírek terjengtek, hogy a tengerbe dobta. „Á, ez csak egy mítosz a sok közül. Egy raktárban vannak ezek a régi kellékek, Albanyban. Jó lenne, ha megvenné valaki, bár szerintem egyből az ócskavastelepre vinné. Állandóan csak baj volt vele. Évek óta nem is láttam. Úgy néz ki a hely, mint egy nagy Marshall-raktár.  Van egy leltárlistám is a régi kellékekről, de nem tudom őket mire használni. Talán ha egyszer pénzre lesz szükségem, eladom őket.”  Egyébként amikor egy holland rádióinterjúban arról kérdezték, ki tervezte a szivárványt, azt felelte, fogalma sincs. Ugyanezt az „elfeledett” Bob Simont bízta meg Blackmore azzal, hogy építsen ki a koncertekre egy teljesen új, komplett hangrendszert is. Amikor kiderült, hogy az összköltség eléri a 75 ezer dollárt, Blackmore azt mondta, nem számít, csinálja meg, bízik benne és mindent kifizet. 

98184216_10223163798348641_5159215299794305024_n.jpg

                       Az a híres-hírhedt szivárványdíszlet

    Első fellépésükre Kanadában került sor 1975 novemberében, a montreali Forum (jég)csarnokban, ahol közel 17 ezer ember fért el, de egyes források szerint csak félig telt, mások szerint csupán úgy 1500-an voltak rájuk kíváncsiak. Képzelhetjük, hogyan érintette ez Blackmore-t, aki bár időnként utálta, egy évvel korábban még rendszeresen több tízezres közönség előtt lépett fel. Dio szerint rosszul, Carey viszont azt mondta egy interjúban, hogy örültek és izgatottak voltak, hogy játszhatnak. A technikai nehézségek miatti dühét sem adta ki. „Sosem láttam Ricthie-t hisztizni, ez nem az ő stílusa. Az ő stílusa az volt, hogy elvonult az öltözőbe egy üveg whiskyvel, aztán egy idő után megjelent a színpadon. A játékán sosem látszott meg, hogy részeg volna, inkább úgy játszott, mint valami Paganini, mint aki eladta a lelkét az ördögnek…, vagy Johnnie Walkernek.” Pedig gond akadt bőven, legfőképp az átkozott szivárvánnyal. Philadelphiai koncertjüket háromnegyed órányi játék után félbe kellett szakítaniuk a szivárvány elektronikájának interferenciái miatt. Előfordult, hogy a szivárvány hangosabban „szólt”, mint a hangszerek. Blackmore ekkortájt cserélte le barna Stratocasterét egy vadonatúj konstrukciójú, technikailag is megváltoztatott fehér (vagy inkább csontszínű) Stratra.

    1976-ban elindult a világ körüli turné. Az első album immár ismert számai mellett rendszeresen játszották a következő lemezre szánt dalokat is. Legalább két tucat fellépésük volt abban az évben, bár ezekről legális felvétel alig maradt fenn. A legnagyobb durranás azonban ez után következett!

(Kérem, akinek tetszik, kövesse a blogot!)

Előző részek itt:   

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/16/udvozlunk_a_blog_hu-n_101630  

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/06/a_nagymama_kedvence

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/13/4_fejezet_csitt_felvetel_indul

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/20/a_klasszikusok_871

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/27/kokemenyen_6_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/04/7_fejezet_beindul_a_legkondi

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/11/8_fejezet_a_fej

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/18/9_fejezet_vagy_o_vagy_en

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/25/10_fejezet_feluton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/01/11_fejezet_egj

 https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/08/12_fejezet_eges_es_vihar

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/15/13_fejezet_valasok

 

 

11. fejezet. "Égj!"

"Valami szenzációsat akartam mutatni"

95363527_2836883626437853_6554673938318753792_n.jpg

1974 februárjában megjelent a harmadik felállás első lemeze, a „Burn”. Elolvastam néhány korabeli sajtókritikát, illetve rajongói megjegyzést, és a vélemények meglehetősen vegyesek. (Persze, nem akkortájt olvastam őket, hiszen nemhogy internet nem volt, hanem a korabeli zenei szaklapok is csak néhány kiváltságoshoz juthattak el az akkori Magyarországon.) A fogadtatással talán az a legnagyobb baj, hogy nem egy új zenekar útkeresését látják a lemezben, hanem valami Gillan-féle hangot várnak, kőkemény rockot, vagy nem is tudom, micsodát és folyton az előző nagy sikerekhez mérik. Tény, ez nem az a Deep Purple, amelyet az „In rock”-on, vagy a „Machine head”-en megismertünk és megszerettünk. Viszont az is tény, hogy a „Burn” klasszissal jobb, izgalmasabb az előző, vérszegény lemeznél.

    Kezdjük ott, hogy a címét rendszerint tévesen fordítják magyarra: nem „Égés”, hanem „Égj!”. Egy őrült nőről, valamiféle boszorkányról szól, aki puszta keze suhintásával lángba borítja a várost és azt mondta: Égj! („She said: Burn!”) Amikor először hallottam a címadó számot, valahonnan borzasztóan ismerősnek tűnt a nyitó riff, csak más tempóra emlékeztem. Aztán kiderült, hogy Blackmore Gershwin szerzeményét, a „Fascinating rhythm” címűt dolgozta át (hogy finoman fogalmazzak). Dave Thompson Purple-könyvében Glenn Millernek tulajdonítja a számot; ez részben igaz is, hiszen Miller valamikor az ötvenes években nagyszerű szvinges feldolgozást készített belőle zenekarával, ezt hallottam olyan sokszor gyerekkoromban a rádióban. Nos, ez most nem szving, hanem hard rock, sodró lendületű, ahogy a Purple-től legjobb napjaiban megszoktuk, kissé bugyuta szöveggel (ahogy szintén megszoktuk). Coverdale azt mondta egy interjúban, hogy hét szöveget írt hozzá, s a többiek ezt találták a legjobbnak. Hát, ha nem nézzük az értelmét, semmi baj vele, de ha nézzük, elgondolhatjuk, milyen lehetett a többi… Coverdale énekesként az egész lemezen kiváló, ahhoz képest, hogy kezdő, különösen az; más, persze, hogy más, mint Gillan, de miért kéne neki olyannak lenni. Hughes igazolta képességeit a basszusgitáron, de vokalistaként is. Ha másért nem, a lemez ennyivel jobb (vagy csak több) a korábbiaknál; ki tudják használni a két énekes adta lehetőségeket. Az első felállás idejében Evans mellett Simper is vokálozott, sőt még Lord előtt is láttam mikrofont, de a második felállásban Gillan egyedül maradt önmagával.

https://www.youtube.com/watch?v=cGeGNOnDkWo

    A „Might just take your life” riffjét szokatlan módon nem Ritchie, hanem Jon játssza a Hammondon. Így se rossz, ráadásul megbolondítva Paice miniatűr „aritmiás” ütéseivel. A dalt nem igazán sikerült megírni, mellette szól viszont, hogy nagyon jók a vokálok és nem ugyanabban a tempóban darálják végig a számot; a ritmusváltások határozottan feldobják. A „Lay down stay down” talán legjellegtelenebb, kár volt vele elrontani az amúgy jó lemezt; Blackmore igényesnek induló szólója enyhe unalomba fullad a végére. A „Sail away”-en egy „ismerős” hangszínű kemény gitárriff hömpölyög végig; persze, majd csak úgy két év múlva válik ismerőssé, az első Rainbow-lemez nyitószáma, a „Man on the silver mountain” meghallgatása után. Sokak kedvenc száma a lemezről – az enyém is. Ezúttal sikerült szép dallamot is írni hozzá. Lord itt használ először szintetizátort, most még csak kísérleti jelleggel. A „You fool no one”-on érezni talán a legjobban, hogy ha Blackmore keményen játszik, valahogy nem passzolnak össze Coverdale blues-os hangjával. Mindemellett nagyon jó dolgokat hoztak ki belőle (megjegyzem, engem kicsit emlékeztet a Cream „I feel free” című klasszikusára). Ez az egyik kedvencem, koncerteken is rendszeresen játszották. A „What’s goin’ on here”-en közepesen gyors bluesritmust nyomnak, Coverdale énekére többnyire Blackmore (néha Lord) felelget; nem sűrűn hallottunk ilyet a Purple-től korábban; fordítva igen. A „Mistreated” mindössze három hangból álló komor riffje sokszori ismétlése ellenére sem teszi unalmassá a számot. Coverdale talán itt nyújtja a legjobbját; ez a stílus nagyon fekszik neki. Blackmore lassú szólója a lemez egyik gyöngyszeme, alatta Lord diszkréten billent, Hughes viszont kemény, feszes, staccato ritmust nyom. A finálé felgyorsuló gitárszólója a kétszeres sebességre kapcsoló ritmussszekció alatt (fölött) egyszerűen briliáns; tényleg kár lett volna a két énekest hangosabbra keverni. Az instrumentális „A200”-on  a korai Purple-idők kedvelt boleró ritmusára Lord szintetizátorjátékát élvezhetjük. Jon ekkortájt jutott hozzá először szintetizátorhoz és szemmel láthatóan úgy örült neki, mint egy gyerek. Mentségére szóljon, hogy nem hajtja agyon a gépet, de ez az opus határozottan kakukktojás a lemezen, jobb lett volna lehagyni. Blackmore gitárszólója a végén azért mégiscsak „megmenti” a számot.

    Mint mindegyik zenésztől, Blackmore-tól is többször megkérdezték, melyik a kedvenc Purple-lemeze. Íme: „Az első a ’Machine head’, rögtön utána az ’In rock’ és a ’Burn’. A ’Fireball’-t nem szeretem. A ’Who do we think we are’-t évek óta nem is hallgattam meg.  Azt nem szerettem, ahogyan készítettük. Rengeteg törés volt akkoriban köztünk,  Gillan távozni készült. Halálosan beteg voltam már tőle, ő meg tőlem, és ebbe még a barátnők is belefolytak. Jó ideig koncertkörúton voltunk, aztán egyszer csak szóltak, hogy menjünk újból stúdióba és készítsünk új lemezt.  Azt se tudtuk, mit csináljunk.  A ’Burn’ azért sikerült ilyen jól, mert egy évünk volt rá, hogy elkészítsük.” Nálam majdnem ugyanez a sorrend, azzal a különbséggel, hogy az első kettőt felcserélném.

dzeohbqx4aega77.jpg

   Csakhamar (1973. december 9-én) sor került a harmadik felállás bemutatkozó koncertjére, méghozzá Koppenhágában, nagy sikerrel. Elképzelhetjük, min mehetett át Coverdale. Pár hónappal korábban még parányi közönség előtt játszogatott valahol a világ  végén, most több ezer ember előtt, a világ egyik vezető rockbandájának élén kellett bizonyítania. A jelek szerint sikerült. Még ott, Koppenhágában egy helyi stúdióban, a koncert másnapján akarták fölvenni a tervezett kislemez B-oldalának számát (az A-oldalra a „Might just take your life” került). Kiderült azonban, hogy Coverdale-t mind fizikailag, mind idegileg annyira igénybe vette az előző esti koncert és a velejáró izgalmak, hogy egy hang sem jött ki a torkán. A szám zenei alapja már megvolt, csupán az énekszólam hiányzott róla. Látván, hogy az énekessel nem tudnak mit kezdeni, Blackmore bement a stúdióba és följátszott egy gitárszólamot. Ez lett a „Coronarias redig”. Jelentését sokágú internetes kutakodás után sem sikerült megfejtenem, lehet, hogy nincs is neki… különféle fan oldalakon a kommentelők a mai napig találgatják. A szám így sem ment kárba. A refrén kiválóan hasznosult két évvel később az első Rainbow-lemezen, a „Catch the rainbow” című számban, Dio énekével.

plaza_hotel_copneh_hires_megszallol25539788_1225816982339715072_n.jpg

                            A koppenhágai Plaza Hotel híres vendégeinek névtáblája

     Néhány európai fellépés után eljött az idő, hogy ismét „bevegyék” Amerikát. Ekkorra reputációjuk már az egekbe szökött az óceán túlpartján. 1973-ban (a Billboardban közölt lista szerint) a „Machine Head” volt a legnagyobb példányszámban eladott lemez, platina lett a „Made in Japan”, de még a „Who do we think we are” is elérte az aranylemez státust. Olyan neveket előztek meg, mint a Rolling Stones, a Pink Floyd, vagy a Led Zeppelin. Elképzelhetjük, mit érzett például Glover, amikor a Billboard bestseller listáján a Deep Purple neve mellett ott látta Coverdale és Hughes fényképét is: „Még egyetlen koncerten sem léptek fel és már ott voltak – jegyezte meg keserűen. – Ez az én teljesítményem és eredményem volt, és Gillané, ők ezért semmit sem tettek”. És igaza volt.  Ugyanakkor megjegyzi: „Nyitott füllel meghallhattam az új lemezüket és néhány dal tetszett is róla. Különösen a ’Sail away’ és a ’Might just take your life’, ezek nagyon jók. Végül is rajongója vagyok ezeknek a fiúknak, Jonnak, Iannek, Ritchie-nek. Ritchie még mindig az eszményképem, csodálatos, hogy mit tett ezzel a zenekarral.” És Rogernek ebben is igaza volt. 

      Úgy látszik azonban, ha a Purple Amerikába ment vagy készült, a zenekar valamelyik tagja egészségileg lerobbant. Ezúttal Lordon volt a sor; január 26-án egy düsseldorfi koncerten rosszul lett, s kiderült, vakbélgyulladása van. Megoperálták, de sebe elfertőzése miatt öt hétig lábadozott. Blackmore panaszkodott is: „Amikor csak Amerikába jövünk, valaki valamivel mindig ágynak esik és haza kell térnünk. Ki nem állhattam az amerikai környezetet, állandóan hotelekben laktunk, nem jutottunk elég zöldségféléhez, de mentálisan is rossz hatással volt rám; gyengült az ellenálló képességem és minden elképzelhető betegséget elkaptam, mondjuk hepatitist, vagy hasonlót. Ha nem én, akkor valaki más…”.

    A bő hónapos amerikai turnéra egy magántulajdonban lévő, luxusmódra átalakított Boeinget béreltek, mely a Starship I. (csillaghajó) nevet viselte, rajta kiegészítésként a Deep Purple névvel (ezt használta – előttük vagy utánuk – többek között Frank Sinatra, Elton John és Bob Dylan is). Két évvel korábban még előzenekarként muzsikáltak Amerikában, most mindenütt a Purple neve villogott a plakátok legtetején, a legnagyobb betűkkel. Az egész koncertkörutat nagyon profi módon szervezték meg, semmit sem bíztak a véletlenre, és még a zenekar felszerelését is felújították.

starship_79232552_2783731304980725_4722022925102743552_o.jpg

starship_1974_ebdmswsx4aewrcj.jpg

85073798_2797340167168396_6406296948684357632_o.jpg

           Így utaztak Amerikába

     Ekkortájt álltak be szembetűnő változások Blackmore viselkedésében és magánéletében is. Glenn Hughes elmondása szerint Ritchie felesége, Babs egyre többet volt velük úton, valószínűleg azért, mert nem bízott Blackmore-ban, akit körülrajongtak a nők. Amikor nem jött velük, Blackmore akkor is elkülönült a banda többi tagjától. A repülőgépen külön kabinja volt, aztán saját limuzinja, gyakran két különböző hotelben is kivett egy-egy szobát, hogy ne kelljen a többiekkel együtt lennie. A fellépésekkor már idejében Hughes értésére adta, hogy ne jöjjön át a színpad közepén túlra, az ő oldalára. Ha mégis megpróbálta, szúrós tekintet meredt rá. „A teljes figyelmet magának akarta.”

     Az amerikai turné fellépésein a Purple ekkortájt esténként 20-40 ezer dollárt kasszírozott. A körút fénypontja egy monstre szabadtéri koncert volt Kaliforniában (becslések szerint 300-400 ezer néző jelenlétében). Ezért kereken 400 ezer dollárt kaptak, horribilis összeg akkoriban, s ezzel a Purple a világ legjobban fizetett zenekara volt. Ugyanott fellépett még az Emerson, Lake and Palmer, az Eagles és a Black Sabbath is. A koncertet az ABC TV filmre is vette, ebből készült később a „California Jam” című DVD, és 1996-ban CD változatban is megjelent.

deep-purple-california-jamming-live-1974.jpg

A szervezők felajánlották a Deep Purple-nek, hogy vagy ők zárják az estét, vagy pedig napnyugtakor kezdenek játszani. Ez utóbbit választották, így a szervezők áttették Emersonékat utolsó fellépőnek. Másnap ugyanis a Purple-nek már Arizonában kellett játszania, és az egész felszerelést időben kamionokra és repülőgépre kellett pakolni, a lehetőleg nem túl későn véget érő koncert után. Még javában világos volt, amikor már a színpadra szólították a Purple-t. Blackmore azonban megmakacsolta magát  és közölte, amíg le nem megy a nap, nem jön ki az öltözőből. A szerződésben ugyanis az állt, hogy napnyugtakor kezdenek. Erre az ELP menedzsmentje közölte, hogy ha a szerződésük szerint nem állhatnak időben színpadra, akkor egyáltalán nem lépnek fel és még a pénzt is felveszik. Blackmore azonban sem fenyegetésre, sem könyörgésre sem volt hajlandó kijönni. Bement hozzá a show producere és azt mondta, harmincig számol, és ha akkor sem hajlandó színpadra lépni, ki lesznek zárva a koncertről. Tizenötig jutott – emlékezik Blackmore – ,amikor kidobta az illetőt az öltözőjéből. Lord is kérlelte („a banda érdekében”), végül az ABC TV egyik emberének udvarias kérésére hajlandónak mutatkozott. Ekkorra viszont már csakugyan elkezdett szürkülni. A koncert elején egyébként még nem is a fellépő ruháját viselte, hanem utcai cuccban jelent meg. Ha megnézzük és meghallgatjuk a koncertet, zeneileg nem leszünk gazdagabbak. Azok után, hogy mit tettek le Japánban, ez az egész hulladék. A hangfelvételi technika meglehetősen rossz volt, maga a produkció tipikus jam, rengeteg üresjárattal, elnyújtott szólókkal. Úgy látszik, Blackmore-t sikerült jól felhúzni, mert zeneileg magasan ő hozza a legtöbbet. A „Burn” különösebb gond nélkül lement, a „Might just take your life” alatt például az az ember érzése, hogy a kissé eszelősen mozgó Hughes mintha le akarná üvölteni Coverdale-t a színpadról. Pedig kapott énekesi szerepet bőven, de ez kevés lehetett neki. Vinnyogott, sikongatott, tiszta borzalom. Talán be volt lőve, talán berúgva, ki tudja…  (Hughes később keményen drogozott, szinte roncs lett, de miután kikezelték, szép, máig tartó szólókarriert futott be.) Egy 1976-os interjúban az újságíró Blackmore-t a két énekes folytonos rivalizálásáról kérdezte: „Dave inkább blues, Glenn pedig a soul irányába ment el. Lemezen működött a dolog, koncerteken azonban nem annyira.” Jó pár év eltelte után Coverdale-et egy interjúban Hughes-hez való viszonyáról kérdezték, megemlítve, hogy amikor David a „Slip of the tongue” című lemezét készítette, elég sok pénzt fizetett Glenn-nek egy nyúlfarknyi közreműködésért. „Nem éreztem kötelességemnek, de tény, így történt. Akkor már alig volt közöttünk kapcsolat, Glenn nagyon jó abban, hogyan égesse fel a hidakat maga mögött. Nem tartja a kapcsolatot azokkal, akik szeretik őt, pedig hihetetlenül nagy tehetség…,de gyakran magára marad. Örülök, hogy tudtam neki segíteni, amikor rossz passzban volt. Most jó újból egészségesnek látni, olyan jól néz ki, de amikor akkortájt bejött a stúdióba, alig ismertem rá.”

california_300_ezer_nezo_90548463_204167050851059_4532528736074989568_n.jpg

            A California Jam

cal_jam_101179880_2955599554517161_5644638361923616768_o.jpg

           Itt még minden rendben

    A „Mistreated”-en Blackmore minden oldalát megmutatta (szó szerint is; egy kamera hátulról is folyamatosan vette): a lágyat, szelídet, vadat, lazát. Alig hallhatóan még a „Greensleeves”-t is elpöcögtette (ez nem a későbbi Rainbow-szám, hanem a sok különféle feldolgozást megért VIII. Henrik-féle). Jött a „Smoke…” (Blackmore két különböző hangnemben is elkezdte, mire belecsapott az igaziba), aztán az újbóli gitárbravúrokkal teli „You fool no one”, Paice dobszólójával átúszva a „The mule”-ba, majd a véget érni nem akaró „Space truckin’”. Amúgy is utálom ezt a számot, de ez a változat végleg betette nálam a kaput. Lord elkövette azt a hibát, hogy nem bírván magával, a szokásos Hammond-szólókból kilépve átugrott a neki még újdonságnak számító szintetizátorra. Amit e pár percben művelt, annak semmi köze nem volt a zenéhez. Mint egy tornász bűvészkedik a hangszerek tetején (!), terpeszt, spárgázik és totálisan idióta hangokat hoz ki a gépből.

    Egy ilyen monstre koncert nem lett volna teljes némi pirotechnika is gitárgyilkolás nélkül. A vége felé, amikor a "Space truckin"-.t játszották, hatalmas robbanás rázta meg a színpadot, lángcsóvák csaptak föl. Egy interjúban megkérdezték Blackmore-t piromániás „hajlamáról”: „Nem az én eredeti ötletem, legelőször, azt hiszem, még Eddie Philips csinálta a Creation nevű bandával a 60-as években, de égetett azután Pete Townshend és Jimi Hendrix is. A California Jamen valami szenzációsat akartam mutatni a közönségnek. A zenészek korábban a gitárjukat gyújtották föl, én meg úgy gondoltam, felgyújtjuk az erősítőt. Megbeszéltem a roadommal, hogy benzinnel lelocsolja az egyik erősítőt és ha jelt adok, meggyújtja. Csak kicsit túl sok benzint öntött rá. Időlegesen megsüketültünk, Paice szemüvege eltörött, és persze az egész színpad lángra kapott.” A felvételen az is látszik, ahogy Blackmore, szinte tánclépésben, valósággal kiugrik a színpad közepére. Nos, aligha ugrott, szemmel láthatóan a robbanás lökte odébb jó néhány méterrel.

cal_jam_gettyimages-155941644-2048x2048.jpg

 Figyelj, ha szólok, gyújtsd fel

89656399_10218709377219750_5560362380497518592_n.jpg

         Blackmore a lángok között

    Következett a gitártörés. Az első hangszer, alighanem túl korán, még egészben esett le a színpadról a közelben álló nézők nagy örömére, a másodikat miszlikbe törte, a harmadikat, mellyel befejezte a koncertet, alaposan megtaposta, közben ami csak a keze ügyébe esett és elbírta – hangládák, erősítők – ,hajigálta le a színpadról. Egy 1971-es interjúban is beszélt színpadi garázdálkodásairól: „Elég őrültek voltunk. Sok helyen játszottunk, ahol összetörtük a berendezést, sok számlát kaptunk, de nagyon kevés visszahívást. Ha megkérdezik, miért töröm a gitárokat, azt felelem, mert törni akarom őket. Izgalomba hozza a közönséget, és amikor hazamennek, erről beszélnek. Igyekszem nem túl gyakran csinálni, mert nem igazán eredeti, Townshend és Hendrix is csinálta…” „…Ha minden este török gitárt, akkor kiszámítható leszek. A színpadon szeretek izgalomba jönni…, de azt hiszem, egy szörnyeteg képét alkottam meg magamról és az emberek azért jönnek, hogy lássák a szörnyeteget, amint töri-zúzza a gitárját. Vannak esték, amikor nem török gitárt, csak játszom. Megpróbálom kitalálni, hogy az aznapi közönség mit akar hallani és látni…”.  Egy későbbi interjúban megkérdezték, hány gitárt tört össze pályafutása során. „Húsznál többet, nyolcvannál kevesebbet” – válaszolta.

81262239_1036549660055261_6493236213560901632_o.jpg

81545669_159189095491625_7653321315595583488_n.jpg

98114788_158810085642912_6012218104250105856_n.jpg

bsaxjgan2uthqjnxrtf4aj-970-80.jpg

                  Ritchie elszabadult

https://www.youtube.com/watch?v=GAUJoZvj0qE

    A döbbenetes finálé előtt azonban még történt valami. A felvételen egyszer csak az látszik, hogy Blackmore a tőle jobbra dolgozó operatőr felé lép és háromszor vagy négyszer a kamerához vágja a gitárt.

kamera_1.jpg

kamera_2.jpg

               Adj neki...

Többen talán azt gondolták, ez is a show része, ám Blackmore utóbb több interjúban is elmesélte az esetet. Elmondta, igazából arra a kiszámolós pasasra volt dühös, aki az öltözőben ultimátumot adott neki, de a kamerán vezette le a mérgét: „Valahogy nem szeretem a kamerákat a színpadon. Ha az emberek kifizettek egy csomó pénzt, akkor a zenekart lássák, ne pedig a kameramanok tarkóját. Ezt előre megmondtuk nekik, de az egyik fickó nem hallgatott rá.  Állandóan felém jött.  Egy idő után  kiakadtak az idegeim és a gitárt odavágtam a kamera lencséjéhez. A show után keresett a rendőrség, beugrottam egy helikopterbe…”, amit egyébként Coletta állított készenlétbe. Blackmore-t azonnal a csapat szálláshelyére vitték, onnan pedig limuzinon menekítették ki Ontario megyéből (nem tévesztendő össze a kanadai Ontarióval). Milyen szerencse, hogy Amerikában ilyen különös törvények uralkodnak: más állam, más megye, más törvények stb. Az eset után mindenki perelni akart, de a Purple végül megúszta egy 5000 dolláros büntetéssel az összetört kamera miatt. Volt miből kifizetni… Eleinte az Emerson, Lake and Palmer is kártérítési igényt fontolgatott, de végül elálltak tőle, mert Blackmore produkciója úgy feldobta a közönséget, hogy ők is frenetikus sikert arattak. Coletta viszont úgy döntött, soha az életben többé nem megy koncertre a Deep Purple-lel.

john_coletta_gettyimages-86109975-2048x2048.jpg

                      Blackmore és Coletta

 

Előző részek itt:     

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/06/a_nagymama_kedvence

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/13/4_fejezet_csitt_felvetel_indul

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/20/a_klasszikusok_871

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/27/kokemenyen_6_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/04/7_fejezet_beindul_a_legkondi

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/11/8_fejezet_a_fej

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/18/9_fejezet_vagy_o_vagy_en

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/25/10_fejezet_feluton

süti beállítások módosítása