Pár éve még nem lehetett úgy beszélgetni nem Milan szurkolókkal a csapatról, hogy ne kerüljön szóba valamilyen öregségre utaló poén. Tény, a csapat átlagéletkora folyamatosan csökkent, ahogyan a szenátorok elkezdtek visszavonulni, igazán megfiatalítani mégsem sikerült a keretet. Seedorfék neve annyira összefonódott a Milannal, hogy még a távozásukat, visszavonulásukat követően is gyakran hallottam efféle élcelődést a csapatról, ezen valószínűleg a beharangozott, de végül elmaradt fiatal Milan projekt sem segített. Azóta sok idő telt el, és a Milan szépen, lassan a Serie A legfiatalabb csapata lett.
Emlékszem, amikor a 13-14 éves énem még lelkesen lapozgatta a Képes Sport nevű magazint. Mai fejjel már nem tartom különösebben színvonalasnak a lapot, de akkoriban még kellően informatív és szórakoztató volt ahhoz, hogy felkeltse érdeklődésem. A magazin varázslatát a sztárokkal - és nem ritkán Milan klasszisokkal - kiegészített poszterek sem gyengítették természetesen. :) A szép emlékek mellett (mert vannak kétségtelenül) akadt olyan is, amire egészen más ok miatt emlékszem. 2008-at írtunk, a címvédő Milan épp az Arsenal elleni Bajnokok Ligája mérkőzésre készült. Wenger csapata már akkor is főleg a fiatalokra épített, szemben a Milannal, ami épp azzal küzdött, hogy az idősödő játékosok egyre nagyobb problémát jelentenek a játék sebességére nézve. (Azt csak zárójelben merem megjegyezni, hogy az ő "lelassult" játékuk is fényévekkel gyorsabb volt annál, amire a mai keret képes). Természetesen akkor is fellapoztam a Képes Sport akkori számát, ahol a Bajnokok Ligája aktuális játéknapjával kapcsolatban számos érdekesség jelent meg. Egyből a Milan meccsét kerestem, nem is kellett sok és megtaláltam az aprócska rubrikát. "Csikók kontra tolókocsisok" - hirdette a cím.
A mai Milannal kapcsolatban már sokkal keményebb jelzőt sem éreznék bántónak, de akkor még ez az - egyébként összességében ártatlan jelző - is megérintett. A mai napig fel tudom idézni mekkora klasszisok játszottak abban a csapatban - ki nem? :) - és annak ismeretében, hogy ezek a játékosok pár hónappal korábban még a BL-serleget emelhették a magasba - tiszteletlennek tartottam, még akkor is, ha érezhető volt, hogy ez a csapat már nem az a csapat, amelyik bármilyen ellenfél ellen esélyesként lépett pályára. A történet folytatása már ismert: az Arsenal a "csikók" jelképének, Cesc Fabregasnak köszönhetően a második meccs hajrájában - érzésem szerint Kalac jelentős közreműködésének köszönhetően - megszerezte a vezetést a meccsen, és később Adebayor is betalált. Szimbolikus pillanat volt: a feltörekvő, tapasztalatlan csapattal szemben nem tudott úgy dominálni a Milan, ahogy egy évvel korábban tette volna - tegyük hozzá, Kaká akkor már a sérülései miatt nem volt csúcsformában. A "tolókocsisok" brigádja legyőzetett.
Azóta eltelt nyolc év, átéltünk számos kísérletet a csapat átalakítására. Erről már annyit írtunk, hogy maximum nagyon röviden futnék végig rajta. Először volt egy hullám, amikor úgy tűnt sztárokkal erősít a csapat, majd rajtuk túladva a fiatal játékosok felé fordult a vezetőség. A végeredmény az lett, hogy a Milan nem lett igazán fiatal, de cserébe olykor vállalhatatlan játékosokkal töltötték fel a keretet. 2016-ra sikerült eljutni odáig, hogy a Rossoneri a Serie A legfiatalabb csapata lett. Ebben a folyamatban vastagon benne van Montella (és Mihajlovic), mivel az olasz edző (is) bátran nyúl a fiatal játékosokhoz. Értelemszerűen vannak olyanok, akiknek a helye megkérdőjelezhetetlen (Donnarummát és Romagnolit épeszű ember nem hagyná ki ebből a csapatból), de megőrizte a helyét Niang, bekerült Suso, egyre több lehetőséget kap Calabria és a jelek szerint Locatelli is megnyerte a versenyt Sosával szemben - akit ugyebár a török bajnokság "legjobb" játékosaként sikerült megszerezni. Bár őszintén szólva, nem hiszem, hogy létezik olyan univerzum, ahol ez tényleg komoly elismerés lenne, azért a 18 éves Locatellinek nem kis fegyvertény.
Mi is megosztottuk Facebook-oldalunkon azt a Gazettta infografikát, amin jelezték, mennyi pénzt költött a Milan erre a jelentősen megfiatalodott kezdőre (jelen esetben a Chievo ellenire). Nem meglepetés, hogy nem sokat, összesen 45 millió eurót, ennek többségét ráadásul Romagnoli vitte el (25 millió), így a többi játékosra osztható el a maradék 20 millió. Összesen négy saját nevelésű futballista került a kezdőbe, plusz Suso személyében egy olyan, aki ingyen érkezett a Liverpooltól. Legyünk azért őszinték: csúsztatás lenne azt állítani, hogy a mai Milanra 45 milliót költöttek, már csak azért is, mert például Bacca hiányzik ebből a kezdőből, aki ha épp nem utazza át a fél világot, akkor megkérdőjelezhetetlenül a csapat kezdő csatára. Akárhogy is, gyakorlatilag fél Pogbából sikerült összerakni egy "nem túl vészes" csapatot. Ezzel kapcsolatban merült fel bennünk az a kérdés (gondolatébresztés szintjén), hogy vajon, akkor Galliani tulajdonképpen jó munkát végzett? A kérdést két oldalról közelíteném meg: 1. a csapat kora 2. a csapat ár-érték aránya.
A kor
A Milan megfiatalítása hosszútávon elkerülhetetlen folyamat volt. A szenátorokban 2008 környékén ugyan akadt még pár jó év - ezt Pirlót leszámítva gyakorlatilag ki is maxoltuk - a nagy korszaknak már lehetett látni a végét. és valóban: 5-6 évvel később az akkori sztárok jelentős része visszavonult, többségük edzői karrierbe kezdett (egy részük a Milan kispadját is kipróbálta), gyakorlatilag csak Pirlo focizik még profiként, ő sem túlzottan magas szinten. A szenátorok végül 2012 környékén mondtak végleg búcsút a San Sirónak, ekkor adták át a terepet az utókornak. Csakhogy az a szó szoros értelmében nem volt, néhány ügyesebb játékost leszámítva (különösen El Shaarawyt és De Scigliót lehetne kiemelni) jóformán csak üresség maradt a helyükön. Erre a helyzetre nem sikerült igazán felkészülni, ezért dobta be Berlusconi a"fiatal Milan" projekt nevű ötletet. Ebből lett végül az, hogy a nagy fiatalítás közepette olyan játékosok is befutottak, mint Essien. Hamar kiderült, hogy tartalom nélkül mit sem érnek a szavak, így kerültek a csapathoz megfizethető, de rémesen középszerű játékosok. A pénztelenség egyik következménye volt az is, hogy az utánpótlásban szereplő játékosok is nagyobb teret kaptak. Várható döntés született, mivel a Milan utánpótlásáról az évek során számos futballista került ki, aki végül nem fért be a Milanba. Ha világklasszisokkal nem is tudtak versenyezni, Kevin Constant vagy épp Christian Zaccardo kiszorítása már volt nem megoldhatatlan feladat. És ha vannak olyan saját nevelésű játékosok, akik képesek hasonló szintet nyújtani, mint a már bizonyítottan középszerű futballisták, akkor miért fizessünk feleslegesen? Egyelőre nem is lehet azt állítani, hogy a Milan ennél tovább jutott volna: a saját neveléseinkre általában nem jellemző a kiemelkedő teljesítmény, noha például DS-ben még ma is sokan bíznak - köztük jelen sorok írója is.
Az tehát, hogy milyen az életkora a csapatnak, véleményem szerint inkább köszönhető a körülményeknek, mint egy tudatosan eltervezett koncepciónak, ami így utólag visszanézve, valószínűleg nem is létezett soha.
Ár-érték
Körülbelül hatvan millió euróból - reálisan - manapság közepesnél erősebb csapatot nem lehet felépíteni. Vannak természetesen kivételek, ilyen a pár évvel ezelőtti BL-döntős Dortmund (akik nem mellesleg idén is valami eszméletlenül jól igazoltak), azonban a németek éveken át építgették a csapatot, megvolt a koncepció és végül egy zseniális edzővel kihozták a helyzetből a maximumot. A folyamatban nagy szerepet játszott, hogy sikerült az edző víziója mentén igazolni olyan kreatív játékosokat, akikkel tökéletessé vált a gépezet. A kulcsa az volt a sikernek, hogy gyakorlatilag minden posztra sikerült fillérekért olyan játékosokat igazolni, akikből Klopp 1-2-3 éven belül Bundesliga szintű (sztár)játékost tudott faragni - tegyük azért hozzá, hogy sokukból a rendszer csinált nagy játékost. Gyakorlatban tehát szinte minden arannyá vált a kezükben, a játékosok "valós" értékének töredékéért sikerült játékosokat megszerezni.
A Milannál a low-budget igazolások stimmelnek, de a minőség tekintetében nagyobb a szakadék. Bár azt gondolom, hogy Galliani is jobb keretet rakott össze, mint amit a durván hatvan millió sugall, a keret éppen csak megelőzi a Serie A középmezőnyét. Az eredmények (mert mindent azért az edzőre sem lehet fogni) is ezt igazolják, a Milan 2012 óta még csak nem is járt dobogó közelében, ha a bajnokság egyharmada lement. Egy fiatalítási projekt akkor lehet igazán sikeres, ha a megszerzett játékosokban jelentős potenciál rejlik, érdemes innen is megközelíteni a témát. Főként a fenti kezdőre építkezve (lesz azért némi eltérés) hat kategóriába soroltam a játékosokat. Kiemelkedő tehetség, akiből belátható időn belül klasszis, netán világklasszis lehet; tehetség, akiben benne van, hogy klasszis legyen, de már több a rizikós tényező; hosszútávú projekt, akiknél a tehetség vitathatatlan, de rettentően nyers játékkal rendelkeznek; átlagos tehetség, akiben kevésbé van benne, hogy kiemelkedő játékos lehet; érett játékos, aki már eleve sok éves Serie A rutinnal érkezett; és végül a klasszis, amit azt hiszem nem kell különösebben magyarázni, mert ők a klasszisok.
- kiemelkedő tehetségek: Donnarumma, Romagnoli
- tehetségek: DS, Calabria
- hosszútávú projekt: Niang, Locatelli
- átlagos tehetség: Suso
- érett játékos: Kucka, Bonaventura, Paletta (ár-érték arányban kiváló fogások)
- klasszis: Bacca, ABATE*
A lista nyilván szubjektív - ezennel is bátorítok mindenkit, hogy kössön bele, akár az osztályozásba, akár a kategóriákba. Személyes vélemény, de jelenleg két játékosunkban látom azt, hogy biztosan meghatározó futballista válhat belőle. Nyilván Donnarumma tehetségét lehetetlen nem észrevenni, aki 17 évesen ott van a Serie A három legjobb kapusa között, olyan nevek mellett, mint Handanovic és Buffon, elég valószínű, hogy korosztályában is kiemelkedő tehetség. Romagnoli már megosztóbb a szerkesztőségen belül, nálam egyelőre töretlen a bizalom benne. Igazi modern védő, jó sebességgel és kellő játékintelligenciával (nemcsak védekezésben!).
De Sciglio pár éve még egy kategóriával feljebb került volna (kísértetiesen hasonló lenne a szöveg, mint Donnánál), csakhogy az ő története azóta kevésbé sikeres. Néha felvillan benne a tehetség szikrája, máskor meg egészen szörnyű megmozdulásokra képes. Ha ennyire inkonzisztens marad, akkor soha nem lesz belőle klasszis futballista, de nem is reménytelen az ügy. Calabriát a magam részéről tehetségesnek tartom, de neki is elég nyers a játéka - a tapasztalat például hihetetlenül hiányzik a játékából - ez a játékpercekkel orvosolható probléma.
A többit nem is részletezném különösebben, Niang nyilván a mozgáskoordinációja és a döntéshozatalai miatt lett hosszútávú projekt (itt megint homokba kell dugni a fejünket, hogy ne vegyük észre a fejlődését), Locatellinek pedig gyakorlatilag nincs olyan képessége, ami ne szorulna jelentős fejlesztésre, hogy Serie A-szint legyen.
A lényeg, és azért készült ez a felsorolás, hogy lássuk, azért mert megfiatalodott a Milan, még nem szükségszerűen lett jobb. Igazi top tehetségekből nem áll jól a klub, a játékosok többségének speciális közeg kell a fejlődésre. Nagy kérdés, hogy ez a közeg Montella megérkezésével megvalósult-e. Erre nyilván most még nem adhatunk választ - bármennyire is jól sikerült az első nyolc meccs, a szezon nagy része még hátravan - és remélhetőleg küszöbön áll a tulajdonosváltás, velük pedig sok-sok millió euró jut az átigazolási piacra. Ez a folyamat akár pozitívan is hathat a játékosok fejlődésére, szintlépésére, mert ha a csapatnál szeretnének maradni, az eddiginél lényegesen többet kell nyújtani. Eljött az idő, hogy szintet lépjenek.
*A cikket a legexkluzívabb Abate fan club szponzorálta.
