Figyelem! Ez a bejegyzés egy 2015-ben tett utazásról szól. Azóta nagyon sokat romlott a helyzet Venezuelában: jelenleg senkinek nem ajánlom, hogy hátizsákos turistaként, egyedül, helyismeret nélkül oda utazzon.
A történet első részét itt olvashatod!
Csónaktúrára indultunk az Apure folyó egyik mellékágán. A parton vízidisznók és kajmánok heverésztek, de már annyit láttunk belőlük az előző napokban, hogy nem is nagyon törődtünk velük. Lassítás nélkül szeltük a habokat egészen addig, amíg Pedro hirtelen le nem állította a motort. - Nézzétek! - mutatott a tőlünk húszméternyire fodrozódó víztükörre. Felbukkant egy szürke, aztán egy rózsaszín uszony.
- Delfinek! - tört ki mindenkiből a felismerés.
Lassan közelítettünk feléjük. Néhány méterre lehettünk tőlük, de a folyami delfinek lemerültek a víz alá. Pedro ekkor gázt adott. Ennyi lett volna? - gondoltam csalódottan. Ám egyszer csak megjelentek újra a szürkés és rózsaszínes hátak és uszonyok, sőt egy-egy pillanatra a palackorrok alól vigyorgó delfinszájakat is megpillanthattuk. Versenyt úsztak velük Dél-Amerika legkülönösebb folyami emlősei!
Vagy legalábbis akkor még úgy tűnt, hogy a rózsaszín delfinek a legkülönösebbek. Pár perccel később viszont feltűnt egy újabb állat. Pedro kifejezetten izgatott lett, és nagy kanyarban megfordult. - Ezt még én sem látom túl gyakran! - suttogta, miután leállította a motort. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy szem elől tévesztettük, aztán egyszer csak felbukkant valami, ami leginkább egy korhadt fadarabra emlékeztetett.
Annak ellenére, hogy a vízben hemzsegtek a piranhák és a kajmánok, Pedro minden teketóriázás nélkül beugrott. Az állat próbált elmenekülni, de már nem tudott: vezetőnk gyakorlott mozdulattal megragadta két oldalról a páncélját, és gyors lábtempókkal a csónakhoz úszott.
- Matamata! - mondta büszkén Pedro. Értetlenül néztünk. Az állat kiengedte a lábait a páncélból, és ekkor már látszott, hogy egy teknőssel van dolgunk, de a fejét még mindig nem láttam. Aztán észrevettem a szemeit azon a különös nyúlványon, amiről eddig azt hittem, hogy a nagy, lapos, rojtos farka. - Te jó ég! - mondtam. - Ott a feje!
A cafrangos teknősnek is nevezett matamata olyan volt, mint egy élő kövület. A feje annyira lapított és annyira szívbemarkolóan ronda volt, hogy nem csoda, hogy nem ismertem fel. Az iszapot túró, évmilliók óta változatlan külsejű állatot nagyon ritkán lehet a vízfelszín közelében látni, így valóban nagy szerencsénk volt, hogy Pedro észrevette és nyakon csípte. Szegény matamata viszont olyan riadt kapálózásba kezdett, hogy egy perc után kénytelenek voltunk visszaengedni a folyóba. Azonnal eltűnt a zavaros víz mélyén.
Visszatértünk a ranchra. Délutánra, az eddigi izgalmak levezetéseképpen lovas túrára mentünk, hogy óriási termeszvárakat nézzünk. A nyílt, füves pusztán két méteres magasságot is elérik az aprócska termeszek által épített, kőkeményre száradt sártornyok. Tetejükön madarak ücsörögtek, de meglékelni a várat ők sem tudták: erre csak a sörényes hangyászok képesek. Ahhoz viszont, hogy ezeket a furcsa állatokat megláthassuk, alkonyat után kellett visszatérnünk.
A koromsötét estében már nem lovon, hanem a dzsipben ülve tértünk vissza a termeszvárakhoz. Pedro lekapcsolta a lámpákat. Kiszálltunk a terepjáróból és felültünk a tetejére. Fölöttünk, az elmondhatatlanul tágas égen olyan tisztán látszott a telihold, hogy még az egyszerű kis fényképezőgépemmel is olyan képet készítettem róla, amin tucatnyi krátere látszik. Lassan megszokta a szemünk a sötétet, egyre jobban láttunk a holdfényben. Már önmagában ez az élmény, a derengő ezüstfényben úszó pusztaság megérte volna az éjszakai kirándulást. Ám egyszer csak Pedro felkapcsolta a lámpákat: tőlünk huszonöt-harminc méterre egy hosszú orrú, lompos farkú állat nézett velünk farkasszemet. Egy sörényes hangyász!
A hangyász hirtelen futásnak eredt, mi pedig leugrottunk a dzsip tetejéről, és utána iramodtunk. Ahogy önfeledten rohantunk a reflektorfényben ügető, komondor méretű állat után, hirtelen eszembe jutott: talán ez a legkevésbé felelősségteljes dolog, amit valaha csináltam az életemben. A töksötét venezuelai pusztán, ahol minden irányban kajmánok, anakondák, meg a jó ég tudja, milyen szörnyek laknak, termeszvárak között szlalomozva üldözök egy halálra rémült, megtermett hangyászt. Végül is mi bajom eshetne, nem?
De ekkor, a Llanoson töltött harmadik napon ez már nem tartott vissza semmitől. Csak futottam a sötétben, Isten végtelen állatkertjében, olyan önfeledten, mint még talán sosem. És miután a hangyász végleg eliszkolt, megálltam, és felnéztem a teliholdra.
Aztán kitört belőlem a nevetés.
Érdekel Dél-Amerika? Az Európa Könyvkiadónál megjelent, Hátizsákkal Brazíliában című könyvemből számos hasznos dolgot tudhatsz meg a kontinens legnagyobb országáról, például hogy hogyan érdemes szállást keresni, mik a biztonsági alapszabályok, és úgy általában mire számítson az ember, ha vékony pénztárcával utazgat a világnak ezen a részén. Meg még sok minden mást is...