Volt egyszer egy beatkorszak

A fogyasztás és a vágy tárgyai a táncdalban és a pol-beatben

Szécsi Pál: Micsoda igények! – Tóth József: Nem te vagy a fej!

2017. szeptember 19. - beatkorSzaki

szecsi_pal.jpeg

Pár évvel ezelőtt e sorok írója előadást tartott arról, hogy a fogyasztás és a vágyakba fojtott, elképzelt Nyugat hogyan jelent meg a magyarországi populáris kultúrában, 1960 és 1980 között. Az egyik zenei illusztráció Szécsi Pál Micsoda igények! című dala volt. A közönség egy része halkan magában énekelte a dalt, mások élvezték az andalító muzsikát, s valahogy az az érzésem támadt, hogy a szöveg mondandója elsikkadt; ennek oka éppúgy lehetett Szécsi Pál bódító előadásmódja és énekesi maszkja, mint a könnyen fogyasztható zene.

Az előadás középpontjában az a kérdés állt, hogy a Vasfüggöny mögötti társadalom, melynek többsége nemhogy Nyugaton, de még Magyarországon kívül sem igen járt, miért vágyódott olyan intenzíven egy olyan világra, melyről szinte semmit sem tudott. Nem arról van szó, amit sokszor nosztalgiának hívunk, hisz az ilyen típusú szentimentális visszatekintés átszínezi a múltat; itt olyasmi után vágyódik a magyar társadalom jelentős része, amelyben soha nem volt része. New Yorkot, Párizst, Münchent, Zürichet vagy Innsbruckot ugyan „ismerhette”, de ez az ismeretanyag többnyire valamiféle medializált tudás volt: valaki járt ott s mesélt pl. Párizs hangulatáról, Svájc „bámulatos gazdagságáról” vagy a televízióban látott egy akkori sorozatot, melynek képei némi betekintést nyújtottak abba, hogy milyenek is a „nyugati városok”.

„Nyugati városok” persze nincsenek, hisz történeti, urbanisztikai, építészeti stb. szempontból óriási különbségek vannak, nemcsak országonként, de régiónként is; legfeljebb akkor vannak, ha a társadalmi képzelet válogatott képek, részinformációkra épülő beszámolók alapján konstruál egy elképzelt verziót. Ezen a vágyódáson és imagináción alapuló társadalmi képzelet egyik formája az occidentalizmus, mely a Nyugatot mindig valami jobbnak, gazdagabbnak, műveltebbnek, civilizáltabbnak, szabadabbnak képzeli el. Ami az 1960–1970-es évek Magyarországán ebből a legtöbbet nyomott a latban, az az utazáson túl az egyes vágyott fogyasztási cikkek birtoklása volt. Egy itthon nem kapható parfüm, farmer, sportcipő, technikai cikk ugyanis szemioforként, társadalmi jelzéstöbbletként azt kommunikálta a tulajdonos környezetének, hogy az illető „járt Nyugaton”. Ez utóbbi szimbolikus mozzanat, ahogy a szociológia mondaná, státuszképző volt.

Lássuk tehát, hogy miről is szól a Szécsi-dal, melynek szövegírója Kalmár Tibor volt. Az érdekesség kedvéért melléhelyezek egy ún. pol-beat dalt, melyet 1968-ban a Halló fiúk, halló lányok című műsorban mutatott be Tóth József.

Kalmár Tibor: Micsoda igények!

Svájci az órád, kölni a kölnid,
bécsi a stólád, angol a pulcsid
Ó-ó-ó-ó, micsoda igények!
Ó-ó-ó-ó, ez nem igaz!

Ronson a gyújtód, tűzköved német,
Dior a rúzsod, Arden a krémed,
Ó-ó-ó-ó, micsoda igények!
Ó-ó-ó-ó, ez nem igaz!

Kiskorodba' tán kergetett mamád az asztal körül,
hogy ha gyermekén nem volt drága cucc, alul-fölül?

Tóth József: Nem te vagy a fej!

Mert kocsid van és sok jó ruhád,
sok pénzt költött rád a papád,
már azt hiszed, hogy te vagy fej!
(…)
Mert nyaraid Nyugaton telnek
és barátja vagy sok félistennek
Már azt hiszed, hogy te vagy a fej! 

A fej nem te vagy, ezt vésd eszedbe,
hanem a papád, ki megszerezte
a kocsit, lakást, pénzt, utazást,
kandallót és jó nyaralást.
Nem vagy menő, ne feledd el,
nem te vagy, a papád a fej.

 

A szövegvilágon túl a két dalt természetesen nem érdemes összehasonlítani: Szécsi Pál kora egyik legkedveltebb előadója volt, hangja, megjelenése, élettörténete és az általa énekelt fülbemászó kompozíciók szavatolták sikerét. A saját szerzeményét előadó Tóth József pedig a – korábbi posztokban már részletesebben tárgyalt – magyar pol-beat egyik képviselője volt, aki a Kommunista Ifjúsági Szövetség által erősen patronált irányzat egyik – tudtommal ismertté nem vált – előadója volt. Persze tudjuk, hogy Máté Péter és Berki Tamás is a pol-beatből indult, de – talán nem túlzás azt mondani, hogy – karrierjük legemlékezetesebb dalait nem az ekkor keletkezett dalok jelentették. Ismétlem, nem célom tehát a két dal komplex összehasonlítása, inkább az érdekel, hogyan működik a társadalomkritika a populáris műfajban.

Nem nagyon lehet arról vitázni, hogy tartalmilag mindkét dal nagyjából ugyanazt a társadalmi jelenséget ostorozza, mégpedig a külföldi fogyasztási javak, a márkák hajhászását, ezen keresztül pedig a fogyasztói életszemléletet tűzi tolla hegyére mindkét szövegíró. Ez a kritikai attitűd a hatvanas–hetvenes években korántsem idegen a popzenétől, ám a szovjet érdekszférába szorult Magyarországon nyilvánvalóan más az akusztikája egy ilyen állításnak, mint az Egyesült Államokban. Mind Kalmár, mind Tóth tehát abból a hipotézisből indul ki, hogy az anyagi világ felhalmozható javai önmagukban értéktelenek, súlyukat, jelentésüket csakis a fogyasztás szimbolikus dimenzióiban érik el. Azért jó „Nyugaton nyaralni” vagy „svájci órával járni-kelni”, mert mindkettő afféle társadalmi szemioforként működik: elárulja az illetőről, hogy a vágyott fogyasztási javakból mennyit birtokol, ezzel pedig keresztül különbséget tesz ember és ember között. A két dal, ha a végletekig leegyszerűsítjük, a vagyoni differenciálódás kártékony voltáról szól.

Egyik dal a hatalmas népszerűségnek örvendő Szécsi Pálé, a másik a teljes ismeretlenségben maradó Tóth Józsefé volt. Úgy vélem, a két dal között nemcsak abban áll a különbség, hogy Szécsi befutott, bársonyos hangú énekes volt, míg Tóth karcosabb előadásmódja kevesebb sikert szavatolt neki; ez nem minőségi, hanem művészetszociológiai különbség. Inkább abban, hogy a zsánert tekintve Szécsi dalai az 1960-as évek elején konstruált táncdal kategóriájába illeszthetőek. A táncdal mint olyan, egyszerre volt táncolásra tökéletesen alkalmatlan, s egyszerre illeszkedett a könnyű szórakoztatást ígérő, az emberi viszonyokat és az érzelmeket sablonosan, közhelyesen, szentimentálisan ábrázoló, a társadalmi problémákra jottányit sem utaló olyan korábbi zsánerekhez, mint mondjuk az olcsó esztrád. Ám a Magyar Televízióban kiemelt helyet jelentő táncdalfesztiválok révén ez a hatalom számára éppen kellemesen apolitikus és antipolitikus műfajt voltaképpen kiemelték saját művészetszociológiai közegéből, s hivatalos midcult műfajjá tették. A midcult elvben olyan kulturális produkció, mely merít a magaskultúra stiláris eszköztárából, de a sematikus ábrázolásmód miatt könnyen fogyasztható alkotásokat hoz létre. E kettős hatásban rejlik voltaképpeni hatékonysága, amennyiben széles tömegekben a műveltség és az emelkedettség érzését kelti (szemben mondjuk a giccs harsányságával). Úgy vélem, hogy a midcult műfajként értett táncdal a kádári Magyarországon tökéletesen alkalmas volt arra, hogy az 1956 után depolitizált tömeget szórakoztassa.

Ezzel szemben áll a pol-beat már – korábbi posztokban is – tárgyalt esete: egyszerre volt támogatott, hisz a vietnami háború kritikája kedves volt a kultúrapolitika számára, s – legalábbis a Gerilla esetében – tiltott, hisz a mozgalomhoz kapcsolódó Vietnam-bizottságok önállóan gondolkodtak és az utcára vitték a politikát. Lássuk be, 1956 tudatában ennél kevesebb dolog idegesíthette jobban az ifjúsági mozgalmakra állított belügyeseket. A pol-beat „halálát”, nevezetesen azt, hogy gyorsan érdektelenné vált persze több okra vissza lehet vezetni, de az egyik bizonyosan az volt, hogy a direkt politizálással és társadalomkritikával az előadók egyszerűen felsértették az 1960-as évek elején rögzített esztrádszerű midcult kánont. Ennek fényében, úgy vélem, előadó-művészetének és turbulens magánéletének ismeretében Szécsi Pálról senki nem feltételezte, hogy egy dalában a fogyasztás vágyát és a naiv Nyugat-imádatot fogja ostorozni, hisz a dalszövegei többsége szentimentális klisékből álltak, igazán nem nagyon lehetett arra számítani, hogy ez alkalommal, nevezetesen a Micsoda igények! című dalban mondani is akar valamit.

Fotó: Zeneszöveg.

Szerző: K. Horváth Zsolt

Források:

György Péter: Elfelejtett komolyak, közhelyes modernek. Az ötvenes évek újraértékelése, a hatvanas évek kritikája, in Populáris zene és államhatalom. Tizenöt tanulmány, Ignácz Ádám (szerk.), Budapest, Rózsavölgyi, 2017, 17-26.
Hankiss Elemér: „Sorrentói narancsfák közt”. Szempontok a magyar slágerszövegek vizsgálatához, in A népdaltól az absztrakt drámáig, Budapest, Magvető, 1969, 193-254.
Kappanyos András: Az ellenkultúra domesztikálása: Táncdalfesztivál, 1966–1968, in Populáris zene és államhatalom. Tizenöt tanulmány, Ignácz Ádám (szerk.), Budapest, Rózsavölgyi, 2017, 54-71.

A blog az NKA Cseh Tamás Program Magyar Könnyűzenei Örökséget Támogató Alprogramjának támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr8712868406

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása