Húha, immár a 11. hetét tapostuk a Nagy Ausztrál Körútnak, hogy repül az idő... Ezen a héten folytattuk kalandjainkat az ország talán legvadregényesebb régiójában, az északnyugati Kimberley-ben. Sikeresen bejutottunk a méhkaptár formájú, többek között a csíkos dómjai miatt is lélegzetelállító Purnululu Nemzeti Parkba, rövid látogatást tettünk egy 4000 négyzetkilométeres, ikonikus vadasparkban (El Questro), meglátogattuk Ausztrália második legnagyobb duzzasztott édesvízi tavát (Lake Argyle) és kempingeztünk egy kicsit az eldugott Robyn vízesésnél, saját kis patakparttal. Lássuk hát, mik is történtek pontosan…
Purnululu, a csíkos méhkaptár dómok varázslatos világa
Az 1980-as évek elejéig csak néhány ausztrál őslakos és környékbeli ember tudta, hogy van Kimberley régiójában egy olyan terület, ahol óriási, méhkaptár formájú, vörös és szürke csíkozású dombok merednek az égbe. Aztán egy Kimberley-ben forgató filmes csoportot egy helyi pilóta elvitt egy sétarepülésre, és bumm. Robbant a sikerbomba, onnantól mindenki látni akarta a csíkos dómokat. Ennek megfelelően először nemzeti parkká nyilvánították a területet, majd nem sokkal később a Világörökség Listára is felkerült.
Nekünk is a „mindenképpen megnézni” listánkon szerepelt a hely, de különösebben nem néztünk utána, hogy miből is áll bejutni a parkba. Már csak késő délután érkeztünk meg a parkba vezető úthoz, úgyhogy megpihentünk egy estére az ingyenes kempinghelyen közvetlen a bejárat előtt. Jólnevelt utazókhoz hűen beszélgetésbe is elegyedtünk a már ott letáborozottakkal. Volt egy nagyon kedves ausztrál pár, űberkomoly lakókocsi szettel, és miután rákérdeztünk, hogy milyen az út a parkhoz, a következő kis párbeszéd hangzott el:
AZ: Mégis mennyi idő bejutni a parkba?
Pár: Hát, elég komoly a terep, csak 4x4-essel lehet megközelíteni, a látogatóközponthoz vezető 55 km-t olyan 3 óra alatt lehet megtenni.
AZ: Úúúúú, az kemény, de sebaj, Pufi jól bírja a terepet, eljutottunk már az ország legnyugatabbi pontjához is. Egyedül a vízátfolyásokkal állunk hadilábon, tegnap majdnem beragadtunk egy folyóba a Gibb River úton, haha… :)
Pár: Öööööö. Hááát… Hogy is mondjuk. A parkba bevezető úton 13 vízátfolyáson kell átkelni, és az első a legmélyebb…
AZ: Nanebaaaaaaazzzz?????????????
Egy icipicit leforrázva álltunk ott, gyakorlatilag karnyújtásnyira álmaink parkjától, ami egy pillanat alatt elérhetetlenné vált. Még élénken élt bennünk az előző napi izgulós, izzadós folyóátkelés, ahol majdhogynem megfogadtuk, hogy soha többet ilyet, folyón majd csak egy megfelelően felkészített autóval kelünk át újra. Még a sydney-i autószerelő barátunkat is felhívtuk, hogy megkérdezzük tőle, milyen mélységű folyón tartja biztonságosnak az átkelést, amire gyakorlatilag az volt a válasz, hogy hagyjuk a francba, ne kockáztassunk. Én (Zoli) ekkorra feladtam, hogy bejussunk a parkba, bár belül evett a düh, de nem akartam még egyszer a tehetetlenséget érezni az autóval egy folyóban állva. Andi viszont épp ott elkapta a flow-t és ragaszkodott hozzá, hogy másnap reggel legalább az első folyóig menjünk el, és nézzük meg a saját szemünkkel a mélységét. Ha úgy ítéljük, legfeljebb nem megyünk át, de ne adjuk fel próba nélkül. (Na persze, kosként odamenni valahova és feladni, na perszeeee...)
Úgyhogy így is tettünk, másnap kora reggeli felkelés után nekiindultunk megnézni legalább az első folyóátkelést. 10 km lélekölő rázkódás után a következő kép fogadott minket:
Nabazz. Ez egy elég konkrét folyó volt, de legalább a konstans folyásának köszönhetően szép átlátszó, nem úgy a korábbi, amibe majdnem beleragadtunk. Félreállás, tanakodás, kiszállás, vizslatás jobbról, balról, fejrázás, „énezenátnemmegyek”, „dejólennemegnézniPurnululut”, ejj, mi legyen. Ismét megvártunk pár arra jövő fullos 4x4-est, hogy lássuk, meddig is ér a víz, van-e esetleg kevésbé mély útvonal. Nem volt egyértelmű a dolog, pláne, hogy a Toyota Hilux-ok gondolkozás nélkül hajtottak át a folyón, pont leszarták, hogy hol mély, hol sekély, de hát ugye az ő autóik majdhogynem vízre születtek. Így nem volt más választás, Andi nekiállt próbasétát tenni a kellemesen hűsítő (értsd: fájdalmasan hideg) folyóban, hogy lássuk, mi a helyzet. Pár perc „oda is menj légyszi”, „azt a részt is nézd meg kérlek” után szinte érzéketlen lábakkal tért vissza, hogy közösen elhatározzuk: megpróbáljuk az átkelést. A terv az útvonalra megvolt, nagy szívdobogások közepette nekiindultunk, ééééééés voilá, fél perc múlva már a túloldalon ugrottunk ki a bőrünkből, hogy sikeeeeerüüüüüült!!!! Örömünket csak az árnyékolta be icipicit, hogy tudtuk, még 12 vízátfolyáson kell átkelnünk, amik „állítólag” azért kisebbek, mint az első. Hiszi a piszi.
Szerencsére azért tényleg ez volt a helyzet, volt egy-két saras vízfolyás is, ahol nem láttuk az alját a medernek, de ilyenkor mindig megvártuk, hogy jöjjön arra valaki és mutassa a mélységet. Úgyhogy egy szó, mint száz, 3 óra alatt sikeresen letoltuk az 55 km-t és mind a 13 vízátkelést, hogy ünnepélyesen, fanfárok között (legalábbis mi így éreztük) bevonuljunk az info centerbe. Ezután pedig jöhetett a jól megérdemelt kemping hely elfoglalás…
Purnululu egyébként egy északi és egy déli részből áll. A kettő között elég nagy a távolság, ráadásul természetesen csak földúton lehet mindkettőt megközelíteni, így mindkét részt egy nap alatt bejárni nem nagyon lehet. Mi a kevésbé „menő” északival kezdtük a környék felfedezését, azon belül is az Echidna Chasm-mal, mivel azt a „titkos” infot kaptuk, hogy az 11 és dél között a leglátványosabb, mivel akkor van a nap pont olyan magasan, hogy a sugarai bejussanak a szűk szurdokba. Láttunk mi már falon pókot (igazi ausztrál hasonlat…:)), de erre a látványra nem igazán számítottunk még mi sem:
Nem, nem módosítottuk a színeket a képeken, igazából a látvány még ennél is szürreálisabb, élénkebb volt. Ha pedig mindehhez még a szurdok szűkösségét, grandiózusságát is hozzátesszük, igazi hajlerakós élményt kapunk. Erős kezdés volt ez Purnululutól, és áldottam Andi kitartását, hogy nem hagyta annyiban az elkeseredettségemet, és rávett, hogy próbáljunk meg bejutni a vízátfolyások ellenére is. Minden szívdobogást és szentségelést megért a látvány.
Az Echidna Chasm után még megjártuk a Mini Palms Walk-ot is, ami szintén szemetgyönyörködtető volt, de gyakorlatilag a séta alatt végig arról beszéltünk, hogy „te úr isten, ez az echidna chasm, eeeez, ez nagyon durva volt…”. Nem volt egyszerű ezután az élmény után újabbat befogadni, pedig azért ez se volt éppen ronda...
A park híresebb, déli részét a csíkos dómokkal másnapra hagytuk. Ott is sok sétaútvonalat lehet végigjárni, a legkeményebb a kb. 30 km-es Piccaninny Creek körút, amit csak éjszakai ottalvással lehet megcsinálni, és kötelező az embernek magával vinnie egy satphone-t vagy legalább egy személyi vészjelző kütyüt. Na ennek azért nem mentünk neki, ahhoz már kissé fáradtak voltunk, maradtunk a 8 km-es kisebb túránál. Így sem volt egyszerű a tűző napon menetelni a dómok között homokon, kavicsokon, sziklákon. Persze a látvány bőségesen kárpótolt bennünket a fáradalmainkért:
Ennyi szépség után "kissé" nehéz volt újra útra kelni, pláne úgy, hogy a visszaúton ismét át kellett magunkat gyűrni a 13 vízátfolyáson. Viszont ekkor már azért magabiztosabban ment a dolog, és röpke 2 óra alatt újra ott voltunk az autóút lehajtónál. Itt mertük először hangosan kimondani: megjártuk Purnululut és nem jártuk meg! :) (mi kérünk elnézést...)
El Questro – a 4000 km2-es paradicsom Kimberley tövében
ELQ. Szinte nincs olyan ausztrál utazó, aki ne hallott volna a híres vadasparkról (wilderness park), az El Questro-ról. A terület Kimberley keleti szélénél fekszik, és az 1900-as évek legelején egy marhatelepként indult neki a világhírnek. Több tulajdonos váltotta egymást az évszázad végéig, aztán a Burrel család meglátta a benne rejlő lehetőséget, és elkezdték a marhatelepet egyre inkább egy turisztikai központtá alakítani. Erőfeszítésüket siker koronázta, és habár egy új tulajdonosi csoporttal, de az ELQ immár Ausztrália egyik legelismertebb vadasparkja, amelyet egyszerűen vétek kihagyni egy Kimberley túra során.
El Questro elég szezonális, ugyanis az általában októbertől áprilisig tartó esős évszakban gyakorlatilag megközelíthetetlen az óriási esőzéseknek és folyóáradásoknak köszönhetően. Azt sem lehet előre megmondani, hogy melyik évben pontosan mikortól lehet bejutni a területre, ebből kifolyólag pedig elég nehézkes a turisták beszervezése, hiszen előfordulhat, hogy a már hetekre befoglalt helyeket az időjárás és a folyóátfolyások miatt le kell mondani.
És akkor újra a témánál vagyunk: vízátkelések. Igen, jól gondoljátok, ide is csak úgy lehet eljutni, hogy tizenpár km földúton és néhány folyón kell átverekednie magát az embernek. Megint volt pár „najómegfordulunk” pillanat az úton, de aztán valahogy mégis végigküzdöttük magunkat. Ez itt például közvetlenül a park előtt fogadott minket, karnyújtásnyira a céltól: (igen, ez maga az út)
Szokás szerint nem bántuk meg a kitartásunkat, egy olyan „resort” fogadott minket a semmi közepén, hogy csak nagyokat tudtunk pislogni. Minden pöpec, de egyben természetközeli, az ott dolgozók vérében van a vendéglátás, és látszik, hogy a tulajdonosok nem kicsit pengék a különböző marketingstratégiákban: tökéletes branding, sok minőségi merchandise termék a hely logójával, szépen kialakított és kommunikált rendszerek, rengeteg program, aktivitási lehetőség (természetesen kemény dollárokért). Ez egy olyan hely, ahol a különböző pénztárcanagysággal rendelkezők is mind megtalálják a számításukat. Teli vagy zsével? Akkor mehetsz a naplementébe lovagolni, privát halásztúrára, helikopteres sétarepülésre, ésatöbbi, ésatöbbi. Nem akarsz sokat költeni? Sebaj, kiveszel egy áramnélküli kis füves részt a kempingben, és magad fedezheted fel az egész környéket! Már ha van egy komoly 4x4-esed, természetesen. Mi persze az vékonyabb pénztárcájúak táborába tartoztunk, így magunk indultunk neki a környéknek.
Sajnos ismét nem volt elég időnk mindent megnézni, amit szerettünk volna, de azért kaptunk egy elég ütős képet a hely varázslatosságából. Első körben a névadó El Questro szurdokséta felét tettük meg. Azért csak a felét, mert a „halfway pool”-nál egy tavon kellett volna átúszni, és onnan folytatni az utat, amire viszont sajnos nem volt elég időnk. Így is egy lélegzetelállító sétában volt részünk, talán a képekből is érezhető a hely különlegessége.
A túra végén átzúztunk a bozótosban a környék egyik legkülönlegesebb látványosságához, a Zebedee termálvizes forráshoz. Most mit mondjunk róla. 32 fokos tökéletes termálvíz, kis zuhatagok, számos kis mini-medence, pálmafák. Ez e kép mondjuk mennyire adja át a feelinget?
Ráadásul a természetvédelmet is komolyan veszik, és a forrás minden nap csak délig közelíthető meg, utána lezárják, hogy legyen lehetősége regenerálódni a sok látogatótól. Csillagos ötös hozzáállás.
Az utolsó ELQ-s túránkat pedig az Emma Gorge-nál ejtettük meg, ahol egy nem túl laza menetelés végén egy mesébe illő vízesés fogadott minket.
Szóval így nyomják ezt El Questro-ék. Teljesen oda meg vissza voltunk a helytől, és már ott egyértelmű volt, hogy egyszer (kétszer, háromszor…) újra vissza kell térnünk ide, immár egy olyan autóval, amivel az igazán tökösöknek való 4x4-es túraútvonalakat is meg tudjuk járni. Az egyik ilyen úton vagy 10 percen keresztül kell folyamatosan egy folyón átkelni. Érthető okokból ezt most aztán már tényleg nem mertük bevállalni…
El Questro, well done!!!
Lake Argyle, a felduzzasztott édesvízi tó
Nyugat Ausztrália óriási területein már több, mint száz éve virágzik a marhatenyésztés és a mezőgazdálkodás. Ezekhez a tevékenységekhez viszont víz kell. Sok víz. Ráadásul folyamatosan, nem csak az esősebb időszakokban. Ez az igény is segített az 1000 km2 területű mesterségesen felduzzasztott Argyle tó megszületésében. A duzzasztáshoz szükséges gát megépítése 1971-ben fejeződött be, és ezzel létrejött Ausztrália második legnagyobb területű, de a legnagyobb édesvíz készlettel rendelkező duzzasztott tava.
A duzzasztás sok ellenvetést is szült, mivel az elárasztott területeken rengeteg, az őslakosok számára szakrális hely is víz alá került. Cserébe viszont mára egy rendkívül értékes és virágzó lápvidék alakult ki a környéken, ami immár országos védelem alatt is áll. A becslések szerint 25000 édesvízi krokodil és rengeteg különleges halfaj is található a tóban, aminek köszönhetően a madárvilág is rendkívül gazdaggá vált, sok kihalás szélén álló madárfaj a tó körül talált magának menedéket.
Mi ezen a tavon fizettünk be egy kis hajókázásra, aminek a keretében egy helyi lakos bemutatta a környéket és az egész történetét a tó kialakításának. Az érdekes információk mellett szerencsére azért találkozhattunk a fontosabb tagjaival a helyi élővilágnak is, mint pl. a kis aranyos édesvízi krokodilokkal. (Emlékeztetőül: az édesvízi krokodil nem támad az emberre, fél tőle, lásd korábbi bejegyzésünket…)
Vagy akár a kisméretű hegyi kengurufélékkel (rock wallaby):
Mindezek után pedig belógtunk Ausztrália legtöbbet fényképezett infinity pool-jához is, ami a tó melletti Argyle kempingben található. Nem rossz, nem rossz…
Robyn falls, a meglepetés ereje
Kimberley után elindultunk az Északi Területek (Northern Territory) fővárosa, Darwin felé. Ez viszont ismét nem egy rövid szakasz, majdnem 1000 km. Mivel Pufinak azért maradt egy kis brummogó kipufogós hangja az első vízátkelésünk után, úgy döntöttünk, hogy nem nagyon nézelődünk az út folyamán, hanem amilyen gyorsan csak tudunk, bejelentjük Pufit egy szervízbe Darwinban.
Ebből kifolyólag majd két nap folyamatos vezetés következett, amit már elég nehezen viseltünk, kezdtünk erősen fáradni. Így esett meg, hogy csak megálltunk egy pár perces kis pihire egy útbaeső vízesésnél, a Robyn falls-nál. És ezzel a lendülettel ott is maradtunk egy éjszakára, ugyanis megtaláltuk az utunk egyik legkellemesebb hangulatú ingyenes kempinghelyét.
Egy gyönyörű erdő vett minket körül, az hőmérséklet végre kifejezetten meleg volt egész nap, közvetlen mellettünk meg egy patak csordogált, kis medencékkel egybekötve. Egyszerűen tökéletes hely volt arra, hogy egy délutánra és egy estére megálljunk, és hagyjunk magunknak időt a korábbi események feldolgozására, kipihenésére. Nagy tanulsága volt ennek az útnak, hogy egyszerűen bele kell tervezni egy ilyen hosszú túrába pár napot, amikor nem kell semmit csinálni, nincs mit megnézni, megmászni, megismerni, csak lenni, ülni, figyelni a madarakat, hallgatni az erdő hangjait. Ez a fél nap életmentő volt abban, hogy újabb lendülettel tudjuk folytatni az utunkat.
A következő heti beszámolónkban megmutatjuk Ausztrália szerintünk legszebb vízesését, esik majd szó az Északi Területek fővárosáról, Darwinról és mutatunk pár képet az utazók mekkájáról, a Mataranka Homestead-ről.
Zárásul pedig néhány ez-meg-az kép a hetünkről:
Folyt. Köv.
Szeretettel,
Andi és Zoli
