Panni 10 napja van velünk, és már most rengeteget tanított nekem. Valamikor a 7. nap környékén egyre feszültebbé váltam. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy miként fogom én megvédeni őt, ha arra szükség lesz? Olyannyira ideges lettem ettől a gondolattól, hogy magamon is meglepődtem. Nekem, a szinte mindig békés és nyugalmat sugárzó, de közben azért szorongásra hajlamos embernek agresszív gondolatai támadnak? Úgy, hogy Pannit az ég világon semmi és senki nem fenyegeti

És akkor leesett! Megláttam azt az árnyékot, amit sok-sok könyv, több szakember, családállítás nem tudott a felszínre hozni. Magamat látom benne. Ő pont olyan védtelen most, mint ahogyan én éreztem magamat mindig, amikor bántottak, vagy kihasználták azt, hogy mozgássérült vagyok, és könnyű préda vagyok. Nem gondoltam volna, hogy ennek a lenyomata még itt van bennem. Pedig itt van, és Panni nyitotta fel erre a szememet. És lehet, hogy a szorongás, a néha megmagyarázhatatlan rosszkedv, a sok éve „legyőzött”, de ritkán azért életjelet mutató pánikbetegségem is erről a tőről fakad. Abból, hogy nem tudtam megvédeni magam fizikailag, és utána úgy tettem mintha minden rendben lenne, miközben belül ordítottam.

Sokszor képzeltem azt, hogy vasemberré változok, és mindenkit, aki kedvtelésből megbántott… agyonverek, hogy visszaadjam. Tudom, hogy ez nem megoldás, de több évezredes evolúciós folyamatok dolgoznak bennünk. És amikor egy férfi a mai világban mindig arra van kényszerítve önhibáján kívül, hogy csak védekezzen, vagy még arra is képtelen legyen. Ez nyomot hagy benne. És mégis Panni születése kellett ahhoz, hogy ez feljöjjön és észre vegyem.

És minden összeállt egy pillanat alatt. A lélek ezt érzékelte pontosan, ezért a felnőtt éveimben arra fektettem a hangsúlyt, hogy intellektuálisan viszont kb senki ne találjon rajtam fogást, és ezt sikerült is elérnem. Egyszerűen nem akartam még egy területen kiszolgáltatott lenni. Lehet emiatt nem lettem alkalmazott, és maradtam a home office ölelő karjaiban, hogy elkerüljem a számomra nem szimpatikus embereket, azokat a szituációkat, amikor bántás érhetett volna. Úgy, hogy ma már verbálisan bárkivel szemben meg tudom magam védeni, mégis annyira belém éget a sok bántás, hogy még felnőttként is hatással van rám. A mai napig ha kimegyek az utcára egyedül, valamilyen megmagyarázhatatlan nyugtalanság vesz rajtam erőt olykor.  A home office marad, mert rengeteg előnye van, de már most érzem, hogy Panni abban is segíteni fog, hogy még jobban nyissak a világra, mint eddig.

És ezt az egész úgy jött fel, hogy egy nap pár percig az ölemben tartottam Pannit, és a szemeibe néztem.

A gyerekek tényleg gyógyítani jönnek erre a világra. Lelket, Földet, Mindent. Már most többet köszönhetek neki, mint Ő nekem.

A születésed előtti utolsó hét nem volt egyszerű. Egyik nap arra ébredtem, hogy iszonyatosan ver a szívem. Annyira rosszul lettem, hogy még EKG-ra is kötöttek azon a héten a háziorvosnál. Mert berezeltem, hogy nem leszek elég jó Neked. Szerencsére semmit nem jelzett a gép, csak a bennem növekedő feszültség okozta a tüneteket.

Nem mindennap válik az ember apává. Én pedig még jóval édesanyád megismerése előtt eldöntöttem, hogy ha olyan szerencsés leszek, hogy valaki apának szólít majd, akkor én minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy erre rászolgáljak. És ebben bizonytalanodtam el.

A születésed napján viszont már egyáltalán nem voltam ideges. Nyugalom szállt rám, és magabiztos voltam. Mind a ketten éreztük, hogy hamarosan érkezel, ezért örömmel néztünk az este/éjszaka/hajnal elébe.

Nem kórházban, nem a Covid miatt elszeparálva, és nem egyedül anyával orvosokkal körülvéve, hanem közösen, dúla és bábák segítségével otthon, természetesen és a legnagyobb békében, biztonságban érkeztél erre a világra.

Nem mondom, hogy a vajúdás során és a kitolási szakaszban nem fehéredtem el olykor, de leginkább azon döbbentem meg, hogy mennyire erős a feleségem, a te anyukád.

De magamra is büszke voltam, hiszen volt bátorságom a teljes utazásotokat megélni veletek közösen. Vittem anyukádnak törölközőt, itattam, fogtam a kezét, bíztattam. Ha pedig azt kérte, picit elengedtem a kezét. 

Így közeledtünk együtt a születésed percéhez.

Aztán egyszer csak olyan boldogság ült ki édesanyád arcára, amilyet még sose láttam rajta. Tudtam azonnal... megérkeztél. Az utolsó "métereket" nem erőlködve tetted meg, hanem egyszerűen kicsusszantál. Kellett pár másodperc ahhoz, hogy felfogjam... tényleg itt vagy már velünk!

Utána rögtön egy hatalmas levegővétellel indítottál, és egy pillanatig sem sírtál. Azonnal belefúrtad magad anya karjaiba, és büszkén mutogattad pirospozsgás arcodat!

És nem 5 vagy 10 percre láthattalak, érinthettelek, ölelhettelek mint sajnos sok apuka a gyermekét. Nem vágták el szinte azonnal a köldökzsinórt, nem vittek fürdeni, nem szakítottak ki édesanyád karjai közül, hanem volt időd testben és lélekben is megérkezni. Végül pedig egy szobában aludtunk el hármasban, és az azóta eltelt nyolc napban szinte egy másodpercet sem töltöttünk külön egymástól.

Hát ilyen körülmények között érkeztél meg drága kislányunk hozzánk.