mozgás a hétköznapok forgatagába integrálva

Anya fut. Vagy nem. De azt mindenképpen.

Anya fut. Vagy nem. De azt mindenképpen.

NEMECSEK ERNÖ - önértékelési tréning kezdöknek

2024. január 11. - Moti.blog

„Néhány oldal a gittegylet nagykönyvéből:

BEJEGYZÉS

A mai közgyűlésen a következő határozatokat hoztuk, és bejegyezzük őket az egyleti nagykönyvbe.

  1. §

A nagykönyv 17-dik oldalán van egy beírás, amely így hangzik: nemecsek ernő, kisbetűvel. Ezen beírás ezennel érvénytelen. Mert ezen beírás tévedésen alapult, és ezennel a közgyűlés kijelenti, hogy a nevezett tagot ok nélkül sértette meg az egylet, és ő ezt tisztességesen tűrte, a háborúban mint valóságos hős vett részt, mely történelmi tény. Az egylet ezért kijelenti, hogy a múltkori beírás az egylet hibája, és hogy ezennel a jegyző ideírja a tag nevét végig csupa nagybetűvel.

  1. §

Ezennel beírom végig csupa nagybetűvel:

NEMECSEK ERNŐ”
(Részlet Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk c. regényéböl)

Nem, én nem vagyok hös mint Nemecsek. Egyetlen rákbeteg sem hös akar lenni, csupán egészséges. És a Pál utcai fiúk írójához, Molnár Ferenchez sem merném magam mérni. De a betegség kapcsán kétségtelenül tanultam is valamit az életröl és önmagamról.

Sokszor kérdezik hogy mi változott, min változtattam a betegség után. Nos, a rövid válaszom az, hogy megtanultam nagybetüvel írni a nevem. Ne nevess, ez tényleg így van.

És ez sokkal többröl szól annál mint amit általános iskola elsó tagozatban mindenki megtanul nevezetesen hogy a tulajdonneveket mindig nagy betüvel kezdjük.

Megtanultam hogy igenis fontos vagyok. Nem másnak. Nem a fönöknek de még csak nem is a gyerekemnek. Magamnak. Az oly sokszor olvasott és hallott frázisok hogy “szeresd és tisztelt önmagad mert csak így érheted el hogy mások is tiszteljenek” valahogy soha nem bírtak az én fejemben gyökeret ereszteni.

Azt mindig is vallottam hogy minden élet számít. Mindegy hogy ember, növény, állat – az élet, a létezés misztériuma maga csodálatra méltó. (Na jó, azért a szúnyogokkal kapcsolatban nekem is vannak fentartásaim hogy mivégre kellett nekik beköltözniük az ember lakta területekre)

Az életnek van ugye egy természetes körforgása – születünk, élünk, meghalunk. De az egyáltalán nem mindegy hogy a középsö és szerencsés esetben hosszú szakasz hogyan telik. Fájdalommal avagy boldogsággal. A körforgás vége vajon méltó hozzánk vagy méltatlan. Ugyan ki lenne jogosult dönteni élet-halál kérdésekben? Ezen kérdéskör kapcsán gyakran hozzák fel olyan emberek példáját akik valamilyen testi fogyatékosságuk ellenére valami kiemelkedöt alkottak a tudomány vagy a müvészetek területén. De mi van azokkal akik egész életük során semmi kiemelkedöt nem tettek?

Én vajon értékes vagyok ha megszülettem, élek, de a világot aligha rengeti meg a létezésem?

Sokáig azt gondoltam mások mások. Van aki jobb. Ügyesebb. Mosolygósabb. Csinosabb. Okosabb. Magasabbra ugrik, gyorsabban fut, szebben énekel…. De ki vagyok én, ha én semmiben sem vagyok kiemelkedö? Ha én csak egy szürke kisegér vagyok?

Van egy legenda az amerikai holdra szállással kapcsolatban. Miszerint az amerikai elnök látogatást tett a rakétakilövö bázison és megkérdezte az egyik takarítót, hogy ö ott mit dolgozik. Mire azt az önérzetes választ kapta, hogy “Azon dolgozok hogy embert juttassunk a Holdra”.

Az az ember tudta, hogy a legkisebb fogaskeréknek is kifogástalanul kell müködnie ahhoz hogy egy óriás gépezet beinduljon.

Általánosságban én is úgy gondoltam, hogy például egy vállalat esetében minden osztálynak, minden részlegnek megvan a létjogosultsága. Csakis együtt vihetik sikerre a céget. De egyénre lebontva – önmagamra vonatkoztatva – azt gondoltam könnyen pótolható vagyok.

Hogy mennyire nem tartottam magam fontosnak íme néhány példa:

A húszas éveim elején kockázati életbiztosítást kötöttem azzal a háttér gondolattal hogy az esetleges halálom ne okozzon felesleges kiadást a szüleimnek. Évekig fizettem. Az volt a fejemben, hogy ha már életemben haszontalan vagyok akkor legalább halálommal ne okozzak kárt. Az meg sem fordult a fejemben, hogy halálom esetén a szüleimnek kisebb gondjuk is nagyobb lesz annál hogy mibe kerül egy temetés.

A Columbo és hasonló amerikai krimik berobbanása óta mindenki tudja,hogy öngyilkosságra nem fizet az életbiztosítás. No de akkor mégis hogyan kellene úgy eltünni a föld színéröl, hogy másnak se okozzak vele kárt és az öngyilkosság is kizárható legyen? Nyilván nem jöhetett szóba hogy vonat vagy autó elé ugorjak. Nekem ennél sokkal jobb ötletem támadt. Beíratkoztam az egyetemi sítáborba, nulla sítudással, csak azért mert elözö évben vezetö újsághír volt hogy egy fiatal fiú síbalesetben életét vesztette. Azt gondoltam majd csak sikerül nekem is elég szerencsétlenül felcsavarodni valami fenyöfára, és akkor végre ezt is kipipálhatom. Megsúgom nem sikerült. Pedig egymás után három évben is jelentkeztem a táborba. Egyrészt túlságosan beszari alak vagyok ahhoz, hogy csak úgy fékezés nélkül becsapódjak valahová. Másrészt a táborokban fantasztikus embereket volt szerencsém megismerni, akik öszinte szeretettel és végtelen türelemmel próbáltak megtanítani a sielés alapjaira. A harmadik év végére a “Tiszteletbeli örök kezdö” címet is nekem ajándékozták, én pedig örökre a szívembe zártam öket.

Egy másik jellemzö példa, hogy rendszerint kifelejtettem magam a céges névsorból vagy a szülinapok listájából. Nem figyelmetlenségböl, hanem mert önmagamat egész egyszerüen nem tartottam említésre méltónak.

De az is sokat elmond az önértékelésemröl, hogy úgy hivtam meg embereket a szülinapi bulimra, hogy nem mondtam meg nekik, hogy egyébként szülinapom van. És még az volt a jobbik eset mert volt olyan év amikor nagy csinnadrattával beharangoztam hogy szülinapi partyt fogok rendezni, aztán nem hívtam meg senkit, mert azt gondoltam, úgyse jönne el senki.

Mindezt úgy hogy egyébként mindenütt szerettek, tanárok, osztálytársak, kollégák, fönökök... Nincs olyan emlékképem amihez kötni tudnám ezt az alacsony önértékelést.

Ezen gondolat mentén következetesen ügyeltem mindazokra a szabályokra amiket irodalomórán megtanultam. A megszólításról, a tulajdonnevekröl, az “Ön” formákról. Késöbb ezeket idegen nyelven is szem elött tartottam. Hogy például az ök (sie) és az Ön (Sie) között német nyelvben csupán annyi a különbség, hogy az Ön-t nagy S-el írjuk. Nem fordulhatott elö, hogy én úgy írjak meg akár csak egy rövid sms-t is, hogy én ezeket a szabályokat ne tartsam szem elött.

Mindig átolvastam, javítottam ha szükséges volt.

És ahogy illik – aláírtam. Kisbetüvel. Mintegy mellékesen.

A betegség óta is betartom a helyesírási szabályokat. De most már magamra, az én saját nevemre nézve is kötelezönek tartom hogy nagy betüvel írjam.

Ennek az apró gesztusnak lett apránként az a hozadéka, hogy fokozatosan elörébb került a nevem a saját prioritási listámon. Most már hagyok magamnak idöt olyan tevékenységekre is amiknek nincs különösebb céljuk, pusztán jól érzem magam benne. Hímzek, rajzolok, varrok.... a magam örömére.

Es most már bátran odabiggyesztem a nevem az üzenetek végére, vagy az ajándékkísérö kártya aljára.

Szeretettel

Izabella

 nemecsek.jpg

Türelemmel viselt hosszú betegség után.... - meg még mit nem....

Az elmúlt hetekben túl sok halálhír került a látószögembe. A közösségi médiában elöszeretettel használják a "türelemmel / méltósággal viselt hosszú betegség után" kifejezést amitöl nekem feláll a hátamon a ször. 

Énrólam aztán senki ne írjon ilyen faszságokat. Sose voltam türelmes, és ahogy a dolog kinéz már nem is leszek. Pláne betegség idején nem a türelem az elsö ami az ember eszébe jut. Mi mind akik így vagy úgy érintettek vagyunk vagy voltunk semmi mást nem akarunk csak élni. Egy teljesen hétköznapi életet. 

Rólam nyugodtan írják majd meg az igazságot. Valahogy így:

Bujtoriza örjöngö dühvel küzdött a rák ellen de sajnos alulmaradt. 

A franc sem akar türelmes lenni. 

De most komolyan? Ki az aki önelégült vigyorral az arcán mas

Így kerek a világ - 10 - 01:15:00

Sok restanciám van, de most az aktuális történésekröl szeretnék beszámolni. Mégpedig a mai napról. Ma ugyanis hirtelen felindulásból és valamiféle égi segítséggel sikerült teljesítenem 10 km-t ráadásul egy számomra egészen szép idöeredménnyel, pontosan egy óra 15 perrcnél zártam a mai edzésemet. És nem is akármilyen finissel  - a lejßatszóból pont az On every street szólt a DireStraits-töl. Ez az én leg leg legkedvesebb nótám, azt kértem hogy az utolsó utamon is ezzel búcsúzzanak tölem. Rögtön utána a levezetö sétámat pedig a Greenday I walk alone c száma, majd szorosan mögötte a Glory Gaynor I will survive következett. Egy ilyen szuper befutózenei összeállítással érkeztem haza. Már a DireStraitsnél megfogalmazódott bennem . hogy így kerek a világ. Ez lett a poszt és a blogbejegyzés címe is. 

Rögtön hozzá is teszem, hogy egyelöre ez még nem jelenti azt, hogy 10 km-t egyben lefutottam. Konkrétan elöször 6 km-nél sétáltam bele. Utána pedig még számtalanszor. 7,5 km-nél pedig kénytelen voltam egy röbid technikai szünetet is beiktatni, hazasiettem sürgös dolgomat elintézni. (Rébuszok nélkül: wc-n voltam)

De aztán még éreztem magamban annyi eröt, hogy bevállaljam a maradék 2,5 km-t is . Meglepöen jól ment a höség ellenére. És amikor hazaértem sem éreztem úgy hogy mindjárt összeesek. A magammal vitt vizbe bele sem kortyoltam és hazaérkezéskor sem voltam szomjasabb mint bármelyik másik edzés nélküli délelött. Szokás szerint engedtem magamnak fürdövizet, kicsit ejtöztem, csináltam egy joghurtos fehérje koktélt.... és természetesen elismeröen veregettem a vállam, meg persze kiposztoltam minden létezö plattformra.... aztán egyszercsak jött az összeomlás. Elöször csak egy pillanatra megszédultam mert leesett a vérnyomásom. Akkor üldögéltem kicsit, megebédeltem - jófajta marhahúsos gulyáslevesböl lakmározhattam. Természetesen csak mértékkel. Gondoltam is milyen fasza csaj vagyok akár még vasárnapi fagyizásra is elbiciklizhetnék a gyerekkel vagy akár nekiállhaték pakolni és takarítani (tiszta tiszta gyagya) Aztán egyszercsak elkezdett velem forogni a világ kifutott az erö a lábamból és kénytelen voltam ledölni kicsit a kanapéra. Egyébként is rém fért volna egy kis délutáni szundi, az elözö két nap elég húzós volt, de a mai 10es után pedig különösen jól esett volna. Végül fél órát henyéltem itt, aztán a gyerek jelezte hogy elég volt a lustálkodásból, most már igazán foglalkozhatnék vele is. De tényleg elég is volt az a fél óra pihenés. Még nem tudom hogy az elkövetkezö napokban milyen mértékü izomláz és térdfájás fog jelentkezni, bízom benne, hogy nem lesz vészes. Egyelöre teljesen jól vagyok. És állati büszke vagyok magamra. :-) 

 

 

Visszatérés a tett helyszínére 2

Négy évvel az ominózus futás után 2023 április 22-én ismét rajthoz álltam az Olympiaparkban 5 km-en. 

Egy áprilisi futóverseny számomra már azért is önmagában különleges mert nekem meglehetösen korán van. Még akkor is ha csupán 5 km-röl van szó. Téli idöszakban ugyanis nem futok, max gyalogolok. Általában megvárom a 15 fokot azzal hogy gyaloglásról futásra váltsak. Ez alól csak azok az évek számitottak kivételnek, amikor még volt tag voltam a sportegyesületben és télen is hetente tartottam futópados edzéseket. Csakis ennek köszönhettem, hogy 2019 áprilisában 10 km-t tudtam teljesíteni. Ma már annak is örülnék, ha a nyár végére elérném a 7,5 km-t. 

Lényeg a lényeg az idei és a 2019-es események között meglehetösen sok a párhuzam. 

2018 decemberében voltam nögyógyásznál aki meglehetös alapossággal tapogatta végig mindkét mellem és a nyirokcsomókat. Akkor nem talált semmit. 2019 márciusában már ott volt a csomó.

2022 decemberében voltam teljes kontrollvizsgálaton, ultrahang, CT, Mammográfia - minden negativ lett. Némi félelemmel vártam a márciust. 

Annak idején is májusra volt idöpontom a nögyógyászhoz mint idén is. 

Akkor is ultrahang vizsgálattal indított és most is.

Akkor csomót talált, idén szerencsére semmi rosszaságot nem talált. Bízzunk benne, hogy ez így is marad még sok sok éven át. 

No de visszatérve az Olympiaparkra. 

Idén igazán csodálatos idönk volt. Ami csak azért különleges mert elötte való nap is hideg és esös idö volt, és a verseny utáni napon is. Azon a szombaton viszont maximálisan kegyeikbe fogadtak bennünket az égiek. Pedig elég sokan voltunk. Reggeli induláskor biztos ami biztos alapon jó melegen, rétegesen beöltöztem, de már útközben éreztem, hogy ebböl bizony muszáj lesz levenni pár darabot. Végül olyannyira kellemes volt az idö hogy böven elég volt egy rövidujjú technikai póló és egy térdnaci. Azt viszont elrontottam, hogy nem vittem magammal sem enni sem innivalót. Még egy energiaszeletet sem. De a víz hiányzott a leginkább. A mosdóban bizalmat szavaztam a csapvíznek és kortyoltam néhányat indulás elött. Nem füztem nagy reményeket ehhez a versenyhez mert meg is híztam és meglehetösen fáradt, kialvatlan voltam. Ehhez képest 31:48-as idövel értem be a célba. Ami számomra maga a mennyország. Tavaly 4 perccel futottam többet ugyanezen a távon. Ha még azt is hozzáteszem, hogy még a húszas éveimben sem tudtam soha 30 percen belül teljesíteni az 5 km-t akkor úgy érzem igazán nincs miért szégyenkeznem ezzel az idövel, így 45 évesen.

Ráadásul még jobb is lehetett volna ha nem görcsöl be a bal vádlim 3 km-nél. Illetve akkor még azt hittem hogy görcs. Szidtam magam mert indulás elött nem vettem be extra magnéziumot, nem melegítettem eléggé. stb. Akkor 3-4 nap alatt szépen rendbejött, vagy legalábbis azt hittem. Azóta csaknem egy hónap telt el, és kétszer is megismétlödött. Par napja kiderült hogy nem izomgörcsröl van szó, hanem izomrost szakadásról, és ez bizony néhány hét kényszerpihenöt fog jelenteni. Nem örülök neki. 

Most szorgalmasan hordom a kompressziós zoknit és kímélö üzemmódban tevékenykedek. 

Anyák napja margójára

Vasárnap van - nekem futónap.�‍♀️
Vasárnap van - anyák napja. ⚘�
A mai 7,5 km-em szerintem egészen jól leképezi az én anyaságomat. ��
Úgy indultam el, hogy volt egy elképzelésem de nem tudtam biztosra mi vár rám.�
Úgy indultam el, hogy volt egy minimum tervem, de szerettem volna attól többet, jobbat teljesíteni.�
Úgy indultam el, hogy legjobb tudásom szerint felkészültem a rám a váró feladatra.�
Úgy indultam el, hogy benne volt a pakliban hogy útközben érnek majd meglepetések, lesznek majd kihívások.�
Úgy indultam el, hogy az elsö km még kicsit bizonytalanul ment, lassan, óvatosan tettem egyik lábam a másik után. Olykor megbotlottam.�
Úgy indultam el, hogy bíztam benne, menet közben majd belejövök.�
Az elsö bizonytalan km után kezdtem ráérezni az ízére. Kezdtem azt érezni - megy ez nekem.
A tempo kis mértékben javult, a lépteim határozattabbá váltak, és a tekintetem is felemeltem, magabiztosan néztem a elöre.
Hittem, hogy az elsö 5 km nem okozhat gondot.��
DE 4-nél megtorpantam. Elfáradtam.� Lelassultam. Elbizonytalnodtam. Mi van ha ez nekem mégsem megy?�
Mi van ha ez az egész nem is nekem való?
Mi van ha tévedtem? �
Kezdtem elveszíteni a lelkesedésem. Kezdett fogyni az eröm.��
De kitartottam. Mentem tovább.
Fogyott a levegö, fogyott az erö, es nagyon jól jött volna egy kis segítség. Egy kis bíztatás. Egy korty víz.�
5-nél muszáj voltam megpihenni. Az idöeredmény teljesen oké volt, de a tartalékaim végére értem. �
Lassú sétára váltottam, és elvégeztem néhány nyújtó gyakorlatot.�‍♀️
Mindez kevésnek bizonyult, a tervezett 5 perc szünet nem volt elég a regenerálódáshoz.
Több idö kellett.⏰
Tíz perc után eldöntöttem, hogy azért is végig fogom csinálni. �
Újra elindultam de már lényegesen lassabb tempóban.�
6 km-nél rettentöen begörcsölt a vádlim. A testem kényszerpihenöt rendelt el.�
Pár pillanat után be kellett látnom, hogy segítség nélkül nem jutok tovább.�
Minden büszkeségem és lányos zavarom félretéve megzavartam egy kedves házaspár vasárnap délelötti kerti ejtözését és kértem egy pohár vizet. �
Készséggel megadták, söt azt is felajánlották, hogy megpihenhetek náluk egy kicsit. ��
Rendkívül hálás voltam nekik. A mosolyuk, a felajánlásuk, a kedvességük eröt adott. Úgy éreztem enyhül a görcs, ezért újra futni kezdtem. �‍♀️
De az utolsó 1,5 km-t már csak komoly szenvedés árán tudtam teljesíteni. A vádlim azóta is nagyon fáj. De tudom, hogy ki fogok jönni ebböl az állapotból. Legalábbis küzdeni fogok azért hogy rendbe jöjjek és hamarosan újra elinduljak. �
Azt gondolom anyának lenni is valami ilyesmi.
Érnek váratlan meglepetések, kihívasok. �
Olykor pihenésre van szükségünk.�
Máskor muszáj segítséget kérni és elfogadni.
Elöfordul hogy sérülünk. �
Elöfordul hogy rossz irányt választunk.�
Elöfordul hogy újra kell tervezni.�
Elöfordul hogy felkészületlenek vagyunk valamiben.�‍♀️
Elöfordul hogy rosszul döntünk.�
Elöfordul hogy túlterheljük magunkat.�
És az is hogy alábecsüljük a képességeinket.
De megyünk tovább az úton. �
Nem veszítjük szem elöl a célt.⬆️
Ezekkel a gondolatokkal kívánok minden édesanyának, nagymamának és dédinek, keresztanyának boldog anyák napját sok sok szeretettel. �❤
Easy - Hütömágnessel a rák ellen
345031901_652687310029420_7712331734417867108_n.jpg

Egy kicsit megijedtem

Egy kicsit megijedtem mondta Lusta Dick örmester a macskafogóban miután lezuhant a repülögépe és ö a wc-be zárva élte túl.

macskafogo-macskafogo.gif

Hát tegnap egy kicsit én is megijedtem és az ijedtség azóta is tart. Normális esetben (már) nem vagyok híve a különbözö összeesküvés elméleteknek. Mostanra már egész rutinosan engedem el a fülem mellett. 

A fönököm tegnapi megjegyzése mégis pofán vágott elég rendesen. Bocsánat a megfogalmazásért de ezt nem tudom máshogy definiálni.

Az történt, hogy megemlítettem neki, hogy az egyik kedves masszázs vendégem újra rákos lett, tüdöáttétet találtak nála, annak ellenére, hogy a mellrákból már talán több mint 10 éve felépült. Mire ö:

Nincs ezen mit csodálkozni, hiszen be van oltva. Az oltás köztudottan kihozza a rákot.

Az oltás (covid) pro és kontra témájába ahogy eddig sem most sem szeretnék belemenni. Engem azért érintett rosszul a megjegyzése mert mostanában kezdtem jól érezni magam. Kerek három évvel vagyok a mellmütét után, és bár nem ünneplem az évfordulót, azért a kisagyamban valahol hátul ott van egy számláló ami számon tartja, hány év telt el azóta. Így három év elteltével kezdtem egy kicsit megnyugodni, kiengedni és végre elöre tekinteni. 

Ez a megjegyzés viszont nagyon durván visszarántott a valóságba. Azt sugallta: ugyan már királylány, ne álmodozz itt, te csak egy rákos voltál és az is maradsz. 

Hozzáteszem, a fönököm ismeri a történetem, és alapvetöen egy kedves rendes ember. Érzéketlennek sem nevezném, egyszerüen ami a szívén az a száján tipus. 

Az is nagyon rosszul érintett, mikor a mütét utáni szövettanomra megjegyezte egy orvos ismerösöm, hogy nem csoda hogy maradt a tumorból, hiszen balga módon c vitamint szedtem, itt az eredménye. 

Annyira durván rosszul lettem ezektöl a beszólásoktól, hogy durván rám tört a hányinger, 

Még ha igy is lenne, akkor sem mondunk ilyet senkinek. 

Azóta elég nyomorultul érzem magam. Nem a felszínen, hanem valahol mélyen a zsigereimben érzem rosszul magam. Nem is tudom mindig mitöl. Aztán elkezdek gondolkodni, hogy vajon honnan is jöhet ez az ideges remegés a gyomromban, aztán eszembe jut, és a homlokomra csapok, ja tényleg,...

De attól hogy tudom mi okozza még nem leszek jobban. A páni félelem továbbra is uralja az elmém és a gyomrom továbbra sem szünik meg remegni. 

Áldozathibáztatás  - ezt így hívják. 

Az lenne a jó ha ezt senkinek nem kellene megtapasztalnia. Ha mindenki rendelkezne annyi ismerettel, érzelmi inteligenciával és ha úgy tetszik empátiával hogy még véletlenül sem mondana ilyen. Sajnos még messze vagyunk ettöl a céltól. Annyit tehetünk hogy beszélünk róla, írunk róla, elmondjuk százszor is ezerszer is, aztán hátha idövel megfogan valami mag az emberek fejében és kihajt belöle egy új, tiszta gondolat. 

 

Itt vagyunk, ki tudja kit ki hívott mégis itt vagyunk, sokáig itt leszünk

Itt vagyunk, ki tudja, kit ki hívott, mégis itt vagyunk,
sokáig itt leszünk
Szárnyalunk, mint földre tévedt égben járó angyalok,
és néha szenvedünk.
Álmodunk, a tények szürke tengerétől elfutunk, ezek vagyunk.
Hiszen van még időnk, azért se változunk.

Szerelem elsö véríg Demjén Ferenc

Valahogy így ültünk / feküdtünk ott egymás mellett az onkológián. Ott volt a bajor néni aki világ életében egészségesen mértékletesen és egészségesen táplálkozott, mellette pedig a hölgy aki gyorséttermek állandó vendége volt. Mindketten vastagbél daganattal. 

Ott volt a dohányos veserákkal, és a nem dohányos tüdörákkal. 

Ott volt a kedves szelíd néni hasnyálmirigyrákkal és a szenvedélyes vad lány petefészekrákkal. 

Ott ült az akinek véletlenül derült ki mert sosem járt szürésre és ott ült az is aki következetesen járt kivizsgálásra és mégis késön kapott diagnózist. 

Senki nem tudta megmondani mi mindannyian konkrétan miért kerültünk oda. 

Olykor szárnyaltunk. Ültünk a folyosó végén a páciensek rendelkezésére álló kis teakonyhában néztük az ablakból a távoli hegyeket, álmodoztunk, terveket szöttünk.

Máskor szenvedtünk a terápia mellékhatásaitól, a negativ gondolatoktól, a bezártságtól.

Olkyor nem akartunk tudomást venni az állapotunkról, magunknak is hazudtunk. Azt hazudtuk, hogy van még idönk. Máskor mindent egyszerre akartunk elintézni, mondván hogy ki tudja mennyi idönk van még. 

Változást akartunk de változtani nem akartunk. Azzal azt ismertük volna el, hogy bennünk van a hiba és eddig valamit rosszul csináltunk. Az meg esetleg önmarcangoláshoz, büntudathoz vezetett volna. 

Apám azt mondta mikor elmondtam neki a diagnózist: Nem ezt érdemelted. 

Van aki megérdemli a rákot? 

Egy barátom szerint ez nem olyasmi ami kinek kinek érdemei szerint kijut esetleg jár vagy nem jár, hanem ezt csak úgy hozzádvágja a sors. Kíméletlenül. Vaktában lövöldözik, nem is nézi kit talál el és kinek milyen fájdalmat okoz. Adott esetben nem is az érintettnek, hanem a hozzátartozóknak.

De ha van élethelyzet amiben nagy szükség van a támogatásra, akkor egy daganatos betegség mindenképpen azok közé tartozik. 

"azt hiszem, most van itt a perc, hogy fogd a két kezem,
az kell nekem!
Mert ha itt vagy velem, a szívem megpihen."

hiszen:

"Annyi minden változik, s nem biztos semmi sem,
Legalább te legyél az nekem! "

Kell egy biztos pont. Nem azt várjuk el hogy a másik erös legyen és ne sírjon és ne szánakozzon és ne féljen... Csak egyszerüen legyen ott. 

A maratont is könnyebb végigcsinálni ha áll néhány szurkoló a pálya mellett még akkor is ha elbukunk út közben, mint egyedül megküzdeni a méterekkel.

 

Muszáj kiegészítenem ezt a posztot még néhány gondolattal. Ide teszem Kadarkai Endre Élni jó címü beszélgetéssorozatának azt a részét amiben Renner Erkával beszélget. Sokaknak nem kell öt bemutatni, de aki véletlenül nem tudja kiröl van szó, annak a riporter röviden bemutatja a video felénél. Érdemes lehet az egész videot végigkövetni, de amiért én most ide teszem az elsösorban Renner Erika, és különösen az utolsó 2 perc. Amikor arró beszél hogy a súlyos problémákkal küzdök csodálják igazán egymást, Hogy milyen az amikor egyik tragikus sorsú ember a saját traumáját lekicsinyli és a másikat dicsöíti. Egymást emelik fel, Egymást tekintik példaképnek. Egymást ölelik keblükre. Fogják egymás kezét és támogatják egymást. Kölcsönösen. Na ezt megélni, megtapasztalni az igazi csoda.Felemelö érzés. 

https://www.youtube.com/watch?v=1YceloAuOlY

Erika egyébként a beszélgetés elején arról is mesél hogy milyen sokat számít a hallgatás. Az ha valakinek elmondhatjuk ami velünk történt, és ö ítélkezés nélkül képes végighallgatni. Az ha tudjuk hogy nem vagyunk egyedül. Az ha nem kapunk áldozathibáztató megjegyzéseket, adott esetben kérdéseket. 

Elhangzik még valami nagyon fontos ebben a beszélgetésben amit nem lehet eleget hangoztatni: mégpedig az a gondolkodás hogy "ha én valamilyen vagyok akkor velem ez nem történhet meg" 

Az van, hogy sokan gondoljuk így mindaddig amig velünk is meg nem történik. Lehet ez egy bántalmazás, lehet ez egy súlyos betegség. Én is így gondolkodtam korábban. Én magam is azt hittem, hogy csak olyanoknál alakulhat ki daganatos betegség, akik valamit rosszul csináltak, valamit nem csináltak jól, valamit elmulasztottak, valamit túlzásba vittek... Ma már másképp gondolom. Ezt gyakran el is mondom. Mert fontos erröl beszélni, fontos ezt hangoztatni. Hátha sikerül mások gondolkodásában változást elöidézni anélkül hogy nekik maguknak is meg kellene élniük egy súlyos traumát. 

Szívpárna

Biztosan sokan ismerik a szívpárna akciót. Mellrákkal mütött páciensek kapnak egy csomdaszép szívpárnát ami a mütét utáni felépülést hivatott segíteni. Sok esetben a hónalji nyirokcsomók is érintettek. A szívpárna abban segít, hogy a mütét után kiemelje a kart, ne kelljen tartani. Az ugyanis elég kellemetlen tud lenni, amikor a dréncsö ott lóg a frissen mütött páciens oldalában, és nem tudja kényelmesen leengedni a karját, hanem mindig kicsit el kell tartania a testétöl. Aztán abban is van ám szerepe ennek a bizonyos szívpárnának, hogy segítse a nyirokkeringést, megakadályozza az ödéma kialakulását. Mindezeken túlmenöen általában valamilyen kedves mintázatú tiszta pamut anyagból készülnek a párnák, mosható töltettel. Nem csak hasznos eszköz hanem egyben szemetgyönyörködtetö látvány is. Sokan továbbajándékozzák amikor nekik nincs már rá szükségük. De sokan vagyunk akik megtartottuk. Én azóta is viszem magammal ha történetesen úgy alakul, hogy kórházba kell vonulnom. Korábban a terápia, kemo kezelések miatt, késöbb a tüdögyulladások miatt, vagy például tavaly a méh eltávolító mütét miatt. 

És hogy miért kezdtem most bele ebbe a posztba? Nos, ezeket a párnákat lelkes önkéntesek varrják részben saját költségen, saját anyagokból saját eszközökkel részben adományokból. Itt Münchenben ahol élek évente kétszer rendez Nicoline Beyer találkozót és teremt rá alkalmat, hogy aki tud és akar részt vegyen ebben. Hosszú évek óta terveztem már, hogy én is csatlakozok a csapathoz. Amíg pici volt a lányom nem tudtam megoldani. Olyan is volt, hogy egyszerüen lemaradtam, utólag értesültem az akcióról. Aztán én magam is érintett lettem, aztán jött a covid és a lezárások.... 

DE Ma, ma végre eljött az én idöm, és sok más támogatóval együtt - szándékosan nem írom hogy nötársammal, mert akadtak férfiak is az önkéntesek között - ma együtt tömtük, varrtuk, díszítettük a sok sok szebbnél szebb szívpárnát. Én magam körülbelül 3 órát töltöttem el ebben a remek társaságban és körülbelül 10 párna elkészítésében segédkeztem ezidö alatt. Mikor elköszöntem már közel 350 párna állt készen arra hogy egy érintett felépülését segítse. A párnákat Müncheni és München környéki kórházak kapják majd. 

A legutóbb tavaly novemberben megrendezett közös varrás alkalmával 489 db párna készült el. 

Vannak akik már indulása óta támogatói a projektnek, Vannak akik csak egy alkalommal csatlakoznak. Vannak akik maguk is érintettek, vannak akiket a puszta segítö szándék vezérel, van akit a társaság motivál... színes a paletta. De a jó hangulat garantált. 

Ma elöször, de biztos vagyok benne hogy nem utoljára vettem részt az akcióban. <3

Íme két kép a mai akcióról. Elöttünk az asztalon mintegy hódomb emelkedik a töltöanyag nagy halomban. Ott tartózkodásom ideje alatt kb 10 embernagyságú zsáknyi töltöanyagot használtunk fel. Elképesztö mennyiség.

 

20230311_105005.jpg

20230311_121541.jpg

Az egyiknek sikerül a másiknak nem, a sors olykor nem tudja mit akar

Az egyiknek sikerül, a másiknak nem,
a sors olykor nem tudja mit akar.
Az egyiknek kiderül, s a Nap fénylik fenn,
a másiknak nem jut, csak zivatar.
Az én szívem nem sejti, mi a csókos napsugár,
mert nékem nincs senkim, ki szív dobogva hazavár.
Az egyiknek sikerül, a másiknak nem,
a sors olykor nem tudja mit akar.

Az elözö poszt gondolatmenetét folytatva jutott eszembe ez a nóta. És azok akiknek nem sikerült. Pl Tina és Claudia a betegtársak közül akikkel kicsit több alkalmam nyílt beszélgetni. 

Miért van az hogy valakinél teljesen véletlenül idöben felfedezik a tumort, más pedig orvostól orvosig jár a tüneteivel és mire kiderül már késö? Nincsenek válaszok ezekre a kérdésekre. 

Néha megjelenik a gondolataim között a túlélök büntudata. Hogy van az hogy én itt vagyok, valaki másnak pedig mennie kellett. Pár napja például egy régi barátom édesanyja költözött át egy másik világba. Nem ismertem személyesen. Abból amennyit a fián keresztül láttam belöle, számomra egy rendkívül vagány, életerös nö képe rajzolódott ki. Álmomban nem gondoltam volna, hogy egyszer öt is utoléri egy ilyen ronda betegség. Az elsö kört megnyerte. A másodikban már áttétes lett. Neki legalább megadatott hogy felnevelje mindhárom gyermekét. 

LEginkább azokért szokott megszakadni a szívem akik kisgyermeket kénytelenek itthagyni. Engem is az visel meg a legjobban ha arra gondolok hogy néznék a lányom szemébe ha tudnám, hogy ezt  a csatát nem nyerhetem meg? Mit mondanék neki? Elég erös lennék ahhoz hogy elbúcsúzzak? Hogyan, mivel töltenénk a rendelkezésünkre álló idöt? 

Én harminc évet kértem a sorstól. Akkor lesz a lányom kicsit több mint 30 éves. Azt gondoltam addigra már majd pályára áll az élete, családdal, munkahellyel és én majd nyugodt szívvel távozok. 

Aztán nemrég mesélte egy barátom hogy ö 27 volt mikor az édesapját temették. Akkor én öt felnöttnek láttam. Albérletben lakott és saját vállalkozása volt. Nekem akkor ez jelentette a felnöttséget. Mai fejjel azt mondom gyerek volt ö még akkor. 

A kolléganöm 66 éves lesz idén és még él az anyukája. Habár már ö maga is nagymama, valahol mégis gyerek még. 

Szóval kicsit megijedtem ettöl a harminc éves tervtöl. Mert az én lányom bármennyire is önálló lesz - ha az lesz egyáltalán - mégis csak fájdalmasan korán marad majd egyedül. Testvére sincs. 

Több nö - köztük híres színésznök is - vállaltak gyereket közel az ötvenhez vagy akár fölötte is. Nagyon optimistán csak annyival kommentálták az esetet, hogy most már muszáj leszek 100 évig élni.

Én a 75el akkor nagyon szerényen terveztem meg az életemet. Talán felül kellene bírálnom és új célt kitüzni?

Ha erre gondolok akkor egy másik dalra váltok:

Változnak az évszakok, rossz idők, szép napok;
Bújj hozzám, ne hagyj el;
Ha én mennék, ne engedj el.

Es közben reménykedek hogy még nagyon sokáig itt leszünk egymásnak. 

 

 

Neked könnyü lehet, de azért nekem sem rossz

Neked könnyü lehet, de azért nekem sem rossz, arra gondolok amire akarok

Bódi László, Cipö énekelte ezt a dalt a Republik együttes énkese, aki sajnos fájdalmasan korán távozott közülünk. De nagyszerü dalokat hagyott itt nekünk. A dal szomorú apropója, hogy épp most van halálának tíz éves évfordulója. 

Vannak napok amikor arra gondolok, hogy másoknak könnyebb. Miért pont nekem jutottak ilyen terhek? Mármint nem úgy értem, hogy bárkinek is azt kívánnám, hogy legyen rákos. De magamnak sem kívántam ilyen betegséget. Nem, tudat alatt sem kívántam ilyet senkinek. Vannak napok amikor valahogy minden nehezemre esik. Még felkelni is. Megmozdulni is. Olyankor jönnek a miértek. Miért pont én? Miért most? Miért pont ezt és miért pont igy? Olyankor ebböl a dalból csak egyetlen sort tudok értelmezni:

"Nem tudom, hogy van ez,
Hogy csak én veszíthetek!"

Olyankor kifejezetten vesztesnek érzem magam. Egy lúzernek.  

Máskor pedig pont azt érzem, hogy bizony a sors a tenyerén hordoz. Egy csomó mindenben állati nagy szerencsém volt az eddigi életem során. Márpedig 45 évröl beszélek. 

Manapság egyre többen állnak ki a nyilvánosság elé a különbözö traumáikkal, nehézségeikkel. Öket látva, hallgatva sokszor elszorul a torkom és arra gondolok milyen csodálatos is az én életem. És ezért nagyon hálás vagyok. 

Azt szokták mondani, ha körbe állnánk és mindenki kiterítené a kis batyuját amiben benne vannak életének a megpróbáltatásai, traumái, akkor nagy valószinüséggel köszönettel elfogadnánk a sajátunkat, és nem irigyelnénk senkit a világon. Igen, ez valóban eléggé idealista elképzelés. De az látszik, hogy boldogabbak azok akik megelégedettséggel élik az életüket, és nem másokhoz hasonlítgatják magukat vagy a sorsukat. Nem irigykednek, hanem tudnak örülni annak ami van. Olykor csak egy kósza napsugárnak ami egy pillanatra áttör a viharfelhök között. 

A jobb napjaimon reménytelenül idealista vagyok. Olyankor határozottan meg vagyok gyözödve róla, hogy a fenti szöveg pontosan rólam szól, nekem íródott, én vagyok az a szerencsés flótás akinek kezébe került a malac füle. 

Szerencsére a jobb napok fordulnak elö nagyobb számban az életemben. De máris hozzá kell tegyen, hogy ehhez én is kellek. És ez már nem idealizmus részemröl. Még csak nem is önámítás. Sokkal inkább túlélési ösztön. Ha nem látnám meg a hétköznapokban a szépet, a jót, akkor valószínüleg már nem is lennék itt. 

Ismerek valakit aki ezt tényleg mesterfokon üzi. Egy énekesnö, Maggienek hívják. Egy zenésztársa mesélte, hogy egy fellépés után úton voltak éjjel a hegyek között autóval. Egymás után mentek, mikor Maggie rávillogott hogy álljanak meg. Kiderült hogy csak azt akarta megmutatni milyen csodálatosan tiszta az égbolt és milyen gyönyörü látvány ott a hegyek között a rengeteg csillag amiket egyébként városi körülmények között nem feltétlenül tudunk megcsodálni. Ez az énkesnö észrevette ezt és nem sajnálta kiélvezni a pillanatot. Sokszor eszembe jut ez a történet. Egyszer utaztam vele együtt egy kompon. Hideg idö volt, a vízen különösen erösen fújt a szél. A komp büféjében vett egy perecet meg egy cappucinot magának és jóízüen falatozni kezdett. A perec már ránézésre is kökeménynek tünt, a cappucinó sem egy olasz kávéházi müremek volt, ö viszont csillogó szemmel mosolygott miközben én lehangoltan húztam szorosabbra magamon a kabátot. Maggie rám mosolygott és megkérdezte: Hát nem nagyszerü? 

Én meg csak néztem hülyén, hogy mégis mi olyan nagyszerü azon hogy majd megfagyok, a perec száraz, a kávé pedig hideg.... aztán folytatta: Mi csak ülünk itt ezen a kompon, három ország találkozásánál, nézelödünk és közben mégis haladunk a célunk felé. Na jó, a perec lehetne frissebb - tette hozzá, de a mosolya eközben sem lett halványabb. 

Azt mondják meg lehet tanulni a figyelmünket sokkal inkább a pozitivumokra irányítani. Több módszert is ajánlanak erre a szakemberek, mint pl a hálanapló, a tudatos jelenlét...,

Lehet válogatni kihez mi áll közelebb, a lényeg, hogy vegyünk észre minél több jót magunk körül.

Hajrá :-) 

Álljon itt az Újságmúzeum portál megrendítö írása Cipö életéröl, csodálatos személyiségéröl:

https://www.ujsagmuzeum.hu/cipo/?fbclid=IwAR0mh5R4O2v6sVHi6ofPI_9agH-lki6C5A5t63yGERk5JsN2FmyN7i_sWcY

Ez pedig egy koncertfelvétel a Republik Neked könnyü lehet címü számáról. 
https://www.youtube.com/watch?v=rkZdbCAvYxE

Én nem leszek soha sem a játékszered

Nem, nem, nem.
Soha nem, nem nem.
Én nem leszek soha sem a játékszered.

Kovács Kati énekelte azzal a rendkivül elszánt tekintettel ami csak neki van ennek a dalnak az elöadása közben. Valamikor a 60-as évek végén, amikor én még kósza gondolat sem voltam. Ma ez a gondolat foglalkoztat. Nem leszek sohasem a játékszered. No way! Never again!

Mintha ezt ugyan csak úgy ki lehetne jelenteni. Vajon mennyire döntés kérdése? Nem hiszek a bevonzásban. Sem negativ sem pozitiv értelemben. Rengeteg tanfolyamot, föiskolát, egyetemet végeztem, mindig minden egyes vizsga elött rettegtem hogy megbukok. Ez soha nem történt meg. Igazán remek eredménnyel zártam minden képzést. A ráktól tartottam ugyan, de soha nem rettegtem. Mégis eltrafált. Ennyi a bevonzásról.

Talán most nem is annyira a rák miatt jutott eszembe ez a dal, hanem a sorozatos tüdögyulladások miatt. Azok tényleg durván packáztak velem. Többször törtek rám váratlanul. Most 10 mg szteroid a napi adagom. Épp most esedékes hogy tovább csökkentsem. Reggelente mégis gépiesen nyúlok a 10 milis adagomért és csak már mikor bedobtam jut eszembe, hogy megint nem vittem lejjebb. Ez vajon mennyire tudatos? Tuti direkt csinálom. Mert félek, hogy ha tovább csökkentem az adagot akkor megint eltrafál az a szemétláda tüdögyuszi. Lesböl támad, akkor amikor pont nem számítok rá. Két éve a nyaralásunk elötti napon kezdödött. Akkor két külön böröndöt pakoltam. Nekem meg a gyereknek. Én a kórházba indultam ö nyaralni az apjával. Akkor azt éreztem megint alul maradtam. Megint ö gyözött. Többször felvettem a kesztyüt, és többször voltam kénytelen bedobni a törölközöt. Szégyen. Így gondoltam ezekre a vereségekre. Tehettem volna többet? Lehettem volna céltudatosabb? Dönthettem volna másképp? Az én döntésem volt? Akár tudattalanul? És azóta mi változott? Most miért mitöl érzek magamban több eröt? 7 hónap telt el a legutóbbi tüdögyulladás óta. Közben a reuma gyogyszert is szüneteltenem kellett kb 2 hónapig. Vajon lesz annyira hatékony hogy a jövöben megvédjen? Vajon leszek olyan erös, hogy megvédjem magam? Felül lehet írni egy hibás programot? Én vagyok a programozó ebben a történetben, vagy valaki már megírta a sorsom?

Kérdések amikre majd csak utólag lesznek válaszok, ha egyáltalán lesznek válaszok.  

Soha ne mondd hogy soha - avagy hogy én mekkora hülye voltam hogy ezt eddig nem csináltam

Az én esetem az intervall edzéssel

Ha már a korábbi posztban azt emlegettem hogy szeretek párhuzamot vonni a rákterpápia és a sport között, akkor most folytatnám ezt a gondolatmenetet csak egy kicsit más mederben, sokkal inkább a sportra fókuszálva.

Többször szembe jött velem az intervall edzés fogalma és én mindig azt gondoltam, hogy sprinteljen akinek két anyja van, de én tuti nem fogok. Ugyan futásról írok itt a blogon, de ez azért részemröl elég szerénytelen dolog, hiszen sokkal inkább vagyok kocogó mint futó. 

Szóval ha van valami ami baromira távol áll tölem az például a sprint. Olyannyira igaz ez, hogy az általános iskolai futás felméréseken soha még csak közelébe sem kerültem a kettes szintnek sem. Volt például 60 méteres és 100 méteres futás, meg voltak adva a szintindök, és én egyike voltam azon keveseknek - ha nem az egyedüli -  akinek még a kettest sem sikerült megszerezni. Isten látja lelkem küzdöttem becsülettel mint egy nöstény tigris, de valahogy sose jött össze. Szerintem ma sem menne.  

Az intervall edzéseket nem csak futóknak ajánlják. Küzdö sportban nekem is volt benne részem, utáltam is rendesen. Tulajdonképpen arról van szó, hogy magas intenzitásu edzés-etapok között rövid szüneteket tartunk. Én ezt mindig úgy értelmeztem a futásra vonatkozóan, hogy az egyenletes kocogó tempómat örült sprintekkel kellene tarkítani. Márpedig a sprint nagyon nem az én világom. 

A téli idöszakban én nem futok. Tulajdonképpen már az is nagy szó tölem, ha téli idöszakban tempos gyaloglásra indulok. Ezt alig két éve vezettem be és nem is értem korábban miért nem tettem. Lényeg a lényeg, hogy az elmúlt hetekben egészen tavaszias volt az idö, és valahogy kedvet kaptam a kocogáshoz, de az erönlétem még messze nincs ott hogy a szokásos 5 km-t végigkocogjam. Így az történt, hogy elindultam és elöször csak szökdelésekkel szakítottam meg a gyaloglásaimat, majd néha néha kicsit belekocogtam, majd emeltem a tétet és ezzel együtt a tempot. Az átlag futótempo pedig napról napra szépen javult, ahogy a hömérséklet emelkedett és ahogy én is egyre jobban belejöttem. Büszkeséggel görgettem az app-ben az egyes edzések eredményeit és gyönyörködtem benne hogyan javultak az értékek. Ebböl azonban még semmilyen következtetést nem vontam le, ha csak azt nem, hogy melegszik az idö, és hosszabbodnak az 5 km-en belül beiktatott kocogós / sprintes szakaszok. 

Aztán elmentünk "nyaralni", 4 napra február közepén és vittem magammal az edzö cuccom. A hotel konditermében futópad is rendelkezésemre állt fel is pattantam rá. Azt persze tapasztalatból tudom, hogy futópadon futni kevesebb energiabefektetést jelent mint például szabadban, terepen ne adj isten széllel szemben. De még ezzel együtt is nagyon meglepödtem hogy egészen 10,5 km / h -ig sikerült emelnem a tempot különösebb megeröltetés nélkül. Jó, oké, igaz hogy csak 3 km volt a cél. De én életem legjobb teljesítményeként tartom számon mikor egy óra alatt 10 km-t tudtam futni. És az e tempo a rövidebb távokon sem volt sosem jobb. Például az 5 km-t sem tudtam sosem 30 perc alá szorítani. A 10,5 km/h számomra - most közel a 46hoz - olyan mintha redbullt ittam volna és szárnyakat kaptam volna. Igy is éreztem magam ott a futópadon - mintha fel tudnék repülni a fellegek közé. Ezt a tempováltást semmi másra nem tudom visszavezetni mint az elmúlt hetekben teljesített intervall edzésekre. 

Egyébként azt hozzá kell tennem, hogy nem azért kezdtem el temposabb szakaszokat beiktatni hogy javítsak az átlag sebességen. A cél az lenne, hogy kicsit jobban megdolgoztassam az izmokat. Több mint 20 éve kocogok, de még soha nem sikerült kocogással fogyni. Izommunkával viszont igen. És mivel a rendelkezésre álló idö amit edzésre tudok fordítani eléggé korlátozott ezért úgy gondoltam kellemest a hasznossal - futok és erösítek egyszerre. Habár az intenzív edzés etapokban elért sebesség is az én esetemben messze elmaradt attól amit sprintnek lehet nevezni, arra azért próbáltam hangsúlyt fektetni, hogy emelkedjen a térd, vele együtt a tekintet és persze dolgozzon a comb, a fenék. avagy Égjen a zsír! Mert hát sajnos az van, hogy zsírból sajnos több van rajtam a szükségesnél. De ebbe most inkább ne menjünk bele. A kilókkal és testzsír arányokkal folytatott harcomról majd egy külön posztban talán megemlékezek. De nem itt és most.

Este lett mire végére értem a gondolataimnak, ideje aludni térni. 

Jó éjt drágáim :-) 

intervall.jpg

Ui: na a lényeget meg kifelejtettem. Nem kell sprintelni! Illetve nem sprintelni kell! Hanem a saját szokásos tempónkhoz képest intenzívebb szakaszokat beiktatni. Ha én például egyébként gyalogolni szoktam, és ezt a gyaloglást kocogásokkal tüzdelem meg az is intervall edzés lesz. Ennyi. meg egy bambi. Na most már tényleg megyek aludni ;-)

Sohase mondd, hogy túl vagy már mindenen

Sohase mondd, hogy túl vagy már mindenen,
sohase mondd, hogy tovább már nincs nekem.
Mindig van új s még újabb, hát várd a csodát,
de sohase mondd, hogy nincs tovább

Csodálatos búgó hangján énekelte ezt a dalt Hernádi Judit s én mai napig szivesen hallgatom öt.

Az elözö poszt gondolatmenetét folytatva jutott eszembe ez a dalrészlet. Azt látom, hogy vannak igazi nagy küzdök ha rákról van szó. Illetve nem is csak rákról hanem bámilyen más különleges helyzetben. Gondoljunk csak azokra a családokra, akik a gyermekük megmentésére indítottak gyüjtést a Zolgensma terápiára, ami közel 2 millió euroba kerül, aktuális árfolyamon ez majdnem 800 Millió Forintot jelent, Még leírni is sok és ijesztö ez az összeg. Ezek a családok viszont nem ijedtek meg töle, hanem elindították a gyüjtést és volt is akinek összegyült a szükséges összeg. Az hogy egy-egy projektre, gyógyterápiára összejön néhány pár százezer vagy néhány millió forint az nem számít kirívó esetnek, de vajon ki fogadott volna arra, hogy össze tud jönni a 700 millió forint? (2018-ban akkori árfolyamon még ennyibe került). 

A legtöbben csak legyintettek. Voltak viszont sokan akik a lehetöségeikhez mérten kisebb nagyobb összegekkel támogatták a gyüjtést. Az összeg jelentös része ezekböl a kisebb adományokból gyült össze. Ahogy a tenger is vízcseppekböl áll. 

Bármilyen diagnózist kap az ember, bármilyen kihívás elé állít az élet, érdemes lehet küzdeni és én most azt mondom hogy kell is. Mindenkinek a saját döntése, a saját élete a tét. Ebbe beleszólni nem lehet. 

Láttam olyat aki végigasszisztálta egy közeli hozzátartozója küzdelmeit és végignézte ahogy végül alul maradt a harcban és utána saját magával kapcsolatban úgy döntött, hogy nem vállalja a terápiát. Nyilván az ö döntése, az ö élete. DE annyit hagy tegyek hozzá, hogy nem mindenkire egyformán hat a terápia. Az hogy az egyik ember nagyon megszenvedte a mellékhatásokat egyáltalán nem jelenti azt hogy mindenkire így fog hatni. Az hogy az egyik embernél sikertelen volt a terápia nem jelenti azt, hogy másnál nem lehet sikeres. 

Az egyes daganattipusokra javasolt kemoterápiás szerek sem egyformák. 

Vannak nem is kevesen akik különösebb mellékhatások nélkül csinálják végig a terápiát és közben teljes életet élnek, dolgoznak, akár még sportolnak is. Olyan is van akinek a haja sem hullik ki attól a kemotol amitöl egyébként szinte mindenkinek kihullik a haja. Én magam azt vallottam, hogy a hajam még kinöhet, az nem nagy veszteség a potenciális gyógyulásért cserébe. 

 

hernadi-300x194.jpg

https://www.youtube.com/watch?v=kBZm7deIVbA

 

 

Fight until we die

Sokat gondolkodtam hogy ezzel a címmel megírjam-e a gondolataimat. Csaknem három évvel ezelött a kemoterápiás kezelésekre korán reggel az akkor 4 éves lányom mellöl slisszoltam ki. Cssendben, titokban, még mielött ö felébredt volna. Azért hogy megspóroljam a fájdalmas búcsút, hogy ne kelljen a kis kezeit eröszakkal letépnem magamról, mégis idöben beérjek a kórházba. 

Gyorsan felöltöztem, fogtam az elöszobában elrejtett kisböröndöt, feltettem a fejhallgatót és elindultam. Többször elöfordult, hogy a buszra várva, vagy valahol útközben a lejátszóból a Manowar "Fight until we die" száma szólt. És én azt gondoltam igen, így kell, küzdeni kell mindhalálig. 

Kilenc évig küzdösportoltam. Azt gondolhatná az ember, hogy a küzdösport pontosan arról szól hogy soha nem szabad feladni, küzdeni kell az utolsó leheletig. Akkor én nem így gondoltam. Azt gondoltam, hogy en kritikus helyzetben inkább megadnám magam. HET - Háború Esetén Túsz lennék, ahogy viccesen mondogattuk egymásközt. A vezetö edzö gyakran tartott nekünk "példabeszédet" olyankor sokat hangoztatta, hogy a karate szellemisége nem csak a dojo-ban, az edzöteremben van jelent, hanem a hétköznapokban is. Azt a mentalitást amit a keleti harcmüvészetek megkövetelnek életünk minden pillanatában követnünk kell. Ebbe nem csak azt tartozik bele, hogy pl nem élünk vissza az erönkkel, nem támadunk védtelenekre, de például az is, hogy méltósággal viseljük a vereséget akkor is ha például állásinterjúról jövünk ki, és küzdünk akkor is ha történetesen egy láthatatlan ellenféllel kell felvenni a harcot. 

A terápia ideje alatt gondolathban sokszor vontam párhuzamot a rákterápia és a sport között. De ugyanígy megtehettem volna, hogy egy harchoz viszonyítom. Mert nyilván az is - küzdelem. Még akkor is ha ezt a harcot nem klaszikus fegyverekkel vívjuk. Az orvosok, kutatók gyógyszereket, kezeléseket adnak. A többit, azt eröt, a hitet nekünk kell beletenni. Abból kell kihoznunk a legtöbbet, ami a rendelkezésünkre áll. Önmagunkból. 

Ideteszem a Manowar album boritóképet.

manowar.jpg

Nekem erröl a képröl egyböl Székely Bertalan Egri nök c festménye ugrott be.  

egri_nok.jpg

A feljegyzések szerint a hös egri nök is kivették a részüket az Egri vár védelméböl, mégpedig a maguk módján, a saját eszközeikkel. 

Ezt mi is megtehetjük.

Mostanában sok pozitiv visszajelzést kaptam a masszázs vendégeimtöl. Engem pedig elöntöt a büszkeség. Ugyanis a legtöbben arról számoltak be nekem, hogy a masszíroztatáson túl mennyi mindent tesznek az egészségük érdekében. Volt szó táplálkozásról, sportról, erösítésröl, lazításról... de felmerült például azt is, hogy érezzük jól magunkat. Mennyire triviális ugye? Eszünkbe se jut, pedig nagyon fontos. Legutóbb egy podiumbeszélgetésben hallottam ezt egy onkológustól. Arról faggatták, hogy mit szabad és mit nem szabad enni, tenni, sportolni.. a rákterápia alatt. Ö viszont óvatosan  úgy fogalmazott mi ajánlott és mi nem, de rögtön hozzá is tette, hogy a legfontosabb, hogy az érintett amennyire csak lehet jól érezze magát. Egy finom süti, egy kellemes séta, adott esetben a rendszeres sport, a munka - ha nem túl kimerítö - de akár a masszázs, a szauna, a társas kapcsolatok mind mind hozzájárulhatnak a terápia sikerességéhez. Ehhez nagyon fontos, hogy a környezet is úgy álljon hozzá. Ahhoz pedig az kell, hogy mi érintettek nyiltan, öszintén kommunikáljunk az állapotunkról. ´Nekem ilyen szempontból (is) nagy szerencsém volt a munkahelyemmel. A fönökömnek elmondtam mi a szitu, és azt kértem hogy ameddig és amennyit tudok dolgozhassak. Sokszor hétvégén, amikor rajtam kívül senki nem volt bent az irodában és nem kellett magam fertözésveszélynek kitenni pl influenza járvány idején.  A kezelöorvosomnak elmondtam hogy mennyire hiányzik a rendszeres mozgás, és támogatott abban hogy újra kocogjak. És így tovább.

Visszatérve az eredeti címre és gondolatmenetre. Én nem voltam közvetlen életveszélyben. Ezt ma már ki merem jelenteni. A veszély ugyan nem múlt el, de egyelöre tünetmentes vagyok. Amit az orvosok javasoltak mindent elfogadtam és minden kezelést végigcsináltam. Bármennyire is állítom, hogy küzdeni kell az utolsó leheletig, fogalmam sincs, hogy egy kilátástalan helyzetben vajon meddig lennék hajlandó küzdeni. Ha azt mondanák, hogy semmi esélyem sincs a gyógyulásra vajon vállanám-e a kemoterápiás kezeléseket. Vajon akkor is mennék-e töretlenül elöre vagy megadóan lefeküdnék és várnám a halált. Fogalmam sincs. Most azt gondolom igen, mindent megtennék, minden követ megmozgatnék akkor is ha azzal csak néhány hónapot nyerek. De ha tényleg oda kerülök fogalmam sincs mit teszek. Addig is tréningezek. Mentálisan. 

Számos motivációs történet kering szájról szájra. Az egyik a tölgyfa esete, mely azt a kérdést teszi fel, hogyan juthatunk fel a tölgyfa csúcsára?

Nos, kétféleképpen: vagy ráülünk egy makkra és megvárjuk míg kinö alattunk a fa. Vagy ágról ágra kapaszkodva. 

DE idehozhatnám a megszoksz vagy megszöksz  avagy harcolsz vagy menekülsz kérdéskört. 

Vagy akár a süket béka esetét a sziklafallal : mikor a békák tömege indult el hogy megmássza a sziklafalat, míg a többiek lent egyre azt hangoztatták, hogy ez lehetetlenség sorra peregtek is lefelé a békák a falról egymás után. EGy béka kivételével aki végül felért a csucsra. Ö ugyanis történetesen süket volt, nem hallotta meg, hogy a küldetés lehetetlen. Egyszerüen csak próbált mindig feljebb kapaszkodni. 

Na most aztán sikerült mindenféle csavarokat belevinni ebbe az írásba. Mint mindig ha meglódulnak a gondolataim. No de sebaj, van az úgy hogy az ember kanyargós ösvényeken halad a megvilágosodás felé.

Szép vasárnapot mindenkinek és ne feledd : fel a fejjel :-)

 

 

Nem a te hibád

A Good Will Hunting címü filmben hangzik el többször egymás után ez a mondat - nem a te hibád. A pszichológus (Robin Williams) mondogatja szelíden ifjú páciensének (Matt Damon) mikor szóbekerülnek a bántalmazó szülök.

Ezt a mondatot nem lehet eleget hangoztatni a rák betegségekkel kapcsolatban sem. 

Még mindig él az az elképzelés, hogy aki rákos lesz az valamit elrontott. Valamit rosszul csinált. Mert nem sportolt. Vagy nem eleget. Rosszul étkezett és különben is rossz házasságban élt, nem dolgozta fel a gyerekkori traumáit, dohányzott, ivott, vagy csak szimplán boldogtalan volt.... stb stb a sort a végtelenségig lehetne folytatni. 

Pedig a rák valódi okát még mindig nem tudják, illetve elég ritkán sikerül csak kötni konkrétan valamihez. 

Sok érintett magát okolja. Mit vétettem - teszik fel a kérdést nap mint nap leginkább csak önmaguknak, válaszokat keresve.

Vagy megteszik ezt helyette mások. Összesúgnak a háta mögött. Célozgatnak rá. Hogy például jobban tette volna ha nem eszik annyi cukrot. Grecsó Krisztián is többször többféleképpen megfogalmazta már hogy ezzel általában saját magukat védig az emberek. Azt gondolják, hogy ha ök egészségesen táplálkoznak / sportolnak / pszichológushoz járnak / naponta pozitiv gondolatokat posztolnak... akkor velük ez nem történhet meg. 

Dr Riskó Ágnes szintén elmondta ezt a korábban általam is posztolt wmn.hu interjúban.

De az emberek nem hallják meg. 

Jómagam is kaptam célzást orvos ismeröstöl, hogy érdemes lenne megfontolnom pl a válást.

Amikor munkahelyváltásban voltam és a munkaügyi központban elmondtam, hogy a betegségem miatt nem biztos, hogy az uj helyen idöben kezdeni tudok, akkor az igencsak fiatalka ügyintézö lányka konkrétan lefagyott. Majd némi technikai szünet után kibukott belöle: egészséges táplálkozás. 

Enniy. Két szó. Mint valami mentöövbe úgy kapaszkodott ebbe a két szóba, és gyorsan elmondta nekem is, hogy az egészséges táplálkozás milyen fontos, és ö bizony ügyel rá, hogy egészségesen étkezzen, mert ö hisz ebben, és ez majd megvédi....

Én meg csak ültem ott és néztem rá megértöen. Hagytam hagy beszélje ki, nyugtassa meg magát. Aztán megbeszéltük az én ügyemet is és távoztam. 

Az én édesapám elsö reakciója is az volt: nem ezt érdemelted.

Mintha ugyan ezt az emberek érdemeik szerint kapnák. Persze nyilván nem akart ö ezzel semmi rosszat mondani, csak rosszul fogalmazott. 

Az én esetemben konkrétan meg tudom mondani kik reagáltak a "legjobban", ha lehet igy fogalmazni.

Az egyik barátnöm, aki kb annyit mondott: fuck cancer

Az egyik barátom aki azt írta: ezt az ember nem kiérdemli, hanem egyszerüen hozzávágja az élet.

És a gyerekorvosunk akinek szintén beszéltem az állapotomról mert arra kértem lehetöség szerint ne kelljen a kemo ideje alatt túl sokat várni a sok beteg gyerek között, na ö konkrétan az igekötös szóval reagált: bassza meg. 

Nekem mindhárom reakció a szívemig hatolt és azt éreztem, ök azok akikkel erröl öszintén, sallangok nélkül fogok tudni beszélni.

Sok embernek sokféleképpen kellene jó hangosan kimondania, hogy a rák nem a te hibád. 

A Füles Odú blog - The POP facebook oldal szerzöje írja a febr 4-i posztjában a rákellenes világnap alkalmából a következö sorokat és csak egyetérteni tudok vele:

"A rák senkinek nem a hibája. Nem valami büntetés bármiért amit csináltál vagy nem csináltál. Nem jelenti hogy rossz ember vagy, hogy megérdemled, hogy neked ez jár. Ez csak egy betegség. Egy rettenet bunkó, gyökér betegség. Az egyetlen ami tényleg a te hibád, ha elhiszed, hogy veled ez nem történhet meg. Szóval ne hibázz, inkább figyelj oda és tegyél magadért"

A bejegyzés elején említett filmben a pszichológus megöleli a fiút. Megadja azt a feloldozást amit az édesapjától nem kapott meg. Összeölelkezve sírnak. 

Minden érintettnek egy nagy ölelést küldök. Függetlenül attól hogy közvetlenül ö maga vagy családtagja, ismeröse, barátja, munkatársa érintett ebben a szörnyü betegségben. 

good-will-hunting-1.jpg

hqdefault.jpg

Strong enough - elég erös vagyok

'Cause I'm strong enough
To live without you
Strong enough and I quit crying
Long enough now I'm strong enough
To know you gotta go

Énekli Cher a rádióban miközben reggelit készítek, én pedig feltekerem a hangeröt, hagy ordítson.

Mert elég erős vagyok ahhoz,
Hogy nélküled éljek
Elég erős, hogy abbahagyjam a sírást
Elég régóta, most már elég erős vagyok ahhoz
Hogy tudjam, menned kell

Közben eszembe jut sokminden.

A kemoterápiáról, annak mellékhatásairól sokan sokféleképpen számoltak már be. Sokan megünneplik mikor befejezik végre a kemoterápiát. Egy ideje már több onkológián is van harang a falon amit megkondíthat az a boldog páciens aki aznap az utolsó kemoterápiás kezelésén van túl.

Arról már kevesebb szó esik, hogy vannak akik kétségbe esnek mikor befejezödik egy terápia. Akkor is elöfordulhat ilyesmi ha tervezett ütemben fejezödik be, de sok esetben az van, hogy a mellékhatások miatt muszáj leállítani, más megoldást keresni.

Én a mütét után tudtam meg, hogy sajnos a 4 + 12 neoadjuvans kezeléssel nem sikerült letudni a kemot, hanem még egy évig folytatni kell. Ez majdnem pontosan három évvel ezelött 2020 februárjában történt. Teljesen összeomlottam. Tervezös tipus vagyok, és ez a hír pont nem passzolt a terveimhez. Már kis pelyhes volt a fejem, a föorvos asszony viszont azzal riogatott, hogy ez a kezelés is hajhullással jár majd. 

Aztán kiderült hogy ez már egy kombinált immun-kemo-terápia ami közel sem járt különösebb mellékhatásokkal. Szépen beírtam a naptárba csaknem egy évre elöre az összes idöpontot és ehhez igazítottuk az életünket, a nyaralásokat kirándulásokat, munkát...miegyebet. 

Késö összel derült égböl villámcsapásként egyik éjjel rosszul lettem, mentöt kellett hívni. A CT felvételek tüdögyulladást mutattak ki. Ez megismétlödött decemberben is. Számos vizsgálat ellenére sem találták az okát így végül a diagnozis "krypto organisierte pneunomie" azaz autoimmun tüdögyulladás lett - bármit is jelentsen ez a kifejezés. A visszatérö tudagyulládásokat (követte még néhány) azzal magyarázták, hogy a sugárkezelés mellékhatása, amit a kombinalt immun-kemoterápia felerösített. Ezért azonnal leállították. Már csak 2-3 kezelés lett volna hátra de én emlékszem egészen bepánikoltam. 

Korábban a doktornö elmagyarázta, hogy pontosan ki van számolva hogy hány kezelés szükséges ahhoz hogy igazán hatásos legyen a terápia, és hogy ezt a terápisás tervet bizony konzekvensen végig kell csinálni. En éppen ezért nagyon vigyáztam is arra, hogy miattam soha ne kelljen kezelést elhalasztani. 

Ott álltam a kérdéssel a fejemben, hogy ha ennek a kezelésnek kellene megvédenie engem a kiújulástól, akkor most mi fog megvédeni? Most akkor védtelen leszek?

Azóta két év telt el, de a kérdés még most is sokszor felmerül bennem. Most a hormonterápiával kapcsolatban. A gyógyszer ugyanis idönként el-eltünik a gyógyszertárakból. Mióta ezt elöször megtapasztaltam azóta mindig igyekszem idejekorán beszerezni és kiváltani a következö receptet, nehogy véletlenül gyógyszer nélkül maradjak.

A másik vonatkozása, hogy alapvetöen 5 évig van tervezve a hormonterápia. Én már több orvostól is páciensektöl is hallottam, hogy meghosszabbították 7-10 évig. Az én esetemben vajon mi lesz majd a döntés? Kaphatom majd tovább? Lesz nekem ebbe beleszólásom? És ha nem akkor vajon elég erös leszek hogy nélküle is megússzam kiújulás nélkül?

Ugyanez a szitu a szteroidokkal. Már 2 éve csak a szteroidoknak köszönhetem, hogy nincs folyamatos tüdögyulladásom. Kísérletezünk más gyógyszerekkel, de egyelöre egyik sem váltotta be a hozzá füzött reményeket. A szteroidok napi adagja folyamatosan csökken, most megint ott tartok, hogy hamarosan elérem azt a napi adagot ami már nem véd meg a tüdögyulladástól. Vajon az a másik gyógyszer addigra lesz annyira hatékony hogy megvédjen? (Abba inkább ne menjünk bele, hogy ha ez a tüdögyuszi dolog mennyire a sugár mellékhatása, és hogyan jöhet elö több mint két évvel a sugárkezelés után még mindig, mert erre a kérdésre az orvosok is csak pingvinelnek - széttárják a karjukat és a vállukat vonogatják)

Inkább csavarok még egy kicsi a hangerö gombon, és együtt énekelem Cherrel teli torokból:

 'Cause I'm strong enough
To live without you
Strong enough and I quit crying
Long enough now I'm strong enough
To know you gotta go

Mert egyszerüen nincs más választásom, élni kell akkor is amikor a gyógyszernek majd mennie kell.

Es akkor most hallgassuk meg Chert mert ö azért sokkal jobban énekel nálam ;-)

https://www.youtube.com/watch?v=_IqJ_s0IfeQ

Ham ham hamburger

Szeretek enni, minél inkább nem lenne szabad annál inkább kívánom az ennivalót. Bármit. Nem feltétlenül édességet, hanem bármit. Olyan vagyok mint a retro hamburger reklámban a puffancs zsemle aki körbejár és mindent ham bekap. Valahogy igy vagyok én is: jarok kelek a lakásban és ahányszor elémkerül valamiféle ehetö dolog hamm bekapok egy falatot. 

Mivel annak idején nagyon szerettem ezt a reklámot, és ma már a youtube-on minden IS megtalálható, és ide is kiteszem:

https://www.youtube.com/watch?v=QHstwJOgL-c

Nagy meglepetésemre a kedvenc hamburgerezö éttermemben most már briós zsemlébe is lehet kérni a hamburgert. Ami itt újdonság az nekem maga a retro életérzés. Hmm nyami

20230205_125650.jpg

Faragni, faragni az idöböl

Egy korábbi munkahelyen egy többszörös marathonista volt a fönököm. Ö csak úgy hobbiból akár naponta futott egy marathont. Engem, mint egyszerü mindenes adminisztrátort nem sokra taksált. Történt aztán, hogy egyik este összefutottunk a parkban. Szó szerint. Ö is a szokásos napi edzését teljesítette én pedig a bennem napközben ömiatta felgyülemlett feszültséget próbáltam levezetni. 

De hát maga fut! Nem is rosszul! - rontott rám öszinte scodálkozással, miközben én öt a hátam közepére sem kívántam. 

Attól a naptól kezdve jelentösen megváltozott a hozzám való viszonya. Mégpedig pozitív irányba. 

Annyi viszont hozzátartozik a történeti hüséghez, hogy abban az idöben futottam a legjobb idöket - neki "köszönhetöen". Dühböl, elkeseredésböl, feszültséglevezetésböl. 

Aztán rendszeresen egy tömegben futottunk a városi futós rendezvényeken. Ö valahol elöl, én valahol hátul.

Érdeklödve faggatott hol s hogyan kezdtem a futást, mennyit és milyen idövel szoktam teljesiteni... stb, 

Aztán nagyot nevetett és elhúzta a száját mikor megmondtam, hogy nekem egy óra alatt teljesíteni a 10 km-t már álmaim netovábbja. A nyári 14,2 km-es 1/3 marathon teljesítésére kijelölt 90 perces szintidöbe én bizony nagyon neccesen fértem bele, a szervezök jóindulatán múlott hogy nem szedett fel a záró kísérökocsi. 

Arról nem is beszélve, hogy egy 14 km-es táv után én aznapra már nem terveztem semmit. De még a következö napokra se nagyon. Már annak is örültem ha sikerült hazáig elvánszorogni. Ámulattal néztem azokat az indulókat akik elötte még bemelegítö, utána pedig levezetö köröket futottak, én meg a teljes összeomlást közvetlenül megelözö állapotban estem be a célba.

Az én drága fönököm meg is jegyezte, hogy ilyen tempoval bizony sokáig tart teljesíteni a távot, és neki erre nincs ennyi ideje. Mintha én bizony idömilliomos lennék.

Kétségtelen, hogy idöigényes a futás. Ezért is járok csak hetente egy max két alkalommal. Mert nekem egy 5 km-es kocogásra minimum 2 órát kell beterveznem (kb 40 perc a futás és majdnem másfél óra míg valamelyest magamhoz térek utána) és még akkor is fött-rák-vörös fejjel kifulladva pihegek. Utána pedig már csak kímélö üzemmódban tudok tevékenykedni. Például szóba sem jöhet hogy még kimenjek a gyerekkel fogócskázni.

 Es ezért nem pályázok már egy ideje a hosszabb távokra. Néha még álmodok róla hogy egyszer majd elindulok egy félmarathonon. Arról meg már álmodni sem merek, hogy még egyszer az életben elinduljak egy marathoni távon, pedig milyen szép lenne 5 órán belüli idövel teljesiteni. Ha ez a terv, 2014-ben 37 évesen nem sikerült (5 óra 29 percne´l értem be) akkor kötve hiszem hogy tíz évvel és ennyi egészségügyi kihívással a hátam mögött még sikerülhet. Arról nem is beszélve mennyi idöt venne igénybe a felkészülés. A mellrák óta élményeket szeretek gyüjteni. A hosszútávfutás viszont rengeteg idöt igényel, föleg ebben a tempoban.

No de ahogy a mondás tartja: soha ne mondd hogy soha ;-)

Megsúgom ma már 39 perc alatt sikerült teljesíteni az 5 km-t és most még csak február van, számomra még el sem kezdödött a futószezon.

Itt a farsang áll a bál - egy kis vidámság így valentin napon

Itt a farsang áll a bál,
Fánkra vágyik minden lány
Kivéve engem, mert én ugye diétázok :-D
Tulajdonképpen nem is szeretem a fánkot.
Mindig megszórják porcukorral, amit aztan nem tudok lekapargatni rola.
Tulságosan magas is. Ki tud akkorát harapni? Közben meg kifröccsen az az édes töltelek es rafolyik a pólómra. Még a végén foltot hagy nekem.
Ezért inkább nem is veszek fánkot.
Soha.
A minap is láttam hogy 30 különbözö fánk volt a pékségben. Abbol hogy válasszon az ember lánya? Egészen véletlenül tévedtem be egyébként. Mellette a bio boltba akartam menni bulgurt venni, csak eltévesztettem az ajtot.
No mindegy is. A lényeg hogy ennyi féléböl nem is lehet választani. Mindet meg csak nem vásárolhatom fel. Különben is, mondom hogy nem is szeretem a fánkot.
Mert ugye en alapvetöen a csokisat szeretem... miket is beszelek dehogy szeretem, csak szeretném ha ennék fánkot de ugye nem eszek.
Drága is.
A tojáslikörösbe ráadasul alkohol van.
A gyerek csak ácsingozna érte de ugye nem adhatok neki belöle. Ezert en sem eszek. Én rendes anya vagyok.
A cukraszok meg évröl évre elörukkolnak valami ujdonsággal. Nem is lehet mar ezt követni kérem.
Pár éve pl bedobta a Rischart pekseg a gözgomboc izüt.
Mekkora hülyeség már.
Gözgombocot egy jo kis hütteben erdemes enni. Gazdagon meghintve cukros mákkal. Hozzakanalazni a forró vanilia szoszt es vigyazni hogy a szilvalekvar töltelékböl egyetlen csepp se menjen kárba.
Na most egyetlen fánkba belesüriteni ennyi élvezetet kérem szépen nem is lehet.
Képtelenség.
Es akkor még ott van az a problema is hogy a gözgombocot forro vanilia szosszal szokas enni. A fánk meg ugye hideg.
Biztosan nem is jo az a gözgomboc izü fánk.
Draga is.
3,25 centet fizettem erte.
Na igen.
Megvettem.
De csak azert hogy meggyözödjek rola mennyire rossz.
Nem is ettem meg.
Isten bizony
Na jo a felét. A felét azt megettem. Egyetlen falatbol nem lehet realisan megitelni kerem szepen a fánk minöségét. Mert lehet hogy abba a falatba pont nem jut a szilvalekár töltelékböl.
Vagy harapáskor a másik oldalon kifolyik a habos-kremes vanilia töltelék.
Ezért aztán muszáj a másik oldalon is beleharapni.
Egy megrágott fánkot meg már kinek lehet felajánlani? A gyerek is csak huzodozik. Különben sem szereti a szilvalekvárt. Nem is adtam neki belöle. Mondom hogy én egy rendes anya vagyok. Nem traktálom a gyereket olyasmivel amit nem szeret.
Jo van na... ha tudni akarod megettem az egészet. Dobtam volna talán a kukába?
Most, mikor energiaválság van?
Nem pocsekolunk.�

326178155_3282482835338344_5653907672309177585_n.jpg

"Nagyon jó, jó a részidö elvtársak"

Hétvégén kétszer is volt szerencsém csodás napsütésben és kellemes 10 fok közeli hömérsékletben teljesíteni a szokásos 5 kilóméteremet. Ilyenkor téli idöszakban sosem az idö számít maximum a távolság, de még azon túl is inkább a rendszeresség. Azért a kisördög mégis ott bujkál bennem és mindig vetek egy pillantást a idöre is. 

Annak már nagyon örültem amikor a zord idö ellenére is sikerült kerek 45 perc alatt teljesiteni az 5 km-t. Ez pont eléri azt az alsó határt amit a trénerek is már edzésnek minösítenek. Mert ugye azt szokták mondani, hogy egy edzés tartson legalább 30 percig és érje el azt az intenzitást amikor már megemelkedik a pulzus, szaporább a légzés de még nem fullad ki a delikvens.

Jelentem sikerült.

(Azzal mondjuk vitatkoznék hogy csak a 30 percet elérö aktivitás minösül edzésnek, de erröl majd írok külön. Arra biztatok mindenkit, hogy mozogjon akkor is ha csak 5 percet tud vagy bír mozogni.)

A szép idöre való tekintettel én is emeltem kicsit  a tempon. Kilómeterenként kétszer iktattam be 2x10 oldalsó sasszét jobb majd bal oldalra. Nem is annyira a tempo miatt inkább azért hogy kicsit több munkára késztessem az izmokat. A karácsonyi idöszakot sikerült különösebb túlsúly nélkül megúszni de aztán alattomosan csak felkúszott valahogy plusz egy kiló, miközben egyébként is lett volna mit leadni. Ezért próbálok most több izommunkát beiktatni.

Késöbb rövid kocogásokat iktattam be, de ez az izmok szempontjából nem bizonyult elég hatékonynak. Ezért váltottam és rövidebb de temposabb szakaszokat tettem be a programba. Ez néhol csak 10-20 méter volt, máskor 50-100, de azt igyekeztem azzal az intenzitással teljesíteni, hogy érezzem dolgoznak a comb és farizmok is. Ehhez nyilván a futás vagy esetemben nevezzük inkább kocogásnak, szóval a kocogás stílusán is változtatni kellett - magasabbra emelkedik a térd, elörébb kerül a csípö, tekintet elöre szegezödik.... kinézni egy célt, egy kukát, egy lámpaoszlopot, egy kertkaput, bármit ami szimpatikus és addig tartani a tempot. 

Az elmult két évben összesen 6 tüdögyulladásom volt. Nem fertözések miatt, hanem csak úgy a semmiböl jöttek, ennek ellenére vagy éppen ezért a hideg levegövel különösen óvatos vagyok. De nálam már az is nagy szó, hogy már évek óta kint vagyok télen is. Korábban számomra a futó szezon kb májustól augusztus végéig, max szeptember közepéig tartott.

3,5 km-nél van az a kis tisztás ahol meg szoktam állni elvégezni a rövid nyújtó-erösítö programomat, hogy aztán frissen fitten induljak a maradék 1,5 km-re. Az idöt csak itt, 3,5-nél valamint a végén szoktam csekkolni, közben nem nézegetem az app-et hogy hol is tartok. Megtanultam, hogy azzal nem vagyok elörébb, nem segít sem az ha bosszankodom miatta sem az ha történétesen szuper jó részidöt mutat.

Igy a perc/km teljesítményem kb 2 hét alatt 9 perc/km-röl 8 perc/km-re javult.

Büszkeség a köbön. És természetesen rögtön beugrottak Eperjes Károly felejtehetetlen mondatai a Csapd le csacsiból:

Nagyon jó, jó a részidö elvtársak!

Jó lesz, nyomjuk meg elvtársak!

https://www.youtube.com/watch?v=jO6DTCjkFDo

Utóírat: a teljes filmet ajánlom megtekintésre, humor minden mennyiségben, különöse annak aki élt már abban az idöben)

 

 

süti beállítások módosítása