− Ön elég messziről pályázott az ALMA Egyesület felhívására (pontosan Szingapúrból), noha on-line nem létezik távolság... Beszélne erről egy kicsit?

− Amióta rám talált az illusztrálás, figyelem a pályázatokat,
keresem a lehetőségeket irányítószámtól, nyelvtől függetlenül.
Az ALMA Egyesület pályázata kifejezetten az óvodások korcsoportját célozta meg érzelmi és erkölcsi fejlődés segítése céljából. Ez az a korcsoport, akiknek a legszívesebben, legmagabiztosabban illusztrálok. Ezért tetszett meg ez a lehetőség annyira, hogy röviddel a határidő előtt belevágjak a próbamunkába, és szerencsémre az a lendület, ami belevitt a pályázásba, sikeresen át is görgetett a célvonalon.

− Úgy tudom, hogy korábban is élt külföldön (többek közt Angliában). Hogyan látja, gazdagítja munkáit a kulturális sokszínűség, vagy egy művész amúgy is „interkulturális” módon létezik? 

− Az a fajta illusztrációs burok, amiben én létezem, egy dologtól épül és gazdagodik igazán, a kisgyerekektől. Ők pedig szerencsémre helyrajzi számtól függetlenül mindenhol jelen vannak az életemben, legyen az Magyarország vagy éppen külhon. Mágnesként vonzom őket.

A rajzolás világában egy nyelvet beszelünk, így az mindenki számára érthető országhatároktól függetlenül. Illusztráltam már „angol, svéd és német nyelven” is, holott ezek közül a nyelvek közül kettő számomra teljesen idegen. Ilyen munkákon keresztül ismerkedhettem meg a sarkvidék olvadó jégtakaróit övező és egyéb globális problémákkal; kiállított képeimmel támogathattam iskolai felújítást; a segítségemmel egy vasárnapi iskola színhelye új életre kelt, megnyílt egy kézműves klub és egy magánóvoda. De előfordult olyan is, hogy egy angol-humorral megáldott csirke bőrébe bújtam, aki egy poros padláson élt.

Óriási inspirációs kapu az internet. Végtelen számú lenyűgöző alkotó munkáiból lehet ötletet meríteni és rengeteget tanulni. Így azt hiszem, a válasz igen: a művész – legalábbis én biztosan – interkulturális módon létezik.

− Most, hogy látta a meséket, mi a benyomása a szövegről? Mit gondol, megkönnyíti majd a dolgát az író fantáziája, vagy éppen megnehezíti az Ön feladatát?

Egyelőre ismerkedem a karakterekkel, de az az első benyomásom, hogy az író – Csabi – és én egy nyelvet beszélünk. Az óvodásokét. Csak épp ő a magyar nyelv szókincstárának színeivel alkot, én pedig rajzeszközökkel. Reményeim szerint ezt ő is így gondolja.

− Van Önnek illusztrátor példaképe? Kinek a munkáit tekinti etalonnak?

A kezdetek kezdetén Hajba László rajzai nyitották fel a szemem, és döbbentettek rá arra, mivel is szeretnék foglalkozni. Az ő elképesztő kreativitása, őszinte kifejezésmódja és rajzolásba vetett hihetetlen türelme mind a mai napig ösztönöz az alkotásban. Bár stílusunk nagyban különbözik, mégis őt tartom az etalonnak. Szintén sok ihletet merítek Agócs Írisz munkáiból, és mindig nagy örömmel fordulok tanácsért a könyveihez. Dániel András humoros, szabadszellemű stílusa pedig átsegít a nehezebb napokon.

Akik nélkül a könyvespolcom üres volna: Oliver Jeffers, Anita Jeram, David Melling, Jonny Duddle, Emily Gravett, Catherine Rayner és Richard Scarry. Kivételesen szerencsésnek érzem magam, hogy őket tekinthetem példaképeimnek.

− Mi az, amiből a motivációit gyűjti?

Rajongok a verses mesékért. Varró Dani, Julia Donaldson, Brett Avison, Lynley Dodd és a már említett Oliver Jeffers fergetegesen fantáziadús sorai mindig motiválnak. De olykor egy-egy Disney-Pixar animáció is új lendületet tud adni.

Motiválnak továbbá az óvodából épp elballagó, a középsős, az óvodát épp csak elkezdő, a beszélni tudó vagy épp nem tudó, totyogó, gügyögő, önfeledten nevetni tudó, teljes áhítattal mesét hallgatni képes aprónépek.

─ Melyik figurát kedveli a legjobban a készülő mesekönyvből? Megmutatná nekünk?

Minden karakter a szívemhez közel áll, hisz mindannyian a „gyermekeim”, de valahogy a kiskorú szereplőkkel jobban tudok azonosulni :)

Köszönjük az interjút, és hogy betekintést engedett a műhelytitkaiba!

− Mióta foglalkozik írással?

Írni már általános iskolában szerettem, verseket, meséket. Mindig úgy éreztem, nekem még hallatnom kell magamról, meg kell osztanom másokkal a gondolataimat.

− Mi az első élménye, ami elindította ezen a pályán?

Konkrét élményt keresve az jut eszembe, amikor általános iskolában a János vitézt tanultuk. Abban az időben én is elkezdtem írni egy hasonló verses mesét, és azóta is írtam többet, de eddig leginkább csak magamnak.

− A zsűrizés során többen kiemelték az Ön hihetetlen fantáziáját; hogyan fér ez össze a mindennapokkal, polgári állásával? Tudja-e fantáziáját kamatoztatni a hétköznapok során? Beszélne erről kicsit bővebben?

Olyan polgári állásom van, ami őszintén megvallva nem igényel sok fantáziát, mivel számokkal dolgozom. De jólesik kiszakadni ebből a közegből, alig várom a munkaidő végét, hogy elutazhassak a fantázia világába. Amikor kitalálom a meséket, én is beleképzelem magam egy-egy szereplő helyzetébe.

A hétköznapokban családi, baráti összejöveteleinken szoktam a fantáziámat kamatoztatni. Sokszor visszatér ez a kérdés: „Honnan jutnak ezek az eszedbe?” De válaszolni nem tudok rájuk. Egyszerűen csak feltörnek.

− Az írókról mindenféle legendát hallunk. Rengeteg „babonás” fogást jegyzett már fel az irodalomtörténet. Önnek van valami íráshoz kapcsolódó titkos „rituáléja”, ami megkönnyíti az írást? 

Nincsen semmiféle babonám az írással kapcsolatban. Egyszerűen, ha írni szeretnék, akkor leülök és írok, a többi jön magától. Ilyenkor bármit tudok csinálni mellette, például nézem a tévét, az sem zavar, ha vannak körülöttem, nem vonulok félre.

− Hogyan fogadta a környezete, hogy felkérésre belefogott egy mesekönyv írásába?

Első körben csak a feleségemnek, szüleimnek, a bátyámnak és családjának mondtam el. Büszkék rám, természetesen gratuláltak. Talán mindannyian azt várjuk a legjobban, hogy a kész könyvet a kezünkbe foghassuk. Egy könyvet, amin szerepel a nevem, amivel valamit átadhatok.

─ A készülő mesekönyvből ki a kedvenc figurája? Bemutatná őt néhány szóban?

Nincs különösebb kedvencem a könyvből, mindegyik karakter az én „szülöttem”, így közel áll hozzám. Ha valakit mégis be kellene mutatnom a kicsiknek, az Fuxi lenne, a család kutyája, a gyerekek biztosan szeretni fogják. Nekem is van egy németjuhász kutyám, mintha a legjobb barátom lenne. Sokszor fedezem fel azt, hogy ha ember lenne, bizony néhányunknál sokkal jobb ember lehetne. Őróla lett mintázva a mesében Fuxi és talán ezért is ruháztam fel a mesében nagyon jó, példaértékű tulajdonságokkal.
Nem régen született egy unokaöcsém, akihez a kutya is másképpen áll hozzá, jobban vigyáz vele, mint velünk, és az unokaöcsém számára is nagy csodának számít a csahos családtagunk. A kicsiknek tehát egyelőre csak annyit mondanék Fuxiról, hogy egy kedves, okos, segítőkész négylábú, az ember legjobb barátja.

 − Mi is pontosan a „MesÉLJEN ma a holnapnak!” program?

− A program célja, hogy a gyermekeknek  olyan pozitív jellemvonásokat tudjunk bemutatni, melyek elengedhetetlenek sikeres jövőjük szempontjából. Ilyen jellemvonás a tisztelet, a becsületesség, az illemszabályok betartása, valamint az olyan motivációs értékek, mint a bátorság, az önfejlesztés.

A gyermekek mintákon és példaképeken keresztül tudnak fejlődni. Ezért szülőként is fontos „küldetésünk” van, megmutatni a lehetőségeiket.

− Hogyan született meg a gyermekkönyvek kiadásának ötlete?

− A gyermekkönyvírás, mint gondolat, már gyermekkoromban megfogant bennem, sőt én magam is írtam már gyerekként egy rövidke regényt, amit saját rajzaimmal illusztráltam.  Édesanyám nemrégiben elhozta nekem ezt, és miután elolvastam akkori írásomat, jöttem rá, hogy ezen az úton tudnánk a jövő nemzedékének üzenni.

− Elárulna valamit a pályáztatás műhelytitkairól?

− Hatalmas, nem várt érdeklődés övezte könyvírói és illusztrátori pályázatunkat. Több száz, jobbnál jobb pályamű érkezett be, így a kiválasztási folyamat is nagyon összetett volt. Olyan személyeket kerestünk, akik színes egyéniségek, akiknek gondolatvilága teljesen egyedi. Illusztrátorunk és írónk is igazi tehetség.

− A könyv megjelenése után mi lesz a program következő lépése? Milyen terveik vannak?

− A könyv ötletének megszületése óta sok más is megfogalmazódott bennünk. Szeretnénk egy teljes könyvsorozatot − kisebb és nagyobb korosztályú gyerekek részére is − kiadni. Valamint a könyvhöz kapcsolódóan tervezünk korosztályos társasjátékot. Terveink között van, hogy a történeteket animációs filmként is feldolgozzuk. Azt hiszem, nincs megállás. Egy cél hajt,  minél több gyermekhez eljuttatni azokat az alapértékeket, melyekkel egy boldogabb és sikeresebb élethez segíthetjük hozzá Őket.

─ A készülő mesekönyvből ki a kedvenc figurája? Miért?

Ha választani kell, akkor Fuxi, a kutya a kedvenc szereplőm. Bölcsessége és alázata két olyan különleges tulajdonság, ami csak kivételes esetekben jár együtt.. Szeretném, ha életem során e két tulajdonság mindvégig elkísérne, és döntéseimben mindkettő szerepet kapna.

Köszönjük az interjút, és hogy bepillanthattunk az ALMA egyesület terveibe!

Az 5–7 éves kor (nagycsoportosok) szöveg- és meseértéséről

Az 5–7 éves korú gyermekek, akárcsak a középsősök, továbbra is lázasan kutatják a jelenségek okait. Az oksági kapcsolatokat már a maguk valóságosságában ismerik fel (nem alkotnak mágikus relációkat, pl. hogy „rosszat álmodom, ha sötétben alszom el”). Ismereteik bővülésével és rendszerezésével gondolkodásuk is egyre elvontabbá válik.

Verbális és a produktív képzeletük fejlett, azaz szinte mindent el tudnak mesélni, amit elképzelnek. Nem ütköznek nyelvi akadályokba, a szavakat magabiztosan használják. Beszédtevékenységük szinte teljesen kiforrott. Beszédészlelésük, beszédmegértésük és beszédprodukciójuk egyre jobban közelít az iskolai elvárásokhoz.

Szókincsüket megfigyelve szembe tűnő, hogy most már minden szófajt magabiztosan használnak. Az alárendelő mondatokkal immár ugyanúgy megbirkóznak, mint a mellérendelőkkel.

Épp e radikális fejlődésnek köszönhető, hogy ez az életkor a mesehallgatás és a mesetudat formálódásának legszenzitívebb időszaka.

Meseválasztáskor, szülőként, már nem kell annyira a nyelvi bonyolultságra figyelnünk, mint korábban. Ugyanis nagycsoportos korban a gyerekek már nem ütköznek nyelvi (szókincsbeli vagy mondattani) akadályokba, és mindenféle mesét megértenek.

Van azonban néhány mese-jellemző, amire jó figyelnünk, ha azt szeretnénk, hogy gyermekünket maradéktalanul lekösse a mese.

1. A nagycsoportos gyerekek továbbra is szeretik a kihívásokat. Ezért figyelmük a terjedelmesebb, cselekményes novellisztikus mesék és a − bonyolult elágazásokat tartalmazó − tündérmesék felé fordul. Ennek a korosztálynak már bátran mutathatunk csali- és tréfás meséket, de hazugmeséket is (például: Ilók és Mihók; A rátóti csikótojás; A megszámlálhatatlan sok juh). A gyerekek meglepődést keresnek, és már értik a tréfát. A szándékosan félrevezető, ármánykodó hősök jellemét ennyi idősen a gyerekek már magabiztosan felismerik, és várják is a gonoszok megbűnhődését.

2. A gyermek számára az igazi élményt ebben a korban a fordulatok jelentik. Nagycsoportosként felismerik (és spontán történetmondásukban már alkalmazzák is) az alapvető meseszerkezeteket, és az okoz számukra örömöt, hogy az előre sejthető fejleményekhez milyen kacskaringókon keresztül jut el a főhős. Minél több szövevényen kell átverekednie magát a szereplőnek, és minél konstruktívabban old meg problémákat, a mesét hallgató gyerek annál többet tanul a meséből (szociális viselkedési modelleket kap, megismerkedik csel-fajtákkal, megtapasztalja, hogy az akadályok legyőzhetők, stb.)

3. Mivel már a mesehallgatás során nem nyelvi kihívásokkal küzdenek meg a gyerekek, hanem figyelmük a történetre és a hősökre fókuszál, ezért meseválasztásnál érdemes odafigyelnünk a történetre és a hősökre. Sok időt és energiát spórolunk meg magunknak, ha elolvassuk a borítót, tájékoztatást kérünk az eladótól, és belelapozunk a kötetbe.

Még szerencsésebb, ha néhány kérdést tisztázunk vásárlás előtt. Szeretnénk, ha gyermekünk hasonló helyzetekben hasonlóan viselkedne? Minden, a mesében szereplő tartalmi elem „biztonságos” a gyerek számára? Szükséges ezt nagycsoportosként megtudnia? (Külföldi mintára sok, „kényes” kérdés tematizálódik a magyar gyerekirodalomban.) El tudja helyezni ezeket az információkat a saját világában? Ha zavarba jön egy-egy elemtől, kitől fog tanácsot kérni, ki igazítja majd el? Mit fogunk neki mondani?

A kiscsoportos kor (3–4 éves kor) meséi

Meseválasztáskor tekintetbe kell vennünk gyermekünk életkori sajátosságait. Ha nem így teszünk, ne lepődjünk meg rajta, hogy nem köti le a gyermeket a mese, és figyelme minduntalan elkalandozik.

E választáshoz nyújt segítséget rövid összefoglalónk, amelyben ma a kiscsoportosok számára ideális mesék sajátosságait gyűjtöttük össze.

A 3–4 éves gyermek gondolkodása alapvetően még cselekvéshez kötött. A kiscsoportosok megismerő tevékenységében még jelentős a nyelvileg kísért mozgásos tapasztalás. A térbeli viszonyok és az időmeghatározások használatára a bizonytalanság a jellemző, így a 3−4 évesek emlékezete cselekvésbe ágyazott (arra inkább emlékszik, hogy mit csinált már itt vagy ott, de hogy ez pontosan merre is volt, és mikor, arra kevésbé). Szókincsük terjedelmi korlátai sokszor megnehezítik számukra a bonyolultabb és hosszabb terjedelmű mesék megértését, élvezését.

Ezért ha kiscsoportosok számára választunk mesét, az alábbiakra figyeljünk:

1. Ehhez a korosztályhoz az egyszerű szerkesztésű, rövidebb állat- és novellamesék állnak közel, ahol könnyen átlátható, hogy ki a főhős, és néhány mondatban elmesélhető az egész cselekmény. Ezeken kívül a könnyen megjegyezhető, ismétlődő szövegrészeket tartalmazó lánc-, halmozó- és mondókamesék a legkedveltebbek. A gyerekek a verses meséket is szívesen hallgatják e korban. Nyelvi memóriájuk lehetővé teszi számukra, hogy rövid, verses szövegeket még akkor is megjegyezzenek fejből, ha az egyes részek jelentését nem értik meg teljesen. (Ezeket a nem értéseket és félreértéseket mindig tetten érhetjük, ha megfigyeljük, hogy gyermekünk hol „írta” vagy értelmezte át a maga módján a szöveget.)

2. Ebben az életkorban az érdeklődést ébren tartó cselekményes, párbeszédekkel tarkított mesék bizonyulnak a leghasznosabbaknak. A párbeszédek az érzelmi azonosulás módjait mutatják be a kiscsoportosok számára. Különösen akkor hatásosak ezek, és akkor épülnek be jól a gyermek emlékezetébe és viselkedési repertoárjába, ha a mese olvasója a különböző szereplőket más-más hangon, dramatizálva szólaltatja meg. A kicsik ezekből a párbeszédpanelekből alakítják ki első komolyabb én-közléseiket, amikor érzéseiknek hangot akarnak adni. Némelyik megnyilatkozásuk természetesen sutára sikerülhet. Ne lepődjünk meg, és ne nevessünk rajtuk, ha kedvenc mesehőseik − sokszor nagyon oda nem illő − szavaival fejezik ki érzéseiket; inkább adjunk nekik segítséget: keressünk olyan meséket, amelyeknek szereplői mindennapi érzéseiket a lehető legegyszerűbb módon fogalmazzák meg.

3. Nyelvi sajátosságok tekintetében a mese kiválasztásakor arra figyeljünk, hogy míg a fokozó szavak, szófordulatok és a ritmikus ismétlődések a 3−4 évesek számára könnyen értelmezhetők, addig a bonyolult mondatokkal adódhatnak gondok, aminek legszembetűnőbb jele, hogy a kicsik figyelme minduntalan elkalandozik.

A kiscsoportosok számára a tő-, és bővített mondatokban írt mesék a megfelelőek. De a mellérendelő mondatokkal tarkított meséket is megértik, sőt, oksági fogalmaik ezek segítségével alakulnak ki. Azonban az alárendelő mondatokkal mesélő szövegek még komoly akadályt képeznek számukra.

Reméljük, hasznosnak bizonyult áttekintésünk!

Korábbi meseválasztási tanácsaink a kiscsoportos korra vonatkoztak. Mai írásunk a középsősök mese- és szövegértésének jellegzetességeibe ad betekintést.

A kiscsoportos korhoz képest a legnagyobb változás, hogy 4–5 éves korra megerősödik a gyermekekben az oksági összefüggések megértésének igénye. Ez a fejlődés azért igazán látványos, mert − az oksági fogalmak (ok-okozati viszonyok) iránti érdeklődéssel együtt − előtérbe kerül az időbeliséget érintő, előbb-utóbb relációk számbavételének „késztetése” is. A gyermekeket érdekelni kezdi az idő múlása, és ez homályosan bár, de már összefügg számukra az oksággal. Felfedezik, hogy többet tudnak, mint korábban, és ennek köze van az időhöz és tapasztalataikhoz. A maguk módján reflektálni kezdenek arra, hogy amíg kicsik voltak, ezt és azt nem tudták megcsinálni, most viszont már képesek rá. Észreveszik például, hogy az évszakok váltakozása kihat az öltözködésre, a tevékenységek megválasztására, stb. Észlelik, hogy a viselkedésüknek következményei vannak: hol szeretnek játszani velük a többiek, hol nem, és ebben kezdik felfedezni a mintázatot. Megértésre és a jelenségek átlátására törekszenek. Kezdetét veszi a „miért?”, és a „mi történik akkor, ha..?” korszaka. Mint a tudósok, folyamatosan és tudatosan tesztelik környezetüket, hogy egy-egy cselekedetüknek tényleg az lesz-e a következménye, amit feltételeznek. Az okozatok „számbavétele” után aztán bizonyos feltételezéseik vélekedéssé és tudássá alakulnak, másokat pedig elvetnek. A folyamat szülői oldalról sokszor idegőrlőnek tűnik, mert egy-egy helyzetet akár százszor is modellez a kis „tudós”, de a gyerekek számára ez nélkülözhetetlen: a világ így válik biztonságos, megismerhető hellyé.

A folyamat mögött több fejlődési részolyamat húzódik meg.

1. Középsős korban a gyermekek immár hosszabban képesek figyelmüket egyetlen dologra irányítani (a körülöttük végbemenő oksági és időbeli változásokat is ezért észlelik).
2. Ahogy figyelmük terjedelme bővül, úgy koncentrációs készségük is javul.
3. Lassan kialakul a szándékos emlékezet. A helyzetekhez kötődő emlékeket felváltják a verbális emlékek. De még a verbális emlékezet esetében sem tűnik el teljesen a közvetlen szemlélethez kötődés (pl. a mesekönyv képei idézik fel, hogy milyen szöveg szerepel ugyanazon az oldalon). A szövegek memorizálása döntően még spontán, a játéktevékenység része, de már a szándékos memorizálást is megfigyelhetjük (amikor pl. idegen nyelvű dalszöveget, vagy az utcán halott szófordulatokat ismételgetnek).

A 4–5 éves korú gyermekek beszédtevékenységében is többféle változás figyelhető meg.

1. Az igék és a főnevek mellett ekkortájt jelennek meg a melléknevek, a határozószók, a módosítószók és a kötőszók is. Ezek használatában a középsősök még sokszor bizonytalanok, és következetlenül használják őket ismereteik megfogalmazására.
2. Mondatalkotásukra továbbra is az egyszerű, a tő- és a bővített mondatok használata jellemző. Az összetett mondatok közül a mellérendelő mondatok dominálnak (épp az oksági és időbeli viszonyok átlátása készteti őket ezek döntő használatára), de a gondolkodás fejlődésével párhuzamosan már megjelennek az egyszerűbb alárendelő mondatok is (többségében a tárgyi alárendelők, pl. az „azt gondoltam, hogy...”, azt álmodtam, hogy...”; az okhatározóiak: „Azért mondtam, mert...”, „Ezt választottam, mert...”; a célhatározóiak: „Azért így színeztem ki, hogy...”).

Mindezekből a változásokból az következik, hogy − a 4-5 éves gyermekek érdeklődésének megfelelően − ebben az életkorban a többfázisú, terjedelmesebb mesék és a fordulatokban bővelkedő mesék a megfelelőek. Az állat- és tündérvilágban játszódó mesék mellett a gyerekek egyre nyitottabbak lesznek a mindennapi környezetben játszódó, valóságos foglalkozásokat és élethelyzeteket bemutató történetekre. Ezért könnyen előfordulhat, hogy a gyerekek által olyannyira kedvelt mesék a felnőttek számára unalmasak. Egy-egy életszerű kérdés vagy konfliktus azonban (pl. egy barátság próbatétele; vagy: anya beteg, és hogyan készül el akkor az ebéd?; vagy: közeledik a tél, és a kis állatnak még nincs téli szállása, vajon ki engedi be magához?) a gyerekek számára annyira izgalmassá teheti a mindennapi élethelyzetet, hogy képesek újra és újra meghallgatni ugyanazt a mesét.

Ezért, ha 4-5 éveseknek keresünk könyvet, akkor arra figyeljünk, hogy

(1) a mondatokat ne bonyolítsa túl a szerző, és

(2) a mesének pedig vagy igazán izgalmas történetfűzése legyen, vagy

(3) ha a történet számunkra mindennapinak tűnik, érzelmileg akkor is tartalmazzon elég impulzust, azaz a karakterek között létezzen valami megoldandó konfliktus vagy legalább „gubanc”, ami a mese végére szépen el- és kisimul. És arról se feledkezzünk meg, ami a legfontosabb:

(4) minden gyerek más, és más az erőssége. Lehet, hogy négyévesként úgy ért egy szöveget, mint egy 3 vagy egy 6 éves. De az is lehet, hogy már egyéni ízlése van, és csak bizonyos típusú meséket kedvel.

Bárhogy is van, adjunk a gyermek kezébe jó mesekönyveket! A jól strukturált mese kulcsot ad a világhoz, az érzelmekhez, de még az önkifejezéshez is. Rajtunk is múlik, hogy milyen lesz a holnap. MesÉLJünk ma a holnapért!

Győri Orsolya,
ALMA-blogger

Az igazán gyermekeknek szánt mesék a célközönség életkori jellemzőinek megfelelőek. A jó mese a gyermekeknek éppen azért tetszik, mert annak elemei és fordulatai a lelki fejlődés korai szakaszait, azaz éppen az ő gyermekkorának a jellegzetességeit fedik le és mutatják meg. De úgy is fogalmazhatunk, hogy a mesék alapvető strukturáló elvei a gyermeki hitvilág egy-egy pilléreivel mutatnak rokonságot.

Ha jól szeretnénk mesét választani gyermekünknek, akkor jó, ha tudjuk, hogy melyek ezek a strukturáló elvek.

1. A bemutatott világban lehetséges az átváltozás. Hiszen minden lehetséges, a vágyak beteljesülhetnek, a lehetetlen helyzetek is megoldódnak. Ez az optimista szemlélet táplálja a gyermek pozitív életszemléletét.

2. A mese világa animisztikus elvekre épül. A tárgyaknak, állatoknak és növényeknek „lelke” van, beszélni tudnak, úgy viselkednek, mint az emberek (antropomorfizmus jellemzi őket).

3. A bemutatott világ a teljesség látszatát kelti. Ezért épül sokszor ellentétekre (a jellemekben, a helyszínekben, az arányokban stb.). A mesevilág polarizáltsága miatt a jó és a rossz szereplők könnyen felismerhetők, és a mese mellékszereplői is könnyen beazonosíthatók aszerint, hogy segítik vagy gáncsolják-e a főhőst. A jó és rossz szereplők dualitása egy erkölcsileg rendezett, igazságos, kozmikus világrendet tételez fel, ahol bármilyen ellentét felszámolható.

4. A mese világa megismerhető. Az ismétlések a folyamatosság fenntartását és a biztonságérzet kialakulását szolgálják (ez néhány archaikus mesében erősen rituális, szertartásos jellegű).

5. A mese világa rendezett, vagy legalábbis egyensúlyra törekszik. Működik benne a kompenzálás (aki hátrányba kerül, kárpótlást nyer, pl. a főhős szegény fiú, de okos). A mesékben rend uralkodik, s ha ez meg is bomlik egy időre, a harmónia helyreáll. A történet kimenetele megjósolható, de az út előre nem látható, mert az különféle események sorozatának, megjósolhatatlan eseményeknek az eredménye. Innen eredeztethető, hogy az új meséket izgalommal fogadja a gyerek. Az ismerősség megnyugtatja, viszont az azzal járó bizonytalanság, hogy a főhős hogyan is jut el a megoldásig, fenntartja figyelmét.

Az ALMA Egyesület készülő mesekönyvében ezek a fontos strukturáló elvek mind jelen vannak. A kiadvány így egyként szolgálja a pozitív életszemlélet kialakítását, a szociális boldogulás képességének fejlesztését, és a megnyugtatóan lezárt, de izgalmas meseszövés propagálását.  

A tudatos mesélés előnyeit nehezen lehet túlbecsülni. A mese mintát ad a világ dolgairól, megmutatja, hogyan működnek a dolgok, milyen viselkedési repertoárral lehet reagálni egy-egy eseményre. Beavatja hallgatóit az ok-okozati viszonyok bonyolultságába, megismertetve őket a különféle motivációkkal. A gyerekek a mesehallgatás során észrevétlenül sajátítanak el olyan „kategóriákat”, mint hogy milyen a fizikai törvényeken nyugvó oksági következmény (pl. a gyenge anyagból épített házacskát még egy farkas is el tudja fújni), milyen az érzelmi motiváció (amikor valaki azért enged valaki más kérésének, mert az illedelmesen szólt hozzá, a klasszikus „szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál” jó példa erre), vagy milyen az intellektuális számítás (amikor egy király azért állítja lehetetlen próbák elé a legényeket, hogy ne kelljen férjhez adni egyetlen leányát), és milyenek a varázslat törvényei (persze a gyerekek erről tudják a legtöbbet). A meseolvasással a kicsik lassanként azt is megtanulják, hogy mi az igazi élet része, és mi az, ami csak a mesében fordulhat elő. De nem csak elméjük fejlődik. Érzelmeik is átalakuláson mennek keresztül. Ha egy biztonságot adó felnőtt tolmácsolja a mesét, a borzasztó is elfogadható, főképp, ha jó a vége, ha a helyzet és konfliktus végül feloldódik, vagy ha van menekvés a kutyaszorítókból. Még örömük és bánatuk nyelvi kifejezését is többnyire a mesékből tanulják.

Hogy mennyire foglalkoztatják őket a mesékből tanult információk, azt mindannyian megfigyelhetjük. A gyerekek óvodás kortól kezdődően sokszor vezetés nélkül is feldolgozzák a meséket, lerajzolják a hősöket, vagy szerepjátékként előadják, ha sikerül kiosztaniuk egymás között a szerepeket, de még az egyedül játszó gyerek is „dramatizálja” a hallottakat: játékokat vagy maga készítette figurákat beszéltet. E szerepelsajátításokkal árnyalódik személyisége.

Ezért aztán egyáltalán nem mindegy, hogy milyen meséket adunk gyermekeink kezébe. Mert ez lesz az alapanyag. Amit ma megtanulnak, azt már holnap alkalmazzák. Egy rosszul megválasztott mese nem csak álmatlan éjszakákat okozhat az egész családnak, de olyan szokások megjelenését is generálhatja, amelynek „levetkőzéséért” aztán majd hónapokat kell dolgoznunk. Hiába élünk rohanó világban. Ha a mesék megválasztásánál spórolunk az időnkkel, később fizetünk rá. Hosszú távon akkor takarítunk meg időt magunknak, amit aztán barátaink körben vagy a gyermekünkkel tölthetünk, ha tudatosan választunk. Szerencsénkre már több kiadó is felismerte ennek szükségességét, és könyveiket jelzésekkel látták el, hogy a vásárlók véletlenül se vigyenek haza „zsákbamacskát”.

Az ALMA Egyesület − ezekhez a törekvésekhez hasonlóan − a tudatos mesélést, a gyerekek életkorának megfelelő információk kiválasztását mindennél fontosabbnak tartja. Szakemberei pontosan látják, hogy azok az ingerek, amelyek a gyerekeket érik minden nap, hogyan határozzák meg a későbbi éveket. Épp ezért választották szlogenül, hogy: a „MesÉLJEN ma a holnapért!”. Ha elfogadjuk az ALMA Egyesület segítő kezét, akkor a szakemberek leveszik vállunkról a terhet, és segítenek megtalálni az ideális könyvet, hiszen az Egyesület:

− olyan meséket szerkeszt, melyek a bemutatott családmodellen keresztül erősítik a felnőtt (szülő)-gyermek közötti bizalmi kapcsolatot;

− az életkori sajátosságokat és igényeket figyelembe véve ad ki nevelő célzatú meséket oly módon, hogy leendő mesesorozatának darabjai több korosztályt céloznak meg, a gyerekek kognitív képességeit és érzelmi intelligenciáját mindig az adott életkornak megfelelően fejlesztve; a fejlesztési program (a könyveken keresztül) egymásra épül;

Az Egyesület kiadványai tehát biztosítják, hogy a gyermekek érzelmi intelligenciája ne esetlegesen, de pedagógus szakemberek tapasztalatait figyelembe véve fejlődhessen, s mindezt szinte „láthatatlanul”, az esti meseolvasás ideje alatt.

Szülőként felelősek vagyunk döntéseinkért, akárcsak a mesehősök. De mint a mesehősök, mi is megválaszthatjuk, hogy a válaszúton melyik irányba indulunk el, hogy elfogadjuk-e segítőinktől a valóban segítő kezet, vagy inkább másokra hallgatunk.

Ezért aztán minden tudatos szülő számára van egy (vagy inkább három) jó hírünk:

 A program első mesekönyvét már írja a kiválasztott szerző, akit bonyolult pályáztatás, több körös zsűrizés után találtunk meg; és az illusztrátor is bőszen rajzol.

A jövő héten pedig betekinthetünk a műhelytitkokba!

Az étkezések sok családban valóságos vesszőfutást jelentenek a „fényevő” gyerek miatt, máshol pont fordított a probléma: a gyerek már néhány éves korában túlsúlyos, és a fölös kilók csak szaporodnak rajta az évek múltával.

Nem biztos, hogy okos legyinteni a kövér kisgyerekre, mondván, ez csak babaháj, majd kinövi, mert a csecsemőkre jellemző dundiság és a négyéves dereka körüli vastag hájréteg nem ugyanaz. Utóbbit az esetek túlnyomó részében a hibás életmódbeli és étkezési szokások okozzák, márpedig ezeket kinőni nem lehet, csak változtatni rajtuk.

Sokszor a szülők, a családtagok talán észre sem veszik, milyen káros étkezési szokásokat alakítanak ki a gyerekben, akár puszta jószándékból. Talán kissé szigorú ítéletnek tűnik, de a gyerekek rossz étkezési szokásaiért – és a következményes elhízásukért – szinte kizárólag a környezeti minták és a családtagok étkezéssel kapcsolatos gondolkodása és viselkedése tehető felelőssé.

Túlevésre kondicionálás

A felnőtt lakossághoz hasonlóan a gyerekek körében is az elhízás jelenti a legsúlyosabb és leggyakoribb gondot az étkezési szokásokhoz kapcsolható problémák terén, és a helyzet – főleg a jólléti társadalmakban – egyre rosszabb.

Születésekor pedig még mindenki – leszámítva egyes speciális, a jóllakottsági központ működését is érintő betegségeket, mint például a Prader–Willi-szindrómát – arra van kódolva, hogy addig egyen, amíg jól nem lakik, és ne tovább.

Ezt kísérletekkel is alátámasztották. Néhány éve futott az egyik ismeretterjesztő csatornán egy műsor, amiben a gyerekek étkezési szokásainak alakulást vizsgálták többek között. Ha a különböző korú gyerekek elé a számukra elegendőnél bőségesebben megrakott tányért tettek, azt találták, hogy néhány éves korig a gyerekek abbahagyták az evést, ha úgy érezték, jól laktak, nem hatott rájuk szupernormális ingerként a még a tányéron lévő étel. 4-5 éves kor fölött ez a viselkedés sokaknál megváltozott, és a gyerekek addig ettek, amíg minden el nem fogyott a tányérról, vagy amíg pukkadásig nem tömték magukat. Mi lehet ennek az oka?

Addig fel nem kelsz az asztaltól, amíg mindent meg nem ettél!

Még ma is dogmaszerűen tartja magát sok családban a mindent meg kell enni, amit eléd raknak elv. Sokan anélkül viszik tovább ezt a szokást, hogy egy pillanatig is elgondolkodnának rajta: miért kellene mindent megenni csak azért, mert előttünk van? Miért ne lehetne a maradékot eltenni vacsorára?

Gondoljunk bele: egyetlen ember, még a szülő sem képes pontosan érezni azt, hogy a gyerek mikor mennyire éhes, mennyi lenne az az ételmennyiség, amit éppen akkor a tányérjára kellene szedni ahhoz, hogy jóllakjon, de ne egyen túl sokat. Egy pici, néhány éves gyerektől azt követelni, hogy egyen meg mindent, amit én, a szülő, elé raktam, teljes tévedés.

A nagyobb gyerektől, aki már magának szed, elvárhatjuk, hogy képes legyen felmérni, nagyjából mennyi lesz az elég, csakhogy eddigre sok gyereknél már teljesen félrecsúszott a jóllakottság felismerésének képessége, és megszokásból maga elé púpoz egy akkora halom ételt, ami egy felnőttnek is elég lenne, aztán meg is eszi, mert ha nem, jön a bezzeg Afrikában éheznek és társai.

A problémának azzal lehet elejét venni, ha már kicsi korában rábízzuk a gyerekre annak eldöntését, mikor lakott jól. Persze előfordul, hogy téved, és hamarabb megéhezik, mint hogy elérkezne a következő étkezés ideje. De milyen tragédia származhatna abból, ha ilyenkor kap egy almát vagy egy joghurtot? Semmilyen. Ahogy egyre idősebb lesz, mind ügyesebben képes majd felmérni, mennyit kell ennie ebédre, hogy kibírja vacsoráig vagy uzsonnáig. Sokkal jobb megoldás ez, mint éveken át eldönteni helyette, mikor mennyit kell ennie, aztán csodálkozni rajta, mitől ilyen kövér ez a gyerek.

A fentiekkel nem azt sugalljuk, hogy semmiféle rendszer ne legyen az étkezésekben, vagy hogy a gyerek jöttében-mentében eszegessen, amikor eszébe jut, sőt. Az egészséges táplálkozási szokások egyik fontos feltétele a viszonylag rendszeres étkezés (ami nem jelenti azt, hogy minden nap pontban 12:00-kor az asztalnál kell ülni, különben borul a világ), de annak eldöntése nem, hogy kinek mennyi az elegendő táplálék.

Nem fog éhen halni

Az evés erőltetésének hátterében sokszor az áll, hogy a szülő úgy érzi, a gyereke irreálisan keveset eszik, és egyszerűen nem hajlandó elhinni neki, hogy nem éhes. Ilyenkor jön az asztal körül kergetőzés egy-egy kanál étel miatt, a jutalmak beígérése, ha hajlandó az ebadta enni csak még egy falat rántott húst.

Könnyebb mondani, mint megtenni, de ha a gyerek fejlődik, nem fogy, nem bágyadt, nem mutatja betegség jeleit, higgyük el neki, hogy tényleg nem éhes, és hagyjuk békén. Még jó étvágyú gyereknél is előfordul, hogy néhány napig alig eszik önmagához képest, és attól még senki nem halt éhen, mert kihagyott egy-egy ebédet. Ha viszont belemegyünk abba, hogy játszmázást csinálunk az evésből, az nem marad büntetlenül, mert a gyerek hamar rá fog jönni, hogy ez a mi Achilles-sarkunk, és ki is fogja használni, rosszabb esetben az idősebb korban jelentkező étkezési zavaroknak ágyazunk meg azzal, ha ekkora jelentőséggel ruházzuk fel az evést.

Gyakorta nem a szülők, hanem inkább a nagyszülők azok, akik folyton azon keseregnek, hogy a gyerek „nem eszik rendesen”, de sokszor kiderül, hogy amit ők normális evésnek tekintetnének, azt inkább non-stop zabálásnak lehetne hívni, ezért egyáltalán nem tekinthető kívánatos célnak. Jelen cikk szerzője egyszer számolta magában, hányszor kínálja az édesanyja étellel az unokákat egyetlen délután alatt: 13-szor! És nem értette, miért nem akarnak a gyerekek egy órával ebéd után már ismét enni.

Ez a viselkedés annyiban érthető, hogy aki élelemhiányosabb időkben szocializálódott – a mai nagyszülők jó része jellemzően az 50-es években volt gyerek, akkoriban nem volt nagy a dúskálás, ha az éhínség már nem is volt a mindennapok része –, és egyáltalán, olyan környezetben nőtt fel, ahol az akit szeretsz, annak enni adsz elve érvényesült, az nehezen tud elszakadni az etetés „szeretetnyelvétől”.

Magyarországon egyébként is jellemző egymás mániákus etetése, a vendég kajával tukmálása egy teljes torta elfogyasztása után is, evés nélkül nem képzelhető el egyetlen összejövetel sem. Egy olyan világban azonban, ahol az étel szinte korlátlanul elérhető – a minőségétől most tekintsünk el –, ez sajnos menthetetlenül a gyerek felhízlalásához fog vezetni, hacsak nem avatkozunk közbe.

Háromszor több a kövér gyerek, mint húsz éve

Egy 2009-es felmérés adatai alapján két évtized alatt minden korosztályban megháromszorozódott az elhízott gyerekek száma, és a körükben is egyre gyakoribbak az eddig főleg a felnőttekre jellemző cukorbetegség és magas vérnyomás.

És nem, a kövérséget nem fogják kinőni a gyerekek. Amíg nem esznek kevesebb, de jobb minőségű élelmiszert, nem isznak vizet üdítő helyett, és nem hajlandók akár 300 métert is gyalogolni hazáig, addig nem fognak lefogyni. Ezekhez a változásokhoz azonban az egész családnak kell változtatnia.

Nem kellene ugyanis az újdonság erejével hatnia annak, hogy a gyerek azt utánozza, amit lát, tehát ha a család körülötte csupa elhízott emberből áll, akik a kanapéról legfeljebb azért tápászkodnak fel, hogy elmenjenek a hűtőig, és minden étkezés az ájulásig evésről szól, akkor valószínűleg jó eséllyel sikerült kitermelni egy újabb túlsúlyos generációt.

Az én gyerekem nem kövér!

Sok szülő nem akar szembenézni azzal, hogy a gyereke egyszerűen kövér. Csak erős a csontozata , ez csak bébiháj, elmúlik (az esetek többségében nem múlik el), az apja is ilyen volt (és most milyen? Még mindig kövér, ugye?), vagy a legtutibb önfelmentés: lassú az anyagcseréje/biztos hormonzavara van. Ismerős mentségek?

A szikár tények – melyek, mint tudjuk, makacs dolgok – azonban azt mutatják, hogy az elhízottak között elenyésző a hormonzavar vagy más betegség miatt túlsúlyosak aránya. Vitathatatlan, hogy vannak a hízásra hajlamosabb és kevésbé hízékony típusok, ezek ráadásul öröklődhetnek. Ez azonban csak pech, nem mentség és nem felmentés, bár valóban megnehezíti a normális testtömeg elérését és megőrzését.

Ha azonban végigvesszük, mennyi egészségügyi probléma vezethető vissza az elhízásra – magas vérnyomás, cukorbetegség, szív- és keringési zavarok, ízületi problémák, hogy csak a leggyakoribbakat említsük –, egészen egyszerűen nem tehetjük meg, hogy hagyjuk a gyerekeinket elhízni. Mert aki hagyja, az jó eséllyel a gyereke életét rövidíti meg

Forrás: divany.hu, Kovács Emese írása alapján