Rohangálni szoktam erre-arra

Német kalandok

2023/06/03. - írta: airtaki

Jó régen nem posztoltam; ahogy korábban írtam, többnyire YouTube-on folytatom a blogolást, pontosabban a vlogolást. A közelmúltban azonban számos említésre méltó dolog történt, így gondoltam írok ezekről egy gyors összefoglalót, a teljesség igénye nélkül, időrendben nagyjából össze-vissza.

Talán a legfontosabb: elköltöztem. Egy darabig leginkább Németországban, a Mosel környékén fogok élni és edzeni. Ez rövidtávon biztosan így lesz; egyelőre őszig látok el, nem tudom még utána merre. Az is lehet hogy kint maradunk huzamosabb időre, de simán benne van hogy a maratoni szezonra már újból itthon lakunk. Meglátjuk.

img_6882.jpeg

Apropó, maratoni szezon: úgy fest, megint iramfutó leszek a két nagy őszi versenyen, a 38. Wizz Air Budapest Félmaratonon, és a 38. SPAR Budapest Maratonon. Akár kint maradunk, akár hazaköltözünk, erre a két versenyre biztos hogy jönni fogok, ki nem hagynám semmi pénzért. És ha már iramfutás: amikor e sorokat írom, épp szombat van, holnap lesz az Aldi Női Futógála, ahol a záróbusz előtt fogom kísérni a mezőnyt Rolanddal karöltve.

Most egyébként épp egy visszatérő sérüléstől szenvedek: pár nappal ezelőtt megint bedurrant a vádlim, de annyira hogy egyáltalán nem merem erőltetni a futást vele. Jó, a holnapi tizes bele fog férni, de nem tudom mikor fogok tudni ismét minőségi edzésmunkát végezni. Nagyon rossz érzés, főleg hogy egyáltalán nem erőltettem a futást, egy sima közepes pulzusos edzésen történt az eset. Mindegy, pihentetem, remélem hamarosan elmúlik.

Németországban volt egy 26 kilométeres futásom, oda magammal vittem a GoPrót is. Erről bővebben nem is írok, csaknem 20 percben foglaltam össze az edzést, gyertek velem virtuálisan:

A legutóbbi poszt óta elég sokat sikerült fejlődnöm. Látványosan gyorsult a tempóm, változtak a pulzuszónáim. Voltam egy teljesítmény-diagnosztikán az Ensportnál, ahol elég bíztató eredményeket kaptam. Végre sikerült fejben felnőnöm a feladathoz, és talán kezdem magam mögött hagyni az egót. Nehéz volt idáig eljutni, ez már a harmadik sessionunk Barát Gabival, az edzőmmel, mire belém tudta verni.

A cél, pontosabban A Nagy Cél ugye idén novemberben a New York Marathon lesz. Ide sikerült bejutnom még a tavalyi virtuális maratonommal, és elhatároztam, hogy megkísérlem három órán belül teljesíteni. Komoly célkitűzés ez, az eddigi legjobb maratoni időm 3:24:07, ezt 2019-ben, Amszterdamban futottam. Most saccra olyan 3:12 - 3:15 környéki időt érzek magamban. New Yorkig van még kb. öt hónap, ezalatt kell felgyorsulnom annyira, hogy képes legyek 42 kilométeren át tartani az átlag 4:15-ös tempót. Meredek, de hiszem, hogy menni fog.

Most részben az Aldi miatt itthon vagyok megint, de pár hét múlva visszamegyünk Németországba. A következő 1-2 hónapban tehát ott fogok edzeni, készülni. Emellett folyamatosan készítem az új videós anyagokat, vágok, szerkesztek, nagyon élvezem a vlogolás sajátosságait. Eleinte furcsa volt magamban beszélni, mára már teljesen természetes hogy az érzéseim, a gondolataim a kamerának mesélem el.

És ha már írtam az elején hogy időrendben össze-vissza csapongok: májusban az utolsó pillanatban bekerültem egy nyolc fős csapatba, és ismét futhattam az UB-n egy combosabb szakaszt. Most én lehettem a kezdő ember, és egy 50-essel járultam hozzá a közös teljesítéshez. Tök jó volt, ennyire gyorsan még soha nem futottam ötven kilométert: kereken 5 perces tempóval sikerült megcsinálni. Lehetett volna jobb is, de (kisebb) részben a melegebb idő miatt, de főleg az elhibázott frissítési stratégia miatt alaposan elbaltáztam. Ha előre megtervezem a frissítést, többet iszom, annyi szénhidrátot viszek be amennyit elégettem, bőven 4:48-as tempó alá tudtam volna hozni, vagyis 4 órán belülre. Ez most nem sikerült, de ismét tanultam valamit. Ha érdekel milyen volt az UB "belülről", íme a videó róla:

Egyelőre ennyi az "újság". Nézzetek fel időnként a csatornámra, amint tudok újból futni, tolom fel a videókat. A holnapi iramfutásra biztosan viszem a kamerát, bár ha a tavalyiből indulok ki, ott inkább ökörködni fogunk a srácokkal.

Szólj hozzá!

Living on Video

2023/04/29. - írta: airtaki

Jó sok idő telt el a 496-os kihívás óta, és bizony rengeteg dolog történt velem az elmúlt hónapokban. De a legfontosabb mind közül: néhány napja elindítottam egy vlogot YouTube-on, a téma persze a futás. Mondhatni ezt a blogot igyekszem videós formában folytatni. Annyi de annyi téma, ötlet kavarog bennem! Meg aztán egyszerűbb is futás közben dumálni, mint utólag billentyűzet előtt szépen fogalmazni, helyesírásra odafigyelni, agyalni azon hogy "hmmm, azt hogyan is gondoltam pontosan...?" (Zárójel: persze azért ezt nem gondoltam át eléggé, nem is olyan egyszerű 150-160 közötti pulzussal érthetően dumálni.)

Szóval a lényeg, mostantól megtaláltok itt: youtube.com/@airtaki.

Terveim szerint hetente, vagy hetente néhányszor jelentkezem videókkal. Legtöbbször futás közben, vagy közvetlenül utána fogok vlogolni. Ettől függetlenül, ezt a blogot nem hagyom abba, lesznek írásos posztok, de a hangsúly mostantól a videókon lesz. Próbálok ugyanaz a Lelkes Amatőr maradni aki eddig is voltam, talán egy kicsit szerényebb egóval. Szeretnék mesélni nektek a felkészülésemről a New York Marathonra, szeretnék új helyeket megmutatni (hamarosan költözöm), olykor futós cuccokat, főleg cipőket tesztelni. Ezekhez a videó amúgy is jobb platform mint pusztán olvasni hogy "igen, ez egy gyors cipő."

Holnap lesz egy 20+ kilométeres futásom, ide ismét viszem magammal a GoProt. Jövő héten UB, pár napja spontán hozzácsapódtam egy nyolc fős csapathoz (mi vagyunk a Végtelenbe és tovább!), és lett egy kb. 50 kilométeres szakaszom. Erről is szeretnék majd egy rövidebb videót hozni.

Az első videót tegnap töltöttem fel, picit hosszabb is lett mint akartam, hiába, bele kell még rázódnom.

Köszi szépen ha feliratkoztok a csatornámra és kedvelitek a videóim, igyekszem egyre jobb tartalmakat kreálni!

Szólj hozzá!

Az én 496-os kihívásom

2023/02/01. - írta: airtaki

Pár éve az egyik futós csoportban egy srác azt találta ki, egy hónapon át minden nap lefutja az adott nap számát kilométerben. Tehát elsején egy kilométert, másodikán kettőt és így tovább, 31-én már 31-et. Ezt így összeadva 496km jön ki, ami elég durva. Főleg azért, mert kifejezetten egyenetlenül oszlik el a terhelés: az első héten csupán 28km, az utolsó 7 napban viszont már 196. Durva. Sajnos a srácnak nem sikerült, ha jól emlékszem 3-4 nappal a vége előtt kiszállt. Viszont azóta dédelgetem a gondolatot, hogy nekem is meg kellene próbálni egyszer. Elég őrülten hangzik, hogy kipróbáljam, végül is egyszer élünk, miért ne...

medal.jpeg

Akármennyire is bele akartam vágni, valahogy mindig is tologattam. Nem éreztem készen rá magam, túl komolynak, túl nehéznek és veszélyesnek tűnt a feladat. Akit csak megkérdeztem, mindannyian a sérüléstől féltettek. Szóval jó lenne, persze, deeee... majd. Majd a következő hónapban. Aztán majd ha vége a nyárnak. Nem jó, jön a maratonszezon, majd utána. Oké, jön a tél, nincsenek versenyek... áh, de karácsony, újév, nem lehet... ismerős, igaz? A tökéletes recept arra, hogyan ne vágjunk bele valamibe soha az életben.

Aztán tavaly szinte egyszerre két dolog is történt. Belebotlottam a Csupasporton egy posztba, és kiderült, több honfitársam is teljesítette már ezt a kihívást. Vincze András például minden napról külön posztot írt. Valahol linkelték Sean Conway fantasztikus videóját is, ami az utolsó lökést adta: 2023 január 1-én nekiállok én is. Ráadásul a Futótűzből csatlakozott hozzám Gáti Levente is, így egymást motiválva, erősítve könnyebbek tűnt a dolog.

Közben kapóra jött, hogy a Spuritól kölcsönkaptam tesztelésre egy Puma Deviate Nitro 2 futócipőt, és jó alkalomnak tűnt egy hosszútávú teszteléssel egybekötni a kihívást. Azt már decemberben megtudtam a Pumáról hogy kifejezetten gyors futásokhoz jó igazán, így volt bennem némi kétely, hogy biztos jó választás-e. Hat perces tempóval mondjuk nem volt túl jó futni benne, és bizony fogalmam sem volt, a kihívás felétől milyen tempót fogok tudni tartani.

Egy picit tartottam az időponttól is. Január, tehát hideg lesz. Brrr, utálok hidegben futni. Sötét lesz, sokszor, főleg a vége felé munka előtt vagy után tudok majd futni, fejlámpával. Nem szeretek sötétben futni. Na nem baj, így csak még izgalmasabb lesz. Sean a videóban egyszer éjjel 1-kor vágott neki, és mosolygott. Nem azért mert jó volt, hanem mert... hihetetlen alázattal és tisztelettel viseltetett a kihívás iránt. Ez aztán elég komoly motivációt adott. Sean minden napot különlegessé tett, minden futása más miatt lett emlékezetes. Nem a tempót hajszolta, ellenben volt hogy megállt fát ültetni. Hihetetlen. December végén már tűkön ültem, annyira vártam hogy nekivághassak. És persze annyira tartottam is tőle.

Következzen most a 31 nap egyetlen posztba sűrítve. Gondolkodtam rajta hogy minden napról külön bejegyzést írok, de végül voltak olyan napok, amelyeken tulajdonképpen semmi érdemleges nem történt. Kimentem, futottam egy jót, nyújtottam, kész. El lehet intézni három sorból, emiatt nem akartam külön posztolni.

1. nap: 1km, összesen 1km

Földi Zsuzsival vágtunk neki a híres "Bé körnek". Ez egy kb. 2.3km hosszú futókör, amelyből mindössze egyetlen kilométert tettem meg. Teljesen nyugodt tempóval, valahol 5:40 környékén futottuk le - aztán még "játékon kívül" rátettünk négy másikat is. Miért? Mert bennem volt, hogy ha már 496, akkor olyan nincs hogy ne kerekítsem fel 500-ra. Még soha nem volt 500-as hónapom (400-as se), és tudtam hogy az utolsó nap amikor a 31-et futom, nem fog jól esni rátenni még négyet. Így inkább most megfutottam, amíg nem okozott gondot. A plusz négy is hasonló tempóval ment, végig dumáltunk, kifejezetten ünnepélyes hangulata volt az egésznek. Te jó ég, hát elkezdődött...

day-01.png

2. nap: 2km, összesen 3km

Szintén Zsuzsival futottam, neki egy 10-es edzés volt előírva, ebből két kilométert futottunk együtt. Vicces volt, a Strava szerint a relative effort 3 lett, a pulzusom meg alig ment 120 fölé. Már úgy mentem volna, csapattam volna, de Zsuzsi okosan visszafogott. "Ne fusd el az elejét", oly sokszor halljuk ezt Attilától a BSI versenyek előtt. Hát most pont így voltunk vele: két kilométert olyan könnyű volna gyorsan letudni, ugyan mi baj lenne belőle? De inkább csak visszafogottan, nyugodtan futottam, ráérünk még a hősködésre...

day-02.png

3. nap: 3km, összesen 6km

Ez ma szóló futás volt. Tök jó, a lábamon a Puma mintha hangosan üvöltött volna, követelve hogy végre hadd mutassa meg, mit tud. Hmmm... alig pár sorral feljebb írtam róla, nem kéne elfutni az elejét. Dehát a Puma... a Puma kívánja a tempót! Legyen hát, majd alaposan nyújtok utána. Nos kérem... Ez kemény lett. Oké, mindössze három, de akkor is... indultunk valami 4:30 körüli bemelegítésről, ahonnan aztán a vége 3:37 lett. Wow, ez nagyon rendben van! Eszméletlen jó érzés vágtatni ebben a cipőben, egyszerűen kívánja a sebességet. Ilyenkor jön elő igazán, mit is tud. Tök jó, nagyon élveztem ezt a három (és fél) kilométert.

day-03.png

4. nap: 4km, összesen 10km

Zsuzsi, mint nálam jóval tapasztaltabb futó, érthető módon kicsit megdorgált az előző napi száguldozás miatt. A mai futást megint csak egyedül követtem el, de igyekeztem megfogadni a szavait. Az első kilométeren beálltam egy számomra kényelmes tempóra, aztán csak annyi dolgom maradt, hogy a maradékot ugyanezen a szinten tartsam. Eredmény: egy másodpercen belül maradt mindegyik kilométer tempója. Wow, ez megint egy tök jó futás lett!

day-04.png

5. nap: 5km, összesen 15km

Ezt ma megint csak Zsuzsival futottam együtt. Sötétben indultunk-érkeztünk, alapvetően könnyed, beszélgetős futás lett belőle. A pulzusom valahol 128 körül lett átlagban, annak ellenére, hogy a legvégét igencsak megtoltam, azt hiszem 3:40 körüli tempóval fejeztem be. Picit beleborzongtam, hogy még csak 15 kilométer telt el, és elképzelhetetlenül sok van még hátra...

day-05.png

6. nap: 6km, összesen 21km

Hú... 21km egy félmaraton, máskor alig több mint másfél óra kell hozzá, most meg hatodik napra jön össze ennyi. Mint a zabolátlan kiscsikó, úgy éreztem magam. Menjünk már, fussunk már, toljuk, vágtassunk! Megint egyedül indultam el, és bár megfogadtam hogy nem fogok rosszalkodni, ez nettó egy perc alatt semmivé foszlott. Gyakorlatilag végig fokoztam ezt a futást, az utolsó kilométer 3:46 lett. Eléggé szétfutottam magam a végére, lett volna még párszáz méter hazáig, de képtelen lettem volna hasonló ütemben fokozni, úgyhogy ahogy elcsippantotta az órám a hatost, megállítottam. Vegyes érzéseim voltak a futás után: egy ilyen kihívás során ilyen profilt futni nettó baromság. De ha már nekimegyek, akkor nem kéne ennyire fokozni. De ha már fokozom, nem kéne abbahagyni párszáz méterrel a vége előtt. Mondhatni... kudarc. De basszus Taki, eszednél vagy? Hogy lenne ez kudarc??? Alapvetően egy tök jó gyors, 4:23-as átlaggal megfutott hatos van mögötted, legyél rá büszke, és fogd vissza magad!

day-06.png

7. nap: 7km, összesen 28km

Szombat lévén Zsuzsival kimentünk a szigetre, hogy lenyomjunk egy tízest. Ebből én hetet fogok logolni, a maradék három "játékon kívül" megy majd. Reggel szépen össze is pakoltam mindent: futónadrág, póló, hosszú ujjú, karszár, kompressziós szár, sapi, minden ami kell. Egyedül a cipőt felejtettem el, és erre csak akkor derült fény amikor a szigeten kinyitottam a csomagtartót. Miaf... basszus. Akkor most hogyan? Zsuzsi javasolta hogy menjünk haza, fussunk a Bé körön inkább. De ha egyszer végre itt vagyunk, inkább lefutom utcaiban, mezítlábas stílusban, mintha a Five Fingers lenne a lábamon. Kicsit kockázatos húzás volt, lévén ebben a cipőben még az életben soha nem futottam, valamint a mezítlábas stílus alaposan igénybe veszi a vádlimat. Reméltem, nem lesz belőle komolyabb gond. Nos... a futás tulajdonképpen egészen jól ment, belecsempésztünk egy nagyon enyhe fokozó profilt. Kicsit nehezemre esett, a második körben azért már éreztem a vádlim (utoljára több mint fél éve futottam mezítláb), illetve 4km felett elkezdtem érezni egy-egy vízhólyagot, mindkét nagylábujjamon. Sebaj, ha komolyodik, lelassítunk, esetleg leveszem a cipőm és tényleg mezítláb futok. Szerencsére erre nem került sor, viszonylag gyorsan befejeztük a második kört is, így meglett a 7+3 kilométer. Eredmény: érzékeny vádli, összesen négy vízhólyag, de egyik sem túl komoly. És az érzés, hogy voltam olyan kemény arc, hogy megfutottam utcaiban a hetest. Utólag azért ez egy kicsit nevetséges...

day-07.png

8. nap: 8km, összesen 36km

Ebből a futásból az első három kilométert társaságban futottam, utána váltottam át a saját tempómra. Kicsit bennem volt még az előző nap nyoma, sajogtak, égtek a vízhólyagok. Igyekeztem úgy futni, hogy ne nagyon terheljem őket, ugyanakkor nem nagyon akartam változtatni a stílusomon, nem szerettem volna olyan izmokat terhelni, amelyek erre nem voltak felkészülve. Megmondom őszintén, vártam a végét, nem volt éppen a kedvenc menetem.

day-08.png

9. nap: 9km, összesen 45km

Ezt a régi edzőköröm rövidített változatán futottam meg. Egyedül, sötétben, esőben, ahogy azt (nem) szeretem. Tudtam az elején hogy lesznek ilyen alkalmak, és azt is tudtam hogy még egy óráig sem fog tartani, és túlleszek rajta. Úgyhogy "pofa súlyba, egyik láb, másik láb", ahogy a nagyok mondják. Annyival fűszereztem meg ezt a futást, hogy enyhe fokozó profilt, és picit nagyobb tempót adtam neki. Így a végén 4:38-as átlag jött össze. A pulzust nem is nagyon néztem, a tempó most fontosabb volt. Elszámoltam magam csaknem ötszáz méterrel, ezt aztán 4 percessel raktam meg a végén. Jól esett (az eső is).

day-09.png

10. nap: 10km, összesen 55km

Tíz kilométer, ezek lassan már azok a távok, amiket annak idején Barát "Gizibé" Gabi is futtatott velem. Az elején, persze. Mindenesetre úgy voltam vele, innen már illik komolyan venni a távokat, nem akartam elfutni magam. Időben csaknem az egyharmadnál járunk, de távban... még nyolcszor ennyi van hátra, te jó ég... Ehhez képest csaknem ugyanazt az útvonalat futottam le, ugyanúgy sötétben, esőben, fejlámpával, épp csak picit lassabban. Most 4:44 lett az átlag, ami azért még mindig jóval gyorsabb mint amit terveztem a kihívás során, dehát egyszerűen ez esett jól.

day-10.png

11. nap: 11km, összesen 66km

Ez ma egy kifejezetten fegyelmezett, összeszedett futás lett. A tempóm ugyan még mindig gyors volt, viszont végig megtartottam az első kilométer tempóját, mintha csak iramfutó lennék. Ma nagyon későn tudtam csak nekivágni, elég nehéz, sűrű nap volt mögöttem, jó érzés volt kiszellőztetni a futással a fejem. Szerencsére ma az eső sem esett. Ezt a mai futást kifejezetten élveztem, jó érzés volt hogy képes voltam az önfegyelemre.

day-11.png

12. nap: 12km, összesen 78km

Juhú, adjunk egy szép nagy pofont a tegnapnak! Amennyire fegyelmezett voltam tegnap, annyira hülye ma. Bár ez így nem igaz, mert ugyan fokozóra sikeredett, de a kilométereket nagyon szépen, egyenletesen gyorsítottam. Tök jól illeszkedik mondjuk egy edzésterv nagyszopó hetébe, de NEM egy 496-os kihívás elejébe. Nagyon nem. Mindegy... beépül. Szerencsére izomláz vagy görcs nyomokban sem maradt a 4:36-os tempó ellenére sem. Vissza kéne venni a tempót...

day-12.png

13. nap: 13km, összesen 91km

Ah, végre nappal futottam, tök jó! Ezt a mait a Vízmű védterületén toltam végig, ez egy forgalomtól (és zajtól) elzárt aszfaltos út, nagyon szép, fás-bokros környezetben végig. Ha csak az északi felét futom meg, az hajszálpontosan 13-ra adja ki. Gyerünk hát. A tegnapi napból annyi azért megmaradt, hogy kicsit túltoltam, szóval vissza kéne venni. Megint előjött belőlem az iramfutó, és az első kilométert nem számítva, szép egyenletesre sikeredett ez a futás. Az átlag még mindig 5 perces alatti, de mit csináljak, ha egyszer jól esik...

day-13.png

14. nap: 14km, összesen 105km

A tegnapi nap pepitában. Azaz mégsem, az átlagtempóm gyorsabb lett (4:42), a futás pedig még egyenletesebb. És a pulzusom is egész jól alakult. Tetszett, az az igazság. Minden futás után gondosan nyújtani szoktam (legalábbis a kihívás kezdete óta), valószínűleg komoly hatása van abban, hogy ilyen könnyedén mennek ezek a tempók, különösebb probléma nélkül.

day-14.png

15. nap: 15km, összesen 120km

Ma a szigetre mentünk futni. A kihívás alatt ez lett az egyik legdurvább futásom. Időben majdnem a felénél tartunk, gondoltam meglepem magam egy tempósabb menettel. Bár őszintén szólva... sokkal nagyobb szerepe volt az egómnak abban, hogy ilyen gyorsra sikerült. Amikor elindultam, épp elfutott mellettem egy srác, gondoltam felveszem a tempóját és vontatom magam vele egy darabig. Csakhogy sokkal gyorsabban ment mint ahogy én akartam. Na nem baj, akkor gyorsabban futunk. Ez ment is egy darabig, szegény srác hallotta hogy ott lihegek a nyakában, és egy darabig próbált gyorsítani. Vele maradtam, addigra bemelegedtek a lábaim, nem volt annyira nehéz tartani a tempóját. Aztán valahol 4km körül szerintem túl gyors lett neki, hörögve szedte a levegőt és visszalassult, hagyott elmenni. De ott maradt még mögöttem. Na nee, ha arc, akkor legyen arc, majd én megmutatom... fú, így utólag de gáz ez az egész. Ez önmagában is eléggé gagyi, de mindezt egy 496-os kihívás kellős közepén... annyira amatőr. De valahogy mégis, ez nagyon én voltam, és nagyon jól esett. Az első körnek pikk-pakk vége lett, maradt még kettő. A második körben aztán kezdtem érezni hogy sok a tempó, de onnan már nem akartam visszalassulni. Gyorsan csináltam egy szokásos leltárt: nem fáj semmi, nincs görcsre utaló jel, mindössze fáradok, de azzal meg nem kell foglalkozni, gyerünk tovább. Majd otthon a nyújtás idejét megduplázom, és hengerezek. Valamint innentől kezdve, a 16. naptól nem kell 5 perces alá menni, és nem lesz baj. Mindenesetre a tempót tudtam tartani a harmadik kör végéig, és egy (számomra) elég gyors, 4:25-ös tempójú 15km-t hoztam össze. Büszke vagyok rá, még akkor is ha tulajdonképpen az egész a cerka méregetéséről szólt.

day-15.png

16. nap: 16km, összesen 136km

Megvan a 16. nap, ezzel túlvagyunk a félidőn (de nem a féltávon, sőt). Ez ma egy fejlámpás, borongós-esős, délutáni csúcsforgalomban elkövetett futás volt, így hát önkéntelenül is belecsempésztem egy kis játékot. És milyen jól tettem! Amennyire “nemszeretem” futásnak indult, annyira bulifutás lett már a közepén. Az utolsó kilométeren teli szájjal vigyorogtam. A tempót hagyjuk is, utólag csak fogom a fejem miatta. Persze hogy túl gyors lett, basszus. Hogyan fogom bírni így a végén? Mindenhonnan azt hallom, vegyek vissza, sok lesz, gyors lesz ez így. De mégis... valahogy úgy érzem, ezek a 4:30 - 4:40 közötti tempók most koránt sem olyan izzadságszagúak, mint mondjuk egy hónapja. Nem azt mondom hogy könnyű, de egyáltalán nem esik nehezemre ilyet futni. Hát... 16. nap, 136. kilométer, szevasz!

day-16.png

17. nap: 17km, összesen 153km

A mai futás picit már nehezebb volt, azért lassan kezdem megérezni a folyamatosan növekvő távokat. Bár mégis inkább a kifejezetten hideg és erős pofaszéltől szenvedtem, 7 és 14km között, ez nem volt túl kellemes. Ezt a futást is a Vízmű védterületén toltam végig, hát ott nem sok széltől védett szakasz van. A másik probléma, amit később kezelnem kell: alig 14 órája fejeztem be az előző futást. Az egy esti menet volt, most viszont reggelre időzítettem a futást. Nem lesz ez így jó, amúgy is baromi karcsú a regeneráció két menet között, ha ezt még megfűszerezem azzal hogy más-más napszakban futok, azzal lehet gyorsan pontot teszek a kihívás végére. Ezt jó lesz észben tartani; elhatároztam hogy innentől kezdve igyekszem a reggeli órákra időzíteni a futásokat. Ezzel együtt, minden nehézsége ellenére is nagyon élvezem ezt a kört. Pozitív hozadék, hogy novemberhez képest ördögien lefogytam (66,6kg - persze nem a kihívás miatt), akkor 72-73kg környékén jártam. Mennyivel könnyebb így futni!

day-17.png

18. nap: 18km, összesen 171km

A Fájdalom-hegy! Így neveztem el még korábban a Camponától a Kamara-erdőig tartó elég meredek szakaszt. Eleinte biciklivel sprinteltem fel rajta, később aztán megízleltem milyen futva - izomból tolva, fájdalmas, ezért is kapta ezt a nevet. Már január 1 előtt tudtam, hogy lesz egy olyan nap a kihívás során, amikor megfutom ezt a szintes szakaszt. Sean Conway a videójában egyik nap szintén tolt egy komolyabb hegymenetet, és ezzel szerettem volna tisztelegni előtte. Az, hogy pont a 18. napra tettem, színtiszta véletlen: alapvetően munka után, a szigeten akartam ma futni, vittem is magammal futócuccot. De végül annyira későn végeztem a melóval, hogy inkább mégsem szigeteltem, hanem gondoltam este befutok Pest felé. (Még jó amúgy hogy épp előző nap döntöttem el, innentől kezdve reggel fogok futni.) Szakadó eső, hideg, szél, minden adott volt a kellemes hangulatú örömfutáshoz. Oh wait... Mindegy, nem fog ki rajtam, menni kell és pont. Valahol a 4. és 5. kilométer között kellett eldönteni, merre tovább: marad a könnyű Duna-part, vagy csapassuk felfelé a Park utcán? Ahogy egy kedves barátom szokta volt mondani, "ha kérdés, akkor nem kérdés", naná hogy a Park utca felé vettem az irányt. Én kis naív, az volt az egyik indokom, hogy a meredek emelkedőn legalább nem lesz tele minden pocsolyával, elvégre lefolyik a víz, nem marad meg tócsában. Aha, ja. A Park utca konkrétan olyan volt, mint egy rafting pálya, néhol magasabb volt a lefelé zubogó víz szintje, mint a Puma talpa, pedig az azért elég magas. Konkrétan az utca elején, amikor kezdődik a meredek rész, már átáztam bokáig. Jéghideg, elnehezült cipőben felfelé, mi kell még a bódottához... Oké. Tulajdonképpen ez a futás mégis az egyik legemlékezetesebb lett a kihívás során. Furcsa mód élveztem. Keménynek, különlegesnek éreztem magam tőle, büszkeséggel töltött el hogy nekivágtam, és meg is csináltam. Ráadásul nem is akárhogy: a 18km átlagtempója 4:54 lett. Mindezt úgy, hogy közel nem a határon futottam, itt már igyekeztem arra koncentrálni hogy maradjon azért másnapra is kraft bennem. Ez egy tök jó, értékes, különleges futás lett, nagyon szerettem.

day-18.png

19. nap: 19km, összesen 190km

Tudtam hogy innentől kezdve esélytelen hogy délután fussak, így átvariáltam a napirendem, és mostantól tényleg a reggeli órákra időzítettem minden menetet. Az egyetlen probléma ezzel megint csak az volt, hogy késő este fejeztem be a Fájdalom-hegyet, és másnap kora reggel indulnom kellett a 19-re. Szívás, 12 óra sem telt el a két futás között. Nos, nem ez lett a kedvencem a kihívás alatt. Nehéz is volt, lassabb is volt (ahhoz képest, amilyeneket az elmúlt napokban futottam), ráadásul egy szakaszon olyan mocskos, híg sár fogadott, amelyikben egyszerűen képtelen voltam futni, így pár száz méterre meg is állítottam az órát, amíg átevickéltem rajta. A vége felé azért már megérintett a flow, de ez akkor is egy felejthető menet volt.

day-19.png

20. nap: 20km, összesen 210km

Még soha az életben nem futottam 20 kilométert. Oké, ez így nagyon hülyén hangzik, de tényleg. Ha valaha pont 20 körülire jött ki egy edzés, mindig felkerekítettem félmaratonra. De nem ma: ennek pontosan 20-nak kell lennie, lesz még 11 félmaraton egymás után, plusz az apró, nem kell türelmetlennek lenni. Az előző napi rossz érzést Cseke Bernadett szakértő kezei igyekeztek felejtetni: alaposan kimasszírozta belőlem a fáradságot, új erőre kaptam tőle. Így vágtam neki ennek a napnak, és tulajdonképpen ugyanazt az útvonalat futottam le mint tegnap, mínusz a sáros rész, plusz rátettem még egy kicsit, hogy kerekedjen. Nos, ez tényleg jó lett. A tempó másodpercre egyezik a tegnapival, ellenben a pulzusom sokkal kellemesebb lett, nem engedtem elszállni. Átlagban még mindig 5 perces alatt futok; kíváncsi vagyok, vajon meddig bírom, mikor jön el a belassulás démona értem.

day-20.png

21. nap: 21km, összesen 231km

Elérkeztünk a kihívás harmadik hetének a végéhez, vagyis ma egy félmaratont kellett futni. Na jó, csak 21-et, de tudtam hogy azt a 100 métert még rá fogom tenni, naná. Épp zajlik a Virtuális Zúzmara Félmaraton, ez számomra egy nagyon kellemes emlékű verseny, gondoltam benevezek, legalább lesz egy szép lundás érmem, ami mindig a kihívásra fog emlékeztetni. Aztán ahogy nekivágtam a futásnak, csak ott bújkált bennem a kisördög: vajon menne egy 1:40 alatti félmaraton? Olyan menő lenne, hogy a 496-os kihívás kellős közepén 1:3X lenne a célidőm... Annak ellenére hogy ősszel sokszor vagyok iramfutó, fejből nem vágtam hogy milyen tempó tartozik ehhez az időhöz. Gyors fejszámolás után kijött, hogy valahol 4:44 körül vagy alatt kéne tartani a tempót. Oké, kicsit gyors lesz, de hadd szóljon, majd visszaveszek belőle ha azt érzem, gáz van. Eddig a terv, teszem hozzá, ez nem is volt olyan rossz terv. A megvalósítás, na az már kicsit más tészta. A második kilométeren még mindig bőven a céltempó felett voltam, így - immár bemelegedve - kicsit odaléptem, és elég kemény tempót kezdtem el diktálni magamnak. A pulzus most (majdnem) mindegy volt, érzésre futottam. Féltávnál, ahol visszafordultam, már látszott hogy bőven meglesz az 1:40-en belüli idő, a kérdés az volt, mennyivel leszek alatta. Fejben egy 1:38-cal mondjuk kiegyeztem volna. Viszont a tempóból nem vettem vissza; nem mondom hogy könnyű volt, de mégis... ez valahol egy verseny, még ha virtuális is, nem akartam annyira ellazázni. Nagyjából a táv kétharmadáig ment is ez a gyors iram, ott kezdtem érezni hogy ez már sok. Azaz ha másnap nem kell futni, innen még gyorsítani is tudtam volna, dehát távban a kihívás fele még előttem áll, úgyhogy inkább visszavettem egy kicsit a tempóból. Visszavettem, értsd, a következő kilométeren így is 4:40 alatt maradtam. Jött három-négy könnyebb kilométer, aztán a folyamatos fejszámolás során az jött ki, ha a végét megtolom, 1:35-ös célidővel számolhatok. Belefér? Igen, ha nem ész nélkül tolom, akkor bele. Akkor gyerünk. A végét így kicsit odatettem, és végül 1:35:46-tal állítottam le az órám a félmaratoni távnál. Sokkal jobb lett mint vártam, ez 4:32-es tempót jelentett, és - mint utólag kiderült - egy összetett 5. helyet a Virtuális Zúzmarán. Tök jó, nagyon elégedett vagyok vele, ráadásul ez az idő mindössze 4 perccel marad el a saját félmaratoni rekodomtól!

Ehhez a futáshoz még egy apró hozadék: hiába volt gyors, hiába toltam kemény hajrát a végén, valahogy mégsem éreztem hogy extrán kivett volna belőlem. "Futottam egy tök jót" érzést hagyott maga után. Furcsálltam, korábban egy ilyen célidőt napokig nyögni szoktam. A kihívás során többedszerre is olyan érzésem van, mintha a pihenőnap nélküli folyamatosan növekvő terhelés nemhogy kivenne belőlem, hanem inkább egyre keményebbé, egyre edzettebbé kovácsolna.

day-21.png

22. nap: 22km, összesen 253km

Jeles nap ez a mai, most értünk féltávhoz. Jellemző a kihívás nehézségére, hogy innen már csupán 9 nap van hátra, de távban mégis csaknem annyi, mint a megelőző 21 napon (plusz a main). Durva... Szerencsére a tegnapi erős félmaraton nem hagyott bennem túl mély nyomokat, így jó kedvvel vágtam neki a mai adagnak. Mindig is szerettem volna az Omszki-tó körül futni, de eddig nem adatott meg, hát ma pótoltam. Viszonylag egyenletes, 4:40 és 4:50 közötti tempókkal tudtam le a távot, és közben a pulzusom is igyekeztem viszonylag alacsonyan tartani. Ezt a futást megint csak azok közé emelem, amelyekre nagyon sokáig emlékezni fogok. Tulajdonképpen semmi extra nem történt, egyszerűen csak tök jól éreztem magam. Meghitt ünnepélyesség töltött el közben, végig elmélyedtem a gondolataimban. Ezt a futást Sallai Zsuzsi emlékének ajánlom.

day-22.png

23. nap: 23km, összesen 276km

Ma a szigeten futottam, kora reggel, még munka előtt. Jó előre kilogisztikáztam hogy máshogy nem is lehetne megoldani, így viszont elég egyszerű volt. Még sötétben kezdtem el róni a köröket, de hamar kivilágosodott. Az elején még rozsdásan mozogtam egy kicsit, aztán egyre jobban kezdett jönni a flow érzés. A második körben már semmi bajom sem volt, éveztem végig. Megpróbálkoztam egy zenés futással, az átkozott Sony fülesemmel a fülemben. Ez kb. 5 kilométerig ment, aztán mindenáron párosodni akart a nyomorult. Innen is üdvözlöm azt az elmebeteg idiótát, aki kitalálta hogy egy sportfülhallgatónak érintőpaneles gombjai legyenek. Akaratlanul is elkezdtem fokozni a futás végét, így aztán egy viszonylag erős, 4:39-es átlagtempójú 23 kilométert sikerült összeraknom. Elégedett vagyok vele, teljesen jó érzéssel hagytam abba. Az egyetlen negatívum, hogy időkényszer miatt végül nyújtani, hengerezni egyáltalán nem maradt időm - és ezt másnap meg is éreztem.

day-23.png

24. nap: 24km, összesen 300km

300! Milyen szép kerek szám, most már érezhetően több telt el a kihívásból mint amennyi hátravan. Annál is inkább, mert a maradék kilométerszám mától egyessel kezdődik. Ez a mai 24 kilométer - legalábbis az elején - nem volt igazán kellemes. A tegnapi elmaradt nyújtás éreztette a hatását, emiatt kifejezetten rossz érzés volt elkezdeni ma futni. Nagyon keveset aludtam éjjel, ez sem segített. Úgyhogy az eleje, hmmm… bal láb, jobb láb, legyen már vége. Olyan 10km körül kezdtem jól érezni magam, 15-nél pedig már semmi bajom sem volt, bemelegedtem, kerek lett a világ. A legendás "Bé kör jobbra" szegmensen köröztem, ez pont 10 kört jelentett. Furcsa volt, hogy bár nehezen ment az eleje, a végére sokkal jobban begyorsultam, mint akartam, vagy inkább úgy mondom: mint hittem volna hogy képes leszek. Az utolsó kilométert 4:20-szal raktam meg, átlagban megint csak egy erős, 4:33-as futás lett belőle. Nem értem, tényleg nem. Tényleg a kihívástól kezdek ennyire kemény lenni?

day-24.png

25. nap, 25km, összesen 325km

A kihívás kezdete óta először ma ébredtem úgy, hogy némi izomlázat éreztem a combjaimban. Ellenben kedvet a futáshoz nem túl sokat. Tudtam hogy el fog jönni ez a nap, a holtpont. Előre készültem rá mentálisan, így elég könnyű volt túllépni rajta. Szigorúan reggel, még sötétben álltam neki a Bé körnek, és a kis izomláz miatt visszavettem a tempóból, és törekedtem rá hogy a pulzusom 150 alatt maradjon. Ez tulajdonképpen egész jól sikerült, csak a legvégén, az utolsó kilométeren értem el a 150-et, fölé nem is ment. Kellemes, recovery jellegű futás lett belőle, tudtam élvezni. "Recovery..." Ez most olyan arcoskodásnak tűnik, hogy valaki 4:50-es tempót recónak hív. Pedig tényleg olyan érzés volt, sokat segített hogy nem izomból toltam végig.

day-25.png

26. nap, 26km, összesen 351km

A tegnapi holtpont eltűnt, nyoma sem maradt. Jó kedvvel álltam (volna) neki ennek a körnek, csak éppen indulás előtt Manó kutya úgy döntött, kívül tágasabb, és egy jól irányzott szökelléssel kiviharzott az utcára. Így bemelegítésként kutyát kergettünk, csak utána vágtam neki a távnak. Az első pár kilométer után sikerült lehiggadnom, és viszonylag egyenletes tempót diktálnom. Azaz... majdnem, mivel egy nagyon finom fokozó profilt adtam a futásnak. Nem teljesen véletlenül, de nem is szánt szándékkal. Egyszerűen csak arra próbáltam figyelni, ne lassuljak vissza. A vége felé viszont teljesen elkapott a flow, nem tudom mi ütött belém, de a végére odaszúrtam egy 4:05-ös kilométert. Átlagban 4:42, több mint elégedett vagyok vele. Ráadásul még jól is esett!

day-26.png

27. nap, 27km, összesen 378km

Ez a futás gyakorlatilag a tegnapi lett pepitában, kicsit gyorsabb tempóban. Megmondom őszintén, nem teljesen értem mi és miért történik velem. Fáradtnak, elgyötörtnek, elcsigázottnak kellene lennem, így 27 nap folyamatos terhelés után. Ehhez képest rutinból mennek olyan tempók, amelyek akár csak egy hónappal ezelőtt is komoly kihívás elé állítottak. Konkrétan ez a mai menet 4:39 lett átlagban, és különösebb erőlködés nélkül hoztam. Decemberben a Gizion-futáson a Velencei-tó körül Halász Lacival meg képtelen voltam 5km-nél tovább tartani a 4:30 - 4:40 közötti tempót. Keményebb, szívósabb, testben és fejben egyaránt jóval erősebb lettem. Még van hátra négy nap, korai lenne örülni a sikernek, de most azt érzem, ez már meglesz. És nem, nem hiszem hogy különösebben vissza fogok venni a tempóból. Így kényelmes, így esik jól. Hihetetlen érzés, és egyben fantasztikus is.

day-27.png

28. nap, 28km, összesen 406km

Ezzel a futással túlléptem a 400. kilométeren. Még soha nem futottam ennyit egy hónapban, még akkor sem, amikor edzővel készültem az UTT 130-ra. Alapvetően egy visszafogottabb, 4:50 körüli tempóval megfogott, nyugodt pulzusos futást terveztem mára. Úgy voltam vele, négy!4!44!444!!!!!! nap van hátra, most már hova rohanjak. Aztán... ez a terv tartott úgy az első kilométerig. Se. Elkapott a lendület, rögtön az elején futottam egy 4:42-es, majd egy 4:38-as kilométert. Basszus, de miért? Mindegy, B terv: a pulzusom a barátom volt, akkor legyen 4:40 körül, tök jó. Aztán valahogy ez sem jött össze, akarva-akaratlanul (persze hogy inkább akarva) egyre gyorsultam. A 17. kilométerre már 4:20 körüli lett a tempóm, és furcsa mód kifejezetten jól esett. Semmi fájdalom, semmi nyoma az eddig megfutott közel 400 kilométernek. Akkor miért ne? Jött a következő őrült ötlet: így négy nappal a challenge vége előtt, mi lenne ha megint tolnék egy 1:35-ös félmaratont? Sőt... ahogy számolgattam fejben, még az 1:35-ön belüli is beleférne, úgyhogy gyerünk, meglehet! Zsuzsi valahol 18km körül bringával kijött frissíteni, ezúton is hálás vagyok neki. Nem voltam túl jó beszélgetőpartner, most nagyon a félmaratoni időre koncentráltam. Aztán valahogy mégis elszámoltam magam, és a 21,1km 1:35:02-re jött ki, két másodperccel kicsúsztam az egyharmincötből! Mielőtt nagyon nekiálltam volna keseregni rajta, elvigyorodtam: Taki, azért az megvan, hogy ezt a 496 vége előtt négy nappal toltad? Teljesen jó ez az idő, a Virtuális Zúzmarán még így is javítotam volna még egy helyet, és negyediként végzek, ha ma futjuk. Szóval nincs ezzel semmi gáz, én viszont szárnyalok. Félmaraton után kicsit visszavettem a tempóból, bár utólag így is majdnem teljesen egyenletes lineáris fokozó maradt a végéig. Zsuzsi közben hazament, egyedül maradtam kint, és róttam a köröket szorgalmasan. Annyira hamar jött a vége, hogy szinte észbe sem tudtam kapni. Az utolsó kilométert kicsit megtoltam, aztán jött a meglepetés amikor leállítottam a Garmint: ez a 28km bizony 4:28-as átlaggal lett megfutva, 2:05:30 alatt! Basszus, magamhoz és a kihíváshoz képest is durva. Később utánaszámoltam, ez a pace bizony 1:34:14-es félmaratont ad, vagyis tényleg nem lehet okom panaszra. (Az 1:35:02 a 0. kilométertől értendő, de onnan folyamatosan gyorsultam, és a végén voltam a leggyorsabb.) Sőt, ha a 7. és 28. kilométer közötti tempót nézem, akkor bőven 1:34-en belül vagyok, 1:33:XX-szel futottam meg a 21,1km-t. És ez számomra azért nagyon fontos, mert a legjobb félmaratoni időm 1:31 valamennyi volt, pihenten, felkészülten megfutva, valamikor 2019-ben, versenyen. Szóval... ez most több mint jó, totál elégedett vagyok vele. A futás végeztével azért éreztem hogy ez keményebb menet volt mint az eddigiek, a combjaim ha nem is tiltakoztak ugyan, de finoman jelezték a torony felé hogy "halló, teljesen elmentek otthonról?" Sebaj, az este jelentős részét nyújtással, hengerezéssel töltöttük, így másnapra ismét készen álltam a napi penzum teljesítésére.

day-28.png

29. nap: 29km, összesen 435km

Barát "Gizibé" Gabi meghívott bennünket egy Last Minute Yours Truly futásra, a békási futókörre. Ez egy pontosan egy kilométeres rekortán kör, ideális helyszín, kaptunk az alkalmon Zsuzsival. Gabi csak azt az egy apróságot "felejtette el" elmondani, hogy nem teljesen sík a kör, van benne szint gazdagon. Így három nappal a vége előtt, hmmm, fincsi lesz. Nos... az egész kihívás alatt ez volt az a futás, amelyiket a legkevésbé szerettem. Ott kezdődött, hogy otthon felejtettem a mellkaspántot, így a pulzusmérést buktam. Az órát kabáton kívül hordom, és bár ugyan végig mért valamit, fogalmam sincs mit. Az előző napi rohanás még valamennyire éreztette a hatását, és az emelkedőket kifejezetten nem szerették a combjaim, sem a vádlim. A Garminomba nem tudom mi ütött, de körönként majdnem 20 méterrel kevesebbet mért, ami a végére 600 méter mínuszt jelentett. Hiába volt meg a 29km a pálya szerint, a kihívás Straván zajlik, így kénytelen voltam még ráfutni ezt a hatszázat. A tempót látatlanban 4:50-re akartam belőni, amikor még nem tudtam hogy nem sík lesz a pálya. Amikor megláttam a szintet, gondoltam nehezebb lesz, de ha 4:50, akkor legyen 4:50, majd kövi nap recózom. Az említett Garmin para miatt azonban rendre lassabb tempó jelent meg az órámon, és ez nagyon demotiváló volt. Éreztem hogy nem 4:50 a tempóm, gyorsabb voltam, de az óra által jelzett kilométert vettem hitelesnek, hiába tudtam hogy az most nem valós. És pluszban még az egyik irányban olyan hideg pofaszél támadott, hogy most, egy nappal később, amikor e sorokat írom, az ujjhegyeim még mindig nem engedtek fel teljesen. Ezek után lövésem sincs hogy sikerült a 4:49-es átlagtempó, mindenesetre valahol 20km környékén találtam magamra, addig nem igazán találtam a helyem. Rossz volt. Később utánaszámoltam, a 2:19:46-os idő a plusz 600 méterrel végül 4:43-as tempót ad. Wow, 203 méter szinttel (Strava szerint, az órámat most hagyjuk), ráadásul egy kifejezetten erős előző napi 28-as után, nem is olyan rossz! Futás után beültünk melegedni, szendvicsezni és teázni Gabihoz (ezúton is köszi!). A továbbiakban Gabi lesz ismét az edzőm, ő fog felkészíteni a 3:14-en belüli New York Marathonra (hogy miért épp 3:14, az egy későbbi poszt témája lesz). Ahogy toltam arcba a kaját, lúdbőrös lettem a gondolattól: hihetetlen, de már csak két futás van hátra, holnapután vége van...

day-29.png

30. nap: 30km, összesen 465km

A tegnapi nap elég sokat kivett belőlem, utólag állt össze hogy több szint volt benne mint a Fájdalom-hegyben. Alapvetően reggel akartam nekivágni, de aztán némi elalvás, munka, egyéb tennivalók miatt csak valamikor délután fél három felé sikerült felölteni a futócuccot. Sebaj, több volt a regeneráció, ellenben a 31. napra kevesebb jut majd. Mindegy, az már úgyis a vége lesz, ott nem számít annyira. Kicsit rozsdásan kezdtem róni a köröket a Bén, és elég sokáig tartott, mire magamra találtam, majdnem 20 kilométer környékén kezdtem jól érezni magam. Közben az járt a fejemben: basszus, holnap ennek az egész őrületnek vége. Az már nem volt kérdés hogy innen megcsinálom, de ezzel együtt is hihetetlen volt. Micsoda kaland, milyen fantasztikus meló volt ez az egész... Az, hogy ma 30 kilométert futok, tulajdonképpen meg sem érintett. Annyira hozzászoktam a 20km feletti távokhoz, hogy teljesen természetesnek tűnt hogy 15-nél értem csak a feléhez. Máskor egy 30-as futásra testben-lélekben felkészülök (értsd: nyüszögök hogy "úbazz, mennyit kell futnom"), most meg csak megvontam a vállam és nekivágtam. Átformált a kihívás. Zsuzsi 18km körül kijött frissíteni, kicsit dumáltunk, majd inkább hazaküldtem, a végét egyedül akartam megrakni. Az utolsó négy kilométer elég parádésra sikerült, jól esett megtolni, picit rosszalkodni. Végül nyomokban sem recovery lett ez a futás, de már mindegy, az izmaim rendben vannak, nem fáj semmi, sehol sem, készen állok a holnapi napra!

day-30.png

31. nap: 31km, összesen 496km

És eljött az a nap, amire január 1 óta vártam: az utolsó futás! Reggel furcsa volt erre ébredni, mintha nem is velem történne. Teljesen átjárt az érzés, hogy valami nagy dolgot hoztam össze az elmúlt 30 napban, már csak a pontot kell feltenni az i-re. Belül mosolyogtam, kifelé inkább csendes, magamba forduló voltam. Ezt a futást eredetileg a Velencei-tó körül akartam teljesíteni, de végül logisztikai okok miatt ezt elengedtem, és maradt a jól bevált, barátságos Bé kör. Nem sokkal 9 után neki is indultam; a szokásos futócuccok helyett kivételesen egy picit vastagabb hosszú ujjút vettem a technikai póló fölé, mivel elég szeles időt jelzett a meteorológia. Felvettem a napszemüvegem is, a kihívás során most először, mivel egy felhő sem volt az égen. Nagyjából 500 métert futottam, amikor azt éreztem, kizárt hogy ez így végig menjen. Máris leizzadtam, túl meleg volt, az alacsonyan tűző napfénytől pedig a kereszteződésekben semmit sem láttam. A Bén 8 kereszteződés van, ebből 6 védett út, nagyon kell figyelni a kocsikra, némelyik sajátosan értelmezi az 50-et. Egy kör 2,3km, vagyis a 31km alatt 107-szer kell körülnézni. Szóval 500 méter után azt gondoltam, inkább visszamegyek és átöltözöm, de főleg ledobom a szemüveget. Végül mégsem tettem, lefutottam így. Ennek két oka volt: egyik irányban valóban melegem volt, visszafelé a körön viszont olyan pofaszél fogadott, hogy még kevésnek is bizonyult a vastagabb felső. Átlagban mondjuk pont jó volt... A szemüvegnek pedig később, amikor a nap már feljebb hágott, már jó hasznát vettem. Maga a futás... hát az most nehéz volt. A tegnapelőtti békási futókör bizony még éreztette a hatását, és az hogy tegnap nem recoveryt futottam, nem sokat segített. A combjaim picit tiltakoztak eleinte, később azért már belejöttek a tempóba. Az elején-közepén nagyjából hasonló tempót futottam mint előző nap, talán egy picit gyorsabban, ma pont megvolt az 1:40-en belüli félmaraton, tegnap pont nem. De csak másodpercekről beszélek, szóval 22 környékén eljátszottam a gondolattal hogy futok egy hasonló fokozót a végére. Aztán mégsem tettem, sőt: a kihívás alatt talán most először kicsit leengedtem a végére. Részben azért, mert nem akartam teljesen szétcsapni magam - hiába ez az utolsó nap, van élet a challenge után is, már megvan a nevezésem a bólyi 43km-es versenyre, kevesebb mint két hét múlva. Másrészt pedig... meg voltam illetődve. Ahogy róttam a köröket, ahogy elkezdtem visszafelé számolni hogy már csak 7 van hátra... már csak 6... 5, 4... eluralkodott rajtam egyfajta ünnepélyesség. Basszus, ennek itt most vége lesz! Nagyon vártam ezeket a perceket, és igyekeztem kiélvezni minden pillanatot. Korábban biztos voltam benne hogy a végét megtolom, most inkább lassítani volt kedvem. Amikor utoljára ránéztem az órámra, 30,89km-t muatott. Az az utolsó 100 méter... szerintem amíg élek, nem felejtem el. Bekönnyeztem, vigyorogtam, ugrándoztam. Zsuzsi ott várt a 31-nél, a nyakába csimpaszkodtam és bizony kicsit eltört a mécses. Megcsináltam, méghozzá nem is akárhogy! Megcsináltam basszus, pedig koránt sem voltam biztos benne hogy akár csak a 20. napig képes leszek eljutni...

day-31.png

zsuzsi.jpg

Egy nappal a futás után

Picit lehiggadva megpróbálom végiggondolni, kicsit kielemezni ezt az egész őrületet. Az egyértelmű, hogy parádésan jól sikerült: Garmin szerint valamivel több mint 500 kilométert futottam kevesebb mint 39,5 óra alatt, ez ha jól számolok, olyan 4:45-ös átlagtempót jelent. A táv azért lett több mint 496, mert olykor párszáz méterrel többet futottam, és ezekből a töredékekből a végén összejött +4,1km. Amikor még csak tervezgettem hogy megfutom ezt a kihívást, csak reménykedtem benne hogy a 21. napon egyrészt még benne leszek, másrészt hogy képes leszek két órán belüli félmaratonra. Ehhez képest akkor lett meg az 1:35:46. Sok tapasztalt futótárs figyelmeztetett rá az elején, hogy túl gyors a tempó, érdemes volna visszavenni, mert csak kinyírom vele magam. Sokan hívták fel a figyelmem a fokozott sérülésveszélyre. Megmondom őszintén, nem volt olyan kilométer az 500-ból, amikor ne monitoroztam volna a testem hogy mi újság. Minden rezdülésre igyekeztem odafigyelni, ha szükség lett volna rá, drasztikusan visszavettem volna a sebességből. Szerencsére a testem elég jól bírta, nem volt okom lassítani. Fejben végig nagyon motivált voltam, igazi holtpont tulajdonképpen nem is volt. Valahol a 25. nap környékén picit nehezebb volt elindulni, ennyi az egész, én ezt nem is nevezném holtpontnak vagy falnak.

A sebességet még mindig nem tudom hová tenni, alapvetően én alig vagyok gyorsabb ennél versenyeken: ahogy írtam, a legjobb félmaratoni időm csupán két perccel gyorsabb, mint amit a 28. napon futottam, 400 kilométerrel és 28, pihenőnap nélküli terheléssel a lábaimban. Hihetetlen hogy napról napra mennyire gyorsan és hatékonyan sikerült regenerálódnom, pedig nem csináltam semmi extrát. Az alapos nyújtás szinte minden nap megvolt, a vége felé hengerezés, illetve kétszer jártam masszőrnél, Cseke Bettinél.

A kajára nem fordítottam különösebb figyelmet, ugyanúgy étkeztem mint eddig, legfeljebb picit többet ettem. A reggeli futásokat többnyira éhgyomorral teljesítettem, azt az egy-két alkalmat amikor nagyon korgott a gyomrom és indulás előtt elcsábultam egy banán erejéig, nagyon megszenvedtem. Brrr, inkább a korgó gyomor, mint a hányinger. Esténként sokszor volt valamilyen tészta, pizza, ilyesmi, de ez máskor is így van. Ami a frissítést illeti, hát azt nem vittem túlzásba. Őszintén megmondom, rühellek futómellénnyel futni, pontosabban tempót futni. Márpedig amikor már szükség lett volna a frissítésre, akkor igencsak tempósan futottam. A kezemben vagy az övtáskámban sem akartam plusz terhet, így végül nem is nagyon vittem magammal semmit. Zsuzsi párszor kijött 18-20km körül, a kezembe nyomott egy 250ml-es soft kulacsot isoval, de ezen kívül semmi sem volt végig. Gél vagy hasonló szóba sem került. Futások után sótabletta.

A futások során általában nem nyélgázon futottam, azaz de, amikor fokoztam, vagy extra másodperceket akartam nyerni akkor volt hogy feszegettem a határaim. De úgy általában, szinte minden nap azt éreztem, ha másnap nem kellene futni, simán tudnék gyorsabbat. Ebben az a vicces, hogy decemberben ezek a tempók még pihenten sem sikerültek volna ilyen simán, csuklóból.

Kimondhatom, hogy a kihívás sokkal keményebbé tett, mind fejben, mind testben. Egész máshogy tekintek egy 20-30 kilométeres futásra, mint egy hónapja. Sokkal könnyebb elindulni, sokkal kevésbé zavar az eső, a sötét, a hideg. Sikerült szembenézni a démonjaimmal, és egyesével legyűrni őket. Talán most állok hozzá a legközelebb, hogy valóban "futó embernek", vagy egyszerűen futónak nevezzem magam. Nyilván ez mindenkinél mást jelent, más kell ehhez az érzéshez. Nekem most jött el ez a pillanat, miközben futottam ezt a kihívást. Életemben először megérintett az érzés: a futás az én templomom. Jól érzem magam, megnyugtat, feltölt, magamra találok benne. Én erről eddig csak olvastam; vágytam rá, de soha nem kaptam meg. Most januárban ez a vágy nem volt meg bennem, egyszerűen csak túl akartam élni ezt az őrületet, és most megérintett, anélkül hogy kerestem volna. Már csak emiatt is hálás vagyok, hogy nekiálltam és végigmentem az úton.

Leltár? Jól vagyok, kicsit azért érzem az izmaim, de őszintén szólva ugyanígy éreztem a 21. napon is. Ha ma folytatni kellene 32-vel, különösebb gond nélkül menne. Soha nem voltam még ennyire motivált, soha nem töltött fel ennyire a mozgás, a futás. Korábban, egy-egy keményebb verseny után megrohant az érzés: "soha többé maratont", később pedig "soha többé UTT". Hát most pont az ellenkezőjét érzem. Készen állok, futni akarok.

Te deviáns állat!

Pár szót még az előző cikkben említett Puma Deviate Nitro 2 cipőről. A 7. nap kivételével (amikor is elfelejtettem magammal vinni) végig ebben futottam; a decemberi teszteléssel együtt nagyjából 600 kilométert tettem bele. Ezalatt volt alkalmam alaposan kiismerni ezt a cipőt, bár inkább úgy fogalmaznék: számos alkalmam volt rá hogy beleszeressek. Ahogy az előzetes pár futás alatt már utaltam rá, ez a cipő gyors, méghozzá nagyon gyors, kihozza belőled az állatot. Nem érdemes LSD futásokkal terhelni, ahhoz inkább választanék más cipőt. Ellenben a 4:00 - 4:50 közötti tempó tartományban nagyon jól éreztük egymást, még a 30 kilométerhez közeli távokon is. Ha gyors, három órához közeli maratont szeretnék futni (márpedig ezek után nagyon szeretnék), szívesen tenném ebben a cipőben. A korábbi posztban sokszor hasonlítottam a Hokához, nekem több Cliftonom is volt, és valóban emlékeztet rá. Azonban ezalatt a 31 nap alatt valahogy jobbnak éreztem, mint a Hokát. Ebben szívesebben futottam, valahogy nagyobb élmény volt. Persze tökéletes cipő nincs, és a Pumának is van pár olyan tulajdonsága, amit kevésbé szerettem. A könnyű súlyából fakad, hogy meglehetősen vékony anyagból van, ergo a januárban megfutott 500 kilométer alatt meglehetősen hideg volt benne. Hidegebb, mint mondjuk az Asics Gel Nimbusban vagy egy Adidasban. Sokszor futottam benne esőben (és hidegben), ilyenkor volt hogy konkrétan azt éreztem, lefagy a lábfejem. Lehet ez szubjektív, de akkor is ilyen volt, és többször emlékeztettem magam rá, hogy ezt el ne felejtsem leírni, ez kifejezetten kellemetlen emlék vele. Szintén a könnyű súlynak tudom be, hogy alig van oldaltartása, az első pár kilométeren nem nagyon éreztem a kémiát, kicsit meg is fájdult benne a bokám (aztán persze összecsiszolódtunk). A rikító narancssárga szín nagyon vadító, feltűnő, egyszerűen imádom. De egyszer fuss benne sárban és besározódik az örömöd is, nekem nem sikerült utána patyolat tisztára mosni. Amúgy nagyon más rosszat nem tudok róla mondani. Ha most kellene vennem egy cipőt az előzőekben leírt tempókhoz, mosolyogva nyúlnék a Puma után, engem megvett kilóra, imádtam benne futni.

Jó volt?

Erre a válasz nagyon könnyű: igen, fantasztikus egy hónap volt, nagyon szerettem! Mondanám hogy csak ajánlani tudom, de mégsem teszem. Nagyon kell ismerni a saját korlátaid, határaid ahhoz, hogy viszonylag kockázatmentesen teljesíteni tudd ezt a kihívást. Főleg a második felében komoly logisztikát igényel hogy összehangold a családdal, munkával a futásokat. 15km felett nem árt ha ugyanarra a napszakra tudod időzíteni, így is nagyon kevés ideje lesz regenerálódni a szervezetednek, ne sokkold még azzal is, hogy két futás között csak 10-12 óra telik el. Ha nem túl régóta, nem túl aktívan futsz, inkább ne akard végigcsinálni, annyit nem ér. Amennyiben veterán vagy, a maratont rutinból hozod, akkor is azt javaslom, kétszer is gondold át mielőtt belevágnál. Kívülről nagyon könnyűnek tűnhet, és valóban, nem a 20-30 kilométeres távok azok, amelyek felőrölnek, hanem a pihenés hiánya, és a rendkívül egyenlőtlen megterhelés. Az első héten csak 28km, az utolsó 7 napban pedig 196km, pont annyi mint a BSzM hossza volt. Ha izgat, kezdd el azzal a tudattal, hogy mondjuk 14-nél leltározol egyet, és ha bármi nincs rendben, inkább engedd el. De semmiképp se erőltesd, ne feszítsd túl a húrt. Ha ezek után mégis neki akarsz vágni, akkor nagyon sok sikert és kitartást kívánok hozzá, remélem hallunk majd egymásról!

calendar.png

Szólj hozzá!

Szárnyas Percvadász

2023/01/18. - írta: airtaki

A minap kaptam egy Puma Deviate NITRO 2 cipőt tesztelésre a Spuri Futóboltból. Csaba azzal adta oda, hogy elég gyors, eléggé komoly versenycipő, én pedig kíváncsi voltam, vajon mennyire állja meg a marketing szöveg a helyét. Spoiler alert: az első futás után az arcomat letettem.

img_4533.jpg

A Futóbolt oldalán konkrétan ez olvasható:

A Puma Deviate NITRO 2 egy maximális párnázottságú, maximális teljesítményű futócipő, amely még könnyebbé teszi a gyorsabb haladást. Frissített NITRO Elite habot tartalmaz a jobb reakcióképességért, átdolgozott sarokpárnát a csúszkálás csökkentése érdekében, valamint könnyebb, aszimmetrikus talpat, amely minden távon - legyen szó rövid futásról, maratonról vagy akár ultrafutásról - jobban együttműködik a testeddel.

Én ezt úgy fordítottam magamban, megint egy cipő ami leígéri a csillagokat az égről, és persze azt üzeni: jobb mint minden más gyártó hasonló terméke. Vagyis erősen szkeptikus voltam vele. Amúgy a Puma gyárt komoly futócipőt?  Nahát, nahát. (Persze hogy gyárt, csak nekem volt ismeretlen.) Zárás után pár perccel értem a Spurihoz, ráadásul motorral voltam, futócucc nélkül, így arról már szó sem lehetett hogy ott a boltban kipróbáljam. Mindenesetre pár lépést azért tettem benne, és elsőre alaposan meglepődtem. De hisz ez egy Hoka! Ez volt az első gondolatom, aztán a második is. Nagyon emlékeztetett a régi, sokat megélt Clifton 6-osomra. Ezt a Hokán amúgy már régebben nyugdíjaztam, mostanában egy Asics Gel Nimbus 23-ast gyűrök. Mindenesetre volt pár hasonló kaliberű cipőm, összehasonlítási alap gyanánt.

img_4606.jpg

Sajnos az átvételt követő napok meglehetősen esősek voltak, és a csodaszép Pumát nem akartam rögtön elsőre összesározni. A nyugdíjas Cliftont viszont előszedtem, és futottam benne egy fokozó hangulatú 14-est, hogy legyen majd mihez hasonlítani a Pumát. Rég edzettem benne, jó érzés volt újból szárnyalni, nagyon gyors cipő, még így jóval 1000km felet is. A Hoka magasra tette a lécet, az utolsó kilométert könnyedén 3:50 alá hoztam be, a jelenlegi edzettségi szintemen ez elég jónak mondható.

Első nap: 12k, benne 10x100m dombra futás

A Pumát végül jó két héttel az átvételt követően avattam fel. Zsuzsi edzője könnyed 12 kilométert írt elő neki mára, benne 10x100 méter dombra futással, én pedig elkísértem, jó kis apropó volt kipróbálni az új cipőt. Elég zord idő volt, magában a -1 fok még nem annyira vészes, de a "pofaszél" miatt ez inkább érződött -5, -7 körülinek. Sebaj, gyerünk. Már az első pár méter mosolyt csalt az arcomra, még inkább elkapott a Hoka-érzés. Könnyű, puha, gyors - viszont alig tartja a bokám. Az első 1-2 kilométeren meg is fájdult egy kicst az achillesem környéke, én ezt a cipőnek tudom be. Nem volt vészes, később szinte teljesen el is múlt ahogy megszokta a lábam a támasz hiányát.

Hétnél kezdődtek a dombos felfutások, ehhez egy, az M0 felett átívelő forgalommentes hidat néztünk ki. A Puma elég jól tette a dolgát, szinte repültem felfelé az emelkedőkön, még ahhoz is maradt erőm hogy trollkodjak egy kicsit. Kifejezetten jó érzés volt benne sprintelni. Nagyjából 19-21 másodperces 100 métereket futottunk felfelé, ezt elég jónak értékelem, különösen annak fényében, hogy ez most nem az én edzésem volt, én csak kibiceltem. De így legalább volt időm és erőm a cipőre figyelni. Az első nap benyomásai: nagyon kellemesek voltak a sprintek a Pumában, szinte kívánja a sebességet. A bokám viszont egyáltalán nem tartja.

day-1.png

Második nap: velencei LSD

Ezen a napon elvileg a Szénásra mentünk volna, azonban a társaság fele az utolsó pillanatban sajnos lemondta az eseményt, így egy könnyű, lassú Velencei tó kört futottunk helyette. Én pedig kaptam az alkalmon, hogy a jó kis Saucony terepcipőm helyet újabb kilométereket rakjak a Pumába. Megmondom őszintén, arra számítottam hogy kifejezetten kellemes, laza kis futás lesz belőle. Nem, sajnos nem lett. Ennek oka részben a kialvatlanság (nagyjából 2,5 óra alvás után vágtunk neki), részben pedig... nem is tudom hogy mondjam. Valahogy egyszerűen jobb érzés az Asics Gel Nimbusban, vagy a Brooks Adrenalinban LSD-t futni (Long, Slow Distance, lassú hosszútáv), mint ebben. Zsuzsi edzéstervéhez igazodtunk, és meg sem kíséreltünk hat percesnél gyorsabbat futni, és ezt a Puma bizony nem szerette. Az elején trappoltam benne, aztán próbáltam felvenni Zsuzsi lépésszámát, ugyanabban a pillanatban, ugyanarra a ritmusra talajt érinteni, elrugaszkodni. Ehhez a tempóhoz nekem ez kicsit kényelmetlen volt, de a cipő így kényelmesebb lett. Összességében mégis azt érzem, ezt egyszerűen nem a lassú futáshoz tervezték, ha sok LSD-t kellene futnom, inkább másik után néznék.

day-2.png

Harmadik nap: 12km-es izé

Ezen a napon 13km lassú volt a terítéken, benne 2x4km lendületesebb. Megint együtt vágtunk neki, azonban az első kilométer után éreztem, hogy még vissza kéne mennem a fürdőszobába. Abban maradtunk, hogy majd szembe futok Zsuzsival, találkozunk, és folytatjuk tovább a kört. Ennek csak annyiból van jelentősége, hogy ezt az egyedül megfutott kicsit több mint egy kilométert aztán odatettem, nem fogtam vissza magam. Eszméletlen jó érzés volt, most kezdtem igazán érezni, mit is tud a Puma. Ez a cipő gyors, nagyon gyors! Belevisz a rosszba, hiába terveztem hogy nem kéne négy perces alá gyorsulni, egyszerűen nem volt megállás. Lett egy 3:50-es kilométerem, majd rá még egy 3:44-es 600 méterem, itt találkoztam ismét Zsuzsival. És érzésre messze nem futottam ki magamból mindent, volt még némi tartalék. Úgy éreztem, repülök, az Asicsban ez a tempó ilyen könnyedén biztosan nem sikerült volna. Végül abban maradtunk, a cipőteszt keretein belül még decemberben neki fogok menni az 5km-es rekordom megdöntésének - most végre látok rá esélyt, hogy levigyem 20 perc alá. A harmadik nap konklúziója egyértelműen az, ebben a cipőben gyorsan kell futni, és elkezd beszélni hozzád.

day-3.png

Negyedik nap: 15km, alacsony pulzus

Tartottam ettől, élénken élt bennem a velencei szenvedés. Erre a futásra ráadásul este került sor, sötétben, hidegben, esőben, nagyjából zéró motivációval. "Nemakarom" futásnak indult, és az első kilométerig szívből utáltam az egészet. Nem is nagyon beszélgettünk, igyekeztem a cipőre koncentrálni, próbáltam megfogalmazni magamban, mit is fogok írni róla. Nos... a Puma megint csak a segítségemre sietett, de nem úgy. Már az első kilométeren átnedvesedett az orra, elnehezült, fázni kezdett benne a lábam. Mintha ő is nyűgös lett volna, mintha szó szerint beszélt volna hozzám: "ezt ugye te sem gondoltad komolyan?" Nagyjából féltávnál állt helyre a világ rendje, addigra elkapott a minden mindegy érzés, csak teltek a kilométerek, én pedig szolgaian raktam egyik lábamat a másik után. Élveztem? Jó volt a Puma? A válasz kifejezetten könnyű: ez esetben nem, nagyon nem. A fent említett két cipőben, főleg a Brooksban elég sokat futottam esőben, valahogy eddig sosem volt ennyire rossz. Lehet azért, mert alapvetően a Puma baromira könnyű, és ahogy megszívta magát, az eredeti súlyához képest jóval nehezebb lett. Lehet azért, mert pillanatok alatt átnedvesedett. Lehet a lassú tempó volt a ludas, megint. Vagy inkább ezek összessége, lényeg hogy megint csak azt éreztem, "mindenes" cipőnek, téli-nyári, vegyes körülmények között használt cipőnek bizony nem ezt választanám.

day-4.png

#the496challenge

UPDATE: a fenti bekezdés óta eltelt már két hét, amit szorgalmasan a Pumában futottam végig. Ezalatt volt pár kifejezetten gyors futásom, volt még egy Velence kerülés, valamint január 1-től elkezdtem a 496-os kihívást, erről már készül egy külön poszt. Most nagyjából a kihívás felénél tartok (időben a felénél), és kezdem alaposan kiismerni a Szárnyas Percvadászt. Azt hiszem kijelenthetem, ezt a cipőt a kifejezetten gyors futásokra érdemes használni. Kívánja a sebességet, hogy meghajtsd kőkeményen. Viszont fontos leszögezni, nem ettől a cipőtől leszel gyors. Ha eddig 4:30-as volt a gyors tempód, nem lesz varázsütésre 4 perces, a cipő nem fog futni helyetted! Viszont a 4:30-at sokkal jobb érzés lesz futni benne, számomra olyan volt, hogy mindig van egy kis tartalék, nem akarok visszalassulni.

img_5018.jpg

Nagyjából egy hónapja van nálam a Puma, ezalatt nagyon megszerettem. Erősen gondolkodom rajta hogy venni fogok egyet. Apropó, nem a reklám helye, de a Spuriban január végéig komoly árengedmény van rá, érdemes megnézni.

Szólj hozzá!

New York City Marathon? Simán!

2022/10/23. - írta: airtaki

Ma lefutottuk a Virtual TCS New York City Marathont a Margitszigeten. Oké, de... Hogyhogy virtuális? Ha New York, akkor miért a szigeten? Meg egyáltalán... Mi értelme van nyolc kört a szigeten akármilyen NYC Marathonnak nevezni? És tényleg, mi köze ennek az egésznek a Nagy Almához?

Előbb pár szót magáról a futásról, aztán jön az Ultimate Guide, hogyan juthatsz be (ki) a valódi NYC Maratonra, akár egy virtuális futás által. Ha egyből ugrani szeretnél oda, görgess lejjebb, van hozzá kiemelt címsor. Szóval... nekem idén ez volt a második maratonom, az elsőt két hete futottam a SPAR Budapest Maratonon, iramfutóként. Az a futás elég sokat kivet belőlem, így kis félsszel tekintettem a mai elé. Bogdán Katival futottuk együtt a teljes távot, de pár kör erejéig velünk volt Sági Feri és Filó Móni is. Nem volt különösebb célunk a tempót illetően, egyedül a sikeres teljesítés volt lényeg. Katinak idén ez volt az első maratonija, nem akartuk nagyon feszíteni a húrt, úgyhogy végül mégis belőttünk egy kellemes, beszélgetős 6:00 - 6:20 körüli tempót, aztán majd meglátjuk. A virtuális maratonon nem lényeg a helyezés, csak a teljesítés, szóval tökmindegy milyen idővel érünk be.

Nem sokkal 8 után neki is vágtunk; a lányok aztán gyorsan felvettek egy 5:30 környéki tempót. Helló 6:00, mi? Feri csak két kört tervezett, szóval addig hagytuk őket, reméltem nem lesz túl gyors Katinak az eleje. (Nem lett.) A második kör végén megvártak bennünket, itt Feri lecsatlakozott, Móni pedig... Móni nemrég kisebb balesetet szenvedett, épp lábadozik, így nem gondoltam volna hogy folytatni akarja. Mondta hogy nyugodtan fussunk a saját tempónkban, ő még picit rátesz erre a tizesre. Kellett volna nézni a száját, ahogy mosolyogva mondja: "picit", aha... Oké, Katival mentünk tovább. Tulajdonképpen most ugorhatunk is kb. 25 kilométert, mert 34-35-ig szinte esménytelenül, ám annál jobb hangulatban kocogtunk egymás mellett. Nekem be nem állt a szám, szegény Katit gondolom alaposan lefárasztottam (de legalább eltereltem kicsit a figyelmét a fáradtságról). 34-nél odaért mellénk egy srác, rám nézett, majd megkérdezte: "Szia, te nem négy órás iramfutó voltál két hete a SPAR-on?" Hát mit mondjak, én ott nagyon meghatódtam, eszméletlenül jól esett.

35 kilométernél azért már mindketten kezdtük érezni a lábainkat, Kati egyre csendesebb lett. Nekem a hasam kezdett kicsit csikarni, a regeli rutin sajnos nem úgy alakult ahogy terveztem, ettől eltekintve rendben volt minden. Azt szoktam mondani, maratonon 30-32 körül kezdődik az igazi buli, én ezt a szakaszt élvezem a legjobban. Nekem is megjön a fáradtság mint mindenki másnak, de igyekszem derűsen hozzáállni, és túllépni rajta. Anno a BSzM-en döbbentem rá, hogy ha nem foglalkozik vele az ember, a fáradtság és a fájdalom üvöltő farkasa egy idő után báránnyá szelidül; kezelhető társ válik belőle. Nos, ma ez igazán példásan sikerült. Simán túl sikerült lépni rajta, 40 körül már egyáltalán nem zavart, úgy éreztem még egy ugyanilyen távot simán le tudnék futni. Na jó, vegyünk vissza az arcból: a lényeg, hogy tök jól éreztem magam.

Katinak az órája még tizenpár kilométernél, az egyik frissítés alkalmával nem indult el, és csak másfél kilométerrel későb döbbentünk rá, hogy nem mér. Oké, nincs dráma, a végén ennyit, és még plusz 200 métert az esetleges Strava pontatlanság miatt rá fogunk tenni. Tulajdonképpen pikk-pakk eltelt a hatodik kör, majd a hetedik, és megkezdtük az utolsó, a nyolcadik kört. A szigeten úgy van kialakítva a pálya, hogy nyolc kör hajszál pontosan kiad egy maratont, vagyis 42.195 métert. Csak ezt a Garmin sajnos nem tudja, úgyhogy nekem is kevesebbet mért. Na jó, inkább azért, mert nem vittem magammal futózsákot, csak egy rugalmas poharat, és amikor a csapoknál megálltunk frissíteni, pauzáltam az órát. Amikor tovább indultunk, kellett neki mindig pár méter mire magára talált.

Amikor elértük a maratoni távot, ünnepélyesség telepedett rám. Vagyis nem, már korábban, amikor a Margit-hídnál visszafordultunk, és még hátra volt két és fél kilométer... onnan jött az igazi örömfutás. Annyira szeretem ezt a szakaszt, a maratoni végét... mosolyog a lelkem ilyenkor, és ez látszik is rajtam. A nyolcadik kör végén Kati órája 40,4 kilométert mutatott, én 42,4-re akartam kihozni, így abban maradtunk, hogy elfutunk még egy kilométert, majd visszafordulunk, és így pont kiadja a tervezett távot. (A plusz 200 méter egyfajta biztonsági tartalék: hallottam már olyan esetről hogy valaki hajszálpontosan futotta meg a távot, aztán a Strava ezt valahogy kerekítette, és a végén pár méterrel kevesebb lett, és nem fogadták el. Ezt nem akartuk, ezért futottunk többet.)

312785327_10216320840692015_4304311038847814063_n.jpeg

Amikor visszaértünk a kúthoz, az óra pontosan a tervet, a 42,4-et mutatta. Sikerült, öröm és bódottá, a tempó most nem érdekes (valamivel több lett amúgy mint négy és fél óra). De az igazi meglepetés akkor várt ránk, amikor Móni szemlesütve közölte, ő közben megfutotta a 30 kilométert, ezzel saját személyes rekordot állított fel. Eddig 22 volt a leghosszabb. Húúú... azért ez megsüvegelendő, nagyon de nagyon szép munka, ezúton is szívből gratulálok Móni!

Gyorsan ellenőriztük Straván hogy sikerült-e a teljesítés, aztán leültünk egy teraszra, és vigyorogva öntöttük magunkba a kólát és a kávét. Hát ez igazán jó kis maratoni lett!

Az Ultimét Gájd innen kezdődik

...és akkor térjünk rá arra, mi ez az egész. A New York City Marathon az egyik leghíresebb és legnépszerűbb maraton a világon, különösképp az amatőr futók körében. A profi versenyzők talán nem olyan szívesen futnak rajta mint mondjuk egy Berlin Marathonon, itt azért van némi szint, bár leginkább csak a hidak felhajtóin. Minden évben nagyon sokszoros túljelentkezés van, 2018-ban ha jól rémlik 70 ezren álltunk rajthoz, ennek a számnak viszont a többszöröse jelentkezett. Több út is van hogyan lehet bekerülni a mezőnybe, ezeket megpróbálom röviden összefoglalni alább.

marathon_map_bg.png

A legegyszerűbb a sorsolás útján történő bejutás. Erre van esély, nekem a második évben mázlim volt, 2018-ban bejutottam (és megfutottam életem legrosszabb maratoniját - de ez külön történet, egyszer leírom azt is). Szóval van esély, de elég kicsi, sokan hosszú-hosszú évekig próbálkoznak, sikertelenül. Ha jól tudom, minden országra van egy kvóta, és csak ennyi futót fogadnak el. Hogy igazságos legyen, a jelentkezők közül sorsolnak. Ha szeretnél részt venni a sorsoláson, a 2023-as versenyre még van lehetőséged. Ehhez látogass el a nyrr.org oldalra, és kövesd az infókat. (A nevezés még nem nyílt meg: 2023 február 8 és 22 között van lehetőséged nevezni, sorsolás március 1-én.)

Gyűjthetsz a Team for Kids program keretein belül pénzt, ehhez minimum 2620 USD-t kell összekalapoznod, ez mai árfolyamon kicsit több mint egymillió forint. Ez a program idén november 6-án indul, és számos egyéb előnnyel is jár. Aki gyűjtött már bármilyen karitatív célra a futásaival, pl. a Bátor Tábornak vagy a Suhanjnak, az tudja hogy milyen jó érzés is ez. Tehát ha összejön az említett összeg, jár a nevezési lehetőség. Érdemes megfontolni.

Ha elég gyorsan futsz és megütöd a NYRR által meghatározott ún. time qualifier standards-t, vagyis életkorhoz kötött szintidőt a maratont megelőző évben egy hivatalos versenyen, akkor ezzel jogosult lehetsz garantált nevezési lehetőségre. Ezek elég kemény idők, nekem idén 3:05-ös maratont vagy 1:28-as félmaratont kéne futnom, hogy bekerüljek. Ehhez a bejutáshoz vagy a NYRR által kiírt versenyen kell futnod (ha hozod a szintidőt, automatikusan kapod a lehetőséget a nevezésre), vagy akár a SPAR Budapest Maratonon is hozhatod, de ez esetben validálniuk kell, ráadásul first come, first served, vagyis aki kapja, marja elven osztanak szét bizonyos számú nevezési lehetőséget. Tehát ha megnyílik a nevezés és hezitálsz, le fogsz maradni.

Lehetőség van részt venni a NYRR által kiírt 9+1 programban, ehhez 2022-ben meghatározott NYRR versenyeken kell részt venned, valamint +1 alkalommal önkénteskedned valamelyik eseményen. Azt gondolom, nekünk itt Európában ez eléggé járhatatlan út, erre nem is vesztegetnék több szót.

Népszerű, ám igen drága lehetőség szerződött utazási irodák csomagjait igénybe venni; ők komplett ajánlatot adnak, benne repjegy, szállás, nevezés, és jókora haszonkulcs. Mélyen zsebbenyúlós, ám garantált lehetőség. Én ezt inkáb kihagynám, de ha érdekel, itt találsz róla bővebb infót. FYI, magyar iroda nincs köztük, valamelyik európai ország ajánlatával érdemes próbálkozni.

És akkor a lényeg: be lehet jutni a valós New York City Marathon mezőnyébe egy bizonyos virtuális futás teljesítésével is. Tök jól hangzik, de azért itt is van apróbetűs rész. Ez a futás az, amit mi most Katival teljesítettünk ma. Bárhol lehet futni október 22 és november 6 között, mindössze egy (ingynes) Strava account kell hozzá, amit össze kell kötni a nyrr fiókkal (nem bonyolult, részletes leírást adnak róla hogyan kell). Erre a virtuális futásra többféle módon regisztrálhatsz: futhatsz digitális badge-ért és oklevélért, ez esetben ingyenes. Futhatsz éremért, ami szerintem csodaszép, és igazán különleges, ennek idén 65 USD a nevezési díja. És futhatsz garantált nevezési lehetőségért, ez sajna még drágább, de ez a kisebbik baj vele. (Most jön az apróbetűs rész.) Ahhoz, hogy garantált nevezési lehetőséget kapj a 2023-as NYC Marathonra, még júniusban kellett regisztrálni erre a virtuális futásra, majd teljesíteni most. A regisztrációs ablak nagyjából egy órán át van nyitva, aztán elfogynak a helyek, de simán megcsíphető, nem kell hozzá mázli, csak időben kell megnyitni az oldalt, még a nevezés indulása előtt 10-20 perccel. Én egy ilyen nevezést adtam le még júniusban, ezzel alanyi jogon jönni fog a nevezési lehetőség márciusban a jövő novemberi New York-i versenyre. Vagyis ha jövőre szeretnél futni odakint, ez a lehetőség már sajnos bezárult, a jó hír azonban az, hogy jövő év utánra még simán bejuthatsz. Ha érdekel, javaslom regisztrálj egy (ingyenes) NYRR fiókot, iratkozz fel a hírlevélre, figyeld a Facebook oldalukat, és jövő júniusban állj készen hogy nevezhess. Ha sikerül, utána jövő október-novemberben fusd le ugyanezt a virtuális futást amit most mi, és már meg is van, nevezhetsz a 2024-es igazi versenyre.

Azért írok mindenhol nevezési lehetőséget, mert maga a nevezés ezzel nem jár együtt, csak lehetőséget kapsz rá, hogy benevezz, és elkerüld a sorsolást. A nevezés amúgy elég húzós, már-már arcpirítóan húzós, de őszintén mondom, megéri az árát. Maratont futhatsz bárhol a világon, vannak igazán csodás és felejthetetlen helyszínek, de New York semmi máshoz nem hasonlítható.

Szólj hozzá!

Ez fájt

2022/10/12. - írta: airtaki

A hétvégén került megrendezésre a 37. SPAR Budapest Maraton, ahol megint iramfutó voltam. Ez volt immár a harmadik maratonom zsinórban ahol így indulhattam, és bizony mondom, eddig ez volt a legnehezebb, de egyben a legédesebb is.

Korábban már írtam róla, hogy idén júliusig nem igazán voltam barátságban a futással, valamikor tavaly az UTT környékén akasztottunk bajszot. Július óta alig futottam 4-500 kilométert összesen, és bár az állóképeségem a görgőzéssel megőriztem, az önmagában elég sovány egy maraton teljesítéséhez. Pláne, hogy a távokat sem vittem túlzásba, idén eddig félmaraton volt a leghosszabb. Ezzel együtt örömmel mondtam igent a maratonra, egyrészt mert imádom ezt a budapesti versenyt - ha nem lettem volna iramfutó, "civilben" akkor is rajthoz álltam volna. Másrészt a középtávú céljaimhoz pont kapóra jött most a maraton, ráadásul jó kis hangolódás az október végi Virtual TCS New York City Marathonra - erről majd hamarosan írok bővebben. Szóval úgy voltam vele, tudtam hogy fájni fog, tudtam hogy ez most nehezebb lesz, nem fogom tudni rutinból úgy hozni mint tavaly, vagy tavaly előtt. De ettől még csak izgalmasabb a kihívás.

img_3940.JPG

Reggel a start előtt másfél órával érkeztem, de már akkor elég meleg volt - sokan egy szál pólóban sétálgattak, és én is hamar kibújtam a könnyű széldzsekimből. Elraktároztam magamban ezt az infót, a verseny alatt lehet még gond a melegből. (Spoiler alert: lett.) A Spuri sátor előtt pacsi a többiekkel, átvettük a zászlókat, majd irány az Élménykülönítmény. A Wizz Air félmaratonon sajnos nem volt alkalmam beugrani hozzájuk, most pótoltam. A maratonhoz kapcsolódó kampányokkal csaknem hétmillió forintot gyűjtöttünk össze a rászoruló gyermekek táboroztatására, ami nagyon de nagyon jó érzés. Gyors csoportkép, lepakoltam a cuccom, és uzsgyí vissza a Spurihoz felszerelni. Addigra szinte minden iramfutó társam eltűnt, úgyhogy nekem is ideje volt beállni a négyes zónába, ahol Sperka Tomi már várt ("na végre, azt hittem már nem is jössz!").

A rajtig hátralévő percekben sok ismerős arcot láttam, de még több "első maratonom" táblát magam előtt. Sokan kérdezgettek bennünket a tervezett tempóról, hogy megállunk-e frissíteni. Ezek annyira értékes pillanatok! Igyekeztünk mindenkit megnyugtatni, így aztán villámgyorsan eljött a rajt pillanata.

Az első métereken ilyenkor hatalmas a "dugó", bár közel sem voltunk annyian, mint a COVID előtti időkben, vagy egy-egy komolyabb külföldi versenyen. Ezzel együtt, amíg le nem fordultunk az alsó rakpartra, lehetetlen lett volna a tervezett 5:35 - 5:40-es tempót futni, inkább a hat perceshez voltunk közel. Sebaj, most még belefér ennyi. Valahogy mégsem találtuk a ritmust, az első kilométert úgy hoztuk 5:43-ra, hogy a második felébe akaratlanul is begyorsultunk egy picit. A másodikra aztán rendeztük sorainkat, onnan már nem volt különösebb gond a tempóval. Az előző iramfutásokhoz hasonlóan igyekeztünk felhalmozni 30-40 másodperc előnyt, ez jó kis tartalék a szigeti felhajtóhoz, na meg a frissítőpontokhoz. A terv jó volt, és működött is. Hatalmas tömeg volt mögöttünk, nagyokat dobbant a szívem amikor hátranéztem. A frissítéseket úgy terveztük, hogy Tomi inkább csak lassít, elveszi a vizet és már halad is tovább, míg én pár másodpercre megállok a többséggel, és finoman visszagyorsítunk míg utól nem érjük őt. Ez elég sokáig jó stratégia volt, szinte végig így frissítettünk.

Apropó, frissítések: mostanra elmondhatom magamról, hogy elég sok hazai és külföldi versenyen indultam, van némi összehasonlítási alapom. Azt látom, hogy elég jól működnek a frissítőpontok más versenyekhez képest, a négy órás mezőnnyel amikor megérkeztünk, minden asztalon találtunk mindenből, sehol sem kellett várni. Ami különösen tetszik, az az asztalok száma: nyugodtan tovább futhatsz az elsőn, a másodikon, de még a harmadikon is - még akkor sem maradsz szomjas, és általában jobb- és baloldalon egyaránt vannak asztalok. 2019-ben Amszterdamban az első frissítőpontot épp ezért hagytam ki: megszoktam a budapesti versenyek bőkezűségét, túlfutottam a harmadik asztalon, mondván nem akarok a tömegen keresztül esni - és utána sehol semmi, köszi szépen. Az egyetlen hiányosság a korábbi évekhez képest talán csak annyi, hogy nem adják kézbe a srácok a poharat. Bár mióta iramfutóként veszek részt a versenyeken, engem ez a legkevésbé sem zavar. Talán a többi futót kellene megkérdezni, mit gondolnak erről. Utólag az jutott eszembe, lehet a COVID miatt tűnt el ez az apró figyelmesség. Kár érte.

Vissza a versenyhez. Valahol 16-17km környékén már találkoztunk belesétálókkal, ilyenkor igyekeztem átvágni a mezőnyön, és finoman vállon paskolni, tovább futásra bíztatni őket. Az iramfutó zászló ebben sokat segít, általában sikerül újra mozgásba lendülniük. Valahol itt találkoztam Balázzsal: rá tavalyról emlékszem még. Akkor 41-nél készült el, de akkor be tudott futni velünk. Most sajnos úgy fest, kicsit túltolta az elejét, de remélem azért sikerült beérnie. Kedves Balázs, ha olvasod ezeket a sorokat, kérlek tarts velünk jövőre az elejétől! Tudom hogy meg tudod csinálni, benned van a négy órán belüli maraton!

Az egyik váltóponton a srác a mikrofon mögött már messziről kiszúrt bennünket, kikereste a nevünket majd: "...és itt jön Tomi és Gábor, a négy perces iramfutók!" Nem kis vidámságot okozott körülöttünk, hosszú másodpercekig ökörködtünk az elszólásán. Pár kilométerrel odébb aztán lett némi realitás ebből a négy perces dologból, de ne rohanjunk ennyire előre...

img_3968.JPG

17km-nél sétált egy erős testalkatú srác a rakpart szélén, próbáltam őt is mozgásba hozni, de nem volt egyszerű dolgom. Kérdeztem mi a gáz, mondta hogy nem megy, muszáj belegyalogolnia. Váltózott, neki közel volt már a cél. Nem tudom mivel sikerült végül rávennem, de fájdalmas arckifejezéssel végül újra futni kezdett. Magamban valahogy biztos voltam benne, hogy amint eltűnök előle, újból belesétál. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor a váltópont előtt 200 méterrel ő tette a vállamra a kezét, és köszönte meg a motiválást. Majd indított egy hajrát, és eltűnt a szemünk elől. Barátom, nem tudom hogy hívnak, de le a kalappal a kitartásod előtt - ugye mennyivel erősebb vagy mint hitted?

Most egy kicsit nem az iramfutó, hanem a lelkes amatőr fog beszélni belőlem. Ahogy említettem, előre tudtam hogy pofon fog vágni ez a maraton. Az első jelek már a 14-es kör végén jelentkeztek: semmi komoly, inkább apróságok, de ezek az apróságok korábban 35-nél szoktak előjönni (már ha egyáltalán előjönnek). Picit kezdtem érezni a combom, a pulzusom 10-15 dobbanással magasabb volt mint kellett volna. Nem baj, nincs gáz, mosolyogj, amúgy is fotóznak. Ahogy 17km-től lemaradoztam a belesétálókkal, számomra az egyenletes 5:40 környéki tempó eltűnt, inkább kezdett laza intervall futásba átmenni. Persze én ráztam a pofonfát, megtehettem volna hogy csak odakurjantok, "ne sétálj, fuss tovább!", de egyszerűen ezt éreztem helyesnek. Jó érzés volt ahogy tudtam hatni rájuk, hogy legtöbbjük megpróbált elindulni velem. Pár lépést, olykor tíz másodpercet ott maradtam, kicsit beszélgettünk, igyekeztem lelkesíteni, bátorítani őket. Aztán tűz vissza Tomihoz. Ezek a felfutások eleinte még jól is estek, közben oda-odakiabáltam a többieknek, "gyertek velem, érjük utól a másik négy órás iramfutót!" Amíg Tomitól csak 10-15 méterre maradoztam le, ez elég jól ment, csak picit gyorsítottam, és húztam magammal a többieket. Aztán ahogy teltek a kilométerek, egyre nehezebben ment mozgásba hozni a lemaradozókat, egyre többször és többet maradtam ott velük. Ilyenkor azért már nem volt elég az 5:40 helyett az 5:20-as tempó, olykor komolyan bele kellett húznom hogy visszaérjek.

Amikor az Árpád-hídról lefordultunk a szigetre, valami megváltozott. Megjött a meleg. A rakparton és a hídon semmi sem akadályozta a szellőt, kellemesen simogatott bennünket, a szigeten azonban a fák elfogták előlünk. Hirtelen jobbról is, balról is egyre többen kezdtek sétálni, volt aki megállt nyújtani, de volt, aki csüggedten bámult maga elé. Igyekeztem hangosan motiválni akit csak tudtam, de arról itt már szó sem lehetett hogy mindenkit egyesével mozgásba hozzak. Tomi így is messze elhúzott egy 35-40 fős csoporttal, ők maradtak a négy órások. Amikor utána lódultam, nem ritkán tényleg négy percest voltam kénytelen futni, bár a Garminom erre még rátett egy lapáttal, szerinte 3:35 volt a legjobb tempóm. Meredek. Egy maratonon. Normális?

A szigeten csak egy csonka kört tettünk, majd ahogy bejöttünk, úgy ki is mentünk az Árpád-hídon, Pest felé. Itt kb. 50 másodperc előnyünk lehetett a részidőhöz képest, így Tomival abban maradtunk, hogy ő megy a csoporttal elöl, közben visszalassul kényelmesre, 6 perces fölé. Én pedig hátrébb maradok, és igyekszünk annyi futót közre fogni, amennyit csak tudunk. Ez tök jól működött, és még az 50 másodperces előnyünkből is maradt egy kevés míg felértünk.

Ahogy átértünk Pestre, és túljutottunk a 30-ason, csináltam egy gyors leltárt. Hát, nem állunk túl jól. A pulzusom az egekben, a folyamatos gyorsítás-lassítás és a felkészülés hiánya kezdte éreztetni a hatását. Fájtak a combjaim, éreztem hogy egyre darabosabb a mozgásom, kezdek trappolni - nem valami bíztató jelek. Mindegy, gyerünk tovább, ez semmiség. Az odakiabálásaim azonban egyre halkultak - Tomi közben átvette tőlem ezt a hálás szerepet -, de azért fáradság ide vagy oda, továbbra is igyekeztem lelassítani ha úgy éreztem ezzel mozgásba tudok hozni valakit. Próbáltam nem mutatni kifelé hogy kínokkal küzdök, nem lett volna túl hiteles a nyöszörgő iramfutó. De az az igazság, hogy 36km körül már csak egy utasnak éreztem magam azon a vonaton, amelyiknek az egyik vezetője voltam induláskor.

Ezzel együtt, lélekben, fejben elég jól éreztem magam. A jövő évi célversenyem sokkal hosszabb lesz egy (több) maratonnál, úgyhogy jó kis tréningként tekintettem erre a kis fájdalomra. Ugyan mi ez? Csak fejben létezik! Semmi bajod nem lesz, hagyd abba a nyivákolást és fuss tovább! Nézd, ott sétál valaki, uzsgyí, neki jobban kell a motiváció... ilyenekkel szórakoztattam magam, és közben szépen teltek a kilométerek. 36-nál utolértünk egy srácot, aki amiatt nyafogott, hogy "mindig itt szoktatok elkapni, és soha nincs meg a négy órás idő!" "Na ma máshogy lesz" - így Tomi. "Csak fuss velünk, nem hagyunk el" próbáltam odahörögni én is, nem tudom meghallotta-e. De mindegy is, a lényeg, hogy szépen mellettünk maradt a végéig, és előttünk futott be. Sajnos nincs meg a neve, de ezúton is köszönöm neki, óriási erőt adott nekem azzal, hogy ott maradt velünk és legyőzte a fáradságát.

A Szabadság-hídnál már lehetett hallani a befutó hangjait. Ahogy lejöttünk a hídról, mondtuk a velünk futóknak, hogy most lehet indítani a hajrát - s ezt meg is tették többen. Ez annyira jó érzés volt! Mi pedig igyekeztünk minél jobban visszalassulni, minél több futót magunk elé akartunk még engedni. Végül jött az utolsó 100 méter, a hangzavar, a bíztatás, az ünneplés. Annyira gyorsan vége lett, a célegyenesben szívesen lelassítottam volna az időt. Alaposan szétfutotam magam, a tavalyi dupla Velence vagy az UTT illegal után sem éreztem ennyire készen magam. De mégis... ez a verseny ismét csak azoknak a számát gyarapítja, amelyekre szívesen fogok visszaemlékezni. Szerettem minden másodpercét, amikor fájt, akkor is. Pont azért mert fájt, mert nem egy rutin futás volt, és mert (remélem) ismét sikerült többeket hozzásegítenem a négy órás maratonhoz.

img_3935.JPEG

Szólj hozzá!

Megint a legjobb félmaratonom

2022/09/11. - írta: airtaki

Ma futottuk le a 37. Wizz Air Budapest Félmaratont, ahol az egyik 2:15-ös iramfutó voltam. És bizony, megint kiérdemelte ez a futás a "legjobb" címkét, minden méterét, minden egyes másodpercét élveztem.

Ez az év nem igazán a futásról szólt számomra, lévén hogy gyakorlatilag júliusban kezdtem ismét edzeni. Az egyik dolog ami motivált a visszatérésben, a két őszi iramfutás lehetősége, ezeket mindig is imádtam. Nagyon vártam már ezt a napot, őszintén szólva már hiányzott a versenyek hangulata. Amikor iramfutó vagyok, másokért futok, a futótársaim motiválom, igyekszem segíteni őket, és ez rendkívül hálás feladat. Ez még inkább hiányzott. Szoktam mondani, hogy annyi mindent kaptam a futástól, jó érzés valamennyit visszaadni, átadni belőle másoknak. És tényleg.

A Wizz Air félmaraton - sokunk számára - mindenek előtt korai ébredést jelent, az iramfutóknak 6:40-kor volt a találkozó a Spuri sátra előtt. Ma inkább motorral mentem be Pestre, így azért gyorsabb, és parkolóhelyet sem kell keresgélni. Aztán mégis ez jelentette az első logiosztikai problémát: a sisak, a csizma, a bőrdzseki, a motoros nadrág meg a hátizsákom mind külön pakk lett, amit be kellett suvasztani valahogy a ruhatárba. Ráadásul dögnehéz volt, szegény ruhatáros lány megküzdött vele, amíg beemelte. Végül sikerült, cucc leadva, vissza a Spurihoz felszerelni.

7e8802dd-db92-41da-9822-f2d9c4225c04.jpeg

Ma Drahos Vera lett az iramfutó párom, aki amúgy az 1:45-ös csoportot szokta vinni. Vera személyében egy nagyon tapasztalt és eredményes futót ismertem meg.

Miután beálltunk a (helyes) rajtzónába, jobbról-balról rámköszönt valaki, hirtelen rengeteg ismerős arc tűnt fel. Sokan jöttek a Mozduljból, voltak néhányan a Futótűzből, de legnagyobb meglepetésemre később a rakparton még egy általános iskolai volt osztálytársammal is találkoztam. Sokszor kérdezik tőlem, "hogyan tudsz ennyit futni, nem unalmas, nem magányos?" Nos, ilyenkor érzem igazán, hogy egy fantasztikus közösség tagja vagyok. Engem már itt, a rajtban, mikor még egy métert sem futottunk, átjárt a "futóünnep" érzés, annyira jó volt!

Végül 7-8 perccel az első hullám után mi is elrajtoltunk. A Rákóczi-hídig mindig nagy a tumultus, ekkor még esélyünk sincs a megadott tempóval futni, nem akartunk senkin sem átgázolni. Miután ráfordultunk az alsó rakpartra, rendeződtek a soraink, felvettünk egy kellemes 6:18-6:20 környéki tempót. Fokozatosan lassulót futottunk, hogy a végén minél többen tudják majd tartani a tempót velünk. Az első kilométer annyira gyorsan eltelt, hogy szinte észre sem vettük. A félmaraton egyik legviccesebb pillanata is itt volt: egy srác - fülében headsettel - IT supportot tartott az egyik kollégájának, miközben épp félmaratont futott. Amikor azt kérdezte a partnerétől, "értem, de hát én most mit csináljak?" szinte kórusban kiáltottuk: "fuss!" Elég vicces volt, megalapozta a hangulatot.

Komoly tömeg gyűlt össze mögöttünk, minden hátrafordulás alkalmával megdobbant tőle a szívem. Ilyenkor lehet érezni igazán, mennyien bízzák az iramfutókra magukat, hogy értük és nekik futunk. Szívmelengető érzés. Futás közben mindig jönnek a hosszabb-rövidebb sztorik, történetek, ezzel is telnek a kilométerek. Volt olyan futónk, akinek ez volt az első Wizz Air félmaratonja, és csak a záróbusz elkerülése lebegett előtte célként. Volt, aki hosszú kihagyás után tért vissza, és velünk akart célba érni. Az egyik srác már féltávon nagyon szenvedett, de panaszkodás nélkül velünk maradt majdnem legvégig. Végül mindhárman előttünk értek be, a Szabadság-híd után - sokadmagukkal - még képesek voltak egy utolsó hajrával elhagyni bennünket. Ha van valami, amivel örömet lehet szerezni egy iramfutónak, akkor ez az.

A Margitszigeten lepacsiztam egy karakán kiállású úrral, picit talán lassabb volt mint mi, de derekasan és mosolyogva futott. És 73 éves volt. Ez... ez aztán tiszteletre méltó, csodálatos dolog. Szeretnék 73 évesen én is így futni majd. Később, már a Szabadság-hídon egy 71 éves hölggyel is összeismerkedtünk, és ő is mosolygott. És ezek a mosolyok nagyon beszédesek.

Többek között azért szeretem ezt a tempót iramfutóként, mert a táv közepétől azért már ad némi munkát, egyre-másra belesétálnak a futók. Igyekeztem mindenkihez odamenni, próbáltam pár motiváló szót mondani nekik. Amikor újból futni kezdtek - mert nem hagyom hogy tovább sétáljon - a legtöbben kifejezetten szép mozgással folytatták tovább. Ők azok, akik fejben engedik el, de a testük még nagyon is sokáig bírja. Ha sikerül őket ráébreszteni hogy képesek tovább futni, szinte csodákra képesek. És a legtöbben jöttek is velem, ami megint csak nagyon jó érzés.

Már a szigeten, féltáv után láttam hogy a Garminom egyre korábban csippantja a kilométereket, így az előny amit az iramtáblázathoz képest jelzett, nem teljesen valid. Az Árpád-hídra még kb. 20-25 másodperc előnnyel futottunk fel, de a szigetről kifelé a Margit-híd felhajtóján ez elolvadt, hajszálpontosan azt futottuk, ami a táblázatban volt. Ez jó is meg nem is: így a frissítőpontokon gyorsabban kell áthaladni, kevesebbet lehet belesétálni. Ami megint csak jó is meg rossz is. Jó, mert ha nem sétál bele a fáradt futó, nem kell kínlódnia az újbóli elindulással. Viszont aki nem tud futás közben inni, akinek ehhez meg kell állni, annak kapkodnia kellene. Épp ezért Verával - anélkül hogy megbeszéltük volna - nagyon picit elcsaltunk a tempóból a következő kilométereken, így több idő marad a frissítőpontokon.

822f7bb0-1593-48d0-8876-e69b5f9c1f08.jpeg

A táv kétharmadától már érezhetően többen gyalogoltak, így hagytam Verát hogy vigye az előírt tempóval a csoportot, én pedig le-lemaradoztam, igyekeztem mozgásba hozni a lemaradozókat. A szép egyenletes tempónak ezzel búcsút inthettem, de sebaj: fontosabb volt felhozni a srácokat. Bár pont ideális hőmérsékleten indultunk, a pesti rakparton már érezhetően meleg volt, ez sem könnyítette meg sokak életét. Kellett egy-egy jó szó, vállveregetés.

Az élménykülönítményes mágikus lila pólóban futottam, és az amúgy sem túl halk Bátor Tábor szurkolói pontok szinte felrobbantak, amikor elfutottunk előttük. Ahogy teli torokból üvöltötték "aki it fut az bátor, hajrá Bátor Tábor!", óriási erőt ad az elcsigázott, fáradt futóknak. "Kintről", a pálya mellől ez talán nem jön át annyira, de futóként hihetetlenül sokat jelent. Pár éve, az első kampányom alkalmával olyan sok extra erőt adtak, hogy végül negyed órával megdöntöttem a saját maratoni rekordom.

A verseny vége felé, ahogy lejöttünk a Szabadság-hídról, mindenkit arra bíztattunk hogy indítsanak egy utolsó nagy hajrát. Célegyenesben vagyunk, már hallani Attilát ahogy köszönti a célba érőket, innen már nincs sok hátra, most adj bele mindent! És az erejük végén járó futóink nekilódultak, és gyakorlatilag ott hagytak bennünket. Ez valami csodás érzés! Időközben összeszedtünk pár másodperc előnyt, így az utolsó 200 méteren szinte többet futottunk hátrafelé mint előre, torkunk szakadtából üvöltve a mögöttünk jövőknek, hogy hagyjanak le minket, meglesz az a 2:15.

Végül beértünk, majdnem hajszál pontosak voltunk. Pacsi Árpival a pódiumon, óra leállít, érem a nyakba, örülés ezerrel. Megint a legjobb félmaratonom lett, és ezt a futóinknak köszönhetem. Csodás perceket szereztetek nekem azzal, hogy velünk voltatok, nem hagytátok magatokat elcsábítani a fáradság démonától, hogy képesek voltatok újra nekiindulni, hogy záróbusz helyett személyes rekordot futottatok. A legszebb ajándékot adtátok nekem!

Jövő hónapban találkozunk a SPAR maratonon, ott ha minden igaz az egyik négy órás zászlót fogom vinni.

Szólj hozzá!

bud:runway run - A jubileum

2022/09/04. - írta: airtaki

Tegnap megfutottuk a bud:runway runt, az egyik legkülönlegesebb futóversenyt. Ez a mostani esemény ráadásul a tizedik, jubileumi verseny volt, amire a szervezők külön készültek, például azzal hogy nem a szokásos reggeli órákban rendezték, hanem közel a naplementéhez.

img_6362.JPG

Számomra több okból is nagyon kedves ez a verseny. Ezer szállal kötődöm a repüléshez, korábban magam is pilótának tanultam. Rengeteget jártunk mindenféle okból a Ferihegyi Reptéren, aztán 2014-ben, az első futóévemben nyertem egy nevezést az akkori Runway Runra. (A blogom háttérképe is erről az eseményről származik.) A szívem örökre ott maradt Ferihegyen, és '14 óta a lábaim is rendre visszahúznak.

Nekem ez az ötödik alkalom volt. Most már nem olyan egyszerű a nevezés, a szervezők igyekeznek csak a partnereik és a repülésben érintett területek számára nyitva tartani az eseményt. Gondolom a létszámlimit miatt lehet főleg; évről évre többen vagyunk.

Nem tápláltam hiú reményeket, idén alig léptem túl a 300. futókilométerem, ez is július óta játszik csupán. A tavalyi, de főleg a tavaly előtti énemnek árnyéka vagyok csupán, bár lassan de biztosan jövök szépen felfelé. Mindenesetre úgy álltam hozzá, hogy beleadok mindent, idén olyan megmérettetés úgysem lesz több, ahol tiszta erőből futhatok. Magamra akasztottam a GoPromat, gondoltam csinálok egy time warp felvételt. Szerencsére gond nélkül kiengedték velem a pályára - a reptéren azért komolyabbak a biztonsági előírások mint egy "sima" futóversenyen.

Mivel nem éreztem különösebben erősnek magam, a középmezőnyből indultam. Viszonylag korán odaálltunk a rajthoz, úgyhogy inkább igyekeztem hátrébb állni, nem akartam feltartani a nálam gyorsabbakat. Rajt után aztán kiderült, túl óvatos voltam, jóval gyorsabban kezdtem mint feltételeztem. És még ment volna gyorsabban is, de igyekeztem visszafogni magam - nem kéne az elején eldurranni. A pulzust most teljesen elengedtem, inkább csak mint jelzésértékű információt néztem. Naná hogy végig túl magas volt - tulajdonképpen végig Z4-ben futottam. Sebaj, egy kili már le is ment, hamar vége lesz ennek a versenynek, ki fogom bírni. Az eleje roppant egyenletesre sikerült, na persze a széles aszfaltcsíkon, tereptárgyaktól mentesen könnyű egyenletesen futni. 4:28, 4:28, 4:27 lett az első három kilométer, és ezt tulajdonképpen elfogadtam volna átlagban végeredménynek is. Aztán amikor már visszafelé futottunk a futópályán (mert bizony futópálya a hivatalos neve, nem kifutó vagy kifutópálya), befigyelt egy 4:24. Huh, gyors lesz ez, vissza kéne fogni magam, nem tudom végig tartani. Ehhez képest az ötödikre sikerült levinni 4:18-ra - a dobos különítmény rendkívül motiváló volt, akaratlanul is felgyorsultam előttük. Nagyon jó volt.

img_6372.JPG

Ötnél visszafordító, jöhet a második menet. A pulzusom az egekben, a lábaim kezdtek kicsit tiltakozni, de amúgy nem volt semmi olyan, amit fejből ne lehetett volna megoldani. A következő három kilométer viszonylag eseménytelenül telt és ismét rendkívül egyenletesre sikeredett: 4:23, 4:22, 4:22. A fordítónál akik előttem voltak, megálltak frissíteni, én azonban úgy voltam vele, innen két és fél kilométer van hátra, kicsit több mint 10 perc, többet ér hogy hozok három helyet mint hogy kortyoljak egyet és a végén alulmaradjak egy hajrában. Ez szerintem bejött; akik előttem voltak addig, azokkal a célig már nem találkoztam. Volt egy srác, ő még a 13R-re kanyarodás után előzött meg, de őt aztán utólértem és lemorzsoltam. Az utolsó előtti kilométerig aztán sikerült tartanom a fogalmam-sincs-hányadik helyet, de ott jött a pofon. A kielncedikre éreztem hogy ólmosodnak a lábaim, visszalassultam 4:28-ra. Nem gáz, nem katasztrófa, ezzel még simán be tudok érni. A hátam mögül azonban egyre közelebbről hallottam valakinek a lépteit, sajnos túl gyors ütemben közeledtek, és túl messze volt még a cél ahhoz, hogy vissza tudjam verni. Hát el fog menni, ez van. A célegyenesbe fordító után (majdnem egy kilométeres célegyenesről beszélünk!) aztán meg is előzött - egy hölgy volt, mint utólag kiderült, ő lett a női győztes. Amikor mellettem volt, próbáltam valami bíztatót kiáltani neki, szándékom szerint "hajrá, gyerünk, nyomjad" vagy ilyesmit. De inkább csak hörögtem, eléggé kész voltam. Próbáltam gyorsítani, a végén sikerült még pár előzés, viszont egy srác elment mellettem, őt már nem tudtam befogni. Az utolsó kilométer így is 4:16 lett. A befutónál annyi erőm volt még hogy felemeltem a kezeim, aztán Kriszti karjaiba dőltem, és muszáj volt egy percre leülni a földre. Kész, ennyi, vége. Most ennyi volt bennem, szerintem 98%-ra járattam magam. Az a maradék két százalék... itthon döbbentem rá, hogy az a srác aki a legvégén elment mellettem, ő lehetett a kategóriám 3. helyezettje, mivel én lettem a negyedik. Szemre egyidősek lehettünk. Bakker... ha ezt verseny közben tudom, biztosan bevetek mindent és nem engedem el. Mondom ezt most, pihenten, lenyugodva a fotelből persze. Koránt sem biztos hogy sikerült volna, de akkor is...

runway_run_pace.png

Mindenesetre a végeredmény sokkal jobb lett mint amire számítottam: összetettben 15. (férfi 14.), kategórián belül pedig 4. lettem. A Garminom 9.86km-t mutatott a végén; a Strava a distance correction után pedig 9.87-et. Hajlok rá hogy ez a valóság, a pálya rövidebb volt mint 10km. Így 4:24-es átlag tempó jött ki, amivel - figyelembe véve hogy mennyit futottam idén - maximálisan elégedett vagyok. Persze ha többet készülök, ha nem égek ki tavaly, ha... ennek semmi értelme. Ez most így volt kerek, ennyit tudok, innen lehet tovább lépni előre.

img_3548.JPG

A kiégésem előtt pontozni szoktam a versenyeket. Erre a futásra bőkezűen 8 pontot adnék. Az esemény különlegessége, a hangulat, hogy a szerelmemmel együtt futhattam, és hogy a vártnál sokkal jobban szerepeltem, azért elég jó dolog. A motivációm az egekben, nagyon várom a jövő heti Wizz Air félmaratont, ahol az egyik 2:15-ös zászlót fogom vinni. #ottali!

img_3515.JPEG

Szólj hozzá!

A motiváció

2022/08/29. - írta: airtaki

Erre a posztra már nagyon régen készülök. Talán már évek óta formálódnak bennem a gondolatok, mégis nehéz szavakba önteni őket. Érdemes onnan kezdeni hogy őszintén feltesszük a kérdést, magunktól magunknak:

Ugyan mi hajtsa?

Legegyszerűbb talán a saját szemszögemből megvizsgálni a dolgot, de lehet hogy sokan magatokra fogtok ismerni.

Miért futok? Miért lett egyik hétről a másikra az örömből kényszer, a kényszerből nyűg? Miért hagytam abba az egészet, miért dobtam el egy szépen felépített évet a kellős közepén? És mi vett rá hogy visszatérjek, miért kezdtem el megint? Mi változott meg, most mitől lesz jobb, honnan tudom hogy nem fog ugyanúgy végződni, hogy nem lesz hányingerem az egésztől?

img_3446.jpeg

Nos, ez utóbbit könnyű megválaszolni. Fogalmam sincs. Lehet hogy megint ugyanaz lesz: elindulok életem nagy versenyén, fejben rákészülök, elképzelem hogy jaj most úgy fog sikerülni ahogy szeretném, aztán... valami nem klappol, valami eltörik, én pedig a felhők közül a padlóra kerülök, vagy még lejjebb. Legutóbb ez volt, az UTT-nek nagy reményekkel vágtam neki, TUDTAM hogy bennem van a 13 órás teljesítés. És most is tudom, képes lettem volna rá vagyok rá. Tavaly sok dolgot elszúrtam, ezzel igazán rászolgáltam a blog címére, én voltam A Lelkes Amatőr. Nem írom le megint mi ment félre, ha érdekel itt elolvashatod. Spoiler alert: minden. Szóval... igen, benne van hogy megint el fogom szúrni. Most nem az UTT-re készülök, valami olyan célt tűztem ki, amire most jelen pillanatban, amikor ezen sorokat írom, azt mondanám, képtelenség. Ha az odáig vezető utat sem sikerült végigjárnom, emelt fővel mondhatom azt: nem állok rá készen, semmi gond. Viszont ha rajthoz állok... akkor szeretnék ott állni, ha itt belül, figyelembe véve a tavalyi fiaskót, úgy érzem, tényleg menni fog. Akarom, már most érzem hogy akarom. Parázslik bennem, éget, és tudom hogy - bár most még nem vagyok rá képes - megfeszített munkával, eltökéltséggel meg fogom tudni csinálni. Innen nézve a tavalyi balul sikerült UTT csak még eltökéltebbé tesz. Hogy ez bizonyítási kényszer? Lehet. De igazából nem érdekel milyen címkéket lehet aggatni rá. Csak az számít, hogy legbelül, a szívem, lelkem mélyén mit érzek. És hát... elég volt a lelkizésből, rohadtul meg akarom mutatni magamnak, hogy több vagyok annál a kis szarosnál, aki tavaly kacsatánccal agonizált a Tisza-tó körül!

Szóval... napok, mit napok, hetek vagy inkább hónapok óta ezek a gondolatok vesznek körül. Beette magát az agyamba, nem hagy békén, nyüstöl, gyötör, olyan mint valami elcseszett szerelem, ahol túl vagy a szakításon de tudod hogy Ő az igazi, a Nagy Ő, akarod hogy visszajöjjön, ugyanakkor félsz is tőle, megint bántani fog, megint szenvedni fogsz tőle, de nem tudsz nélküle élni, félember vagy ha nincs veled.

Úgyhogy... most jönne az, hogy júliusban ismét nekiálltam futni. De ez így csak a felszín. Motiváció nélkül mit sem ér az egész, és a fenti gondolatok csak érzések, nem célok. Kell egy cél. Kell valami, ami kézzel fogható, amit el tudsz képzelni, amire azt mondod, fúb@zmeg, ez kemény, na ha ezt megcsinálod akkor az azért valami. Nos, én megtaláltam azt a valamit, ami ahogy írtam is, jelenleg elképzelehetetlen számomra. Elég meredek ahhoz, hogy érdemes legyen érte küzdeni. Minden edzés aminek nekivágok, úgy indul hogy megjelenik a lelki szemeim előtt A Nagy Verseny, látom magam a rajtnál, látom magam ahogy másodpercekkel a startpisztoly eldördülése előtt azt mondom magamnak: "hát te nem vagy normális". Amikor épp fokozót futok, amikor épp egy sprint végén levegőért kapkodok, amikor már elegem van a napi edzésadagból, elképzelem magam ahogy szenvedek a versenyen jövőre; szenvedek, fájni fog, de túl tudok lépni rajta. Most az edzésen azért fogok a végsőkig elmenni, azért hajtom magam ha kell összeesésig, hogy jövőre ezek csak mosolyogtató emlékek legyenek. Mert akarom azt a versenyt, nem csak besántikálni mint tavaly, de azzal a tudattal beérni, hogy mindent kiadtam magamból amit csak lehetett.

A cél tehát megvan. És tulajdonképpen ezért kezdtem el ezt az egész posztot. A magam példájából kiindulva azt tudom üzenni mindenkinek aki motivációs problémákkal küzd: tűzz ki magad elé egy célt. Ne csak úgy általánosságban, az nem elég hogy "fittebb akarok lenni" vagy "le akarok adni öt kilót". Ez így - már bocsánat, de - lóf@sz. Nézz mélyen magadba, legyél magadhoz kíméletlenül őszinte. Nem tartozol senkinek elszámolással, nem kell magyarázkodnod. Nem hatásosabb, nem kézzelfoghatóbb mondjuk hogy "akkor is jobban fogok kinézni mint a szomszéd Julcsa" vagy a "nénikéjét a Pistának, akkor is legyakom a következő félmaratonon"? Engedd szabadjára az érzéseid, mondd ki hangosan mit szeretnél. Képzeld el magad, ahogy átrepülsz a célvonalon, azt a büdös gyökeret meg igenis egye meg a sárga penész! Jól képzeld el, és a következő hónapok alatt minden edzésen vedd elő. Különösen amikor úgy érzed, tele a tököd az egésszel. Amikor nem megy, vége, inkább belesétálnál, amikor szúr az oldalad, amikor lenne még két kilométer de te már inkább csak sétálnál... akkor még inkább képzeld el a célod. Miért is küzdesz? Miért szenvedsz? Mert meg akarod mutatni, akár másnak, akár magadnak! Te vagy a jobb! Vagy éppen... te jobb vagy, jobb vagy annál ami eddig voltál. Tulajdonképpen majdnem mindegy, a lényeg hogy legyen egy nagyon világosan elképzelt célod, ami hajt, ami nyüstöl, ami nem hagy békén, ami extra erőt ad amikor a hátad közepére kívánod az egészet. A célod neked kell tudnod. De tudnod kell, mindig, az edzésed minden percében!

Ha a fentiek idegenül hatnak, ha úgy érzed "mi ez a baromság", nem hibáztatlak. Ahogy írtam, az én szemszögemből próbálom megvilágítani a dolgokat. Én így látom. És ezek segítettek abban, hogy abbahagyjam az önsajnálatot, megrázzam magam, és ismét futócipőt húzzak.

Ez volt a kezdet. Ennek úgy egy hónapja.

Azóta, ahogy írtam, sokminden történt. Azzal hogy ismét kampányolok a Bátor Tábornak, a jótékony célok mellett megint csak egy extra motivációt kaptam. Mindig is fontosnak tartottam segíteni a rászorulókat, és a lila póló még mindig (vagy még inkább) valóban extra erőt ad amikor felveszem. Máshogy néznek rám az emberek, mosolyognak, megnéznek. Jó érzés, hülyeség volna azt állítani hogy nem számít. Naná hogy számít! Tudom hogy jó úton járok, egész más így készülni az októberi maratonra.

Tegnap végre kettessel kezdődött a napi edzésem. Magyarul végre futottam egy félmaratont, idén ez volt az első. Hetek óta szerettem volna, de... áh, mindegy, egy rakás "de", egy csomó kifogás állhatna itt. Valami miatt mindig befejeztem, a leghosszabb egy jó kis tizennyolcas volt, azt azért nem vittem el félmaratonig, mert nem vittem magammal frissítést, és - mint utólag kiderült - 18km-nél már négy kilót dobtam el kilégzés és izzadság formájában, vagyis a maradék három kilométeren vélhetően erősen belassultam volna. Éééés? Nem vagy normális Taki, nem lelkes amatőr hanem egy szorgalommal párosított ostoba hímtag vagy. Szóval tegnap volt nálam víz, ráadásul képes voltam megállni a közkútnál utántölteni, de a lényeg hogy ennek az egésznek a mozgatója a Futótűz volt, a már említett Facebook csoport. Annyira szuperek a többiek, olyan jó látni, olvasni, hallani a sztorijaikat, hogy tulajdonképpen az a 21km amit lenyomtam, ráadásul terepen, kifejezetten kellemesre sikeredett. Végre, végre itt a motiváció!

Vagy mégsem? Most akkor mi van, másoknak akarok megfelelni, vagy csak egyszerű bizonyítási kényszerrel küzdök? Jó kérdés, ha nagyon őszinte akarnék lenni, biztos hogy van benne valami. Nyilván jó érzés ahogy megdícsérik az embert, de mégis... azaz mégsem. Ez csak egy piciny szeletke, a lényeget feljebb már leírtam. Ezek csak apróságok, amik könnyebbé, kellemesebbé teszik az utamat a célom felé. Mert most már tudom, hogy be fogok nevezni arra a marhaságra. Akarom.

Neked mi a célod? Mi mozgat, mi az amitől jönnek azok a bizonyos hangyák? Mi az amit nagyon de nagyon szeretnél, de eddig úgy érezted, "hát én erre nem vagyok képes, ehhez én kevés vagyok..."?

Szólj hozzá!

Dolgos hétköznapok

2022/08/20. - írta: airtaki

Hosszú kihagyás után két hete adtam újra életjelet magamról. És bizony ez a két hét meglehetősen dolgos lett, annyi minden történt! :)

Nem is tudom hol kezdjem, csapongani fogok. Sikerült időben nevezni az említett jubileumi Runway Runra, szóval szeptember 3-án ismét ott leszek a Ferihegyi Repülőtér 13R/31L futópályáján. Ez már az ötödik alkalom lesz, és nem kevésbé várom mint az elsőt. Különleges esemény ez, jóval több egy egyszerű futóversenynél, és nem csupán a helyszín miatt. A kifejezetten borsos árú nevezési díjat ugyanis a szervezők jótékony célokra fordítják, az elmúlt években eddig több, mint 70 millió forinttal segítve a leukémiás gyermekek gyógyulását és a fogyatékkal élők sportolását.

a7621f7e-9bb8-42df-8e69-0d22ed356f90_4_5005_c.jpeg

--- Fotó: bud.hu, Runway Run 9.0

Idén ismét lila pólót húzok, és az Élménykülönítmény színeiben fogok futni ahol csak lehet. Jó érzés kampányolni, segíteni a Bátor Tábor kis lakóinak, és ahogy a mottójuk tartja: "sportot csinálni a jótékonyságból". Ha Te is támogatnád a közös ügyünket, ezen a linken keresztül teheted meg. Előre is nagyon köszönöm! Illetve, ha nem pusztán támogatni szeretnél, de szívesen csinálnál Te is sportot belőle, bátorítalak hogy jelentkezz lilapólósnak! Egy fantasztikus közösség részese lehetsz, és garantáltan a tiéd lesz a leghangosabb szurkolótábor minden nagyobb versenyen.

5e492d76-b4f9-4189-b5e2-d2e6725d2f76.jpeg

Mióta felcsaptam iramfutónak, formálisan BSI futónagykövet lettem én is, bár az előző posztban említett okok miatt eddig nem voltam túlságosan aktív, és nem is nagyon hangoztattam ezt. Szeretnék ezen változtatni, és egy kis színt vinni a körülöttem zajló (vagy épp alvó) sportéletbe. Az Első félmaratonomra készülök Facebook csoporttal eddig is volt néhány közös futásunk, ebből szeretnék rendszert csinálni a jövőben. Illetve útnak indítottam egy saját csoportot is Futótűz néven, ami szépen cseperedik, remélem jó kis közösség növi ki magát belőle. Ha van kedved, gyere és csatlakozz, szívesen látunk!

Tegnap végre sikerült egy normális fokozót futnom, bár amikor megterveztem, kicsit óvatos voltam. Nem mertem durvára hangolni a csúcsát, de a jelenlegi állapotomhoz képest így is szépre sikerült. Ezeket általában úgy futom, hogy a Garmin Connectben összerakom az edzést kilométerről kilométerre, majd rátöltöm a Fenixre, és hagyom hogy végigvezessen az órám rajta.

a66dcc0c-a462-4717-bb5f-277e91b8c9de.jpeg

Ma akartam tekerni egy könnyed 100-ast görgőn, a 2.5 W/kg-os pace partner mögött. Ez amolyan recovery edzés lett volna, nem túl fárasztó, egyáltalán nem megterhelő. Sajnos kicsivel féltáv után beütött egy rövid áramszünet, és ez véget vetett a százasnak. Igyekszem fejben arra is kondicionálni magam, hogy ilyeneken ne húzzam már fel magam. Régen úgy voltam vele hogy edzést semmilyen körülmények között nem adunk fel, és amint visszajön az áram, már ültem is volna vissza. Most inkább mosolyogva elengedtem, nem kockáztattam még egy hasonló blackoutot (eléggé viharos volt odakint az időjárás, ilyenkor mifelénk gyakori az áramszünet). Annál is inkább könnyű volt elengedni, mert holnap egy hosszabbat szeretnék futni, és akármilyen laza is volt a tempó, jobb lesz pihenten nekivágni. (A "hosszabb" ez esetben kettessel fog kezdődni. Tavaly a hosszú 30-40 körüli volt, most örülök ha egy értékelhető félmaratont kanyarítok belőle.)

A fentiekből látszik, hogy még mindig edzésterv nélkül, csak úgy érzésből futok. Ez egyelőre marad is így, aztán ősszel meglátjuk hogyan tovább. A jövő évi tervek megvalósításához úgyis muszáj lesz valamilyen tervet követnem.

04caf3a8-9d5c-46f5-ae1f-2bcc81ebcc88.jpeg

Amúgy az edzésnaplóm elég beszédes, bár sajnos még mindig több a pihenőnap mint szeretném. Épp ez az egyik oka, amiért nincs edzésterv: sokszor késő estig rabul ejt a munka, nem mindig tudnám beszorítani a napi edzésadagot. Azt pedig nem akarom, hogy frusztráljon hogy nem tudom teljesíteni a tervet.

Szóval pörögnek az események, a szeptember elég izgalmasnak tűnik, az október pedig még inkább. Nagyon várom már!

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása