Andrási Sándor volt MiG-21-es vadászpilóta kedvenc téli időtöltése a festészet. Képei témájául azokat a repülőgépeket választotta, amelyeken repült. Két éve a MiG-21-est festette meg, a közelmúltban pedig két kiképzőgép került ki ecsetje alól.

Zlin 326 Trener

„Két okból is jó festeni. Egyrészt hódolhatok a kedvenc időtöltésemnek ezekben a csúnya hideg időkben - csak télen űzöm ezt a hobbimat - a másik, hogy számomra is hihetetlen módon egy csomó történet jut eszembe a képek készítése kapcsán. Anyaggyűjtéskor olyan gépek fotóit is megtaláltam a neten, amelyek életem részei voltak. Ilyen a HA-TRZ lajstromjelű Zlin, amely ma már az USA-ban van egy magyar származású gyűjtő tulajdonában. Ami igazán megörvendeztetett, hogy találtam fotót azokról az oktatókról is, akik Békéscsabán képeztek minket. Többek között az én oktatómról is, Kiss Jenőről. aki az a vékony fickó, jobbról a harmadik.

Fotó: Békéscsabai Veterán Pilóták Baráti Köre

A sors úgy hozta, hogy a tábor után csak egyszer találkoztunk, utána elváltak útjaink és a sors sem segített abban, hogy újra találkozzunk. Ő a szolnoki klub oktatója volt. Az az egy találkozásunk az volt, amikor személyesen elhozta az iskolámba, Jászberénybe a  Kiliánra szóló jelentkezési lapomat. Akkoriban az MHSZ nem bízta a véletlenre a jelentkezésünket, együtt töltöttük ki és szerintem ő is nyújtotta be, nem én. Ennek ellenére a békéscsabai csoportunknak talán csak a fele jött tovább a főiskolára.

Jenő minden növendékét birkának hívta. Még annyiban cifrázta a dolgot, hogy voltak "bari", "kos" és "vezérürü" címek is, amiket a repülés utáni értékelésénél osztott ki nekünk. Nagyon jól oktatott minket. Már az első repülések alkalmával az önállóságra tanított bennünket. Megkövetelte a pontos repülési paraméterek tartását. Viszont mutatott olyan dolgokat is a géppel, amiket én még nem csinálhattam. Egy felszállás után folyamatosan háton emelkedtünk ki a légtérbe, azzal a céllal, hogy kipróbáljuk, valóban négy és fél percre elegendő-e az ejtőtartályban lévő üzemanyag. Akkor állította talpra, amikor köhögni kezdett a motor. Ami igazán kellemetlen volt az egészben, hogy a nemrég elfogyasztott teát nem győztem visszanyelegetni, a fejemben volt minden vérem, már szinte fájt csüngeni azokon a vékony hevedereken, és persze a kabinban található összes por, szemét az arcomban volt. Na, hát ezeket az emlékeket is a festés hozta ki belőlem.”

A Tango-Romeo-Zulu a budaörsi repülőtéren. Fotó: Kunár György / avia-info.hu

*

L-29 Delfin

„Amikor megkezdtem tanulmányaimat a Kiliánon, még aktívan repültek az L-29-esek, fedélzetükön inkább már idősebb, viszont nagy tapasztalattal rendelkező pilótákkal. A tanteremben természetesen folyamatosan hallottuk a repülésüket. Elég sok idő telt el mire kivittek bennünket a betonhoz, hogy legalább közelről láthassuk őket repülés közben. Kihasználva a közelséget, szívtuk magunkba az élményeket, gyönyörködtünk az alacsony áthúzásokban és csüngtünk a pilóták ajkán élménybeszámolóik kapcsán. Üröm volt az örömben, hogy nem ülhettünk be a kabinba, mondván az titkos információk megszerzését tette volna lehetővé számunkra. Nem láthattuk annak a gépnek a kabinját, amivel egy-másfél év múlva mi magunk is repülhettünk. Akkoriban ennyire túlszabályozták az információk védelmét.

Andrási Sándor hallgató.

Fotó: Andrási-archív

A repülőgép festése kezdetén arra gondoltam, hogy a magyar terepszínű változatot örökítem meg, de aztán koncepció lett számomra, hogy olyan formában festem meg a gépeket, ahogyan én repülhettem a fedélzetükön, tehát az L-29-es esetében a szovjet változatnak megfelelően. A gép festése közben sok élmény, emlék tört a felszínre bennem, olyanok is, amik már évtizedek óta nem ugrottak be. Igaz, ez már jele lehet a megállíthatatlan öregedésemnek, mert a régmúltban megtörtént dolgokra lassan már jobban emlékszem, mint arra, hogy bezártam-e az ajtót, amikor eljöttem otthonról.

Nem volt kis dolog és érzés, amikor 1977-ben megérkeztünk a Szovjetunióba és megkezdhettük földi kiképzésünket Primorszko Ahtarszk repülő bázisán. Mi Aktarinak hívtuk, egy kb. 30 000 fős város az Azovi-tenger partján. Persze a tematika szerint az első két hónap az orosz nyelvről szólt, ami karantént is jelentett számunkra. Egyáltalán nem hagyhattuk el a laktanyát, mondván még nem vagyunk felkészültek az önálló és biztonságos kint tartózkodásra. Így utólag megértem, hogy nem engedtek ki minket, mert akkoriban finoman szólva is igen ismeretlen és néha félelmetes körülmények fogadtak bennünket. Azért egyszer szervezetileg mégis kivittek, hogy vigyázzmenetünkkel színesítsük a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulója tiszteletére rendezett városi megemlékezést.

Az oroszok csodálatosan értettek a külföldiek oktatásához. Voltak ott Angolából, Szomáliából, Kubából, Algériából, Irakból és még talán máshonnan is. Mindent alaposan, részletesen, szájbarágósan tanítottak meg velünk, ami talán érthető is az előbb felsorolt nációk figyelembevételével.

L-29-esek géppárban. Fotó: Andrási-archív

Megkaptuk az alapokat aerodinamikából, a repülőtér használatának rendjéről, és természetesen a gép technikai felépítéséből (sárkány, hajtómű, elektro-műszer-oxigén, rádióelektronika, katapult, életmentő eszközök és a legfontosabb: ténykedés a fenti rendszerek meghibásodása esetén). A tantermek csodálatosan érzékeltettek mindent. Az ember, ha csak beült és figyelmesen körbenézett már szinte mindent megtudott, megértett a gépről, rendszereinek működéséről. A 2003-2005-ös-években volt szerencsém meglátogatni más, az orosz légierőhöz tartozó alakulatokat és megdöbbenve tapasztaltam, hogy a módszer még mindig élt és a szemléltetés 1977 óta semmit nem változott. Félreértés ne essék, én ezt pozitívumként éltem meg és értékeltem akkor.

A kiképzési terv szerint a földi felkészítés késő ősztől kora tavaszig tartott és rendszerint ekkor engedtek haza bennünket, egy kéthetes szabadságra. Tehát a gyakorlati repülést csak a visszaérkezést követően kezdtük meg, így igazi repülési élményeket nem tudtunk megosztani családunkkal, barátainkkal. Az én csoportom esetében egy kicsit ez is másképp alakult, mivel a kiutazásunk a két hadsereg egyet nem értését követően, a korábbi rutinhoz képest később történt, ezért a földi előkészítésünk is kitolódott már a jobb időjárási körülmények idejére. Ezért úgy döntött az orosz vezetőség, hogy hazautazásunk előtt "megringatják a fenekünket” és végrehajtjuk az első repülési körzet megismerő felszállásunkat.

A repülést megelőző földi előkészítés alkalmával már az éles gépekben tréningeztünk és igyekeztünk mindent magunkba szívni a valóságból, és persze már a kijelölt oktatónk készített fel bennünket a furfangosnál furfangosabb kérdések, meghibásodások bedobásával. Itt megemlíteném, hogy négyfős ekipázsommal egy igazi tagbaszakadt, dobverő ujjakkal megáldott, az orosz férfiakra jellemző minden tulajdonsággal rendelkező csodálatos oktatót kaptunk "Továris kapitan Vinogradov” személyében. Sajnos sem a keresztnevére, sem az apai nevére nem emlékszem, pedig ez Oroszországban még ma is használatos. De hát mi csak a fenti módon hívtuk.

A repülés során, ha beszólt a rádióba, mindig kategorikusan emlegette az anyukánkat (persze ilyenkor elmondta azért a hibánkat is), és ha belenyúlt és megfogta a botkormányt, ott nem volt apelláta afelől, hogy átvette az irányítást. A tantermekben szervezett reputánik alkalmával, ami már egyben a felkészülést jelentette a következő repülésre, sokszor megnevettetett bennünket és jó hangulatot teremtett. Most, hogy így írok róla, még mindig a zsigereimben van az a mindennapi csodálatos, szigorú, de mégis laza érzés, amit akkor éreztem a társaimmal, oktatómmal. Arra is emlékszem mennyire büszkévé tett az az időszak, az a tudat, hogy ha minden jól megy, pilóta lesz belőlem.

Továris kapitan Vinogradov

Fotó: Andrási-archív

A négy főből hármunknak szinte azonos volt a beceneve "Topcsi” (ez voltam én), "Tibcsi” és "Tomcsi”. Egy idő után besokallt, amikor magyarul beszéltünk egymással és belezavarodott, hogy kiről is van szó, ezért aztán ő maga is megtanulta neveinket, de csak a k toldalék használatával tudta azt kiejteni. Így lettünk "Topcsik”, "Tibcsik” és "Tomcsik”. Nem szeretnék megfeledkezni negyedik társunkról, akinek beceneve "Beles” volt, és a mai napig ezt használjuk, amikor együtt vagyunk. Sajnos a kurzus befejeztével elváltak útjaink, mert kezdtük az új típust, a MiG-21 PFM-et, így Krasznodárba költöztünk. Többé nem találkoztunk, de az emlékeinkbe bevésődött az biztos, és igazán hálásak lehetünk neki, hogy megtanított minket repülni.

Na és hát jöjjön az első repülésem az L-29 Delfinen. Röviden: emlékezetes, csodálatos suhogás a levegőben, nagyobb sebesség, több gépészkedés leszálláskor, mint a Zlinen. Leszállás után viccesen csak úgy értékeltem társaimnak, hogy felért egy kisebb orgazmus érzésével.

Bővebben: félelmetesen nagy érzés, hogy végre beülhetsz abba a gépbe, amit közel fél éven át tanultál, beindíthatod a hajtóművét, ami gyönyörűen süvített és elkezdhetsz gurulni a felszálláshoz. Ezek azok a dolgok, amiket korábban egyszer sem csinálhattál, pedig már ismerted a gép szinte minden porcikáját. Szóval felgurulhattam a betonra és a felszállási engedély vétele után benyomtam a gázt, kiengedtem a féket, és irány az ég. Ennek az érzésnek a kifejezésére nincsenek is megfelelő szavak. Robogsz a betonon aztán egy pár pillanat múlva eléd tárul az Azovi-tenger látványa. Igaz, a ma embere már gyakran repül és ezeket éli át ő is, azonban hatalmas különbség, amikor te vezetsz és érzed, hogy kezded uralni azt a gépet, ami majd elvezet egy erősebb, gyorsabb "madár” megismeréséhez és úgymond elkezded első szárnycsapásaidat afelé, hogy vadászpilóta lehess.

"Elkezded első szárnycsapásaidat afelé, hogy vadászpilóta lehess." Fotó: Andrási-archív

Az én szubjektív megítélésem szerint a Delfin egy csodálatosan megkonstruált, strapabíró, megbízható repülőgép volt. Kiválóan műrepülhető, sokszor egészen sokat megbocsátó - itt a reptechnikai hibákra gondolok - és teljesen tökéletes alapokat adott a sugárhajtású repülés elsajátítására. Kiemelkedő képességeinek tartom, hogy lehetett vele liftezni, dugóhúzót végrehajtani, keményen csúsztatni - ez nekem annyira nem is ment - és lehetett üzemeltetni füves repülőtérről. Még volt egy tulajdonsága, amit én is talán gyakran megtapasztaltam, hogy leszállásnál, ha csak egy kicsit is nagyobbra sikerült a kilebegtetés sebessége, szinte le kellett tunkolni a földre, mert csak repülni akart tovább és persze néha "bakugrani”. Szóval azt a gépet tényleg a pilóták képzésére találták ki. Az utódjáról, az L-39-ről is hasonló jókat hallottam, és biztos nagyszerű gép lehetett. Sajnos nekem nem adatott meg, hogy repülhessek vele.

A csodálatos Delfin segítségével így alakult az én vadászpilóta életem kezdete, amelyből csak momentumokat idéztem fel, de nagy örömmel tettem. És reménykedem, hátha a fiatalokban, akik esetleg elolvassák e sorokat, érdeklődést vált ki e csodálatos hivatás.  Már csak ezért is megérte lefestenem a gépet, mert egy kicsit újra pilóta lehettem, ha csak gondolatban is, és felidéződött a fiatalságom egy csodálatos időszaka.”

* * *