Közöny! Manapság sokat hangoztatott fogalom. Közönyösnek tartjuk a szülőt, aki nem figyel gyermeke igényeire, vagy a férjet, aki tétlenül szemléli felesége boldogtalanságát. Közöny az is, ha szó nélkül megyünk el a szegénység, a nyomor és a diszkrimináció mellett, de néha az is közöny, ha csak nem állunk ki valamiért, ami fontos lenne.

De van-e tudományos alapja a közönynek? Igaz-e a sokat hangoztatott mondat, hogy “bezzeg régen minden más volt”?

A közöny egyszerűen szólva az érzelem, empátia és törődés hiánya. Aki közönyös, abból hiányzik az alapvető együttérzés és érdeklődés a dolgokkal szemben, nemtörődöm a világ eseményeit illetően. Lehet ez elnyomás eredménye, de az is előfordulhat, hogy valakiben egyszerűen nem indul be együttérzés mások nyomora láttán. A közönynek nincsen politikai vagy ideológiai hovatartozása és nem kapcsolódik vallási csoporthoz.

Gondolhatjuk azt, hogy minket ez nem érint, de úgy tűnik, mindannyiunkkal előfordulhat, hogy elmegyünk a baj mellett, akár mert fáradtak vagyunk, megcsömörlöttünk, vagy pusztán azért, mert úgy gondoljuk, hogy “majd biztos lesz más, aki segít”. Furcsán hangzik ez, ha magunkat empatikusnak gondoljuk. És még furcsább, ha azt állítjuk, hogy ez a közöny akár emberek csoportjára is kiterjedhet.

Vágjunk a közepébe, és lássunk egy híres példát a szociálpszichológia világából:

1964 márciusában történt, hogy a fiatal Kitty Genovese hajnalban a munkájából tartott hazafelé, amikor egy férfi késsel megtámadta, elszaladt, majd később ismét visszatért, hogy végezzen vele. A médiában terjengő történet szerint a támadást több tucat szemtanú nézte végig vagy hallotta a kiáltásokat, de senki nem csinált semmit. Amikor megkérdezték a tanúkat, hogy miért maradtak passzívak, a válaszuk az volt, hogy egyrészt úgy gondolták, hogy biztosan van valaki, aki cselekszik, illetve úgy hitték, hogy csupán részegek civakodása, családi “balhé”, aminek szem- és fültanúi voltak.

Miről is van szó valójában? Miért válunk tétlenné másokat illetően?

A kitty Genovese eset jól mutatja a szociálpszichológiában társas közönynek nevezett jelenséget, amely a közvéleményen túl a kutatókat is megdöbbentette, és komoly érdeklődést váltott ki a témával kapcsolatban. Az derült ki, hogy paradox módon, minél több a szemtanú, annál kisebb az esély a segítségnyújtásra. Ez nem azt jelenti, hogy érdektelenek vagyunk, mert közben dúl bennünk a feszültség, csak azt gondoljuk, lesz más, aki kompetensebb, és aki majd közbelép helyettünk. Ezt nevezi Hankiss Elemér szemléletes módon “Hiányzó hős csapdájának”. A kifejezés arra utal, hogy a jelenlevők a helyzetet félreértelmezve várnak egy hősre, aki helyettük közbelép. Mivel mindenki erre vár, a hős elmarad, és bár mindenkinek zakatol a lelkiismerete, de azzal nyugtathatja magát, hogy a másik sem tett semmit. Itt már jól látszik a felelősség megoszlása, amely tovább fokozza a passzivitást.

Tényleg minden jobb volt régen?

Lássunk egy mindennapi jelenetet: gondolatainkban elkalandozva állunk a buszmegállóban vagy épp ülünk a metrón, amikor hirtelen arra leszünk figyelmesek, hogy odébb nagy kiabálás hallható. Ahogy közelebb megyünk, látjuk, hogy egy fiatalember obszcén szavakkal illet egy nőt. A járókelők, utasok maguk elé merednek, mintha mi sem történt volna. Gondolkodunk, hogy mit kéne tenni, majd a félelem úrrá lesz rajtunk, és végül azzal nyugtatjuk magunkat, hogy “majd csak lesz valaki, aki közbelép”. Valószínűleg sokan éltünk már át hasonlót. Talán mindannyian jutottunk már az utóbbihoz hasonló következtetésre, de nem biztos, hogy minden segítségnyújtási lehetőséget végiggondoltunk. Nem arról van szó, hogy egy apró, törékeny nő álljon be egy verekedés közepébe, de talán létezik más megoldás, mint önmagunkat nyugtatva elhagyni a helyszínt.

Közhely ugyan, de igaz Gandhi híres mondása: “Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban.”

Csepeli György: Szociálpszichológia, Osiris, 2001.