A nő, akit egyszerre ismert meg harmincezer magyar

Laura Marling rég nem adott ki olyan jó lemezt, mint most, a Depeche Mode új albumától viszont fejest ugrottunk volna a latex búslakodóba. A hét lemezében szörnyülködünk a Pittbul lemezén, méltányoljuk a Pulled Apart By Horsest, imádjuk a Moon Duót és bírjuk a Real Estate-et is.

Laura Marling: Semper Femina

Ritka, hogy egy filmben annyira fontos szerepe legyen egy dalnak, és hogy egy film hangulatát, szépségét annyira befolyásolja egyetlen szám, mint amennyire így volt Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjében. Az eddig is létező, aprócska hazai rajongótábor tagjain kívül aligha volt olyan filmnéző az eddigi harmincezerből, aki ne várta volna meg, hogy a stáblistán megjelenjen a név: Laura Marling.

A What He Wrote, a film hihetetlenül fontos és bár érfelvágós, de azért gyönyörű „betétdalának” megjelenése óta már hét év eltelt, és a még most is csak huszonhét éves brit gitáros-énekes-dalszerzőnő is kiadott már három újabb lemezt, amelyek alapvetően azonos színvonalúak, a szakma és a közönség is ugyanannyira szerették őket, de valamivel mégis kevésbé költöztek bele az emberbe, mint az első és főleg a második album. Persze Laura Marling világában egyetlen igazán fontos dolog van, és az semmit sem változik: az énekesnő hangja. Amiről az ember azt gondolja, ha az életben csak egyszer szabad leírni azt a szirupos közhelyet, hogy „simogató hang”, akkor ezt az egy lehetőséget lehetetlen nem őrá áldozni, úgyse nagyon kell attól félni, hogy olyan sokszor találkoznánk még ennyire tökéletesen használt, makulátlan és karcmentes selyemhanggal.

Emellett pedig majdnem mindegy is, milyen a szinte csak aláfestésnek, halk támogatásnak érződő, akusztikus gitáralapú zene. Mégis, mintha a 2010 óta kiadott lemezekről picivel kevesebb izgalmasabb, maradandóbb dallam tapadt volna át a dobhártyánkra – mostanáig. A 2017-es, új lemezt, a Semper Feminát most megint nehezebb kicsivel elfelejteni, ha nem is feltétlenül ez lesz az az album, ami örökre kiüti a lejátszóból az I Speak Because I Cant.

A Semper Femina az apró meglepetések lemeze: a látszat ellenére egyáltalán nem háttérzene ez, nagyon is oda kell rá figyelni ahhoz, hogy igazán kirajzolódjon a dombormű az először azért simának érzett felületből. Ami egyszerre dicséret is meg nem is: ha az ember épp nem figyel minden kis finomságra, azért egybe tudnak folyni a számok, még ha van is egy-két olyan dallam, amire ösztönösen felkapja az ember a fejét. Ezekben megvan az az erő, amely tényleg képes akár önmagában megváltoztatni egy film hangulatát is.

Ebben a – mondjuk akkor ki gátlástalanul: – simogató énekből, lassú gitárjátékból és mindig más újdonságból (egy bőgő hangjából, egy dob lüktetéséből, vonósokból) összeálló zenében mindig elbújik az az egy valami, amit észre kell venni, amiért megéri megdolgozni. Az az egy visszatérő, tökéletes dallam a Don’t Pass Me By-ban. A Soothingban az ének magasságát ellenpontozó alvilági basszuskíséret. A Wild Fire-ben a ha lehet, még egy lépéssel halkabbra csillapított ének, és az andalításból kiugró, hirtelen fuck indulata. Az Always This Wayben a fogós, gyorsabb gitárdallam és az elnyújtott vonósok lassúságának kontrasztja.

Olyan ez a lemez, mint amit az első szám szövege ígér: ebben Laura Marling azt állítja, már végleg kizárta a szobájából a sötétséget, és ezt persze úgy énekli, hogy senki sem hiszi el neki – de a szándék mégiscsak megvan. Mintha Marling lenne Nick Cave női alteregója, aki még idejében elkezdte a terápiát egy nagyon jó pszichológusnál, és már tényleg elég jó úton tartana is benne, de tovább gyógyulni azért már ő sem akarna. Mert az ő dalaiban is nagyjából ugyanazok a fájdalmak bújnak el a hangszerek és a mikrofon mögött, mint Cave esetében, csak Marling mintha kevésbé venné a szívére őket, vagy legalábbis kevésbé akarná kiadni minden mélységüket.

De azért, hogy ott vannak, az érződik, de mindig nagyon figyelni kell a finom hangmélyítésekre, a kis elhalkulásora, az árnyalatnyi hangszínváltásokra, hogy észrevegyük őket abban a sötétben, amibe bármikor érdemes újra meg újra, önszántunkból beburkolózni. (Kovács Bálint)

Depeche Mode: Spirit (6/10)

Valami tényleg brutálisan elcsesződött a világban, ha már a Depeche Mode sem a meggyötört lélek fekete bőrnadrágban izzadó kozmikus fájdalmára húzza fel a soron következő albumát, hanem több mint harminc év után úgy érzik: ami odakint van, az még annál is több okot ad a latex búslakodó felöltésére, mint ami odabent. Talán az 1983-as, a Margaret Thatcher-éra derekán megjelent Construction Time Againen volt csak ennyi politizáló dal, de még azok sem voltak annyira direktek, mint a most megjelent tizennegyedik lemez (úristen!), a Spirit jópár száma. 

Ősember-mentalitás, visszafordított történelem, az összes profitjukat megtartó nagyvállalatok, a népet fegyverrel és terrorral fenyegető és manipuláló hatalom, lincselés az utcán, álhírek, tájékozatlan vezetők, tanulatlan újságolvasók: Martin Gore dalszövegei mintha a brexit és Donald Trump miatt kesergő Guardian és New York Times publicisztikáit fordítanák le kortárs szintipopra. Ezek után Dave Gahanék teljesen érthetően húzták fel magukat Richard Spenceren és küldték el a picsába a jólfésült amerikai újnácik vezérét, amikor az nemrég a kedvencének, sőt az alt-right hivatalos együttesének nevezte a DM-et. (Hogy a nácik idehaza is vonzódnak valamiért hozzájuk, arról Pándi kolléga osztotta meg az emlékeit.) 

És nincs is ezzel semmi gond, így az ötvenes éveik derekára már úgyis kezdett egészen kínos lenni, hogy a ráncosodó Gahan és kissé leeresztett társai még mindig mintha kizárólag egy szexuálisan túlfűtött, de érzelmileg súlyosan visszamaradott tinédzser tapasztalati világából építkeznének (ami ettől még, félreértés ne essék, alapvetően tök szórakoztató és elég jól működik, és ezen a lemezen is akad persze néhány ilyen dal). Ami viszont sajnos gond, hogy a váltás jegyében hiába dobták ki az eddigi producerüket is, a helyére behozott (korábban az Arctic Monkeysszal, a Foalsszal és a Klaxonsszal is dolgozó) James Ford minden idők egyik legfantáziátlanabb, legjellegtelenebb zenei alapjait rakta alájuk. Az album húzódalán, a Where's The Revolutionön kívül így minden annyira enervált és elnyújtott lett, mintha nem is a populizmus terjedése miatti elkeseredettségről, hanem a kezdődő potenciaproblémáikról énekelnének.

Az angolszász zenei sajtó viszont érthetően annyira rákattant ezekre a dalszövegekre, hogy rendre két csillaggal és húsz-harminc százalékkal felülértékeli a sajnos totális unalomba fulladó lemezt. De mi itt Magyarországon legalább azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy végre lett egy olyan DM-album, amit Ákos biztosan nem fog tudni egy az egyben lemásolni. (panyi)

Pitbull: Climate Change 3/10

Nagyon régóta kerülgetem Pitbullt, mert egyszerűen lenyűgöz a jelenség: van egy viszonylag csúnya csávó, aki futószalagon gyártja a számokat, amikbe minimális energiát fektet, futószalagon gyártja a videoklipeket, amikbe szintén minimális energiát fektet, a számainak meg a nagy része az, hogy bemutat egy nagyon ismert embert, aki elénekli az egészet, ő meg néha rámagyaráz egy kicsit. Oké, ez a leírás nagyon öregesnek hangzik, de tényleg így van: Pitbull úgy lett orbitálisan híres világsztár, hogy nem popzenészként, hanem vállalkozóként tekint arra, amit csinál. Ismeri a piacot, tudja, hogyan kell optimalizálni a munkáját, valószínűleg a kreatív munkával ellentétben ebben kőkeményen dolgozik, és ráadásul már 15 éve csinálja. Ha a hentesiparban helyezkedett volna el, ő lenne a legjobb parizergyártó. Sosem fog meglepni senkit a jó minőségű termékével, de az emberek még mindig zabálják a parizert tonnaszámra.

15 éve, basszus. És most végre leültem végighallgatni a Climate Change (aktuális!) című albumát, ami pont olyan, mint az első mondatom ebben az egészben. Pitbull néha bekiabálja a számok elején, hogy ő Mr. Worldwide, bemutatja a sztárvendéget (Enrique Iglesias, Jennifer Lopez, Leona Lewis), aki aztán elviszi a hátán az egészet régi slágerek alapjainak segítségével (Pitbull nem ezen spórol, az első számban rögtön a Love Is A Battlefieldet éneklik újra), ő néha rámagyaráz valamit, aztán így megy ez még nagyon sokszor egymás után, és aztán a Climate Change-nek vége. Biztos sok edzőteremben fog majd szólni. Ami végülis hatalmas siker, Pitbull tényleg megérdemelne vállalkozóként egy 10/10-et. De sajnos zenét csinál, ez meg egy zenekritika. (klág)

Pulled Apart By Horses: The Haze (6/10)

A PABH-ben az a legjobb általában, hogy a keménykedő vagy éppen túl mélynek szánt post-hardcore zenékhez képest sokkal lazább és játékosabb, hallhatóan nem veszik magukat túl komolyan. Ezért is annyira jó, hogy olyan 2-3 évente kihoznak egy alig félórás lemezt, amiből igazából 15 perc is bőven elég lenne, mert több egyszerűen nincs benne. A PABH-nak állati jó ötletei vannak a dalokon belül, az állandó ordibálást tényleg megpróbálják egy rakás más műfajba átültetni, miközben hol matekos, hol butácska punk gitártémákkal válaszolgatnak egymásnak a gitárok.

A The Haza konkrétan semmiben nem lóg ki az eddigi sormintából, nagyon szépen fel lehet osztani három részre. A lemez első harmada a PABH-re jellemző post-hardcore darálás, üvöltözés, a lemez második harmada megdöbbentő módon egy kvázi tribute az elmúlt 4-5 Ty Segall-katalógusának, az utolsó harmad pedig a resztli, ahol már az embernek túl sok lesz a zaj meg az ordibálás, és elvész az a pár klassz ötlet is, amit ki lehet szedni a számokból. De arra pont jó ez az album, hogy idén jön a zenekar a Fishing on Orfűre, és ott majd valószínűleg egy állati jó koncerten lehet megnézni, hogy milyen amikor leedsi ordibálós hülyegyerekek nyugati parti jenki gitárzenével próbálkoznak. (sajó)

Moon Duo: Occult Architecture Vol 1. (8/10)

A repetitív pszichedéliában utazó, nagyszakállú, külsejében is okkult figurát idéző gitáros-énekes Ripley Johnson mindkét zenekarával járt már Budapesten: a főzenekarnak számító Wooden Shjipsszel ugyanúgy, mint a feleségével alakított Moon Duóval. Utóbbi amolyan side-projectből mostanra előlépett egy önálló hangzással rendelkező együttessé, olyannyira, hogy az idei Moon Duo-lemez talán az eddigi legjobb albumuk. (Ráadásul jön még ehhez egy folytatás is rövidesen.)

A motorikus krautrock alapok és az elszállt pszichedélia mellé az eddigi legerősebb dallamok társultak (különösen a Creepin' és a The Death Set esetében), és végre Sanae Yamada szintetizátorai is hangsúlyosabbak lettek. Sőt, ezen a lemezen játszik velük először a turnédobos is, az eredmény pedig 2017 egyik eddigi legjobb rocklemeze. Ez a műfaj akkor működik igazán, ha azt érezzük, hogy egy ötperces számot akár órákig is képesek lennénk elhallgatni, ezen az új albumon pedig a dalok többsége ilyen. Ha minden jól megy, ugyanezt érezzük majd jövő csütörtökön az A38 Hajón is. (Inkei Bence)

Real Estate: In Mind (7/10)

A 2014-es Atlas óta elég sok minden történt a Real Estate képzeletbeli kertvárosi háza táján: Martin Courtney kiadott egy szólólemezt és kétszeres apuka lett, Alex Bleeker Kaliforniába költözött, Matt Mondanile elhagyta a zenekart, hogy a Ducktailsre fókuszáljon, a helyére pedig a zenekar régi barátja, Julian Lynch érkezett, immár állandó tagként. Mivel a tagok jelenleg összevissza élnek az Államokban, ráadásul mindkét parton, Courtney pedig családfőként nem nagyon tudja elhagyni az otthonát, a többiek ideiglenesen az ő lakóhelyére, Beaconbe költöztek, ahol közösen kibéreltek egy házat, méghozzá a frontemberétől nem messze. Courtney így reggelente felszedhette a még ébredező társait, majd együtt átsétáltak egy közeli középiskolába, ahol alkalmi próbatermet rendeztek be.

Itt születtek meg az In Mind dalai, amelyek továbbra is hozzák a jól bevált receptet, vagyis nem tolakodnak, nem másznak az ember arcába, mégis akkora harmonikus jóérzést töltenek az ember fülébe, hogy nehéz nem ellágyulni tőlük. Sok lemezzel kapcsolatban el lehet mondani, a Real Estate albumaira azonban fokozottan igaz, hogy minden egyes hallgatással egyre jobbá és élvezetesebbé válnak. Pontosan ilyen az In Mind is, ami talán egy csendes kertvárosi házra emlékeztet leginkább valahol egy békés, fákkal szegélyezett amerikai utcácskában, ahol annál otthonosabban érezzük magunkat, minél gyakrabban térünk oda haza. (kovács d.)