Kiadott még egy lemezt, hogy nyugodtan halhasson meg

Leonard Cohennek megjelent az új, talán legutolsó lemeze, amin végleg búcsút mond embernek, Istennek és szerelemnek egyaránt: a You Want It Darkernek nem csak a címe sötét. A nyolcvankét éves énekes új albuma lett a hét lemeze, de meghallgattuk még a Korn visszatérését a gyökereikhez, a The Dillinger Escape Plan feloszlás előtti utolsó lemezét, a Planes Mistaken For Stars rekedt punkját, a Meshuggah matekmetalját, a The Radio Dept. oligarchapopját, Joyce Manor nyersességét és a The Wytches középtempós új lemezét is.

A halál nem mindig megrázó. Leonard Cohen halála talán inkább olyan lesz, mint az eddigi – és most már lehet, hogy örökké csak – tizennégy lemeze: szomorú, mint az elmúlás mindig, de azért valamiféle örömöt is hozó. Mert Cohen most kiadott egy lemezt, és ezzel el tudott búcsúzni egy olyan élet végén, ami a világ egyik legszebb regénye lenne, ha valaki megírná végre. És a búcsú nemcsak Cohen zenéjének hallgatóihoz és a köpönyegének egykori lakóihoz szólt, hanem élete talán legfontosabb szereplőjéhez is.

Leonard Cohen még ötvenhat éve ismerte és szerette meg Marianne Ihlent, akit nemcsak görögországi házába költöztetett be, de oda is, ahol a dalai születtek. A viszonyuk nagyjából egy évtizeden át tartott, de a szerelmük bizonyos értelemben soha nem szűnt meg, legfeljebb olyasmivé vált, amire inkább valami más szót lehetne használni, ha lenne egy olyan kifejezés, ami leírja ezt az évtizedeken át kitartó, kitörölhetetlenül mély kapcsolatot. Marianne ihlette Cohen több világhírű dalát, például a Bird on a Wire-t, aztán később, utoljára a So Long, Marianne-t.

A norvég nő majdnem egyidős volt Cohennel, de vele kevésbé volt megengedő a kor: Cohent Marianne egy közeli barátja értesítette idén nyáron, hogy az egykori múzsa rákos, noha erről ő sosem beszélt az énekesnek – írja a New Yorker egy olyan cikkben, aminél megindítóbb és szebb írásművet nemigen lehetett találni mostanában a sajtóban. Cohen pedig azonnal újra írt Marianne-nak. „Nos, Marianne, eljött az idő, amikor már olyan öregek vagyunk, hogy a testünk lassan széthullik. Azt hiszem, nagyon hamar követni foglak én is. Tudd, hogy olyan közel jövök mögötted, hogy ha kinyújtod a karodat, elérhetsz.”

És a levél még éppen elérte Marianne-t, még tudott miatta mosolyogni, még ki tudta nyújtani a karját, amikor odaért a szövegben az, aki felolvasta az utolsó éber órái egyikén a levelet. A norvég barát megírta mindezt Cohennek, és azt is, hogy a legvégén, amikor Marianne légzése már egészen lelassult, a Bird on a Wire-t dúdolta neki, a búcsú előtt, ami egyszer, majdnem fél évszázada, már elhangzott: So Long, Marianne.

Leonard Cohen pedig azóta már nemigen mozdul ki otthonról, fiával és egy régi barátjával a lakásában vették fel most, néhány héttel a 82. születésnapja után megjelent lemezt, a You Want It Darkert. Gyenge, sovány, és a hangja talán mélyebb, mint valaha. Hazatért a hosszú turnéról, legyen szó arról, ami évekig húzódott, és amin 2013 végén adta az utolsó koncertet, vagy arról, ami hatvan éve tart szüntelenül, de nem örökké.

És a You Want It Darker pont ilyen lemez. Búcsú egy hosszú élet végén, megnyugvás, miután az ember lezárta, amit egy életben le lehet, le kell vagy le tud. És végső búcsú azoktól, akiket szeretett, de még a saját múltjától, Cohen korábbi zenéjétől, a nagy slágerektől is: a You Want It Darker már majdnem egyszínű, mintha tényleg elfújták volna azokat a gyertyákat, amikről énekel benne, alig-alig vannak zenei csúcspontok, dúdolható részek. Olyan ez az album, mint egy nagy szoba, ahol alig dereng valami fény, hogy segítse a tájékozódást, de ahogy bolyong benne az ember, azért felfedez az először egyhangúnak tűnő helyen egy csomó apróságot, egy csomó szépséget.

A bő félórás lemez olyan lassan indul, mint egy nyolcvankét éves ember bármelyik napja: kis, óvatos léptekkel, hirtelen mozdulatok, felesleges sietség nélkül. A lemez felére – a Traveling Light című számnál – jut el az első bombasztikusabb részig, persze olyan értelemben, ahogy egy felerősödő női kórus hat bombasztikusnak Cohen öt befordulós, orr alá mormolt dala után arról, ahogyan végleg szakít Istennel („Csak az egyikünk volt valódi – és az én voltam”), hogy készen áll végleg felállni az asztaltól az utolsó nagy találkozás előtt, meg a számvetésről a hátat fordítások és az igazi nagy érzések kapcsán.

És most tényleg csak ezek a – már csak a templomi kórusok és az orgona miatt is – gyónáshoz hasonlító vallomások az igazán fontosak, rég nincs itt már popzene vagy soft rock. Az ének mögött alig hallatszik a szintetizátor, külön oda kell figyelni rá, hogy kiolvadjon, mint a jégből a belefagyott sárga levél. Néhányszor áttör a felszínre a hegedű hangja is, ami, hiába elkoptatott közhely ez, itt most tényleg úgy hangzik, mint a sírás. Miközben nem igazán a bánat az, ami uralkodik a You Want It Darkeren, inkább egy olyan ember békés, bár kétségkívül melankolikus nyugodtsága, aki már kész arra, hogy szembenézzen bármivel. Még akkor is, ha az a bármi a halál. (Kovács Bálint)

Amiket még hallgattunk a héten

Korn: The Serenity Of Suffering (6/10)

Komoly filozófiai kérdés, hogy a Korn jót vagy rosszat tett-e magával azzal, hogy már évekkel ezelőtt elérte a karrierjének abszolút mélypontját: amikor kiadta a Skrillexszel közös, egy metalegyüttestől értelmezhetetlen, dubstepnek meg egyszerűen kőgagyi lemezét. Rosszul azért jártak, mert bár azelőtt is magabiztos léptekkel meneteltek a rossz irányba, azzal a lemezzel végképp komolyan vehetetlenné váltak, és elvesztették minden hitelüket. Jól meg azért, mert így viszont baromi alacsonyra került a léc, és jobban lehet örülni egy olyan lemeznek is, ami a banda egyetlen igazán tökös albuma, a Take A Look In The Mirror után még teljesen felejthetőnek tűnt volna.

Ilyen a The Serenity of Suffering is, ez az egyébként teljesen korrekt, jól összerakott lemez, ami ennyi tévút vagy egyszerű gagyisodás után abszolút üdítően hat. Úgy tűnik, hosszú-hosszú idő után mostanra szedte össze magát a Korn: bár az alapító gitáros, a tékozló fiú, Head pár éve már visszatért, ez az első lemez azóta, amin azt érezni, az együttes visszatalált arra az útra, ami miatt annak idején szeretni lehetett őket. Viszont ugyanez a lemez hátránya is: olyan, mintha valami nu metal-időgép visszavitte volna az időben őket meg a tiltakozó hallgatót is jó tizenöt évvel. Tisztességesen, ötletesen felépített dalok ezek, jó dobtémákkal, egy-két jobb riffel, egész jól kitalált háttérelemekkel (DJ-pult, szimfonikus zene). Csak kicsit olyan ez az egész, mintha tegnap futott volna be a Korn is meg a Slipknot is, a mai Korn meg egy olyan együttes lenne, amelyik próbálja megfejteni és lemásolni az akkori sikerüket. És egész jól is sikerül nekik – de annyira azért nem, hogy az embernek kedve legyen majd öt év múlva pont ezt a lemezt elővenni. (Kovács Bálint)

Meshuggah: The Violent Sleep of Reason (6/10)

Ha nem is nagyon gyakori, de azért tipikus a jövőre harmincéves Meshuggah helyzete: ők azok az újító, akik aztán nem tudtak merre továbbmenni. Húsz éve megváltoztatták a metal történelmét, mert valami egészen újat hoztak be az indusztriális zenékkel rokon, szinte tudományos alapúan komponált, poliritmikus, progresszív thrash metaljukkal. A Rolling Stone a világ egyik legfontosabb, az Alternative Press meg egyenesen a legfontosabb hard rock/heavy metal együttesnek nevezte őket, a Meshuggah meg sikerrel próbált meg egy kicsit még mélyebbre menni, még lejjebb hangolt, most már nyolchúros gitárokkal. De ennek már legalább tíz éve: azóta meg eléggé megállt velük az idő.

Ennek a lenyomata a The Violent Sleep of Reason is: pontosan hozza mindazt, ami miatt a rajongók becsülik őket, de annál már megint, sokadszorra sem tud többet adni. Egyszerűbben szólva: pontosan ugyanolyan, mint az előző néhány lemez, ha a háttérben szólna, talán nem is lehetne megmondani, hogy most ez van épp a lejátszóban, vagy mondjuk a Koloss. Bár talán egy kicsivel most még kevesebb a meglepő ötlet, amire az ember felkapná a fejét. Háttérzenének kívánni sem lehetne jobbat, de azért egy háttérzenével feltöltött album enyhén szólva is kevés egy Meshuggah-szintű együttestől. (Kovács Bálint)

The Dillinger Escape Plan: Dissociation (10/10)

Ha van zenekar, amivel kapcsolatban elfogult vagyok, akkor az a Dillinger Escape Plan. Tizenévesen, valamikor a Calculating Infinity megjelenése körül hallottam őket egy válogatáslemezen, ahonnan nemcsak méretes nevükkel, de zenéjükkel is kilógtak a többi zenekar közül. Lenyűgözött, hogy itt van egy zenekar, amelyik a megfejthetetlenség határán egyensúlyoz, és teszi mindezt a legnagyobb lezserséggel, úgy hogy az nem megy az energia rovására, és nem a hangszerükbe beletemetkező konzisok játszanak unásig ismert skálákat. 

Ez a zenekar, amit akkoriban sokan a Don Caballero és a Deadguy közötti átmenetként írtak le, belemart a fogaival a zenetörténetbe, és kiharapott magának egy jókora részt. A zenekar amelyiket a System of a Down közönsége ledobált az első nagyobb turnéján, tényező lett, egy igen masszív és fanatikus rajongótáborral. 

Közel két évtized munkáját zárják le most a Dissociationnel, ami a zenekar hattyúdala, ugyanis a lemezt követő turnéciklus után feloszlatják a zenekart. Az elmúlt lemezek hullámzó teljesítménye után nem nagyon tudtam, mit várjak a lemeztől, hiszen valahol mindig az történt, hogy amikor megjelentek, volt pár bombaerős szám, amire reflexből majdnem telefújkáltam a fél várost Metal Kaos feliratokkal, fröcsögő nyállal. Azonban mindig megpróbáltak elrejteni pár fogósabb dalt, ami viszont nem annyira az erősségük, legalábbis azokért a hangulatokért volt máshova menni; a DEP azért volt kiemelkedő, mert volt ez az agytépő poliritmikus káosz, amit csak ők tudtak hozni. 

Az új lemezen pont az az érzésem, hogy bár vannak továbbra is befogadhatóbb részek, a zenekarban szunnyadó vadállat lenyomta szkanderben a befogadhatóbb felét a zenekarnak. Mintha minden mindegy alapon most végre elengedték az együttest, és azt, hogy bárki a refrének alapján találjon rá erre az energiabombára. 

Nemcsak az elfogultság beszél belőlem, hanem ennek a meglépése az, ami miatt teljes pontszámot adok, mert manapság nagyon ritka az ennyire őszinte és zsigeri lemez, ami nemcsak, hogy megkeresi a zenekar határait, de megpróbálja át is lépni azt, nem pedig visszahátrál. Üröm az örömben, hogy ehhez kellett egy feloszlás, cserébe kaptunk egy lemezt, amit életünk végéig emlegetünk. És persze még egy budapesti koncertet februárban. (Pándi Balázs)

Planes Mistaken For Stars: Prey (10/10)

A reunionok általában borzalmasan bénán sülnek el, és arra jók, hogy rájöjjön az ember, az adott zenekarnak már hamarabb fel kellett volna oszlania, mint egyébként tette. Főleg, ha még új lemezt is adnak ki. Tízből kilenc eset kaszálással egybekötött szánalmas vergődés.

Itt ez fel sem merül, egyrészt mert Gared O’Donnell a punk szintér egyik legkarizmatikusabb, leghitelesebb és legmeggyötörtebb frontembere, aki teljesen stabilan hozzá önmagát, és a zenekar szünetelése alatt is kihozott egy bomba lemezt Hawks and Doves nevű alkalmi zenekarával, aminek a mostani lemez egyenes folytatása. Másrészt pedig a PMFS az első megnyilvánulása óta teljesen egyenletes teljesítményt hozott – csak az érdekesség kedvéért: a zenekar egyik első kislemezét Steve Aoki adta ki.

A Prey egy újabb ékköve a Hüsker Dü által alapított iskolának, amelyik a kilencvenes években a No Idea records révén sok csodálatos, rekedten üvöltöző, kesernyés punk lemezt adott, a mozgalom élén a Hot Water Musiccal. 

A punk még mindig nem halt meg, csak berekedt, és nem dühös, hanem szomorú. (Pándi Balázs)

The Radio Dept.: Running Out Of Love (8/10)

A svéd The Radio Dept. mindig az a zenekar volt, ami teljesen ártatlan, csilingelős vagy zajosabb popköntösbe burkolt egy csomó nyomasztó üzenetet. A legismertebb számuk, a Heaven’s On Fire például hiába tök slágeres, egyszerűen arról szól, hogy az énekest teljesen kiborítja a barátnője, és legszívesebben megfojtaná egy zongorahúrral, amikor meglátja. Jó, ez szörnyen hangzik, de ennél sokkal jobb a zenéjük, a hat év kihagyással kiadott Running Out Of Love pedig új gellert ad ennek az egésznek azzal, hogy olyan, mint a kilencvenes-kétezres évek tánczenéje, és egyértelműen politikai üzenetet közvetít. Eddig sem rejtették véka alá a véleményüket (érdemes elgondolkodni az olyan címeken, mint a This Repeated vagy Death To Fascicm), most meg ott figyelnek olyan dalok, mint a Thieves Of State, vagy a Can’t Be Guilty, ami akár a magyar oligarchia-alapú társadalmi berendezkedésről is szólhatnának. Már ha nem pont a svéd lenne a téma, pattogó elektronikus zenére, és olyan alapokra, amiket tizenöt évvel ezelőtt a Balatonon sem kapcsoltunk volna el. (klág)

Joyce Manor: Cody (6,5/10)

Most hagyjuk ki azokat a felesleges köröket, hogy akkor ez most fourth wave emo, szimplán poppunk vagy valami egészen más. Inkább beszéljünk arról, hogy a Joyce Manor egyike azoknak az újabb bandáknak, akik pont megtalálták az eredeti emo/indie rock, a hardcore és poppunk közötti tökéletes átmenetet, aminek köszönhetően két évvel ezelőtt már a punkban intézménynek számító Epitaph kiadónál landoltak. Nem véletlenül, ugyanis az ezredfordulós rádiós poppunkhoz képest sokkal nyersebb, őszintébb dalokat írtak olyan srácok, akiktől viszonylag hitelesen hangzik, hogy a lányok tesznek rájuk, de még az az egy csaj is elhagyta az énekest, akivel legalább pár hétig húzták.

Az egyetlen bajom – ami minden hasonló bandával előfordul –, az a dühös-érzelmes kombók, illetve a már vállalhatatlan érzelgős gumipunk dalok aránya. Pont ezért minden albumukkal az volt, hogy az a pár szám, ami bejött, azok máig baromi jók, amik viszont nem, azokat elviselni sem bírom három másodpercnél hosszabban. A Codyn most ez az arány egész jó, kevés igazán giccses popzene van rajta, viszont az erősebb dalok (az első három szám például állati jó) nagy része valamivel feledhetőbb, mint általában. Az viszont még mindig elképesztő, hogy igazi, kvázi középtempós poppunk balladákban továbbra is zsenik, legalábbis a Last You Heard of Me simán év valamije-kategória. Sajnos a végére kicsit túl sok már a máz, de még így is inkább ezerszer a Joyce Manortől bármi, mint a bőven 40 fölötti tévés poppunk szupersztároktól a tízedik ócska tucatlemez. (sajó)

The Wytches: All Your Happy Life (8/10)

Egyszer egy audiofil hangmérnök ismerősöm azt mondta, van egy Wytches nevű angol garázsrock zenekar, akikre majd érdemes lesz figyelni, már nagyon faszán szólnak. És valóban, a Wytches korai számai olyanok voltak, mintha az első Horrors-albumot próbálta meg volna rekonstruálni pár szakadt angol tini, akik túl elvontnak tartják a koncepciózus művészkedést, de mániákusan vonzódnak a sötét, morcos hangulathoz. Aztán a 2014-es debütálás kicsit félresikerült, nem igazán sikerült egybefogni a zenekar lényegét, hiába volt pár egész jó próbálkozás rajta.

Másodjára viszont végre eltalálták, hogy ez az egy-egy nem túl bonyolult, de karakteres riffre épülő középtempó áll nekik igazán jól, amiben bőven akad hely kicsit kibontakozni a kora ’60-as, ’70-es évekbeli vonzódásuknak a pszichedelikus rocktól a Black Sabbathon át némi ’90-es évekbeli grunge-ig, ha csak a vokált figyeljük. Nagyon egyben van minden szám, pontosan passzolnak egymáshoz hangulatban, de közben mindben van valami kis plusz, hol egy hosszúra nyújtott üvöltés, hol egy finomabb, csöndesebb kiállás, hol pedig egy már-már heavy metal gitártéma. Ez a lemez nem váltja meg a világot, hanem inkább a világ minden gitárzenei szegletéből magához vesz egy kicsit, és egy ablaktalan szobába zárja órákra. (sajó)