2500 éve nevezik igénytelennek és ostobának az öregek azt, amit a fiatalok hallgatnak

2015.10.13. 10:48

Abban mindenki egyetért, hogy ma sokkal pocsékabb zenét hallgatnak a fiatalok, mint amikor ő volt fiatal. Vita legfeljebb akörül lehet, hogy a 70-es, a 80-as vagy a 90-es évek volt-e frankóbb. Ja igen, és hogy melyik században. Mert már az 1270-es, a 380-as és az időszámításunk előtti 390-es évek után is sóvárogtak az öregek, amikor az ifjak "idióta", "igénytelen", "zűrzavaros", "vonítását" kellett hallgatniuk, amelyek "gyalázatos iparrá süllyesztik" a zenét - csak hogy idézzünk néhány jelzőt a kortársaktól az épp divatos slágerekre.

Nem az ars nova és az ars antiqua közti ellentét volt az első és az utolsó röhejes zenei cicaharc a generációk közt, de ha már itt tartunk az őskortól indult  zenetörténeti sorozatunkban, kitűnő alkalmat kínálnak arra, hogy összeszedjük néhány idézetet az ókorból és középkorból.

A zeneköltők anarchiát okoznak!

– véli Platón az i.e. IV. századaban, akik szerint hiába tehetségesek, ha nem tartják be a törvényeket. Hát persze, hogy punks not dead, már 2500 éve élnek!

Egy etikus kitharának csak hét húrja lehet!

– mondják a szigorú spártaiak valamikor i. e. 400 körül, és hatóságilag levágják a két zenei újító, Phrünisz és Timotheosz 9 és 11 húros hangszereiről a hagyományellenes húrokat. Csak semmi modern hangzás! Ám a spártai szigor röhejes a kínaihoz képest:

Minden hangszert és zenegyűjteményt meg kell semmisíteni, mert elvonják a figyelmet az államügyekről és a termelőmunkáról! 

– ezt nem Mao Ce-tung mondta, hanem Si Huang-ti császár i. e. 246-ban, és végre is hajtották a parancsot. Szép hagyományai vannak a kulturális forradalomnak Kínában.

A nemes ifjak a kis mitugrászokkal együtt hárfával és lanttal a kezükben mennek a színészek iskolájába, s ott énekelni tanulnak, amit őseink szabad emberhez méltatlannak ítéltek. Mennek, mondom, a tánciskolába, a mitugrászok közé, szabad születésű hajadonok és ifjak!!!

– fakad ki Scipio az időszámításunk előtti II. században a római ifjakon, akik átveszik a görögök zenéjét.

A zenészek hangoskodása miatt alig lehet olyan helyet találni Rómában, ahol beszélgetni lehet. A római gazdagok éjjel nappal éneket és zenét követelnek a rabszolgáiktól, a szomszédok elkeseredésére. 

– panaszkodik Martialis az I. században, pedig akkor még jóval kisebb lehetett a hangerő egy házibuliban, mint ma. (Vagy nem.)

Jaj nekünk, hogy eljött az idő, mikor a szerzetesek lemondanak a Szentlélektől kapott egészséges táplálékról, és helyette lírai dalokat énekelnek. Vajon milyen bűnbánatra, milyen könnyekre indítanak a himnuszok? 

– kesereg Szent Pambo, az egyik sivatagi atya Egyiptomban, valamikor a 300-as években. És mit szólt ehhez a legnagyobb kortárs himnuszköltő?

Némelyek azt mondják, tőrbe csalom a népet a himnuszok dallamával. Ezt nem is tagadom.

– mondja büszkén Szent Ambrus, Milánó püspöke. De azért olykor maga is elítéli saját magát:

Mikor jobban hat meg az énekhang, mint amit mond, akkor bevallom magamnak, hogy vétkeztem. Ilyenkor azt kívánom, bárcsak ne hallottam volna!

Ezek idióta zsoltárok!

– velősen ezzel a névvel illette a laodiceai zsinat a 380-as években a nem a Bibliából származó dalokat, így a fentebb emlegetett himnuszokat is. Külön mókás, hogy a kifejezés (psalmi idiotici) később is fennmaradt csak elvesztette negatív jelentését.

Színházba járni és az énekesnőkben gyönyörködni ugyanaz, mint a házasságtörés.

– vélte Nagy Szent Vazul szintén ez idő tájt.

Színháza válogatja, de van, ahol tényleg ugyanaz. Viszont nagyon pontosan megfogalmazta a sláger lényegét:

Minél gyakrabban hallgatnak az emberek buja és káros dalokat, amelyek tisztátalan és érzéki vágyakat ébresztenek, annál többet szeretnének hallani.

Eközben Kínában ismét virágzásnak indult a zene, szóval cselekedni kellett.

Be kell tiltani!

– vélte a kínai császár, amikor az első külföldi zenekar, egy húsztagú turkesztáni banda komoly sikereket ért el Kínában. Ja, ez 384-ben volt, arról nem tudni, hogy sikerült-e.

Valamikor a muzsika egyszerű volt, szerény és tiszteletreméltó, ma cicomás lett és zűrzavaros, méltóságát és értékét elvesztette, gyalázatos iparrá süllyedt.

– búslakodott Boethius a VI. században. Vagyis: senkiháziak kezében van a popszakma.

Azelőtt a zenészek és énekesek a legnagyobb gonddal kezelték a kéziratokat és adták elő a dalokat, de egy idő óta ez az igény holt betűvé vált és eltemették.

– nyavalyog Aribo Scholasticus, úgyhogy mi már ne nyavalyogjunk: a zene már a XI. században eligénytelenedett.

Az énekkel nyugtalanul futkosnak, elképesztik és megrészegítik a hallgató fülét!

– írja XXII. János a pápai dekrétuma 1324-ben az ars nova ellen (bár valójában már az ars antiqua is felháborítja), de már a kutya se hallgat rá. 

A durva, tudatlan, ostoba modernek zenéje ugrál, vonít, rángatózik, érthetetlenné torzítja a szöveget.

– tajtékzik Liége-i Jakab zeneesztéta 1330 körül, merthogy már akkor is voltak zeneesztéták.

A szöveg érthetetlensége különösen bosszantotta:

Valamelyik társaságban meg is kérdezték a modern motetták elhangzása után: héberül, görögül, latinul énekeltek vagy milyen nyelven?

A végére hagytam szegény Guiraut Riquiert, az utolsó trubadúrt, aki nem a saját koráért, hanem az azt megelőzőért rajongott: 

zengjenek bár vidáman a dalok, engem bánat szorít: későn jöttem a világra 

Teljesen meg tudom érteni, én is a hatvanas évek zenéjén nőttem fel. És ti? Vélemények és hasonló idézetek jöhetnek a kommentbe itt vagy a Múltcore zenetörténeti sorozat Facebook-oldalán (amit biztos ti is követtek már).

A felhasznált idézetek forrása: Darvass Gábor: Totemzenétől a hegedűversenyig, Szabolcsi Bence: A zene története és Hoffmann Zsuzsanna: Antik nevelés (pdf).