Juliette Binoche minden vágya egy magyar rendezővel dolgozni

DSC4639
2016.09.09. 21:10

A Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál idén történetének talán legnagyobb sztárját hívta meg Borsodba: a fesztivál díszvendége, a frissen alapított Európa-díj első kitüntetettje Juliette Binoche, aki nemcsak sajtótájékoztatót tartott, de külön interjút is adott az Indexnek, aztán saját maga nyitotta meg a fesztivált 1993-as filmje, a Három szín: Kék díszvetítése előtt. De mindezek előtt még időt szakított arra, hogy Budapesten felkeresse Tarr Bélát, és együtt vacsorázzanak a Kazinczy utcai Kőlevesben.

 „Ha Bélával vagy, inkább te hallgatod őt. Ő egy filozófus, akinek mindig van mit mondania az életről. Nagyon hiteles ember, aki nem fél a saját sötétebb oldalától sem; tanulni csak a hozzá hasonló emberektől lehet” – mondja az Indexnek. Azt is elárulja, próbálja meggyőzni arról, hogy Tarr korábbi kijelentésével ellentétben mégse fejezze be a filmrendezést, már csak azért se, mert Binoche is szeretne vele forgatni. De hiába:

Azt mondta, ő olyan, mint egy drogos, aki folyamatosan arra gondol, hogy filmeznie kéne, és folyamatosan próbálja meggyőzni magát, hogy ne tegye.

Binoche imádja ezt a választ, mert rengeteg az igazság benne. Érezni Bélában a fájdalmat; azt hiszem, leginkább a magyar politikai helyzet miatt szenved: azért, ami a menekültekkel történik, és amiket a kormány csinál. A filmezés iránti vágyakozása nemcsak valami illékony dolog, mint a sikeréhség, sokkal inkább valamilyen mély, személyes, bensőséges érzés. Nem hibáztatom azért, mert ezt a módját választotta az ellenállásnak. Egy kicsit olyan ő, mint Abbas Kiarostami: nem volt szabad, mégis érezte, hogy muszáj forgatnia, és olyan dolgokról kell beszélnie, amelyeknek valójában mindenki számára egyértelműek kellene, hogy legyenek.”

A számtalan díjjal, köztük Oscarral is kitüntetett Juliette Binoche-ról ennek ellenére nem mindenki tudja, hogy képben van a magyar filmvilággal kapcsolatban. Amikor egy újságíró az interjú előtti sajtótájékoztatón megkérdezi, melyik magyar filmeket szereti, a kollégák kuncognak, de Binoche mosolyogva megkérdezi: „Most meg miért nevetnek?” Tarr Béláról azt mondja, becsüljük meg, hogy a mi országunk szülötte, hiszen az egész világon rengeteg művészt inspiráltak a művei. „Nem biztos, hogy minden filmjét láttam, de amelyeket igen, azokat nagyon szerettem. Olyanok, mint az álmok, amelyek fogva tartanak és hosszú ideig nem is engednek el. Persze mindenki tudja, hogy hosszú beállításokat használ, de nemcsak a látásmódja és a sajátos hangja, az intelligenciája is lenyűgöző. Szükségünk van ilyen művészekre ebben az őrült világban.”

De nemcsak Tarrban, Jancsóban is otthon van, bár a nevét nem tudja kiejteni, ahogy mondja, egy francia számára ez szinte lehetetlen: „Mielőtt idejöttem, felkészültem, mint egy vizsgára, és egymás után megnéztem több filmjét is. Gyönyörűek. Miklósnak sajátos látásmódja és kemény politikai véleménye volt, amire szükség is van, hogy provokáljon és gondolkodásra késztessen bennünket.” És persze a két – ahogy fogalmaz – „mesteren” kívül ott van az Oscar-díjas Nemes-Jeles László is, de, mondja, őt már úgyis az egész világ ismeri. „Ahhoz, hogy valami megváltozzon, pont ilyen erőteljes és szélsőséges művészekre van szükség.

Épp ezért kellene a kormánynak segítenie Nemes Jelest, hogy szabadon kifejezhesse a véleményét, anélkül, hogy politikailag bárkinek is meg kéne felelnie.”

Binoche nem a levegőbe beszél, ő maga jó ideje nem rejti véka alá gondolatait a politikáról, civil aktivistaként is igyekszik változást elérni Afrikában, a Közel-Keleten, de akár Európában is, bár ahogy mondja, ezeket nem politikai, inkább emberi kérdéseknek tartja. Több filmje is ilyen témákról szól, a Kivonulásban palesztin anyaként keresi a gyerekét a Gázai Övezetben, a Bűnös viszonyokban bosnyák menekültet játszik. „Amíg a filmre készültem, elmentem Szarajevóba, és megnéztem vagy negyven dokumentumfilmet a háborúról, és sok bosnyákkal beszélgettem. És ez leginkább egy dologra tanított meg: hogy akármilyen bonyolult is egy politikai helyzet, mi, emberek, alapvetően ugyanolyanok vagyunk. De ezt nem ismerjük fel, és mindig el szeretnénk választani magunkat a többiektől, mert félünk a különbözőségtől és attól, hogy elveszítünk valamit, ami a mienk. Valójában az emberi kapzsiságról, a nagylelkűség, a lelkiismeretesség, a könyörület hiányáról van szó. És minél szigorúbb egy ország kormánya, nekünk annál inkább szembe kéne néznünk saját magunkkal és azzal, tényleg a félelmet szeretnénk-e választani” – mondja az Indexnek.

De játszódjon bár több filmje fegyveres konfliktusok árnyékában, a sajtótájékoztatón többször is elmondja, ki nem állhatja a véres, fegyverropogással teli filmeket – három évtizedes karrierje során csak egy ilyen szerepet vállalt: a Godzillát, bár ott karakterének tragikusan korai halála miatt semmiféle fegyverropogásban nem vett részt. A Binoche által játszott színésznő a Sils Maria felhői című Olivier Assayas-filmben úgy fogalmaz, elege van „a színészetből, ami annyit jelent, hogy drótokon lógunk a zöld háttér előtt”. (Bár, árulja el az Indexnek, hiába tűnik úgy, mintha az a film személyesen az idősödő Binoche-ról szólna, „Olivier Assayas saját maga írta a forgatókönyvet, noha inspirálta néhány dolog, amit tudott rólam. Viszont Olivier-val nem vagyunk olyan közeli viszonyban, nem ismerjük egymást olyan jól. Úgyhogy minden, amit leírt, a képzelete szüleménye.”)

„Dühös leszek a rengeteg háborús filmet látva, pedig ezektől elvileg biztonságban kellene éreznem magamat. Hát én inkább az ellenkezőjét érzem, mert az ilyen filmek csak tovább erősítik a vágyat arra, hogy elszeparáljuk magunkat. Ráadásul az is kiderül belőlük, hogy minden háború ugyanolyan: hiába változik a technika, az emberek nem fejlődnek elég gyorsan. Pedig elsősorban az embereknek kell megváltozniuk.

A bevándorlási válság miatt úgy tűnhet, már senkiben nincs könyörület, mégis, Franciaországban több család megnyitotta otthonait a menekültek családjai előtt, ha volt egy szabad szobájuk.

A változás az ilyesmik miatt indulhat el: nem attól, ha pénzt küldünk valahová messze, hanem attól, ha a legközvetlenebb környezetünkben segítünk másokon.”

És persze a menekültválságról is van véleménye, ami nemcsak politikai aktivizmusa miatt tűnik természetesnek, de azért is, mert anyai ágon lengyel bevándorlócsaládból származik. „Nem kéne félnünk azoktól, akik ennyit utaztak, mert otthon már semmijük sem maradt és elpusztították az otthonaikat. A mi dolgunk inkább az lenne, hogy könyörületet mutassunk, segítsünk a rászorulókon, és ne szítsuk a gyűlöletet. Most készítjük elő a jövő háborúit. Én is bevándorlócsaládból származom: mindenki vissza akarna térni az otthonába, ha megtehetné. Ki ne akarna a saját országában élni, ha az nem lenne lehetetlen?”

A feminizmusáról, nőjogi beszédeiről is híres Binoche a sajtótájékoztatón a bevándorlás kapcsán a nők helyzetéről is beszél – konkrétan nem mondja ki, de talán azért is, mert otthonában, Franciaországban most is tart a vita arról, betiltsák-e a strandokon az arab nők viseletét, a teljes testet elfedő burkinit. „Kétszer is voltam Iránban, ahol nekem is fátylat kellett hordanom. Először kifejezetten élveztem: olyan volt, mintha én is közéjük tartoznék, és úgy éreztem, védelmet is ad. De a második alkalommal már dühített, mert addigra beszéltem helyi nőkkel, akik azt akarták, hogy szabadon dönthessenek afelől, szeretnék-e elfedni az arcukat vagy sem. Boszniában aztán egy olyan rendezőnővel találkoztam, aki szintén fejkendőt hordott. Megkérdeztem, miért, ha egyszer nem is kötelező. Azt mondta, azért hordja, mert ez az ő választása, és így érzi jól magát a vallásában, még ha a férje és gyerekei nem is akarták, hogy így öltözködjön.”

Binoche szerint „Egyszerűen csak nem kéne állandóan kívülállóként ítélkeznünk mások saját választásai felett. Egy csomó nő szenvedélyesen kiáll magáért, és legszívesebben azt mondaná: basszátok meg, úgy akarok öltözni, ahogy az nekem tetszik. Persze nemcsak a nyugatiaknak nem kéne beleszólniuk ebbe, hanem keleten sem kellene kötelezővé tenni mindezt. Ugyanakkor Franciaországban nem is olyan régen a nőknek, ha kimentek az utcára, még kalapot kellett hordaniuk, az apácák pedig mindmáig fejkendőt, fityulát viselnek, és ezen sem botránkozunk meg, egyszerűen azért, mert nem félünk tőle.”

Az Index interjújában azt is elárulja, pályája elején volt, hogy nőként saját magáért is ki kellett állnia a férfiakkal szemben. „Volt, hogy a producer bejött a forgatásra, amikor meztelen jelenetem volt. Aztán a forgatás végén meghívtak egy fogadásra a producer lakására. A meghívás nyolc órára szólt, időben érkeztem, de rajtam kívül nem volt ott senki más.

A producer pedig rám vetette magát, és elkezdte a melleimet fogdosni, de azt mondtam, hagyja abba, nekem barátom van.

Szerencsém volt: abbahagyta. Nagyon pontosan ki kell jelölnöd, hol a határ; szerencsére voltam elég bátor, okos vagy erős ahhoz, hogy húszévesen nemet tudjak mondani. Ehhez ismerned kell önmagadat, hogy ösztönösen is tudd, meddig lehet elmenni. Ez csak megérzés kérdése: le lehet szögezni szavakkal is, de ha olyan helyzetbe kerülsz, úgyis az érzéseid fognak dönteni. Bíznod kell magadban, hogy elég erős vagy, mert nem az eszed hozza meg a döntést, inkább valahol a hasadban fogod érezni, hogy nem, ez nem oké. A tested mindig pontosabb választ ad, mint amilyenek az agyad számításai.”

Ugyanakkor szó sincs arról, hogy Binoche számára a színészet és a társadalmi szerepvállalás egyet jelentene. Ha a színészkedés kerül szóba a sajtótájékoztatón, arról mindig átszellemülten beszél. Nem csoda, mivel szerinte a színészet nem más, mint az igazság közvetítésének eszköze. „A művészet révén az ember előre elpróbálhatja mindazt, amin az élete során keresztül mehet. Épp ezért is van szükségünk annyi történetre és mesére már a gyerekkorunktól kezdve. A színészetben ezért nagyon fontos az őszinteség. Azt mondják, megtanulni színészkedni annyi, mint megtanulni úgy tenni, mintha. De számomra a játék mindig inkább arról szólt, hogyan tudok belehelyezkedni egy élethelyzetbe. És ez nem könnyű, mert ezáltal sokszor sebezhetővé válok. Ez már nem a színészkedésről, hanem a létezésről szól.”

Na nem mintha ez bármitől is visszatartaná: „Mindig is ez vonzott a színészetben: hogy elmondj egy történetet, ami valójában nem a tied, de mégis igazzá és a nézők számára is valóságossá kell tenned, hogy megérinthesse őket – mert ahhoz el is kell hinniük.” Arra pedig, hogy egész életében színészkedni szeretne-e, nem tud felelni, de, amint mondja, ez nem is fontos kérdés. „A színészet nem cél, hanem eszköz a tapasztaláshoz, a tudás megszerzéséhez. Ha nem lenne a színészet, találnék más módot erre.” 

Abban, hogy milyen filmben vállal szerepet, egyetlen dolog befolyásolja: hogy a szerepben van-e lehetősége valódi átalakulásra, ami szerinte a legnagyobb ajándék, ami egy színésznek megadathat. „Nemcsak külső szemlélő lehetsz, de lehetőséget és időt kapsz arra is, hogy a karakterrel együtt változz.” Binoche értelmezésében erről szól a Három szín: Kék is. Az általa játszott főszereplő ugyanis a depressziója miatt egyszerűen nem hajlandó tovább részt venni ebben a folyamatos változásban, míg külső tényezők újra vissza nem rántják az életbe. A film huszonhárom éves, de még mindig olyan hatással van Binoche-ra, mintha csak most mutatták volna be: ahogyan a főszereplője sorsáról beszél, egyszer csak elcsuklik a hangja. Aztán, eleinte még remegő hangon elmesél egy történetet a forgatásról. 

A film elején, mikor a főszereplőnő elveszíti férjét és fiát, az autóbaleset túlélőjeként pedig sikertelenül próbál öngyilkos lenni, Binoche arról győzködte Krzysztof Kieślowskit, legalább egy jelenetben hadd sírja el magát, de a rendező hajthatatlan volt. Aztán a forgatás végén a színésznő arra is rájött, miért: akkorra kellett tartogatnia a könnyeit. Binoche viszont ekkor is győzködni kezdte Kieślowskit, ezúttal arról, legalább egy félmosolyt engedjen meg neki a könnyek mögött, hiszen végül mégiscsak visszatért az életbe. „Legalább egyszer próbáljuk ki, aztán majd eldöntöd, használod-e” – javasolta Binoche. És a végső verzióban persze ott van a mosoly.

A Három szín: Kékkel is sok fontos díjat nyert, de Oscart Az angol beteg mellékszereplőjeként kapott, aztán főszereplőként is a jelölésig jutott a Csokoládéval. Európa legnevesebb filmfesztiválján viszont meglepő módon még csak nemrég, 2010-ben kapta meg a legjobb színésznőnek járó díjat a Hiteles másolat című Kiarostami-filmért (amivel egyébként ő lett az első európai színésznő, akinek összejött a „mesterhármas”, a három nagy európai filmfesztivál, a berlini, a velencei és a Cannes-i színészdíja). „A díjak mindig meglepetést jelentenek, mert a színészet absztrakt dolog: az emberek szívére és elméjére hat, nem olyan kézzel fogható, mint egy festmény” – mondja a sajtótájékoztatón.

A legmeglepőbb díjam az Oscar volt: az a semmiből jött, nem is értettem, mi történik velem.

Egy fesztiválban mindig benne van egy díj lehetősége, de a Cannes-i díjra sem számítottam, és nem is akartam reménykedni. Amikor felhívtak, hogy vissza kéne jönnöm a díjátadó gálára, életem egyik legrosszabb napja volt: nem úgy és nem akkor indult a repülőm, ahogyan kellett volna, csak egy órával a díjátadó előtt érkeztem, úgyhogy az akkori fesztiváligazgató egy motorral vitt el a fesztiválhoz, mint valami James Bond-filmben, a hotelben pedig nem az én szobám kulcsát adták nekem.”

Mégis, 2010-ből, az egész, egy rossz filmbe illő napból nem ezekre emlékszik a legtisztábban, hanem egy olyan valakire, aki ott sem volt. „Jafar Panahi, akivel korábban már találkoztam Iránban, a zsűri tagja volt, de csak névleg, mivel éppen Iránban tartották fogva egy börtönben. Kitaláltam, hogy tegyük ki egy székre a névtábláját, aztán a beszédemben is megemlítettem a helyzetét. Ennek köszönhetően az iráni kormány két nappal később szabadon engedte őt. Számomra ez volt a legfontosabb díj. Nincs annál nagyobb kitüntetés egy színész számára, mint ha tehet valami jót az emberiséggel.”

A jövőről szólva azt mondja, elsősorban Tarr Bélával szeretne dolgozni,

és ezt ő is tudja, de nehéz meggyőzni.

Addig is, amíg ez sikerül, szerepelni fog egy Új-Zélandon forgatott sci-fiben, egy francia komédiában, „mert eddig nem komédiáztam eleget”, és kipróbálja a producerkedést is Małgorzata Szumowska, Binoche talán legrosszabb filmje, a Szex felsőfokon rendezőjének következő filmjében. „És van két gyerekem, akiket mostanában egy kicsit elhanyagoltam. Szeretnék egy csomó olyan dolgot csinálni, mint bármelyik anya a világon.”

A Három szín: Kék című filmet a Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál CineClassics elnevezésű szekciójában vetítik.

Ne maradjon le semmiről!