Gyereknek túl véres, felnőttnek túl debil

Ha valaki 20 évvel ezelőtt azt mondja nekem, 2013-ban rángatózó 4DX-moziszékből fogom bámulni kedvenc kényszeresen hejhózó, maszkos rajzfilmcowboyom kalandjait, aki a Tell Vilmos-nyitány ütemére vágtat egy száguldó vonat tetején és a vászon mellől igazi porfelhő csap fel, én lettem volna a világ legboldogabb tízévese.

Most viszont én voltam A magányos lovas-sajtóvetítés legszomorúbb harmincéves újságírója. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy a saját Jack Sparrow-grimaszaiba beleszerelmesedett Johnny Depp ekkora ökörséghez adta a nevét. Nem akartam elhinni, hogy az Aladdin óta zseniális forgatókönyvíró páros, az Irány El Dorádó, a Zorró álarca és a Karib-tenger kalózai-filmek írói, Ted Elliott és Terry Rossio kifogyjanak a poénokból. De sajnos ez a valóság. A századszorra is kifestett arccal motyogó Johnny Depp már nem is annyira vicces, ráadásul a film összes értékelhető poénját ellövöldözték a trailerekben.

A magányos lovas lélegzetelállítónak beharangozott vadnyugati látványvilága szénné szűrőzött, fakó és ötlettelen, a szövevényesnek ígért történet unalmas, a váratlan fordulatok pedig szemérmetlenül ellopott klisék az elmúlt 15 év nagy nyári sikerfilmjeiből. Kínszenvedés végigülni A magányos lovas két és fél órás játékidejét: az ember csak azért nem alszik el a filmen, mert félrebillent fejét minden lövöldözésnél tarkón tockolja a füle mellé szánt sűrített levegő, a 4DX-székek pedig az összes lovaglós jelenetben nyaktörő és totál felesleges hullámvasutazásba kezdenek.

A Disney-főnökség már 2011-ben megmondta, hogy nincs értelme 250 millió dollárból leforgatni egy újabb vadnyugati vígjátékot, mert az is ugyanúgy megbukik a pénztáraknál, mint a Wild Wild West vagy a Cowboyok és űrlények. Erre Depp és a rendező, Gore Werbinski ajtót csapkodva és lelépéssel fenyegetőzve kihisztizte, hogy a Disney mégis tapsoljon el többszáz milliót erre a gyerekeknek túl véres, felnőtteknek túl debil kamuwesternre.

Ha a teljesen értelmetlen és indőhúzó, bamba kisfiús-öreg indiános kerettörténetet nem számítjuk, a film zavaros sztorija nagyjából annyi, hogy a halott testvére nőjébe belezúgó, álarcos cowboy (Armie Hammer) egy félbolond komancs (hát persze, hogy Depp) meg egy fára mászó ló segítségével legyőzi a ronda banditavezért (William Fichtner), aki naná, hogy összejátszik a westernfilmekben mindig gonosz vasúttárasággal. De ez a gyenge sztori is több sebből vérzik. A főhős olyan jellegtelen, hogy egy percig sem szurkolunk érte, a testvér halála abszolút súlytalan, azt meg maguk a szereplők sem értik, miért kell hülye álarc a nagy bosszúhoz.

Mi persze tudjuk: a fekete maszk, a fehér paripa meg az ezüst pisztolygolyó mind klasszikus Lone Ranger-kellékek, nagyjából 1938 óta. Ted Elliott és Terry Rossio azonban látványosan nem tudtak mit kezdeni ezzel az eleve naftalinszagú, bugyután hazafiaskodó alapanyaggal. Így ahelyett, hogy alapjaiban kiforgatták és körberöhögték volna a western zsáner ördögszekeres, délben párbajozós közhelyeit (lásd az első Karib-tenger kalózait, ahol a kalózok nem harácsolták a kincset, inkább szabadulni akartak tőle az átok miatt), lenyúlták a saját filmjeik legjobbnak hitt jeleneteit, és bedobták közé Johnny Deppet.

Az örökké grimaszoló és hülyeségeket beszélő, fejkendős Tonto egy az egyben Jack Sparrow. Még a kifestett arca, az idétlen járása és a csimbókos hajába font kütyütenger is stimmel. Helena Bonham Carter ugyanúgy fállábú, mint Barbossa kapitány, Armie Hammer és a szerelmét alakító Ruth Wilson ugyanolyan rossz színészek és jellegtelen főkarakterek, mint Orlando Bloom és Keira Knightley voltak a Karib-tenger szériában, a kiskölyök (Bryant Prince) pedig legalább olyan idegesítő és felesleges, mint Zorro fia a Zorro legendájában. És ha már Zorro: a vonat tetején ugráló, részeges lovat szintén ebben a Ted Elliott-Terry Rossio franchise-ban láthattuk, akárcsak a vasúti kocsikon kergetőzést, a világuralmi ambíciókat dédelgető iparmágnást, a gonoszok tervében fontos szerephez jutó ércbányát és a kötelezően köpönyeget fordító, huszárbajszos, árjaszőke, jenki lovassági parancsnokot.

Már a Rangónál is úgy éreztem, hogy Johnny Deppnek és a kalózfranchise-ból kidobott Gore Verbinskinek nem kéne erőltetnie a westernt. Aztán az Éjsötét árnyék(szék)nél már úgy voltam vele, Deppnek semmit sem kellene erőltetnie, egy-két Karib-tenger-folytatáson kívül. Erre a filmre viszont egyszerűen nincs mentség. A színészfejedelem, akit a Rémálom az Elm utcában óta imádok (és képes voltam megvenni tőle a Síró embert, sőt, Az asztronautát is 999 forintos dvd-n), most megint mellé lőtt. Johnny Depp nálam jó időre elásta magát.

IMDb: 6,7 pont
Rotten Tomatoes: 25%
Index-ítélet: 3/10