Ez nem egy Orbán Viktorral fog lecserélődni

Teljesen kizárt, hogy Orbán Viktor helyett más kerülne hatalomra a következő választáson, ráadásul a rendszer fenntartásában az ellenzéki pártok is érdekeltek, mondja Schilling Árpád, aki Magyarországon nem tervez többet rendezni, de külföldön szerzett pénze egy részét a jövőben is politikai aktivizmusra és a Krétakör Alapítványra fogja költeni. Beszélgettünk vele Exit című, Londonba kivándorló magyarokról, románokról és szerbekről szóló előadásának letiltásáról, mai magyar mártírokról, kétmillió Fidesz-szavazóról és arról is, melyik színházban lesz művészeti igazgató.

Horthy – ez volt korábban a munkacíme a legújabb előadásodnak, az Exitnek, ami Londonba emigráló magyarokról, románokról és szerbekről szól, és egy erdélyi magyar, egy román és egy szerb társulat együttműködésével mutattátok be. Az egyik partner viszont a Szabadkai Népszínház lett volna, már meg is kezdődtek a próbák, elkészültek a szerződések, de aztán hirtelen igazgatóváltás történt, és az új igazgató visszaléptette a színházat a projektből.

A legjobban az bántott ebben a történetben, hogy az új igazgató anélkül hozott döntést, hogy engem egyáltalán megkérdezett volna. Az előadás témái közül a legjobban a párbeszéd érdekelt, és ez az, ami totálisan hiányzott ebből az ügyből. Az igazgató azt se kérdezte meg, mit akarok ezzel a címmel, nem akart érteni semmit. Egy olyan színházban, amit ilyen buta, autoriter módon igazgatnak, nincs is kedvem dolgozni, túlságosan emlékeztet a magyar viszonyokra, ahol komoly döntéseket lehet meghozni az érintettek megkérdezése nélkül. Azt el tudom fogadni, ha valaki problematikusnak tart egy témát; miért ne tehetné meg? Joga van hozzá, én sem gondolom úgy, hogy engem, „egy ismert rendezőt” ne lehetne visszautasítani. De ez csak akkor lehetséges, ha már ismeri részleteket, nem csak egy problematikusnak ítélt címet.

Ráadásul addigra már sokkal jobban érdekelt a Horthy-korszaknál a nemzetek egymásra gyakorolt hatása: a monarchia korából is ez foglalkoztatott, de aztán rájöttem, nem kell ezt a múltban keresni, hiszen ma is aktuális. Sőt, ma kerítések épülnek a nemzetek között, amivel nem csak migránsokat, hanem vajdasági vagy szerb embereket is leszakítunk magunkról. Ez onnan nézve egyáltalán nem tűnik pozitívnak; vajdasági magyaroktól hallottam olyan véleményt, hogy a kerítés megalázó és olyan, mintha visszaléptünk volna az időben. Ez érdekesebbnek tűnt Horthynál, de ezt Szabadkán már nem volt kinek elmesélnem. Nem tagadom,

emberileg azért szar érzés, hogy velem ezt meg lehet csinálni,

ahogy az is, hogy a színészek, akik szerettek volna velem dolgozni, és akikkel már elkezdtük a közös munkát, nem igazán tettek semmit, csak a magyar társulat vezetője, Gyarmati Kata próbált harcolni az ügyért.

De hivatalosan senki nem mondta, hogy a témával lenne baja: a szabadkai színházigazgató, Miloš Stanković csak gazdasági döntésről beszélt.

Gazdasági okokkal persze mindent meg lehet magyarázni (bár Temesvár vállalta magára a költségek legjelentősebb részét): ki fogja megkérdőjelezni, hogy egy színháznak nem volt elég pénze? Ezt a világ legegyszerűbb dolga lekommunikálni, Orbán és a többi dörzsölt politikus is pontosan tudja, hogyan lehet bedobni egy ilyen jó koncot, aztán tovább is lépni, amíg az emberek rágódnak rajta. Ez maga a kelet-európai, balkáni mocsok, aminek mi ugyanúgy részei vagyunk, mint a szerbek: hazudni kell, ledobni magunkról a felelősséget, átgyalogolni a korábbi vezetőkön, összekavarni az embereket, tájékozódás nélkül letiltani a dolgokat. 

Ezzel szemben nincsenek eszközeim, legfeljebb beszélni tudok róla – de nem arról, hogy szegény Schilling nem tud dolgozni, hiszen dolgozom is, csak máshol. A szabadkai igazgatóváltás, és az, hogy az új igazgató érkezésével szerződések, megállapodások válnak semmissé, nagyon tipikus kelet-európai történet. És az ilyen kérdések nem baloldalról és jobboldalról szólnak: szerintem senki nem szeretné, ha az ő életére vonatkozóan is visszamenőlegesen hoznának törvényeket, vagy ha a kormánya a saját maga által aláírt nemzetközi szerződéseket tekintene semmisnek, ha a jog elvesztené jog jellegét.

Most láttam Lengyelországban az Átok című előadást, ami a katolikus egyház kétszínűségét állítja pellengérre, és amelynek túl egyszerű provokációival magam sem értettem egyet, de az biztos, hogy felszínre hozott egy kibeszéletlen problémát, és beindította a lengyel közéletet, a katolikus egyház azonnal reagált, voltak pro és kontra tüntetések, petíciók. De a színház vezetése számára egyértelmű volt, hogy mögé állnak. Az igazgató elment az önkormányzatra is, hogy elmondja nekik, miről kell szólnia a színháznak, és meghívta beszélgetni a katolikusokat és a tüntetőket is. Soha, sehol máshol sem találkoztam olyan színház- vagy operaigazgatóval, akinek ne az lett volna az igénye, hogy történjen valami, beszéljenek az emberek az előadásról, szélsőséges esetben akár még botrány is legyen. A szabadkai színház döntése jelezte, hogy abban az egyébként eddig bevállalós színházban is jön egy kanyar, és elindulnak a szórakoztató, kereskedelmi színház felé.

Azzal, hogy te egyre nagyobb szerepet vállalsz politikai aktivistaként, nem írod ki magad egyre több színházból, ahol nem vevők a megosztó személyiségekre?

Ez csak Magyarországon probléma. Épp azért hívnak a Litván Nemzeti Színházba, hogy az orosz nyomásról, a függetlenségről és az Európai Unióról alkossak véleményt, és hasonlóan releváns kérdésekkel hívnak Varsóba, Zágrábba vagy Bécsbe is. Mindenhol az aktuális, mai, minket érintő kérdésekről akarnak előadásokat látni. Magyarországon óvatos a műsorpolitika. Újra divatba jöttek a klasszikus darabok újraértelmezései. Ez visszalépés.

A magyar színházi szakma szeret középen állásról és kiegyezésről beszélni. Én viszont azt gondolom, hogy az amit Vidnyánszky Attilának köszönhetünk – a tisztogatás, az öntömjénezés, a reflektálatlanság, az erőszakos önérdek-érvényesítés és minősíthetetlen stílus –, az kiegyezésképtelen, azzal nem lehet megtalálni a közös hangot, legfeljebb meg lehet vele alkudni. Arra annyit lehet mondani: olyan nincs egy szakmában sem, hogy „kileng az inga, eddig ti voltatok hatalmon, most meg mi vagyunk”, ilyet nem lehet mondani a tanári vagy az orvosi hivatásról sem. De arról már lecsúszott a magyar szakma, hogy erre jól reagáljon, ezt a csatát totálisan elvesztettük, most már ezt a taknyos levet szürcsölgetjük.

Az pedig, hogy kiírom magam a magyar színházakból, nem igaz, hiszen pár éve még a Katonában dolgoztam. És anyagi oka is van annak, hogy külföldön dolgozom. Ha évente hármat rendeznék Magyarországon, akkor abból nem tudnám eltartani a családomat azon a színvonalon, amilyenen szeretném. Ezt csak akkor tehetem meg, ha külföldön dolgozom. Ugyanakkor nem az az életcélom, hogy színházrendezőként öregedjek meg. Lehet, hogy ezt az egy dolgot tudom hozni viszonylag elfogadható színvonalon, de akkor sem csak ez érdekel. Más kérdés, hogy így is nehéz látnom a színházi szakma elbukását, mert ez mindannyiunk ügye. És nem arról van szó, hogy nem voltunk elég bátrak, hanem arról, hogy sosem álltunk stabil alapokon: úgy tudott rajtunk átszivárogni a hazugság, a hamisság, mint víz a homokon.

Szerinted miért alakult ez így? Mindenki az egyéni egzisztenciáját félti?

Az igazgatók részéről mindig alapérvelés, hogy „én egy társulatot tartok el, több száz emberért felelek”. És ebben van igazság, nem is kevés, mégis azt gondolom, egy állami intézmény vezetésének kell, hogy legyen valami éthosza, kell tudni, hogy mikor és hogyan nyilvánuljak meg. Nemcsak az a kérdés, hogy ki bátor és ki nem, hanem hogy felfogjuk-e a saját felelősségünket egyáltalán. De a magyar művészelit 95 százaléka arra játszik, hogy még nem jött el a pillanat, amikor már fel kéne szólalnia. De majd, ha olyan lesz a helyzet, akkor mindenképpen.

Persze, csak az a baj, hogy akkor már nem lesz hol felszólalni, és nem lesz, aki meghallgassa, de azért csak nyugodtan várjatok addig!

Az egzisztenciális kiszolgáltatottság sem feltétlenül jó érv, mert a művészek Európa sok országában élnek az állam pénzéből, de ebből nem következik, hogy nincs állampolgári önérzetük. Beszédes volt, amikor megpróbáltam művészeket felkérni a Lásd meg az embert! tüntetésre: olyan válaszokat kaptam, mint hogy „ez nem állna jól nekem”. De hát ez nem egy nadrág, ez nem egy szerep egy színdarabban, ez egy alapkérdés, és ha több száz embert képviselsz, nem mindegy, hogy felszólalsz-e. Mondhatod ezt, de akkor ne siránkozz, akkor ne csodálkozz, hogy bármit meg lehet csinálni velünk!

Nem jogos az a félelem, hogy egyetlen tüntetésen való felszólalás miatt örökre beskatulyáznak valakit a balos művészek közé, és egy praktikusan nehezen megfogható hasznot hozó kiállásért cserébe a hátrelévő életére veszélyezteti valaki a megélhetését?

Persze, hogy jogos. Egyrészt nem vagyok hülye, értem én ezt, másrészt viszont nem értek egyet. Ugyanis a véleményedet nem valamelyik pártot támogatva és mások ellenében mondod el, hanem mert kiállsz egy számodra fontos érték mellett. Azokat az értékeinket, amelyekért korábban sokan az életüket adták, egyre kevesebben védjük. De ha csak várunk, egyszer tényleg elindul a lavina, és akkor már hiába jössz te is a kis hólapátoddal. Nem Orbán Viktort kell legyőzni, hanem az egyre fokozódó apátiát. A nagy beleszarást, a totális elhülyülést, annak a reménynek a feladását, hogy Magyarország nyugatos ország. A tüntetések, amelyek nem szólítanak meg elégséges embert, már rég nem pártos tüntetések. Ügyek vannak.

Egyébként ha valakit kirúgnak a munkahelyéről azért, mert felszólalt egy ügyben, az máris többet jelent a konkrét felszólalásnál: akkor már arról van szó, létezik-e szólásszabadság az országban. 

Ezzel azt mondod, ha valaki – akár egy színész – a kiállásával kiprovokálja, hogy kirúgják, az jól szolgálja az ügyet, ami mellett kiállt, hiszen a mártíromsága olajat önt a tűzre?

Igen, ezt gondolom. Ha csak magunk közt beszéljük meg, hogy „tudod, ő nem állhat ki, mert akkor kirúgnák”, az nem ügy, az semmi, akkor az adott igazgató vagy fenntartó sem lesz pellengérre állítva. Nem válik üggyé a dolog, egyszerűen csak benyeljük, és kész. Óriási volt a pillanat, amikor kirúgták az Antall József Tudásközpont munkatársát, mert felszólalt a diszkrimináció ellen, vagy amikor felálltak az Origo munkatársai: az ilyenek által tudunk egyáltalán elkezdeni beszélni a problémákról, az ilyen sztorik alapján foghatjuk fel egyáltalán a saját történeteinket. És minél híresebb valaki, annál jobban tud hatni: az is rengeteget segített, hogy Alföldi Róbert beleállt a menekültkérdésbe, nem is akárhogyan. És vannak még páran, Horgas Péter, Janisch Attila, Molnár Piroska, akik merik vállalni, hogy nem ilyen országban szeretnének élni.

Persze szar ügy, hogy más farkával verem a csalánt, de akkor sem tudok mást mondani, mint hogy ez a közös felelősségünk. Inkább hozzunk létre egy alapot a szabadság mártírjainak, mert vannak bőven.

Te eltökélted, hogy nem rendezel többet Magyarországon?

Nem tervezek most itthon színházrendezést. Magyarországon – fura szó, de – hazafiként inkább azt keresem, mi az istent tudnék csinálni túl azon, hogy létrehozok egy előadást. Külföldön megpróbálhatom megmozgatni a kisközösségeket az előadásaimmal, de otthon ennyivel nem elégedhetek meg. Magyarország a hazám, amely jelenleg missziós terület. Ez a társadalom most olyan nívón van, hogy azt kizárólag előadásokkal nem lehet feltornázni. Ez az ország nem erre inspirál, hanem arra, hogy állandóan aggódjak, és más módszerekkel próbáljak megszólítani embereket. És ez valamennyire sikerül is: a gatyás videómmal valamit átszakítottam, másfél milliós nézettségem lett, az pedig a misszió, hogy a kommentek között is próbálok párbeszédre törekedni.

Nem tudom elfogadni, hogy itt bármit meg lehet tenni, hogy kigyúrt kopaszokkal meg lehet akadályozni egy népszavazási kérdés leadását, hogy gyorsított eljárásban el lehet ítélni terrorizmusért egy szerencsétlen embert, hogy fogalmunk sem lehet róla, mi zajlik a színfalak mögött, mire költik el a pénzünket, milyen kisvasút épül, miközben szétrohad az oktatás vagy az egészségügy. Ez vissza fog hatni a mindennapjainkra, ennek 5-10 év múlva is következményei lesznek: lehet, hogy már másik kormányt választ a nép, de még mindig ez a rendszer fog működni, bennünk és általunk. Ennek a hatásai nem öt percig fognak tartani,

ez nem egy Orbán Viktorral fog lecserélődni.

Pedig minden perc számít: minden perccel, amíg nem jelezzük a határokat, hogy mit nem vagyunk már hajlandóak elfogadni, mit szeretnénk helyette látni, azzal éveket tolunk a hatásokon. A generációm elvileg most van a legaktívabb korban, de semmi mást nem látok magunkban, csak azt a célt, hogy külföldre juttassuk a gyerekeinket. Épeszű emberek tömegei hagyják el ezt az országot. Ha beteszem a lábam Magyarországra, nekem rögtön ez jut eszembe, nem az, hogy előadást rendezzek.

Mi a szerepe mindebben az ellenzéknek?

Valamilyen szinten ők is érdekeltek a NER fenntartásában, hiszen nincs nagyobb buli, mint minél nagyobb ellenzéki pártnak lenni, mert pénz jár vele, felelősség viszont semmi. (Kivéve, ha valaki felelősen politizál, de azok inkább személyek, mint pártok.) A parlament kiüresedett, mert a valódi döntéseket nem ott hozzák, hanem egy irodában, két-három fős megbeszéléseken, az ellenzéki szerep ténylegesen kiürült. Óriási probléma, hogy az Alaptörvény elfogadásakor nem vonult ki az egész ellenzék: na ott kellett volna bevállalni azt a mártíromságot, hogy lemondunk a fizetésünkről, a pártunknak juttatott állami támogatásról.

Ez lett volna az egyetlen érvényes hozzáállás, de erről lemaradtak, és akkor sem tették meg, amikor manipulatívan átalakították a választási törvényt. Nem tudtak nemzeti ügyet csinálni egy nemzeti kérdésből – akkor miből tudnának? Akkor mire jók egyáltalán? Mit tudtak a pártok reagálni arra, amikor a Tanítanék mozgalom fél évre felpörgette a közbeszédet, azon kívül, hogy hajrá? Évek óta önkéntes civilek tartják izzásban a közéletnek azt a részét, amelyet nem a jelenlegi kormány manipulál. 

Akkor hogy látod a jövőt? Még jó pár választásig marad ugyanaz, mint ami most van?

A pártok egyelőre nem érdekeltek abban, hogy megegyezzenek három-négy alapvető kérdésben, mondjuk a szegénység, a médiaegyensúly vagy az alkotmány ügyében. Így mindenki hoz majd a választáson néhány százalékot, a legkisebbek meg be se jutnak. És kizárt, hogy Orbán helyett bárki más jutna hatalomra:

azt a kétmillió embert, akiket gyűlöletkampányok és a hazug kormánypropaganda révén megvezetett, továbbra is biztonsággal magáénak tudhatja.

Már annyi lelkifurdalásra okot adó gazemberségen tolta át ezeket az emberek, hogy pusztán ez összetartja őket. Érezhetik, hogy minden jól megy nekik, az EU-pénzekkel szinten lehet tartani a hazugságot. 2020 után lesz érdekes mindez, hogy önerőből mit tud Magyarország. Tartok tőle, hogy semmit. És ezen Mészáros Lőrinc sem fog tudni segíteni semmit. Lesz történelmi pillanat, ebben biztos vagyok. De most még ott tartunk, hogy a szakszervezetek még a saját fizetésemelésük miatt sem képesek megmozgatni a tagságot.

Visszatérve a színházra: ha itthon nem tervezel rendezni, külföldön van valamilyen komolyabb kilátásod az egyes meghívásokon felül?

Korábban beadtuk a pályázatunkat három német kollégával együtt a jénai színház vezetésére. Nem minket kértek fel, de akkor is izgalmas perspektívát adott. Foglalkoztat a kérdés, igen: szó van róla, hogy egy litván színház művészeti vezetője lehetnék, én rakhatnám össze a programot, és ez nagyon izgat. 

Mit értesz azon, hogy szó van róla?

Felkértek, és én szívesen elvállalnám. Most épp a tárgyalások zajlanak.

Ha elmész Litvániába, ahol nyilván elég sok dolgod lesz, itthon kevesebb időd lesz az aktivizmusra is. Ez nem jelenti azt, hogy nyert a kormány, és az egyik hangos kritikusa elment az országból?

Azt hiszem, a nemzetközi elismertség talán segíthet túllépni arra az egész országra jellemző kisebbrendűségi komplexuson, ami miatt rettegünk a politikusoktól, és engedjük, hogy felülről beszéljenek hozzánk, és elhitessék velünk, mi csak a talpukat tudjuk szurkálni. Jó lenne, ha sikerülhetne kitörni ebből.

Itthon önkéntes politikai aktivistaként vagyok jelen, és a munkámmal keresett pénz egy részét mindig is erre fogom költeni, egyrészt a Krétakör Alapítványra, másrészt olyan ügyekre, mint a röszkei „terrorizmusért” elítélt férfi ügyvédi költségeinek, vagy egy lakásukból kilakoltatott család támogatása. Mélyíteni szeretném a civil társadalomhoz fűződő viszonyomat, és tanulni arról, hogyan lehet jobban működő közösségeket, akár mozgalmakat szervezni. Ha itt színházra gondolok, akkor rögtön eszembe jut, vajon tovább tudnám-e vezetni a nézőket valamilyen mozgalomba.

Ha mégis rendeznék, akkor a színház csak az eszköze lenne valami fontosabbnak.