Egy jobb Európáért díjazták ezeket a filmeket

Az 1988 óta létező Európai Filmakadémia (EFA) pontosan olyan, mint amilyennek hangzik: az amerikai nagytestvérnek a kedvesebb, kicsit menőbb, de teljes mértékben európai változata. Nincsen akkora sztárdömping, mint a Los Angeles-i vörös szőnyegen, vannak viszont sokkal menőbb rendezők, színészek, és szakemberek. Ezt a cikket éppen a Berlinben tartott sajtószobából írom, ahol kivetítőkön lehet nézni a vörös szőnyeget, és majd a ceremóniát is. Az utóbbin most éppen Daniel Brühl (Goodybe Lenin!) parádézik. Én például Alicia Vikanderrel (Ex Machina, A dán lány) jöttem egy transzferen a szállodából a díjátadóra, de ezzel egyáltalán nem dicsekedni akarok, mert csak most esett le, hogy ő volt az.

Az akadémia tagsága is nagyjából úgy működik, mint az amerikai, meg a nagyjából zombiként létező magyar változatban, filmes szakik és újságírók döntik el, hogy az adott évből melyik legyen a díjazott film. Nem szabad összekeverni a Berlini Filmfesztivállal, amit szintén télen rendeznek, de ott új filmeket mutatnak és díjaznak, és semmiképpen sem szabad összetéveszteni a LUX-díjjal, amit az Európai Parlament tagjai szavaznak meg. Ezeket csak azért említem, mert én többször is megtettem.

A legnagyobb sztár, akit idén az EFA be tudott rángatni, természetesen egy direkt a kedvéért megalapított speciális életműdíjjal, az Michael Caine, aki nagyon kedvesen és illedelmesen nézte végig a ceremóniát. Csak akkor mosolyodott el, amikor az EFA elnöke, Wim Wenders német rendező méltatta, láthatólag totális zavarban a színpadról, és említette, hogy 2000 óta számít lovagnak. Michael Caine egy speciális különdíjat kapott, az átvételén állva tapsolt neki az egész Haus der Berliner Festspiele.

Caine azt mondta, hogy az ember általában ideges, ha jelölik, mert végig kell ülni egy ceremóniát, mert a végén az ember úgyse nyer, de másoknak kell tapsolni. Különösen az Oscar zavarja, mert az 11 órányi repülőútra van Angliától. Az európai filmdíjtól meg volt hatódva, még nem kapott olyan díjat, ami nem egy konkrét filmhez kötődött volna, és el kell mondania, hogy mennyire nem izgul a jelölése miatt. Úgyhogy meg is lepődött, amikor megkapta a legjobb színésznek járó díjat, és a következőt mondta:

Ötven éve dolgozom, de sosem kaptam európai díjat. Ma este meg rögtön kettőt!

Caine, miután visszaült a helyére, megint álló ovációt kapott a tömegtől. Majd adott egy rögtönzött beszédet is a székénél, amiből a közvetítést nézői egy büdös kukkot nem érthettek, csak azok, akik a színész ötméteres sugarában ültek.

Magyar film idén nem került a jelöltek közé. Csak találgatni tudunk, hogy a Saul fia miért nem fog besöpörni minden lehetséges díjat. A leghihetőbb pletyka talán az, hogy Nemes László nem volt hajlandó az amerikai premier és az Oscar-időszak előtt DVD-kópiákat kiadni a kezéből, egyesek szerint azért, mert félt attól, hogy kiszivárog, mások szerint pedig azért, mert biztosítani akarta, hogy a filmjét 35mm-es kópián nézzék meg a szavazók. Akár meg is kérdezhetném erről Nemest, de sajnos nincs itt. A legközelebb a díjhoz idén a Toto és nővérei című, magyarul beszélő, de román dokumentumfilmmel juthattunk volna, illetve a Fehér isten közönségdíjával.

Viszont itt vannak olyan európai mesterek, mint Roy Andersson (Egy galamb leült egy ágra, hogy eltűnődjön a létezéséről), Yorgos Lanthimos (Dogtooth, A homár), Paolo Sorrentino (Fiatalság), és Alex Garland (Ex Machina). A színészekkel kiegészülve (Charlotte Rampling, Alexander Skarsgaard, Christoph Waltz) azért vannak itt bőven sztárok, csak egy másféle sztratoszférából. Autogramkérők itt is vannak, annyian kurjongatnak a bejáratnál, hogy „Mr. Waltz! Mr. Waltz!”, hogy szegény nem is tudta, merre nézzen.

A ceremónia maga Chaplin A diktátorának egy híres beszédével kezdődött, pontosabban annak egy részletével („nem akarok uralkodni senkin”) kezdődött, miközben a világ egyik legrégebben feljegyzett zenéje szólt alatta (a mai Szíria területén találták meg), szóval ha valakinek kellett egy iránytű, hogy pontosan mennyire veszi komolyan a politikai utalásokat az EFA. Utána meg nem sokkal vámpírfogakat vesz a két díjátadó (Roy Anderssontól filmjéből lopták) és megpróbálják úgy felolvasni a jelölteket. Itt a rövidfilmes jelölteket fel sem olvassák, Ana Ularu román színésznő csak azt mondta a beszéde végén, hogy hát 15-öt jelöltek, akkor megmondjuk, hogy melyik a legjobb, majd kicsit szerencsétlenkedve kibontott egy borítékot.

Ugyanilyen cuki, hogy a közönségben ülő legtöbb rendező/színész egyáltalán nincs arra felkészülve, hogy bármikor is a közvetítés őket fogja mutatni, van, aki csak irtó bamba arcot vág, és van olyan is, aki egyszerűen a telefonját nyomogatja. Azzal sem törődnek, hogy pontosan milyen részletet vágnak be egy filmből: a Slow West című westernt például azzal a jelenettel illusztrálták, amikor Kodi Smit-McPhee-t tenyéren nyilazzák, Michael Fassbender pedig rezzenéstelen arccal kettétöri. Vagy Christoph Waltz európai filmművészetért tett teljesítéményéért kapott díj montázsából nem hagyták ki a Zöld darazsat sem, ráadásul pont azt a részt, amikor szitává lövi James Franco sameszait.

Waltz – egy nagyon megnyerő ember – a köszönőbeszédében azt mesélte, hogy valaki megkérdezte tőle, hogy hány százalékban a szerencsének köszönheti a karrierjét. És elmondta a közönségnek, hogy pontosan tudja a százalékot: száz.

Agneszkia Holland két díj között elmondta, hogy habár most azért gyűlt össze mindenki, hogy filmeket díjazzunk, reagálnunk kell Európa válságára. A lengyel rendező elmondta, hogy élete nagy részét totalitárius rendszerben töltötte, és ma is olyan ügyekért kell harcolni – tolerancia, sajtószabadság –, amiért fiatalkorában is kellett. Wim Wenders annyit tett hozzá, hogy Berlinben volt 1988-ban, és sokat beszélgetett a felelősségről, és a filmek felelősségéről is. Wenders elmondta, hogy akkoriban sok kollégájanem dolgozhatott, börtönben volt. Amikor a fal leomlott, Európa egyre jobban megvalósulni látszott, de most úgy érzi, mintha visszmentünk volna az időben. Szerinte nincsen semmi jó nincs a félelemben. Félelem nélkülinek kell lenni, mint azok, akiket díjazunk.

Thomas Hermanns ceremóniamester egy JFK-idézettel megerősítette, hogy felháborító, hogy majdnem harminc évvel a berlini fal leomlása után új falak épülnek Európában. Még egy kisfilm is készült, hogy Hermanns kiment a Warschaubrückére is próbált külföldieket találni, de a poén az, hogy mindenki külföldinek néz ki, de valójában berlininek vallja magát, legyen bármilyen származású. Aztán volt egy hosszú breaktáncos klip- és rapbetét arról, hogy le a rasszizmussal, és le az európai álmokba taposó falakkal. A táncjelenet aztán folytatódott a színpadon is. Megmondom őszintén, ennél a pillanatnál annyira nem figyeltem. Kapott egy pár perces különjelenetet Oleg Szencov ukrán rendező is, akit oroszellenes tevékenységei miatt terrorizmus vádjával 20 éves börtönbüntetést kapott.

De nem minden pillanat szólt a globális politikáról. Roy Andersson például nagyon boldog volt, hogy a legjobb vígjáték díját nyerte meg, mert Svédországban mindenki azzal traktálja, hogy ez egy depresszív film. Vagy ott volt a meglepetésszerűen feltűnő Francois Ozon, aki két filmjében is szerepeltette az életműdíjas Charlotte Ramplinget, úgyhogy nagyon durva francia akcentussal mesélt arról, hogy ő egy olyan színésznő, aki hagyta, hogy ötvenévesen is egy fürdődresszben filmezze. Ozon kimondta: neki Rampling életének legfontosabb színésznője. Ami elég nagy szó egy olyan embertől, aki a 8 nőt rendezte.

Ahogy Caine, Rampling is megnyerte a színészi díjat is a 45 évért.

Nagyon vicces bénázás volt, hogy a tavalyi nagy nyertes, Pawel Pawlikowski (Ida) ahelyett, hogy elmondta volna a jelöltek névsorát, mindenkihez egy beszédet intézett, ami azt jelentette, hogy az ABC-sorrendben első Roy Andersson azt hitte, hogy ő lett a legjobb rendező (miközben a lengyel rendező olyanokat mondott, hogy you're a motherfucking genius). Aztán kicsit tompította a hangulatot, hogy Andersson után az önjáró Pawlikowski minden egyes jelöltnek hasonlóakat mondott, Nanni Morettinek is, aki ráadásul ott sem volt. Egyébként Paolo Sorrentino nyert.

A legjobb film díjátadója viszont elég menőn ment: Stephen Daldry kihívta az összes jelölt valamilyen munkatársát a színpadra, és ők vezették fel a legjobb film jeleneteit. Így kapásból sokkal személyesebb és érzelmesebb volt a dolog, ha egy olyan színész vagy operatőr beszél arról a filmről, akinek valami kötődése is van hozzá. Így legalább megtudhattuk, hogy A homár forgatása közben az egész stáb egy elszigetelt szállodában lakott, illetve hogy a Kosok főszereplője nem biztos benne, hogy az izlandi film fog nyerni.

Nem is az nyert, hanem megint az Ifjúság. Michael Caine, a film főszereplője csak annyit mondott, hogy köszöni, de ha tudja, hogy ez lesz, legközelebb több pénzt fog kérni.