Orbán beáldozza a gazdákat a gyárakért

GettyImages-501214520 master
2016.10.07. 09:18
Bár még a Fidesz-frakció is attól tart, hogy az Európai Unió és Kanada közti kereskedelmi egyezmény halálos csapás lehet a magyar mezőgazdaságra és az ország szuverenitását is fenyegeti, a kormány mégis beállt az egyezség mögé. Aminek a hátterében vélhetően az húzódik, hogy miközben a gazdáknak valóban katasztrofális lehet, az ipari befektetők szemében vonzóbbá teheti Magyarországot.

Kósa Lajos kedden mintegy fű alatt, a kvótareferendummal kapcsolatos sajtótájékoztatón csak úgy mellékesen megjegyezte: a Fidesz frakciója felhatalmazta a miniszterelnököt, hogy aláírja az Európai Unió és Kanada közti szabadkereskedelmi és befektetési egyezményt (CETA).

Bár a sajtóban nem keltett túl nagy hullámokat a hír, a Fideszben állítólag igen, legalábbis a Magyar Nemzet csütörtökön már arról írt, hogy a kormánypártban sokakat, köztük például Kövér Lászlót is “hidegzuhanyként” érte a dolog, mert erősen ellenzik a CETA-t, a magyar mezőgazdaságra és az ország szuverenitására is veszélyesnek tartják.

A Nemzet szerint miután kiderült, hogy a Fidesz és a KDNP frakciója egyértelműen szembeszegül az egyezménnyel, Orbán Viktor visszavette magához a döntés jogát, tehát szó sincs a frakcióbeli felhatalmazásról, a miniszterelnök saját maga döntött pártja ellenében.

A pokol maga?

De mégis mi ez az egész CETA, és miért okoz ez ekkora törést a Fideszben? Na és mégis miért akar belemenni ebbe a magyar szuverenitást és a mezőgazdaságot máshol (retorikailag legalábbis) foggal-körömmel védelmező kormányfő?

Hogy a Magyar Nemzet kimerítő felsorolását idézzük, a félelmek szerint a CETA elfogadásával a kormány azt üzeni, hogy

  • a génmanipulált növények,
  • az egészségünket károsító vegyi anyagok,
  • a hormonkezelt húsok,
  • vagy a multikat segítő, nemzetek felett álló bíróságok

nyugodtan jöhetnek Magyarországra.

Ha valóban csak erről és pont erről lenne szó, akkor nem nehéz belátni, hogy nem lenne túl sok értelme aláírni a CETA-t, sőt kifejezetten káros lenne az ország számára. Azonban a kép ennél jóval bonyolultabb, a fentiek viszont jól szemléltetik azokat az egyre népszerűbb féligazságokat, amelyek kapcsán Európa-szerte támadják az egyezséget.

De akkor miért is kell ez az egész?

A dolog nyitját valahol ott kell keresni, ahol az EU bölcsője is nyugszik. Az európai integráció ugyanis abból az elképzelésből építkezik, hogy mindenki jól jár vele, ha lebontják a határokat az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad mozgása előtt. Hiszen egy országnak nem túl értelmes önellátásra berendezkednie, mert nem tud mindent maga megtermelni. Az egyes dolgok termelésében pedig sokkal jobb adottságokkal rendelkeznek egyes országok, mint mások, ezért jobban megéri nekik kereskedni egymással, mint önellátással próbálkozni.

Például a kanadaiak sokkal jobb juharszirupot tudnak csinálni, mint mi, mi pedig sokkal jobb desszertbort, mint ők. Ha tehát juharszirupos palacsintát akarunk enni, egyszerűbb a szirupot behozni, mint itthon megtermelni, míg ők jobban járnak, ha megveszik tőlünk a kész tokajit, mintha elkezdenének aszuszőlő-telepítéssel kísérletezni. Az önellátó megoldás mindkét esetben drágább és rosszabb eredményt szülne, míg a kereskedelem alacsony vagy nulla vámok mellett olcsóbb és jobb termékhez juttatja a fogyasztókat.

A másik fő érv a szabadkereskedelem mellett, hogy a piacok megnyitása és integrációja egyfelől nagyobb versenyt szül a cégek között, másfelől a nagyobb piacméret miatt hatékonyabb termelést tesz majd lehetővé. És ha a piacon valóban verseny van, és nem egyetlen cég uralja az egészet, emellett pedig a méretgazdaságosság előnyei és érvényesülnek, az megint csak alacsonyabb árakat jelent a fogyasztóknak.

Elviekben szintén hasznos dolog a tőke szabad mozgása, hiszen vannak országok, ahol a magasabb jövedelmek és a megtakarítási ráta miatt több van belőle (például Németországban), máshol meg kevés (például Magyarországon). Ha szabadon vándorolhat, akkor elméletileg oda megy, ahol kevés van és jobban megtérül, és a tőkeszegény, fejletlenebb országokban szép új dolgok kerekednek belőle. Például jó nagy Audi-gyár és Mercedes-gyár épülhet Győrben és Kecskeméten.

Valami ilyesmiről szólna a CETA is: a terv szerint lebontják az akadályokat az áruk, a szolgáltatások és a tőke előtt Európa és Kanada között, és összehangolják a két ország szabályozásait, amitől mindenkinek nagyon jó lesz. Az Európai Bizottság szerint a piacnyitás miatt felgyorsulhat az európai növekedés, új munkahelyek jönnek majd létre, csökkennek az árak, az uniós cégek jó nagy profitot csinálhatnak Kanadában, a kanadaiak meg befektethetnek nálunk.

De akkor mégis mi a baj?

A probléma általában az szokott lenni a szabadkereskedelemmel, hogy az előnyök nem egyenlően oszlanak el. A versenyképesebb országok és cégek jobban járnak, a gyengébbek rosszabbul, és a potenciális vesztesek mindig foggal-körömmel küzdenek a piacnyitás ellen. És az is igaz, hogy főszabály szerint ezek a megállapodások a nagyobb cégeknek kedveznek, hiszen erősebb és gazdagabb szereplőként tudnak megjelenni új piacokon, ahol gyorsan csődbe vihetik a konkurenciát.

Európa esetében különösen a mezőgazdaságnak van komoly félnivalója, mivel az Észak-Amerikaiaknál jóval kisebb birtokméret, kevésbé hatékony termelés, az állami és uniós támogatásoktól való elég erős függés, valamint fogyasztóvédelmi, környezetvédelmi és népegészségügyi szabályok sokasága teszi irtózatosan drágává a szektort. Nem csoda, hogy az agrárkamara eléggé ki van akadva a CETA-n és a magyar aláíráson, de szinte minden európai országban lázadoznak a gazdák a dolog miatt, és nem akarnak versenyezni a kanadaiakkal.

De a CETA még a kisebbik veszély, a fő félelem az Egyesült Államokkal kötendő TTIP, aminek a CETA kvázi megágyazni készül. Az amerikai agrárpiac jóval nagyobb a Kanadainál, ebből fakadóan a TTIP megkötésével jóval erősebb cégek juthatnának az európai piacra. Ez különösen nehezen érintené az amúgy sem különösen jól jövedelmező magyar mezőgazdaságot, és nem mellesleg a nagy földeket szerző kormányközeli üzletemberek számára sem lenne túl jó.

A másik ellenérv, amit hangoztatni szoktak jobb és baloldalon egyaránt, hogy az észak-amerikai szabályok jóval kevésbé szigorúak, mint az európaiak, ezért hormonkezelt vagy génmódosított élelmiszerek is bejuthatnak az uniós piacra. Attól eltekintve, hogy eddig egyetlen komoly vizsgálat sem mutatta ki, hogy a GMO káros lenne az egészségre, ezzel az érvvel csak az a gond, hogy nem igaz: a CETA szövege alapján az EU-ba érkező kanadai áruknak meg kell felelniük a vonatkozó uniós szabályozásoknak. Távlati célként bár szerepel a szabályok harmonizációja, de ez egyáltalán nem egy lefutott kör, és amúgy például a GMO engedélyezését az EU tagállami beleegyezés nélkül nem is vihetné végig.

Veszélyben a szuverenitás?!

Az EU újabb szerződéseivel, így a CETA-val és a TTIP-vel kapcsolatban egy új érv is bejött, amivel kapcsolatban elég jelentős kereskedelemellenes koalíció jött létre Európában az újbaloldal és a populista jobboldal között. Ez pedig az, hogy a megállapodások aláássák az országok szuverenitását.

Ezeknek a kritikáknak a gyökere, hogy úgynevezett új generációs egyezményekről van szó. Mivel az EU és Kanada (illetve az Egyesült Államok) között már alig vannak vámok és más közvetlen kereskedelmi akadályok, ezért részben a közvetett, nem vámjellegű akadályok lebontására, részben a befektetési piac megnyitására koncentrálnak inkább, mert itt lehet új üzleti lehetőségeket teremteni és hatékonyságot javítani.

Ez utóbbival kapcsolatosak a fő kifogások is, amelyeknek célkeresztjében a befektetésvédelmi vitarendezés áll. A bírálók szerint ugyanis arról van szó, hogy a szerződés nemzetek felett álló és a nemzeteknek parancsoló bíróságokat akar létrehozni, amelyeken a multik beperelhetik a kormányokat, ha nem jött be nekik a biznisz valahol, és kártérítést zsarolhatnak ki maguknak az elmaradt profit után.

Ezzel kapcsolatban megkérdeztük Lattman Tamás nemzetközi jogászt, a Prágai Nemzetközi Kapcsolatok Intézete vezető kutatóját, aki szerint jóval kevésbé veszélyes a helyzet. Valójában nem egy új dologról van szó, ez a jogintézmény már több mint 200 éve létezik, és az állami szuverenitás fénykorában jött létre, mégpedig pont azért, hogy valamiféle védelmet nyújtson a nem állami szereplőknek a szuverén önkénnyel szemben.

Volt már

A cégek és kormányok közti vitarendezés ezen módja már eddig is rengeteg szerződésben szerepelt, és alapvetően a befektetők pénzét hivatott védeni például az államosítás veszélye vagy akár a különadók ellen. A védelem hiányában ugyanis jóval nagyobb a befektetési kockázat, ami miatt kisebb a befektetési kedv is. Ha vannak biztosítékok, akkor viszont szívesebben vándorol és csinál mondjuk gyárakat a tőke.

Viszont azért nem arról van szó, hogy minden szín alatt a cégeket védi a dolog. Magyarországot például ilyen megállapodás miatt perelték izraeli befektetők a sukorói kaszinó ügye miatt, mégis buktak; de hasonló mederben folyt az Alstom metrókocsijaival kapcsolatos per is, ami szintén a magyar fél győzelmével zárult. Lattman szerint az sem helytálló, hogy akár elmaradt profit miatt is lehetne perelni, jellemzően akkor tudnak nyerni a cégek, ha a beperelt kormány valamely lépésével bizonyíthatóan megváltoztatta a szerződésben foglalt játékszabályokat, és ezzel megszegte, amit aláírt.

Ha a tagállamok és az őket képviselő Európai Bizottság megfelelő figyelemmel és óvatossággal kezeli a felmerült aggodalmakat, akkor nincs mitől tartani, mondta Lattman Tamás.

Szemét multik

Az egyik ilyen fő aggodalom egyébként az, hogy kanadai leányvállalatokkal rendelkező multik a CETA-t kihasználva fogják majd szétperelni az EU-tagállamokat teljesen más ügyekben. A veszély valós ugyan, de azért nem egy nagyon elterjedt gyakorlatról van szó, és ez egy eleve elég könnyen lezárható kiskapu.

A másik fő aggodalom, hogy a vitarendezés rombolhatja a környezetvédelmi és egészségügyi szabályokat, illetve felvizezhet minden más jellegű üzleti szabályozást is. Példaként gyakran a verespataki aranybánya ügyét szokták felhozni, ahol pont egy kanadai cég azért perelte be a román kormányt, mert tiltakozások hatására nem engedte nekik a ciános technológiával való kitermelést.

Itt viszont az a vita forrása, hogy a román kormány először engedélyezte a dolgot, és erről meg is állapodott, aztán később a tüntetések hatására meggondolta magát - ha eleve megtiltotta volna a ciános aranybányászatot, per sem lenne. Másrészt az ügy még messze nem zárult le, szóval nem is biztos, hogy megvágják miatta Romániát. Ebből is látszik tehát, hogy az ördög a részletekben rejlik, és bár vissza lehet élni a dologgal, erre jellemzően kormányzati bénázások szoktak teret adni.

Ettől függetlenül a gazdasági törvényszerűségek miatt az azért biztos, hogy a nagy cégek lesznek azok, akik leginkább profitálni fognak a piacnyitásból, bár valahol egyébként pont ez is a cél: miután az EU-tagállamok gazdaságai most már közel egy évtizede nem tudnak az egyről a kettőre lépni, a kormányok azt remélik a CETA-tól és a TTIP-től, hogy egy kicsit dobnak majd a stagnáló európai termelékenységen és hatékonyságon.

Valahol egyébként arról is van szó, hogy miután saját országaikban nem tudták meghozni a megfelelő strukturális reformokat, most kvázi kívülről próbálják ráerőltetni a versenyt a tohonya és a nemzetközi piacokon egyre inkább bukdácsoló európai cégekre.

Gyártósornak jó lesz

A CETA nemcsak a Fideszben verte ki a biztosítékot, az LMP és a Jobbik is élesen ellenzi, ők is a fenti félelmekre hivatkozva. Amelyek hiába féligazságok, mégis nagyon népszerűek Európa-szerte, olyannyira, hogy a TTIP például nemrég parkolópályára is került a kiterjedt tiltakozások miatt.

Magyarországnak azonban mégis van néhány nyomós oka, hogy támogassa ezeket a szerződéseket. Az első, politikai jellegű ok, ami többször is előkerült a magyar sajtóban, hogy Orbán nem akar új frontot nyitni Brüsszellel szemben, és inkább gyorsan aláírja a CETA-t, hogy a fontosabb csatákra összpontosítson. Ez egyfelől reális, másfelől azonban csak akkor lenne járható út, ha Magyarország összességében nem bukna a szerződéssel.

Ez utóbbit pedig nyilvánvalóan nem gondolja így a kormány. Bár korábban egyes kormánytagok is beszólogattak a CETA-ra és a TTIP-re, nem nehéz belátni, hogy ezek megkötése alapvetően rímelne az újraiparosításra épülő magyar gazdaságpolitikára. Magyarország a világ egyik leginkább kereskedelemfüggő gazdasága, és az export döntő része abból származik, hogy külföldi cégek idejönnek, gyárakat hoznak létre, majd az ott megtermelt dolgokat külföldön eladják.

Emiatt nekünk alapvetően jól jön a szabadkereskedelem és a befektetések könnyítése: ha vámmentesen lehetne Audikat és Mercedeseket meg minden mást is exportálni innen Kanadába és esetleg az Egyesült Államokba is, miközben ugyanezt nem lehetne megtenni Kínából, akkor simán megérné még több cégnek idejönni termelni, hogy aztán innen vigye a termékeit Észak-Amerikába. Hiszen a magyar munkaerő árversenyképessége elég jó (magyarul olcsón dolgozunk), a szállítási költségek manapság pedig már elhanyagolhatók.

Nem rajtunk múlik

Ehhez persze a gazdákat be kell áldozni, bár pont a CETA azért nem nagy áldozat, mert Kanada egy relatíve kis gazdaság az EU egészéhez képest, úgyhogy ők nem fognak nagyot durrantani. Az igazi kérdés a TTIP, ami sokkal nehezebb dió, hiszen egy jóval nagyobb és erősebb, emellett pedig láthatóan kevésbé kompromisszumkész Egyesült Államokkal kellene dűlőre jutni, miközben Európában jobbról és balról is össztűz alatt áll a paktum.

De ahogy a TTIP, úgy a CETA sem rajtunk fog múlni, hanem elsősorban azon, hová állnak a világ második legnagyobb exportőreként kereskedelemszkeptikus németek, meg a többi bajkeverő tagállam, akiknek tényleg komolyabb félnivalója van. A CETA-nál például az hozta az áttörést, amikor a német szociáldemokraták beálltak az egyezség mögé, de például az osztrákok meg a lengyelek még mindig akadékoskodnak. A TTIP viszont megfeneklett, és simán lehet, hogy nem lesz belőle semmi.

Ettől függetlenül a Fideszen belüli törésvonalaknak is van tétje, mivel a megállapodást a parlamentnek is ratifikálnia kell még az aláírás előtt. Korábban egyébként kifogás volt a CETA-val kapcsolatban, hogy az Európai Bizottság maga tárgyalta le, és a tagállami parlamentek beleegyezése nélkül akarta ratifikáltatni az Európai Parlamenttel és a minisztertanáccsal. Erre amúgy kereskedelmi egyezmények esetén joga van, de a jelenlegi EU-ellenes hangulatban elég gyorsan lebeszélték róla, úgyhogy végül a tagállami parlamentek beleegyezése is kell majd.

Bár a Fidesz nem pont az a párt, amelyik szembe szokott menni a vezetőjével, tehát ettől nem igazán kell tartani.