Ő a taxisok főellensége

GettyImages-469049570
2016.01.21. 10:15

A héten Budapest is megtapasztalta, hogy milyen az, ha az Uber megjelenik valahol: felforgatja a világot maga körül, dühöngő taxisokat, zavarodott döntéshozókat és lelkesen rajongó utasokat hagyva mindenütt.

A létező rend felkavarása nem véletlen, hanem gyakorlatilag az Uber üzleti modellje és a cég alapítójának személyes filozófiája. Travis Kalanick, az Uber milliárdos alapítója és vezérigazgatója erre a harcra úgy tekint, mint egy politikai versenyre, amit a világ minden városában meg kell vívni, de amit 51-49 helyett 98-2 arányban kell megnyerni. Sokan vizionáriusnak, mások agresszív kupecnek tartják, vagy mindkettőnek egyszerre, de ezt lehet, hogy ő sem nagyon bánja. Ahogy az Uber egyik befektetője mondta róla:

Nehéz úgy rombolni, hogy közben nem vagy seggfej.

Nézzünk bele, mit érdemes tudni a világ taxisainak főellenségéről!

Nyomni, nyomni, nyomni kell

Travis Kalanick 38 évesen a techvilág egyik legjobban csodált cégvezetője és 5,3 milliárd dolláros vagyonával a világ egyik (a Forbes szerint egész pontosan 283.) leggazdagabb embere. Viszont mire ide eljutott, addigra túl volt már százmilliós pereken, adócsaláson, egy bedőlt és egy sokszor majdnem bedőlt cégen meg egy világ körüli úton.

Travis Los Angeles egyik külvárosában nőtt fel, anyja egy helyi újság sales osztályán dolgozott, apja mérnök volt, a bátyja pedig tűzoltó lett. Első vállalkozását 18 évesen indította, érettségi felkészítőket tartott New Way Academy néven. Ez jól ment, részben azért, mert tényleg nagyon okos volt és a saját SAT tesztjét 99 százalékosra írta, másrészt mert már kamaszkorában is ösztönösen el tudta adni magát, és meggyőzni másokat, hogy amit ő csinál, annál nem nagyon lehet jobbat találni. Gimis ismerősei a Business Insider újságírójának azt mondták róla, hogy 

mindig úgy érezték, hogy el akar nekik adni valamit, mint egy használtautó-kereskedő.

Ehhez képest nem brókernek vagy menedzsernek tanult, hanem informatikusnak a UCLA-n, ahol elég hamar belekavarodott egy cégalapításba. Egész pontosan megismert két szintén infós srácot, akiknek már volt is egy kis Scour nevű cégük. Ez volt az első olyan szolgáltatás, amivel a felhasználók egymással tudtak fájlokat megosztani a neten. Kalanick az egyetemet nem fejezte be, helyette  a Scour második hivatalos alkalmazottjaként csatlakozott 1998-ban, elvállalva a cég üzletviteli részét. A Scour ekkor egy pici lakásban működött, de elég jól ment, sok felhasználója volt, és komoly befektetőik is voltak, úgyhogy pénzben sem volt hiány. 

Viszont már ez a cég is megrángatta néhány nagy hatalmú érdekcsoport bajszát, a tartalomszolgáltatókét, amelyek nem annyira örültek, hogy a Scouron ingyen osztogathatják az emberek egymás között a filmjeiket és zenéiket. Ennek az lett az eredménye, hogy

a sértett cégek 250 milliárd dollárra perelték a Scourt.

Travis még ekkor sem adta föl, folyamatosan hívogatta a befektetőket és az üzletfeleket, biztatva őket, hogy milyen jó stratégiai döntés a cégébe befektetni. Végül persze be kellett csukni a boltot, a Scour 2000-ben csődbe ment. 

Kalanick ezután megalapította a Redswoosh nevű céget, saját bevallása szerint bosszúból: azt akarta, hogy ugyanazok a cégek fizessenek a szolgáltatásaiért, amik halálba perelték az előző vállalkozását. A Redswoosh ugyanis ahelyett, hogy mások tartalmait segített volna megosztani a felhasználóknak egymással, azt gyorsította föl, ahogy az emberek tartalmakat tudjanak letölteni annak jogos tulajdonosától, a sávszélesség megosztásával. 

Ezzel a céggel viszont eléggé kicseszett a sors:

  • 2000-es indulása után nemsokkal kidurrant a dot-com lufi,
  • a 2001-es New York-i terrortámadás után pedig az egész amerikai gazdaság megroggyant,

így nem nagyon találtak befektetőket. Ráadásul az egyik bostoni befektető, aki fel akarta vásárolni a céget, az egyik olyan géppel tartott éppen Los Angelesbe tárgyalni, amit a terroristák belevezettek a World Trade Centerbe.

A Redswooshnak nem is nagyon ment jól egy ideig, annyira nem, hogy alig tudták kifizetni azt a pár embert, aki Kalanickéknak dolgozott. Egész pontosan

úgy jöttek ki a pénzükből, hogy egy idő után nem fizették be az alkalmazottaik után az adót, amivel persze le is buktak.

Kalanick tagadta, hogy ő tudott volna az adócsalásról, bár ez valószínűleg nem volt így. Végül viszont senki nem ment börtönbe, Kalanicknak sikerült felhajtania annyi befektetést, hogy visszafizessék az adóhátralékot. Közben viszont üzlettársa és a dolgozók nagy része is otthagyta a céget, a maradék kollégákkal Kalanick pedig egy ideig Thaiföldre költözött, hogy jobban kijöjjenek a pénzükből. 

A cég végül kijött a gödörből, és miután a Microsoft delegációját gyakorlatilag üvöltve zavarta el a tárgyalóasztaltól a 1,2 millió dolláros felvásárlási ajánlatával együtt, az Akamai nevű bostoni cég 23 millió dollárért megvette a Redswoosht 2007-ben. 

Mutherfuckin' P.I.M.P.

Kalanick egy csapásra küszködő kisvállalkozóból milliomos lett, egy évig csak utazgatott a világban, majd hazatérve belevetette magát San Francisco techjuppik világába, ahol szegényebb startupokba fektette a pénzét, a gazdagabbak főnökeivel meg bulizgatott. 

Ilyen bulizások közben jött az Uber ötlete is: Kalanick egyik haverja, a cégét szintén milliókért eladó Garrett Camp – aki később az Uber társalapítója lett – panaszkodott arról, hogy milyen baromi drága sofőrt bérelni San Franciscóban, és milyen jó lenne valahogy letörni az árat. Azon gondolkodtak, hogy ha több ember – mondjuk pár tucat haverjuk – között megosztanák egy alternatív sofőrszolgálat  költségeit, akkor sokkal olcsóbban utazgathatnának nagy fekete limókkal a városban, mint egy igazi gengszter, ráadásul az egész pimp élményt egy gombnyomással elérhetnék.

És tessék, így született meg az Uber.

Kalanicknak nagyon tetszett az ötlet, de eredetileg inkább csak a felhasználói oldalról, a nagy fekete autóban utazgatáséról, végül amolyan főtanácsadó, „fő inkubátor” pozícióban beszállt a vállalkozásba. 

Az UberCab, ahogy eredetileg hívták, nem sokkal később el is indult, és eredetileg inkább a limuzinbérlő és sofőrszolgálatokkal versengett, nem a taxisokkal. 2010-es indulásakor egy UberCab utazás 1,5-szer annyiba került, mint egy taxi. A San Francisco-i közlekedési hatóság így is elég hamar kiakadt, hogy a cég taxiengedély nélkül és a „cab”, vagyis taxi megnevezést illegálisan használva fuvarozgat embereket a városban. Megalapozva a jövő konfliktusait, Kalanick, aki hamar a cég vezérigazgatója lett, magasról tett a szabályozó felszólításaira, annyit engedve, hogy leszedték a cabet a szolgáltatás nevéből. 

Az Uber 2010-ben 1,25 millió dollár kezdőtőkét tudott összekalapozni, azóta pedig már 58 ország 311 városában van jelen. A taxisok őszinte sajnálatára.

Arrogancia nélkül nem megy

Ahogy minden más zseninek kikiáltott tech-CEO Zuckerbergtől Steve Jobsig, Travis Kalanick is hisz a kreatív rombolásban és abban, hogy az innovációnak ki kell könyökölnie a régi játékosokat a piacról. Viszont amíg az Apple-nek az IBM-et, a Facebooknak pedig a MySpace-t, vagyis másik techcégeket kellett kigolyóznia, addig az Uber a taxisokkal és sofőrszolgálatokkal száll versenybe. Ez azt is jelenti, hogy egy pár évvel hamarabb elindult versenytárs helyett egy évszázada működő, szanaszét szabályozott, helyi szinten nagyon beágyazott oligopol rendszerbe kell befurakodnia magát, ami

sokkal inkább egy politikai gerillaháborúvá teszi azt, amit az Uber csinál.

Ennek pedig Kalanick a mestere.

A stratégia valahogy úgy néz ki, hogy az Uber szolgáltatása először beszivárog a városokba, nagyjából semmibe véve a helyi szabályozásokat, majd amikor a hatóságok és a taxislobbi elkezd zsizsegni, hogy az Uber tök illegálisan működik, akkor agresszívan elkezdenek lobbizni hogy írják át a szabályokat. Eddigre viszont már a saját pártjukra állították a helyi fizetőképes és politikailag is fontos középosztályt, és úgy jönnek ki abból, ha a taxisok balhéznak, hogy a régi, begyöpösödött rendszer megváltóiként tetszeleghetnek. Ismerős?

Ez sokkal inkább politikai meló, mint egy átlagos techcég vezetése, amit az is jól mutat, hogy az Uber 161 lobbistát dolgoztat csak az Egyesült Államokban. De Kalanick sokszor maga intézi a tárgyalást a szabályozókkal, ahol előjön az igazi buldog stílusa.

Az Uber főnöke általában nem teketóriázik, és rögtön nekimegy a helyi hatalmasságoknak, simán megvádolva a hatóságokat azzal, hogy a taxisok zsebében vannak, akár szemtől szemben, akár az Uber blogján vagy a saját Instagram-oldalán. A stílusát egy volt kollégája egy darázsfészek bökdöséséhez hasonlította, amivel néha talán jobban eszkalálta a konfliktust, mint ameddig az amúgy fokozódott volna. Sokszor viszont bejön ez a stílus, amit még a másik oldalról is elismernek néha. 

Kalanick a versenytárs kocsimegosztós cégeket is elég hevesen szokta gyalázni. Az is jól mutatja az Uber harcos hozzáállását, ahogy a vele kritikus újságírókról gondolkodik: a cég vezérigazgató-helyettese, Emil Michael egy vacsorán, amin Kalanick is ott volt, fölvetette, hogy

pár millió dollárért nyomozókat és újságírókat kellene felfogadnia a cégnek, hogy kompromittáló dolgokat ássanak elő kritikus újságírók magánéletéről. 

A beszélgetésen persze ott volt a Buzzfeed újságírója, aki megírta a sztorit, az Uber pedig heves bocsánatkérésekbe kezdett, mondván, hogy ez csak egy magánbeszélgetésen elejtett szerencsétlen szöveg volt, de senki nem gondolta komolyan. 

Nem biztos, hogy Kalanick a fiatal vállalkozóknak mutatható legjobb példakép, de az biztos, hogy az a fajta arrogancia, kitartás és állandó harc az, amivel több kudarc vagy kudarc fölötti lebegés után is fel tudott építeni egy lassan fogalommá váló céget, ami épp meghódítja a világot. Az őt ismerők szerint az Uber enélkül nem tartana ott, ahol tart. 

(A cikk leginkább a Business Insider, a Guardian és a Buzzfeed cikkeire épül.)