Ne ragassz matricát a gyereked homlokára!

Amikor ezt írom, épp 16 ezernél tart a Nem leszek suliban Facebook-csoport szülősztrájkjához csatlakozók száma: ők azok, akik a gyereküket nem viszik iskolába február 29-én. A felhívás szerint az akció az oktatási rendszer javításáért kiálló tanárokat támogatja: a szülő három nap hiányzást igazolhat a gyerekének, "legyen ez az első figyelmeztetés"!

A kislányom még bölcsis, a húga meg csak most fog megszületni, úgyhogy én most nem állok döntés előtt. De ha már iskolába járnának, azon lennék, hogy 29-én ugyanúgy elmenjenek szépen az iskolába, mint a többi hétfőn (és csak azért nem írom, hogy biztosan így lenne, mert a feleségem nevében nem nyilatkozhatok).

Nem gondolom, hogy az oktatási rendszer kritikusainak ne lenne a legtöbb dologban igazuk, és azt se, hogy ennek a véleménynek ne kéne hangot adni. 1988 óta járok tüntetésekre, írtam egy csomó megosztó publicisztikát, igyekszem a gyerekeimet is úgy nevelni, hogy kiálljanak a véleményükért, és ha elég nagyok lesznek és okuk is lesz rá, akár tüntetni is elmenjenek.

Ha kell, az iskolában is nyilván próbálom majd védeni az érdekeiket. De most nem személyes véleménykülönbségről van szó köztem és egy tanár között, nem is egy konkrét iskola működési zavarairól, hanem az iskolarendszer és az oktatáspolitika egészéről.

Igen, ez hasonlít arra, amit csütörtökön Lázár János mondott. Csakhogy ő rutinos politikusként a tanárok követeléseit akarja hitelteleníteni, amikor arról beszél, hogy a gyerekekkel zsarolják a kormányt, miközben erre az égvilágon semmi nem utal. Viszont aki a tanárok támogatása címszóval tartja otthon tüntetőleg a gyerekét, az pont Lázár politikai hazugságát teljesíti be.

A szülősztrájk nyomásgyakorlási eszközként nevetségesen gyenge: egy nap hiányzásnak nincs súlya, ahhoz pedig, hogy üzenetértéke legyen, az 1,2 millió általános vagy középiskolás gyerek közül százezreknek kéne otthon maradniuk. Eddig a Facebook-csoportba 175 ezer embert hívtak meg, és kevesebb mint a tizedük mondja biztosra a részvételét az akcióban.

Ha – kétgyerekes családokkal számolva és az iskolás korú gyereket nem nevelő szimpatizánsokat figyelmen kívül hagyva – az ország összes érintett szülője ilyen arányban tartaná otthon a gyerekét, az bő százezer iskolást jelentene. Ez nem az a kritikus tömeg, ami a kormányt zavarba ejtené, sőt: azt mondhatnák, hogy csak egy olyan kisebbség áll a tanárok mögött, aki a saját gyerekét is felhasználja a politizálásra.

Persze nem elegáns azzal érvelni egy akció ellen, hogy kevesen vesznek benne részt, ezért más se tegye. És természetesen igaz, hogy a gyerekeink bőrére megy a játék. De ettől még nem kell a homlokukra ragasztott matricán üzenni Balog Zoltánnak vagy Orbán Viktornak, hogy a szüleikként mit gondolunk az oktatáspolitikáról.

Aki elégedetlen az oktatáspolitikával, inkább menjen el a március 15-i tüntetésre, vigye el a gyerekét is, és magyarázza meg neki, hogy pont az ő jövője miatt vannak ott.