Lószar ez a sok duma a demokráciáról!

Frissebb (2)

További Külföld cikkek

Ezt mondta utolsó találkozásukkor Orbán Viktor a volt amerikai nagykövetnek, Eleni Kounalakisnak, aki könyvet írt a 2010–2013 közötti magyarországi élményeiről. A Madam Ambassadorból többek között kiderül, hogyan nőtt egyre a repedés az Egyesült Államok és Magyarország között, mi volt az első igazi töréspont, hogyan nem sikerült megtalálni a közös hangot Orbánnal, és persze az is, hogy mit bénáztak el az amerikaiak. Bónusz: remek sztorik arról, hogyan égnek be a magyar politikusok a zárt tárgyalásokon és privát megbeszéléseken, meg hogy az idősebb Bushnak Nagy-Magyarország-mintás zoknija is van!

Hosszú még az út Hillary Clinton előtt, hogy 2016. november 8-án az Egyesült Államok elnökévé válasszák, de másfél évvel korábban épp elég jónak tűnnek az esélyei. A kampányát most fogja beindítani, az adománygyűjtésben pedig kulcsszerepe lesz közeli barátjának, Eleni Tsakopoulos Kounalakisnak, aki történetesen az USA budapesti nagyköveteként szolgált 2010 és 2013 között.

A könyvről

Eleni Kounalakis: Madam Ambassador. Three Years of Diplomacy, Dinner Parties, and Democracy in Budapest, The New Press, 2015. 320 oldal

Kounalakis Madam Ambassador címmel könyvet írt budapesti éveiről: hogy hogyan látta a magyarországi politikát, önmagában is érdekes, hát még úgy, hogy a szerző potenciálisan a következő amerikai elnök bizalmasa és adminisztrációjának tagja lehet (bár jóval nagyobb eséllyel kereskedelmi-gazdasági, mint külügyi vonalon).

Szingapúrba készült, Budapesten landolt

A görög származású Kounalakis és ingatlanfejlesztésben utazó sacramentói családja nem csupán Clintonéknak régi jó ismerősük, Hillaryn kívül a Demokrata Párt másik két nagyasszonyával, Nancy Pelosival és Dianne Feinsteinnel is közeli a kapcsolata. Bőkezű támogatója és hatékony adománygyűjtője a demokratáknak, a 2008-as előválasztáson Clintonnénak több mint egymillió dollárt kalapozott össze. Hillary Clinton veresége szíven ütötte, de fegyelmezett demokrataként fontos szerepe volt abban, hogy a csalódott Hillary-támogatók beálljanak Obama mögé.

Schmitt Pál megmondja, miért kellenek a multikat sújtó különadók

Bár Orbán figurája mellett minden magyar politikus csak mellékalak Kounalakis könyvében, de az igazán szórakoztató történetek mégis róluk szólnak. Kezdjük Schmitt Pállal!

Amikor a nagykövet amerikai üzletemberek társaságában találkozott a köztársasági elnökkel, és kifogásolták, hogy a kormány a külföldi cégek által dominált iparágakat sújtja különadóval, a szép pártállami karrierrel rendelkező Schmitt ezzel vágott vissza:

„Tudták, hogy a száz leggazdagabb magyarból kilencvennyolc volt kommunista?"

A hála nem is maradt el, végül Hillary köreiből egyedüliként Kounalakis jutott nagyköveti helyhez, bár ez sem ment egyszerűen. Szingapúrt nézte ki célállomásnak, és a nagyköveti felkészüléshez is így fogott hozzá, majd jött a hidegzuhany: Szingapúrt elvitte egy másik politikai kinevezett, vigaszként pedig négy európai ország közül választhatott. Férje, Markos Kounalakis a rendszerváltozás idején Magyarországon volt tudósító, úgyhogy rögtön lecsaptak Budapestre.

Az ázsiai pezsgés helyett unalomra számítottak, ehelyett megkapták Orbán Viktort, a Jobbikot, az egypárti alaptörvényt, a médiatörvényt és a Fidesz-kétharmad egy sor olyan húzását, ami végül a padlóra küldte a magyar–amerikai viszonyt. Bár sem André Goodfriend, sem a kitiltása botrány nem témája a Madam Ambassadornak, hiszen Kounalakis 2013 nyarán hazatért, a könyvből is teljesen világos, hogy egyenes út vezetett a tavaly őszi eseményekhez.

Bár Kounalakis családjától és gyerekéveitől kezdve görög gyökerein és az afganisztáni utazásokon át a nagyköveti felkészítés nehézségéig vagy éppen egy kelet-magyarországi vadászkalandig rengeteg minden szóba kerül a 320 oldalas, angol nyelven megjelent könyvben, a magyar–amerikai viszony alakulásáról szóló részekről lesz most elsősorban szó. És bár az amerikai State Departmentnek jóvá kellett hagynia a szöveget, hogy bizalmas információk ne kerüljenek bele, a könyv így is számtalan olyan részletet tartalmaz, amiről a nyilvánosság eddig nem tudhatott.

All this talk about democracy is bullshit!

Kounalakis nagyköveti ténykedéséről néha egészen ellentétes véleményeket lehetett hallani. Van, aki szerint Orbán Viktor a kisugárzásával őt is az ujja köré csavarta. Ezt a könyv most elég világosan cáfolja: már első találkozásukkor nem találták a közös hangot, és ez végig így is maradt.

Hende Csabának tetszenek az olasz lányok, és nem érti, miért ne beszélhetne erről

Egy nyugat-koszovói katonai bázison egy olasz parancsnok látta vendégül Hende Csabát és a kíséretében utazó nagykövetet. Az olaszok között több női katona is szolgált, Hende pedig a nagykövet asszony társaságban megjegyezte a parancsnoknak:

„Parancsnok, biztos boldog, hogy sok szép női katona veszi körül!"

A parancsnok Kounalakisra nézett, majd a magyar hadügyminiszterre, és úgy tett, mintha nem hallotta volna megjegyzést. Hende nem érezte, hogy bármi kínosat mondott volna, ezért megismételte. Lassan aztán megértette, hogy valami probléma van, és végül ejtette a témát.

2010-ben bemutatkozó látogatásán Kounalakis, nem ismerve Orbán gondolkodásmódját és sértettségeit, elkezdte dicsérni a gazdasági válságból való kilábalást. A Fidesz vezetője ezt rögtön a szocialisták méltatásaként értelmezte. Majd amikor Kounalakis azzal próbált javítani, hogy a rendszerváltozás óta elért fejlődésre terelte a szót, csak még jobban felbőszítette Orbánt. Az akkori ellenzéki vezér katasztrófának minősítette az addig eltelt két évtizedet, mert szerinte a kommunista milliomosok, majd még nagyobbat mondva:

a bolsevik milliárdosok mindent elloptak!

És fény derül annak a híres mosolygós-kézcsókos közös fotónak a hátterére is, melyet sokan valamiféle bensőségesebb viszony bizonyítékaként értelmeztek. Az amerikaiak külön rákérdeztek Orbán stábjánál, számíthatnak-e arra, hogy a július 4-i függetlenségi napi partin a miniszterelnök kézcsókkal köszönti Kounalakis nagykövetet. A válasz határozott „nem” volt. A kézcsók mégis elcsattant (ami persze így nem igaz, hiszen egy rendes kézcsóknál a száj nem éri a kezet), Kounalakis pedig a meglepetéstől nevette el magát.

Talán már az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy a könyv egyik főszereplője Orbán Viktor, akiről Kounalakisnak néha elég találó meglátásai vannak. Az egyik, hogy Orbán rendszerint elbűvöli a tárgyalópartnereit, ezért az amerikaiakat Kounalakis egy idő után már előre figyelmeztette: bármit is olvastak vagy hallottak Orbánról, szimpatikusnak fogják találni. A másik, hogy Kounalakisnak feltűnt, Orbán a találkozók elején magát és kollégáit mindig szabadságharcosokként mutatja be. A magyar miniszterelnök szabadságfogalma azonban teljesen más, mint az ókori görögöké vagy az amerikaiaké, és a személyes szabadsághoz semmi köze:

Orbán számára a szabadság a bárki idegen befolyásától való szabadságot jelenti, aki nem magyar.

Kovács Zoltán beveti a legütősebb érvet, hogy ők miért nem antiszemiták

„Miközben a legnagyobb tragédia a magyarországi zsidók számára a holokauszt, a legnagyobb tragédia az összes többi magyar számára a trianoni békeszerződés aláírása."

– Kovács Zoltán kormányszóvivő washingtoni útján ezzel akasztotta ki az amerikai Helsinki Bizottság egyik szakértőjét, majd ezt követően Kounalakis leült Kováccsal egy kávézóban, hogy barátian elmagyarázza neki, miért ne tegyen ilyen összehasonlításokat, ha meg akarja értetni a saját álláspontját külföldön. Kovács többek között azt hozta fel érvként arra, hogy nem antiszemita, hogy az ő felesége is zsidó.

Kounalakis utolsó találkozásukkor sem tudta áttörni a közte és Orbán közti falat. A miniszterelnök Kundera regényére utalva a következő bölcsességgel lepte meg a nagykövetet:

Mi, magyarok a történelmünk súlyától szenvedünk. Önök, amerikaiak a történelmük könnyűségétől.

Kounalakis erre azzal válaszolt, hogy Kundera számára a szabadság az elnyomástól való szabadságot is jelentette, különösen a kormány általi elnyomástól. Mire Orbán azzal reagált: „All this talk about democracy is bullshit!″, majd sértődötten kifejtette, hogy kétharmaddal választották meg, legjobb tudása szerint próbálja megoldani az ország rengeteg problémáját, és majd a következő választáson le lehet őt váltani, ha ez nem tetszik az embereknek.

Szívességet tettünk, nem keménykedtek

Mások, a magyar kormány éles kritikusai szerint Kounalakis egyszerűen csak nem volt elég talpraesett és erős, hogy határozottan fel tudjon lépni az Orbán-kormány antidemokratikusnak tartott intézkedései ellen. Hogy talán valóban rosszul mérte fel a magyarországi helyzetet, az kiderül egy Bill Clinton volt amerikai elnökkel folytatott személyes beszélgetésükből. Clintonnak Orbán személyiségét Kounalakis még úgy írta le, mint egy okos, racionális embert, akinek bár más fogalmai vannak a szabadságról, a demokráciáról és a piacgazdaságról, mint az amerikaiaknak, de azért az energiabiztonság kérdésében és a nemzetközi ügyekben megbízható partner. Az azóta eltelt közel két év a keleti nyitás politikájával és Vlagyimir Putyin budapesti látogatásával bebizonyította, hogy a nagykövet minimum túl optimista volt.

Na, vajon milyen zoknit kap Bush elnök?

Bár nem magyar politikusról szóló anekdota, de elég vicces: budapesti látogatásán Nancy Pelosi Nagy-Magyarország-mintákkal díszített zoknit vásárolt az idősebb Bush elnöknek, aki nagyon szereti a vicces zoknikat, Pelosi pedig bármerre jár, próbál beszerezni neki ilyeneket.

Azonban a könyvből mégis úgy látszik, az amerikai külügyi apparátusban Kounalakis általában jól végezte a dolgát, az óvatoskodás, konfliktuskerülés inkább Washingtonra volt jellemző. A Madam Ambassadorból a szerzői szándék ellenére is világosan látszik, hogy az európai ügyek és az értékalapú politizálás mennyire háttérbe szorult az Obama-adminisztráció külpolitikájában. Bár a diplomácia mindig is így működött, de az afganisztáni szerepvállalással, az Egyesült Államok líbiai képviseletének ellátásával, az USA–EU utasnyilvántartási egyezmény elősegítésével (ahol a megegyezés fő kerékkötője a Fidesz egykori uniós mumusa, Viviane Reding volt) és hasonló

szívességekkel a Fidesz gyakorlatilag éveken keresztül el tudta kerülni, hogy az Egyesült Államok drasztikusan lépjen fel a számukra aggasztó jelenségek miatt.

Polt Péter beég, amikor a Magyar Gárda betiltásával büszkélkedik

Polt Péter legfőbb ügyész azzal próbálta megnyugtatni a Magyar Gárda miatt aggódó amerikai kollégáját, Eric Holdert, hogy találkozójukon elmondta neki: nem fogják hagyni, hogy masírozhassanak az utcán, betiltották az egyenruhájukat és gyülekezni sem hagyják őket a magyar hatóságok.

„Ez pont olyan elfogadhatatlan lenne, mintha önök hagynák, hogy a Ku Klux Klan masírozzon Washingtonban" – mondta Polt. Erre az egyébként afroamerikai legfőbb ügyész így válaszolt:

„Nem gondoltam volna, hogy azon találom magam Magyarországon, hogy nekem kell megvédeni a Ku Klux Klant, de valójában mi igenis engedjük nekik, hogy békésen demonstráljanak az országunkban. A szólásszabadság, a véleménykifejezés szabadsága alapvető szabadság bármilyen demokráciában, amíg nem csap át az erőszakra való felbujtás területére..."

A Madam Ambassadorból kiérezhető, hogy ez nem volt Kounalakis ínyére. De hogy az óvatosságban azért olykor hibás egyéni döntések is szerepet játszottak, azt a könyvben jól leírja az Eric Holderről szóló történet. Az amerikai legfőbb ügyész és igazságügy-miniszter egyszerűen megette a simaszavú Navracsics Tibor válaszait a médiatörvénnyel és a bírósági törvénnyel kapcsolatos fenntartásokra. És bár Orbán Viktornak is fel kellett volna tennie ugyanezeket a kérdéseket, éreztetve, hogy az amerikai kormány magasabb szintjein is komoly az aggodalom, Holder úgy érezte, a tárgyalás jól megy, és erre már semmi szükség.

A megbeszélés után Kounalakis pedig már csak foghatta a fejét. Ugyanakkor, ahogy többször is hangsúlyozza a volt nagykövet a könyvében: Magyarország végső soron az Egyesült Államok szövetségese és barátja, a magyar törvényekről pedig a magyaroknak kell dönteniük, és az így kijelölt határt az amerikaiak nem léphették át.

A baltás gyilkos hozta az első törést

Jobboldali körökben sokan egy bajkeverőt láttak Kounalakisban, aki feleslegesen szított feszültséget a két ország között. A Madam Ambassadorban akad mindenre és annak az ellenkezőjére is példa. Kounalakist például a kettős állampolgárságról szóló törvény és a médiatörvény elfogadása után is Washingtonból hűtötték le, hogy nem kell beavatkozni a magyar belügyekbe. Sőt, az első nemzeti összetartozás napját az amerikai nagykövetséggel egyeztetve hagyta ki több itteni külképviselet is, legalábbis a könyv szerint.

Hillary Clinton budapesti látogatásakor azonban éppen Kounalakis javaslatára változtatta meg az akkori amerikai külügyminiszter a köszöntőbeszédét, és hagyta el a kormányt bíráló sorokat – hiszen az nem lett volna túl barátságos gesztus az Orbánnal való négyszemközti találkozó előtt. A nyilvános kritikák végül a megbeszélésük után, a közös sajtótájékoztatón hangoztak el.

Nagyköveti évei mélypontjának az új alaptörvény elfogadását tekinti a volt nagykövet, hiszen Orbánék magasról tettek a fenntartásaikra és tanácsaikra. Egyik legnagyobb sikerének pedig azt, hogy az amerikai diplomáciai gépezet beindításával – amihez azért Hillary Clinton egyik bírálatokat megfogalmazó levelének kiszivárgása, és a nemzetközi sajtó ereje is kellett – végül a sokáig habozó Európai Unió is nyomást helyezett a magyar kormányra, ami így kénytelen volt alkotmánymódosításokkal visszakozni több problémás kérdésben is. De ahogy egy beszélgetésükkor a svéd nagykövet Kounalakisnak megjegyezte: bár a törvények előnyükre változtak, maga a politikai helyzet csak súlyosabb lett.

Németh Lászlóné túl őszinte

Bár tartalmában egyáltalán nem meglepő, az egykori fejlesztési miniszter őszinteségének más országban jó eséllyel súlyos következményei lennének. Kounalakis a következőket írja:

„Németh Lászlóné nemzeti fejlesztési miniszter elmondta nekem, hogy minden héten leült Orbánnal, átnézték a középítkezési projektek listáját, és eldöntötték, melyikeknek legyen prioritása és melyik pályázatok nyerjenek.

»Ha egy magyar vállalat pályázata versenyképes egy osztrák vagy német vállalatéval, akkor igen, nyerni fognak«, magyarázta (Németh Lászlóné). »Miért kellene, hogy német vállalatok építsék a magyar utakat? És ha a Közgép az egyetlen magyar vállalat, amelyik meg tudja csinálni, miért ne nyerhetnék továbbra is a pályázatokat?«"

Ennek az első egyértelmű jelét viszont még megtapasztalhatta. Kounalakis szerint talán maga Martonyi János sem tudott arról, hogy az azeri baltás gyilkost, Ramil Safarovot Magyarország kiadja Azerbajdzsánnak, és az amerikai nagykövetséget is meglepte a hír. Amikor leültek erről beszélni Martonyival,

a külügyminiszter alig mert Kounalakis szemébe nézni, és nem is próbálta különösebben védeni a baltás gyilkos kiadását.

Az elkötelezett atlantista Martonyit egyébként a nagykövet egyik kedvenc kormánytagjának nevezi, aki állítólag a búcsúebédjükön azt mondta Kounalakisnak: „Tudja, nagykövet asszony, Eleni, azt hiszem, hogy segített nekünk."

Az amerikaiak azért rágtak be ekkor annyira, mert attól féltek, hogy háború lehet Örményország és Azerbajdzsán között Safarov szabadon engedése miatt, és a „mocskot” persze nem a magyaroknak, hanem nekik kell majd feltakarítaniuk. A kiadatást Szijjártó Péter intézte, aki a nagykövetnek ráadásul vidáman és határozottan meg is védte azt.

Ez volt tehát a volt amerikai nagykövet szerint az az eset, amikor a magyarok megbízhatóságába vetett hitük megingott. De hiába szól Kounalakis egész könyve arról, hogy ezt megelőzően is hogyan növekszik a két ország közötti feszültség, és még inkább hiába gondolják azt a magyar kormányban, hogy 2016-ban a Fidesz jobban járna egy republikánus elnökkel, a Madam Ambassadorból az is kiderül: egy demokrata irányítású amerikai külpolitikánál hajlékonyabb, párbeszéd- és kompromisszumképesebb partnerre nem nagyon számíthatnak.