Aranypánt-díj, 2016

Ki legyen az év hétköznapi roma hőse?

l
2016.04.04. 10:56
  • Gyerekként fogyatékosnak minősítették őket, felnőve a szüleiket is megtanították olvasni.
  • Állami gondozottként nőttek fel, diplomásként másoknak segítenek.
  • A cigánytelepen kinevették őket, aztán maximális pontszámú felvételit írtak.
  • Több verejték, több kitartás, több szerencse kellett hozzá, mint másnak. Kevesebb fényben, ismertségben, megbecsülésben van részük. Mégis: legyenek kutatók, tanárok, vállalkozók, szakácsok vagy óvodavezetők, fontos, hasznos, büszke hősei a mindennapoknak.

Egy ország nem csak attól nagy, ha határait három tenger mossa, hanem a benne élő emberektől is. Magyarországot olimpiai bajnok sportolókként, világhírű zenészekként, vagy a dolgukat tisztességesen végző, hétköznapi hősökként a romák is naggyá teszik. Rendkívüli körülmények között vagy épp hétköznap, szabadságküzdelmekben vagy a munkában, a romák hosszú századok óta részei és alakítói a magyar történelemnek, kultúrának.

A Roma Sajtóközpont (RSK) és rengeteg civil partnere erre a tényre hívják fel a figyelmet április 8-án, a Nemzetközi Roma Napon a fővárosban és sok vidéki helyszínen megrendezett programjaikkal.

Az április 8-i eseménysorozat fénypontjaként az RSK immár második alkalommal adja át az Aranypánt-díjat annak a hétköznapi roma hősnek, aki az olvasóktól a legtöbb szavazatot kapja. A díj elnevezése Kovács József Hontalan költőtől származik, aki 1991-es, Ismeretlen cigány ének című kötetének előszavában írja:

„Vallom és vállalom, hogy rajtam két aranypánt van: az egyik a magyar kultúra, a másik a cigányságom. Egyikről sem óhajtok lemondani.”

Az RSK által közzétett felhívásra rengeteg jelölés érkezett. Ezekből 12 civil szervezet segítségével 10 jelöltet választottak ki. Olyan cigány emberek életpályáját adjuk közre, akik szűkebb közösségük szerint naggyá teszik Magyarországot.

Most megmutatjuk őket, hadd legyen az egész ország büszke rájuk! Szavazni a portrék után tud.

Debre Krisztina – óvodavezető

Krisztina olyan óvodát vezet, ahol a gyerekek mellett a szülőket is képzik. Ha kell, szociális munkás, ha kell, pedagógus, máskor barát, életvezetési tanácsadó vagy éppen nagyvállalatokkal tárgyaló adományszervező. Krisztina az ország első roma nemzetiségi óvodájának vezetésével édesanyja munkáját viszi tovább.

„Édesanyám egy falusi cigánylány, édesapám pedig egy csepeli átlag családból származó nem roma férfi volt. Egész gyermekkoromban a cigányoknál magyar voltam, a magyaroknál cigány – mindenhonnan kilógtam egy kicsit.” – kezd mesélni Krisztina a gyermekkoráról.

Olvasson többet Debre Krisztináról!

„Édesanyám egy falusi cigánylány, édesapám pedig egy csepeli átlag családból származó nem roma férfi volt. Egész gyermekkoromban a cigányoknál magyar voltam, a magyaroknál cigány – mindenhonnan kilógtam egy kicsit.” – kezd mesélni Krisztina a gyermekkoráról. A tanítónő anya és a tanárként dolgozó mérnök apa rendszeresen hazavitte az iskolából a nehéz sorsú gyerekeket, ahol megfürdette őket, tiszta ruhát adott rájuk, és segített nekik a házi feladat megírásában. „Egy ikerpár maradt meg a legjobban abból az időből – nem voltak cigányok, de nagyon szegény családban éltek. Mindketten mérnökök azóta.”

Az általános iskola alsó tagozatában még sok nehézsége származott cigányságából, azzal is csúfolták, hogy édesanyja olyan fekete, mint az ördög. Felső tagozatban új osztályfőnökének köszönhetően azonban nagyot változott a kislány közösségben betöltött szerepe. „Kapuvári tanár úr kiváló pedagógus volt, azt, hogy nem egy asztal alá bújó, félős kislány vagyok, neki köszönhetem.”

A helyét végül megtaláló, szeleburdi lány a sikeres érettségi után földrajz szakon tanult volna tovább, ha el nem felejtett volna elmenni felvételizni. „Édesanyámnál ekkor telt be a pohár.” – emlékszik vissza nevetve. Ekkor 1996-ban járunk, amikor édesanyja már három éve vezetett óvodát olyan hátrányos helyzetű, főként roma gyerekeknek, akiket máshová nem vettek volna fel, vagy be sem adták volna őket óvodába. Krisztina az édesanyja mellett dajkaként és takarítónőként kezdett dolgozni nagy fegyelemmel. „Mindenki munkát keresett akkoriban, éreztem, kínos, hogy épp én dolgozom ott. Egy órával korábban kezdtem, mint a többiek és egy órával a kollégáim után mentem haza minden nap. Keményen dolgoztam, és a mai napig rengeteget profitálok abból az időszakból.”

Egy bébiszitterként Párizsban töltött év után kipróbálta a televíziós újságírást is, dolgozott minisztériumban, valójában mindenhol cigányüggyel foglalkozott. Végül ugyanott kötött ki, ahonnan elindult. „Akkoriban megcsappantak a források, pályázati pénzekből, nem lehetett már fenntartani az óvodát, édesanyám pedig belefáradt a szélmalomharcba. Nyugdíjba vonult, én pedig folytatom a munkáját.”

Krisztina immár kilenc éve vezeti a csepeli Majd Megnövök Óvodát, kolléganői pár kivételtől eltekintve mind volt óvodásaik szülei. Takarítónőként kezdték, majd aki alkalmas volt rá, dajkaképzésen vett részt, sőt van, aki óvónő lett, és azóta képzettségének megfelelő munkát lát el az óvodában. Van köztük olyan, aki ezelőtt sosem dolgozott – nem volt sem önbizalma, sem lehetősége, sem hite abban, hogy bármilyen munkát is el tud látni. „Ezért tartom nagyon fontosnak, hogy a már iskoláskorú volt ovisainkkal és a szülőkkel is foglalkozzunk. Úgy érzem, az utánkövetés is a feladatunk, hogy a nálunk szerzett előny pár év múlva ne váljon köddé”

A szülők gyakran fordulnak hozzá tanácsért, vagy viszik be neki hivatalos leveleiket értelmezni. Ahogy ő fogalmaz, élő a kapcsolat, az óvodások és családjaik, valamint az ott dolgozók egy összetartó közösséggé kovácsolódtak. Emellett az intézmény fenntartásához szükséges forrásokat is elő kell teremtenie. „Hat éven keresztül abból állt a munkám, hogy cégről cégre jártam, valahonnan elő kellett teremtenem a gyerekek étkezési költségét. A férjem ötlete volt, hogy ne pénzt kérjek, hanem a számlákkal menjek a vállalatokhoz. Ott meghallgatták a történetet az óvodáról, én odatettem eléjük a havi költségeink számláit a 15 000 forintostól a 400 000 forintosig, és ők kihúztak egyet, kettőt, vagy mindet, és egyből a szolgáltatónak utaltak.” Idővel olyan jó kapcsolat alakult ki az óvoda és néhány nagyvállalat között, hogy csapatépítő tréningjeiket az oviba szervezik: festenek, szerelnek, segítenek az épületet rendben tartani, és mindig szívesen mennek. „Szerencsére 2 éve már a Baptista Szeretetszolgálat a fenntartó, így csak a munkánkra kell koncentrálnunk. Most tudunk igazán a szülőkkel délutánonként pedig a tanodában egykor ovisainkkal foglalkozni.”

Az oviban a gyerekek verseket, meséket tanulnak cigányul, a nevelők ugyanakkor fontosnak tartják, hogy a kicsik megtanulják: cigány és magyar identitásuk jól megfér egymás mellett, és mindkettőre büszkék lehetnek. „Senkitől sem kérdezzük meg, hogy cigány-e vagy sem, aki ide akar jönni, jöhet. Hatvan gyerekünk van, de ennek a sokszorosára lenne igény. Azt mondanám, a szegények ovija vagyunk – aki rászorul, az itt térítésmentesen megkaphat mindent, amit egy óvoda adhat, és még annál is többet.”

Farkas László – zenei szerkesztő, DJ

Neves fővárosi szórakozóhelyek DJ-je, több televíziós zenés- és tehetségkutató műsor volt munkatársa – a hazai zeneiparban szinte mindenkit ismer, aki számít. Művésznevét – gypsyROBOT - úgy választotta, hogy ha egyszer nemzetközileg elismert előadó lesz, mindenki tudja: a sikereket egy cigány ember érte el.

„Alapvetően szép gyerekkorom volt. Nem éltünk jól, de arra ügyeltek a szüleim, hogy az, amire a szívünk vágyott, és az étel az asztalon meglegyen. Ha mást nem, zsíros kenyeret ettünk, vagy átmentünk a szomszédba venni házi tejet, és abból készült tejbegríz.” − meséli László.

Olvasson többet Farkas Lászlóról!

Lacival Budapest egyik legújabb és legfelkapottabb, nyitott szellemiségű szórakozóhelyén, a Tütüben találkoztunk. Óriási csillárok, sejtelmes fények, tükrök és próbababák közt süppedtünk a fotelbe, ahogy mesélni kezdett gyermekkoráról.

A Budapesttől 100 kilométerre fekvő Tápiógyörgyén nevelkedett egy háromgyermekes család legidősebb fiaként. Édesanyja fodrász, édesapja szakmája szerint asztalos, de valójában a falu ezermestere volt. „Alapvetően szép gyerekkorom volt. Nem éltünk jól, de arra ügyeltek a szüleim, hogy az, amire a szívünk vágyott, és az étel az asztalon meglegyen. Ha mást nem, zsíros kenyeret ettünk, vagy átmentünk a szomszédba venni házi tejet, és abból készült tejbegríz.” – emlékszik vissza.

Iskolás évei alatt végig osztályelső tanuló volt, amivel többek irigységét vívta ki, és gyakran bántották cigánysága miatt is. „Volt, hogy azt mondták az osztálytársaim, hogy buták a szüleim, mert cigányok.” „Mostanában sokat gondolkodom ezen az időszakon, és arra jöttem rá, hogy vannak terhek, amiket azóta cipelek magammal. Azt hittem, sikerült rajtuk túllépni, de még mindig érzek bizonyos gátakat, amik akkoriban alakulhattak ki.”

Ugyan osztálytársaival sosem volt jó a kapcsolata, de nemrégiben általános iskolájától kitüntetést kapott néhány olyan régi diáktársával együtt, akik azóta sokra vitték. „Kaptam egy kis márványtáblát is, rajta a nevemmel, és olyan megható beszédet írtak rólam, hogy elállt a szavam. Akkor döbbentem rá, hogy az általános iskolában valójában leginkább a tanárok voltak a barátaim.”

A kitűnőre letett érettségi vizsga után – bár minden vágya a televízió volt - némi iskolai és szülői nyomásra végül a Műszaki Egyetem német nyelvű mérnök-informatikus szakát kezdte el. Hamar rájött, hogy ez nem az ő útja, és jelentkezett a TV2-höz gyakornoknak.

Fél év után szerződtették és több komoly feladat mellett a Megasztár online szerkesztője és A Nagy Duett zenei szerkesztője lett. A televíziónál töltött négy év alatt együtt dolgozott Bangó Margittal, Bereczki Zoltánnal, Lakatos Márkkal és számos más zenésszel és hírességgel. „Radics Gigit én győzködtem, hogy jelentkezzen újra a Megasztárba. Addigra már túl volt két döntő előtti kiesésen, és nem akart harmadszorra is nekifutni.” Laci megérzése jónak bizonyult: az énekesnő abban az évben megnyerte a tehetségkutatót.

A zene szeretetét tinédzser korában elvesztett édesapjának köszönheti. Egy működő magnó mindig volt otthon, amin Laci 13 éves kora óta a külföldi rádiókat hallgathatta, és kazettára gyűjtötte a zenéket: magának az újakat, apjának pedig a régieket. A DJ-zés ötlete is innen fakad: „Azt vettem észre, hogy sehol sem játsszák azt a rengeteg jó zenét, amit én ismerek, ami a meleg szórakozóhelyeken különösen kínos, hiszen azt gondolná az ember, hogy élen járunk a divatteremtők között.”

„A romaságomban kicsit szerencse az, hogy meleg is vagyok, még ha ez furcsán is hangzik.”– mondja. Igaz, sok a nehézség, de szerinte a meleg közösség alapvetően elfogadóbb, mint a társadalom többi része, így ebben a közegben szinte sosem érik támadások származása miatt.

DJ-ként a sikert a budapesti melegfelvonuláson a Nyitottak vagyunk! kamionján való első fellépése hozta meg. „Addig én kopogtattam mindenkinél, utána viszont már engem kerestek meg a partiszervezők, és hívtak játszani az összes akkori, nagyobb LMBT-buliba.” Felismerve az igényt és a felelősséget, 2015-ben más aktivistákkal együtt külön roma kamiont szerveztek a Budapest Pride-ra. A hazai mellett lépett már fel az amszterdami és a prágai melegfelvonuláson is, itthon a Garçons és Hello bulikban játszott a legtöbbet.

László „gypsyROBOT” művésznéven dolgozik, ami az autentikus cigány- és a modern elektronikus zene találkozására utal. „Ha egyszer sikerül elérnem a kitűzött céljaimat, azt akarom, hogy az emberek tudják, hogy mindezt egy cigány gyerek érte el, hogy a roma fiatalok erőt tudjanak meríteni abból, hogy én is cigány vagyok, és nekem is sikerült.”

 

Hídvégi-Balogh Attila – újságíró

Attila Nívó-díjas újságíró, aki MTI munkatársként hosszú évekig számos rendkívüli eseményről, pl. a vörösiszap-katasztrófáról tudósította az országot. Manapság egy jogvédő szervezet kommunikációs munkatársa, önkéntesként pedig főként az Országos Roma Önkormányzat botrányairól tájékoztatja folyamatosan a közvéleményt.

„Gyerekkoromban annyit olvastam az iskolai olvasókönyvet, hogy anyámnak össze kellett varrnia, hogy ne essen szét. Az olvasás mellett nagyon szerettem verseket mondani, vittek is mindenfelé versenyekre a megyében” – meséli Attila.

Olvasson többet Hídvégi-balogh Attiláról!

Attila a Borsod megyei Sajóhídvégen nőtt fel édesanyjával, nővérével és két féltestvérével. Édesapját nem is nagyon ismerte. Szegénységben éltek, édesanyja a sörgyári fizetéséből és piacozásból tartotta el a családot. A közeli város piacán ő is segédkezett árulni a kertben termett zöldségeket, az otthoni mezőn gyűjtött gombát, sóskát. A helyi általános iskola példás tanulójára ma is büszkén tekintenek egykori tanárai, és nem azért, mert szülőfaluja nevét vette fel.

„Gyerekkoromban annyit olvastam az iskolai olvasókönyvet, hogy anyámnak össze kellett varrnia, hogy ne essen szét. Az olvasás mellett nagyon szerettem verseket mondani, vittek is mindenfelé versenyekre a megyében” – meséli Hídvégi-Balogh Attila, aki felnőttként is gyakorta járt szavalóversenyekre. Több országos verseny díjazottjaként az akkori országos, tehetségkutató versenybe, a Ki-Mit-Tud? televíziós előválogatójába is eljutott. Bár készült rá, mégsem lett hivatása a színjátszás. Ma már úgy emlékszik vissza erre: „ha Thália papja nem is lettem, egy másfajta, de szintén nemes és fontos szolgálatnak köteleztem el magam”. Újságíró lett. Előbb a Magyar Televízió miskolci regionális stúdiójában gyakornokoskodott, majd a budapesti Független Médiaközpont újságíróképzési programjába került. A médiaprogramnak köszönhetően gyakorlati idejét a Magyar Távirati Irodában töltötte, ahol a program végén a főszerkesztő állást ajánlott neki.

„Egyetlen cigány gyerek voltam a hírgyárban. Eleinte nem a roma ügyekkel foglalkoztam, erre nem is kértek, de persze segítettem, ha kellett valami információ, kapcsolat. Rendőrségi szakújságíró lettem, havária eseményekről írtam.” Tudósított az ország különbözőm részein zajlott rekordáradásokról, a vörösiszap-katasztrófáról, a 2006-os tüntetésekről, a romák elleni támadássorozatokról, és azok hátteréről, majd a bírósági perről, de külföldi kiküldetéseket is teljesített.

„A jó kapcsolataim és információbázisom miatt később a romaügyek felügyeletét is rám bízták a többi szakterületem mellett. Ha jól számoltam, majd egy évtized alatt közel 15 ezer hírt írtam meg az MTI-ben” – büszkélkedik Attila, akit munkatársai javaslatára 2006-ban az Év MTI tudósítójának választottak, és több Nívó-díjat kapott a katasztrófavédelemtől. „Aztán jött egy törés, egy nem várt helyzet” – emlékezett vissza elbocsátására, amikor 2012-ben csoportos létszámleépítés keretében elküldték. Nem indokolták, hogy pontosan miért váltak meg tőle, de politikai indíttatásúnak érezte a döntést, már csak azért is, mert kirúgása előtt három hónapos kényszerpihenőre küldték.

Az újságírástól mégsem búcsúzott el, a RomNet internetes oldalon jelennek meg folyamatosan cikkei, főállásban pedig a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda kommunikációs munkatársa. Több önkéntes munkát is vállal: kommunikációs tanácsokkal segít roma civil szervezeteket, adományokkal pedig a romák elleni gyilkosságsorozat túlélőit, tragédiát szenvedett, vagy rászoruló családokat. Magánéletét érintő kérdésekre nem szívesen válaszol, mert azt nem a közélet részének tartja, azt azonban büszkén meséli, hogy nagyobbik fia a Madách Színházban a Vuk című darab főszereplője, és a Kis kéményseprő című gyermekoperában is főszereplőként játszott. Attila színészi vágyait, talán azonos nevű fia teljesíti be.

„Sok ismerősöm ment az utóbbi fél évtizedben Kanadába, vagy Angliába, és nekem is megfordult a fejemben, hogy máshol keresek boldogulást, új életcélt, de ez csak menekülés lett volna a problémák és a feladatok elől. Meggyőződésem, itt kell csinálnunk egy élhetőbb világot, ehhez pedig őszinte, tiszta hang kell. Tisztában vagyok vele, hogy markáns véleményeim miatt sokan nem szeretnek, mert kimondom az igazságot, ami fáj. Elfogadom, hogy egy megosztó személyiség vagyok. Tükröt tartok a roma társadalom felé, de ez a dolgom, és ezt valakinek meg kell tennie. Nekem hazám Magyarország, és ha kellene, akár háborúba is mennék érte. Szeretem a hazámat, mert ezt a rántott hús alakú földrészt annak tartom, még akkor is, ha mások nem így gondolják, és annak ellenére is, hogy most nem jó az irány. Vándoroltunk már eleget gyökértelen népként batyunkkal a hátunkon. Ide születtünk, ezért azt gondolom, itt kell itthon lenni. Együtt. Romáknak és nem romáknak egyaránt.” – zárja beszélgetést a rá jellemző emelkedett hangvétellel Attila.

 

Jónás Tímea - ápoló

Tímea a Nyírő Gyula kórház főápolójaként négy részleget vezet és 171 betegágyra felügyel. Áprilisban az Alzheimer-kórról fog szakmai előadást tartani a Budapesti Kongresszusi Központban az Alzheimer Világkonferencián. Ez a világ a kisiskolás Tímea számára még csak egy szűk ablakon átszűrődő gyerekzsivaj volt, egy ábránd, ami egy cigányosztályban tanított, magafajta telepi lánynak elérhetetlen.

„Te vagy az első ember, aki ilyen bizonyítvánnyal jön. Hol szeretnél dolgozni?” − kérdezték tőle a Nyírőben. A belgyógyászatot választja, ahol fél év alatt kitűnik szakmai tapasztalatával és hozzáállásával. Egy év után ő lesz a részleg vezetője.

Olvasson többet Jónás Tímeáról!

Tímea a szabolcs megyei Tuzséron született, a hétgyerekes családban ő a középső gyerek. Szülei a vasútnál dolgoztak, megbecsült emberek voltak, többször is kiváló dolgozóként tüntették ki őket, ennek ellenére a cigánytelepen éltek nagyon szegény körülmények között.

A kitörésre nem is volt más lehetőség, csak a tanulás, ami a kis faluban csupán elvi lehetőség volt: a cigány gyerekeket elkülönítették a többiektől. Egy fal választotta el a gyerekeket az iskolában és csak egy kis ablakon át láttak át egymásra. Tímea sóvárogva figyelte az átszivárgó gyerekzsivajt, oda vágyott ő is. Osztályfőnöke azt mondta neki, ha jól tanul, átkerülhet. A faluban első cigányként kitűnővel végzi az elsőt, mégis csak negyedikben kerül át a „magyar osztályba”. Ebben sincs eleinte köszönet. A padtárs kislány kijelenti, „az anyukám azt mondta, hogy mellettem nem ülhet cigány!” Egy világ omlik össze Tímeában, hiába jár rendesen, tiszta ruhában, jól tanul, mégsem barátkoznak vele azok, akikhez annyira vágyott. A hátsó padba kerül.

De nem törik meg. Folyton jelentkezik, minden kérdésre tudja a választ, hamar kitűnik tudásával a többiek közül. Onnantól kezdve szavalóversenyekre jár. Gumicsizmában. Mert másra nem tellett akkoriban. Sorra nyeri a versenyeket. Majd az orosz nyelvi versenyeket is. Nyelvérzékére akkor derül fény, amikor a közeli Szovjetunióból nyaranta átjáró gyerekek leveleit ő fordítja le, és ez a tanár fülébe jut. Mai napig kiválóan beszéli az oroszt.

Ötödikes korában kiköltöznek a cigánytelepről. Szülei a sok éven át félrerakott pénzből vesznek egy kis parasztházat. Rengeteget dolgoznak új otthonukon, hogy rendbe hozzák, a gyümölcsöst is nagy gonddal kezelik, ami olyan sokat terem, hogy a befolyó összegből hamarosan jószágokat tudnak venni. Juhot, lovat, kecskét, tehenet tartanak, ami korábban, a telepen elképzelhetetlen volt.

Sokat betegeskedik iskolás évei alatt, rendszeres látogatója a rendelőknek. Megigézi a fehér köpeny, a műszerek, így a pályaválasztásnál már nemigen volt kérdés, merre menjen tovább. Tudatosan készülve a jövőre, a jó hírű kisvárdai Bessenyei György Gimnáziumba megy, és egyetlen roma tanulóként kiváló eredménnyel érettségizik. Tanárai nagyon büszkék rá, azt mondják neki, biztosan hallanak még róla.

Érettségi után Pestre készül, hogy végre egészségügyi szakképesítést szerezzen. Ismét egyedüli roma diák lesz az iskolában. A második évtől szülei nem tudják tovább finanszírozni tanulmányait, de egyik tanára állást ajánl neki: segédápoló lesz. A gyógyszertannal foglalkozó farmakológián tanulja meg a szakma alapjait, de gyógyszerkísérletekben is részt vehet. Időközben elvégzi az iskolát – természetesen kiváló eredménnyel.

Mentortanárának köszönhetően az egykori Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem (HIETE) munkatársa lesz. Ápolói munkája mellett gyógyszerkutatásokban is részt vesz, később az immunológia, a gasztroenterológia és endokrinológia területeivel is megismerkedik.

A HIETE megszűnése után a Nyírő Gyula kórházba jelentkezik. Azt mondják neki, „Te vagy az első ember, aki ilyen bizonyítvánnyal jön. Hol szeretnél dolgozni?” A belgyógyászatot választja, ahol fél év alatt kitűnik szakmai tapasztalatával és hozzáállásával. Egy év után ő lesz a részleg vezetője.

Négy-öt év után váltani akar. A pszichiátria érdekli. Újra tanulni kezd: gyógyszerek, kezelések, diagnózisok felállítása, minden, ami kell. A kórház beiskolázza. Pszichiátriai szakápoló végzettséget szerez, a vizsgán lefegyverzi a bizottságot felkészültségével. Szinte kötelezik rá, hogy egyetemre menjen. A Semmelweist célozza meg. Ahhoz, hogy biztosan bekerüljön, emelt szintű biológia és kémia érettségi kell. Munka és család mellett – egy kamaszlány anyukája – fél év megfeszített tanulással felkészül. Természetesen 100%-os felvételivel jut be az egyetemre, diplomás ápoló szakra. Közben a Nyírő Gyula Kórház pszichiátriai osztályának főosztályvezető ápolója (részlegvezető nővére) lesz.

Idén április 1.-től kinevezik főápolónak. 171 betegággyal rendelkező négy részleg szakmai munkáját irányítja, közben van ideje egyéb szakmai munkákra is: tavaly a skizofrénia visszaesésének megelőzésében fejtette ki álláspontját egy nagy konferencián, de az Alzheimer-kór gyógyításában is járatos, áprilisban erről tart majd előadást a hazánkban és a térségben először megrendezett Alzheimer Világkonferencián. Most épp szakmai angol nyelvvizsgára készül.

Lakatos János Attila – egyházi segítő

Attila több nyelven beszélő, harmadéves főiskolai hallgató, pedig az általánost még fogyatékosnak minősítve végezte. Csecsemőként került állami gondozásba, amitől felnőttként sem szakadt el - önkéntesként állami gondozott gyerekeket istápol.

”Az intézetben élő fiataloknak mindig a tanulás fontosságáról beszélek. Ez talán az egyetlen olyan eszköz, amivel kitörhetünk a rossz sorsunkból és az álmainkig repülhetünk” - mondja Attila jelenleg a Károli Gáspár Református egyetemen diakónusi szakára jár, ami egyházi segítőt jelent. A vallási szolgálat mellett idősgondozást és fogyatékos emberek ellátásával kapcsolatos ismereteket tanul. Jövőre mesterszakra készül.

 

Olvasson többet Lakatos János Attiláról!

A fiatalemberrel Budapesten találkoztunk, ahol református diakónusi (nem papként tevékenykedő egyházi személy) szakmai gyakorlatát tölti. Fiatalos, trendi öltözködése, divatosan nyírt rövid frizurája ellentmond a sztereotípiáknak, amit az egyházi tanulmányokat folytatókról képzelünk.

„Apám öngyilkos lett, amikor megszülettem” – kezdi az életét meghatározó tragédiával történetét Attila, aki ezután – nyolc testvér legkisebbikeként –, csecsemőkorában került állami gondozásba. Négy évesen Velencére, egy mamutintézetbe helyezték át, ahol huszonnégy éves koráig maradt. Folyton elképzelte, milyen lett volna, ha lenne anyukája. Kötődni vágyott valakihez, de nem volt egyszerű, mert gyakran cserélődtek a felnőtt gondozók. „Ha valakit éppen megszerettem volna, már el is tűnt.” A nevelőktől tudta meg évekkel ezelőtt, hogy alkoholizmusba menekült anyja is meghalt.

Az intézetbe évekig jártak önkéntesek, egyházi lelki segítők, akik nagy hatással voltak a kisfiúra, példaképként mégis inkább egy mozdonyszerelőt említ, aki egy katolikus társasággal folyamatosan jelen volt és amolyan apapótlóként sokat foglalkozott a velencei otthon gyerekeivel. Ő soha nem ítélkezett felette, nem éreztette vele, mint sokan mások, hogy ő „intézetis” „fogyatékos” és „cigány”.

A származása és „romás” vezetékneve miatt is sokat bántották kortársai, miközben a roma kultúrához kötődése egyáltalán nem volt. „Csak azért tudom, hogy cigány vagyok, mert mondták, és mert folyton csúfoltak miatta”- mondja szomorúan. „Hiába tartom magam én magyarnak, ha mások ezt megvonják tőlem és az mondják, te nem vagy igazi magyar.” Ezek azok a traumák, amikkel sok kisgyerek is küzd ma is az intézetekben. Attila érzi és tudja, hogy miket élnek át ezek a gyerekek. Mint mondja, éppen ezért megy önkéntesként szolgálni az árva gyerekekhez. Erőt, bátorítást akar nekik adni.

Tudja, miről beszél, hiszen sok-sok emberpróbáló krízishelyzetbe keveredett maga is az intézetből kikerülve. Nagykorúként talajt vesztett, lakott hajléktalanszállón is. Az emberekben való csalódások viselték meg a legjobban. Megtérése után lett egy igazi menedzsere, akiben már soha nem fog csalódni: „A menedzserem nem más, mint maga az Isten. Rá mindig megéri, és gazdaságos lesz hallgatni, örök befektetés ez!”- mondja mosolyogva.

Tizenhat éves koráig az intézet kisegítő iskolájában tanult. Fogyatékosnak minősítették, ez mai napig rányomja a bélyegét az önértékelésére. Ennek ellenére mégis hitt magában, tudta, hogy nem fogyatékos. Reggeltől estig lexikonokat böngészett, rengeteg könyvet olvasott, folyton a könyvárban „lógott”. Szakmunkásképzőbe került, ahol falusi vendéglátó- és eladó szakon végzett. Iskola után felszolgálóként kezdett dolgozni, majd megszerezte a B kategóriás jogosítványt is. Még mindig tanulni akart, estin végezte a gimnáziumot, leérettségizett, folyton bizonyítani akarta magának, hogy tényleg nem butább másoknál.

Németül és angolul is megtanult. A Phiren Amenca nemzetközi roma szervezethez is csatlakozott, akik segítettek neki külföldre kerülni. Találkozott olyan hazai és külföldi tanult romákkal, akik büszkék voltak a származásukra, és nemcsak a gúnyolódás tárgyai voltak. Ez erőt adott neki.

Németországban eltöltött másfél éves önkéntes munkájára különösen büszke, ahol előbb hajléktalanok étkeztetésében és ellátásában segített, majd gyerekeknek tartott bibliai foglalkozásokat német nyelven. „Halléban egy konferencián találkoztam egy kétdiplomás magyar lánnyal, aki egy ateista értelmiségi családból származik. Sokat beszélgettünk és a hatásomra megtért, azóta a debreceni református közösség tagja” – emlékszik vissza. A segítés és a vallás szép lassan hivatássá vált, amikor a tóalmási keresztény közösségben teljesített önkéntes szolgálatot.

Így, amikor barátai unszolására legyőzte a fogyatékosnak nyilvánított évek alatt lelkébe égett kisebbrendűségi komplexusát, nem volt kérdés, hogy egyházi főiskolára megy. Attila jelenleg a Károli Gáspár Református egyetemen diakónusi szakára jár, ami egyházi segítőt jelent, a vallási szolgálat mellett idősgondozást és fogyatékos emberek ellátásával kapcsolatos ismereteket tanul. Jövőre mesterszakra készül.

”Az intézetben élő fiataloknak mindig a tanulás fontosságáról beszélek. Ez talán az egyetlen olyan eszköz, amivel kitörhetünk a rossz sorsunkból és az álmainkig repülhetünk” - zárja a beszélgetést Attila.

Orsós Zsuzsa - egyetemi adjunktus, biológus

Zsuzsa két évtizede dolgozik a Pécsi Tudományegyetemen, munkáját számos elismeréssel díjazták az évek alatt. A rákkutatással foglalkozó kutató nem feledkezik meg gyökereiről sem és Pécs egyik legnagyobb cigány telepén tart fejlesztő foglalkozásokat a gyerekeknek.

„Sose felejtem el életem első könyvét, amit az iskolában kaptam - Maci ír, maci olvas. Fantasztikus érzés volt, hogy ott az a csoda, a könyv az enyém, csak az enyém, és a táskámban van. Nekünk otthon nem volt egy könyvünk se, édesanyámat is én tanítottam meg később olvasni.” − meséli Zsuzsa.

Olvasson többet Orsós Zsuzsáról!

„Tisztes szegénységben éltünk, játékunk se volt, de sose unatkoztam. Heten vagyunk testvérek, és én vagyok a legkisebb. Szüleim segédmunkások voltak”- mesél gyerekkoráról Orsós Zsuzsa, a Pécsi Tudományegyetem adjunktusa.

„Sose felejtem el életem első könyvét, amit az iskolában kaptam - Maci ír, maci olvas. Fantasztikus érzés volt, hogy ott az a csoda, a könyv az enyém, csak az enyém, és a táskámban van. Nekünk otthon nem volt egy könyvünk se, édesanyámat is én tanítottam meg később olvasni.”

A könyvek aztán magával ragadták a németkéri kislányt, le se tette őket. Testvérei és szülei pedig elfogadták, és hagyták csendben olvasni a folyton könyveit bújó Zsuzsát. Emlékei szerint azért a játékból se hagyták ki a többiek. Emlékszik az utcai futkározásokra, csínytevésekre a telepen. Nem volt megállás a tanulásban sem. Pedig tanítója kitűnő bizonyítványa ellenére sem jósolt nagy jövőt neki. Azt mondta, nem való neki a tanulás. Szerencsére nem hallgatott rá. A természettudományi tantárgyak voltak a kedvencei, így vegyipari szakközépbe jelentkezett.

Ekkor került Pécsre, a nagyvárosba. „Már gyerekkoromban vonzott a nagyváros, pedig a faluból még a közeli Paksra se tudtunk átmenni. Kicsit persze féltem, de hamar megszerettem a várost, a kollégiumot, hamar lettek barátok.” Az érettségi után legjobb barátnője ajánlásával laborasszisztensi munkát kapott az egyetemen. A pécsi mentorok már mások voltak, ők arra ösztökélték Zsuzsát, hogy tanuljon tovább, ne elégedjen meg az érettségivel. Munkatársa és főnöke szakmai támogatásával biológus szakra jelentkezett az egyetemen, majd doktori képzésre ment.

Kutatásában bebizonyította, hogy a romák körében a daganatos megbetegedések nem genetikai eredetűek, hanem egyértelműen a rossz életkörülmények, rossz egészségügyi helyzet és a magasabb stressz miatt alakulnak ki az elváltozások. Nemzeti Kiválóság-díjat kapott kutatásáért, a napokban pedig az Akadémia elnöke köszönte meg munkáját egy levélben. Immár 20 éve dolgozik az egyetemen, ott ismerte meg férjét is, akivel ma már egy hétéves kislány nagyon büszke szülei.

Orsós Zsuzsa az egyetemi munkája mellett a Gandhi Gimnázium diákjainak tart egészségmegőrző, felvilágosító órákat, és a pécsi György-telepre jár a gyerekekhez foglalkozásokat tartani. „Magyar állampolgár vagyok, aki büszke cigány identitására, és aki nem akar innen elmenni. Magyar, cigány egy és ugyanaz! Egyek vagyunk. Elképzelhetetlen, hogy ne legyek magyar. Büszke vagyok a családomra, testvéreimre. Arra is, akinek 20 éve nincs munkája, mert ez nem az ő hibája. Nem az ő hibája, hogy fiatal kora ellenére a stressz miatt tíz évvel öregebbnek tűnik. Hiszem, hogy ezeket a problémákat csak az oktatással és összefogással oldhatjuk meg.” – zárja beszélgetést Orsós Zsuzsa, akit egy csapat egyetemista vár a folyosón, hogy elkezdhessék az előadást.

 

Rácz Péter – szakács, civil aktivista

A salgótarjáni szakács nem spórol az adagokkal, de közössége nem csak a főztje miatt szereti. Kis falujában ő a „ragasztó”, akit mindennel megtalálnak, aki botlábú létére táncegyüttest vezet, és aki a nélkülöző gyerekeknek az iskolatáskától a focilabdáig szinte mindent előteremt.

„Apám mindig azt mondta, hogy ne állj meg, sose lássák, hogy állsz! Hát én hallgatok rá” – mondja Péter, aki tényleg csak unszolásra ül le az asztalhoz. Dolgozni busszal jár, de a konyhai hajtás után szinte minden nap kocsiba ül, hogy valamilyen segítséget intézzen szűkebb közössége, a háromszáz lelkes Mizserfa lakóinak.

 

Olvasson többet Rácz Péterről!

„Apám mindig azt mondta, hogy ne állj meg, sose lássák, hogy állsz! Hát én hallgatok rá” – kezdi a beszélgetést a munkahelyén, egy barátságos 'tarjáni étkezdében Péter, és tényleg csak unszolásra ül le az asztalhoz. A mosolygós férfi külsőre nyugodt, Buddhaszerű ember hatását kelti, pedig napjai egyáltalán nem békés szemlélődéssel telnek. Dolgozni busszal jár, de a konyhai hajtás után szinte minden nap kocsiba ül, hogy valamilyen segítséget intézzen szűkebb közössége, a háromszáz lelkes Mizserfa lakóinak.

Salgótarjánban született, majd szülei korai válása után egy közeli faluban nevelkedett apjával és nagyanyjával. A nyolcat már a salgótarjáni Zöldfa utcában lakva végezte, ami a kilencvenes években is az elszegényedett, főként roma családok gyűjtőhelye volt. Apja pályaíve is a kilencvenes évek archetípusa: gyári munkásból munkanélküliség elől a vállalkozásba menekült, hogy aztán anyagilag és egészségileg is teljesen tönkremenjen.

Péter az általános elvégzése után egy vendéglátós szakközépbe mehetett volna, de anyagilag nem engedhették meg maguknak. Egy év szünet következett ezután, amit nem lébecolással akart eltölteni, de 16 év alattiként sehová nem vették fel dolgozni. A következő tanévben viszont - már anyjánál lakva - bekerült egy szakiskolába, ahol olyan jól érezte magát, hogy rögtön két - a bolti eladói és a szakács - szakmát egyaránt kitanulva hat évig ottmaradt.

„Még az általánosban oltottak be a vendéglátással, tetszett, hogy nagy kondérokban főznek. Állandóan láb alatt voltam a konyhán, úgyhogy a végén már inkább engedték, hogy segítsek” –meséli nevetve „megfertőződésének” körülményeit. Az iskola elvégzése óta szinte egyfolytában szakácsként dolgozik, pedig a frekventált egri étteremben eleinte nehéz volt elfogadtatnia magát. „Mikor hallok beszélni embereket, hogy cigány, akkor megfogalmazódik bennem, hogy én is magyar vagyok, én is tettem annyit, mint más”- mondja, de kiemeli, hogy egyetlen munkahelyén sem bántották a bőrszíne miatt.

„Hatan kezdtünk szakácsok reggel - egy műszakban három-négyszáz fő részére főztem. Óriási pörgés volt, szerettem is nagyon, de az akkori barátnőm átcsábított a saját éttermébe, ami viszont nemsokára becsődölt a kapcsolatunkkal együtt” – számol be szomorú véget ért egri kalandjáról, ami után visszaköltözött Nógrádba, a Kazárhoz tartozó, de attól kilométerekre lévő Mizserfára.

A mostan hangulatos étkezdében már közel hét éve dolgozik Péter, ahova próbafőzés útján másik két jelöltet kiütve került. A legbüszkébb mégis inkább a roma néptánc csoportjára, pedig bevallása szerint botlábú. „Megkerestek egy pár éve, hogy szerezzek táncos lábú mizserfai fiatalokat, aztán a végén azt vettem észre, hogy én vagyok a menedzserük” – hökkent meg a táncosnak tényleg kissé zömök férfi, aki olyan szakmai titkokat is elárul, hogy a gyerekek nagy része nem a családtagoktól, hanem a youtube-ról lesi el a tánclépéseket.

„Hozom-viszem őket, szervezem a fellépéseket, ruhát bérlek, satöbbi. Hál' istennek sok a barátom, így nem kell mindent nekem állnom”- vetíti előre, hogy valószínűleg nem a menedzserségből fog meggazdagodni.

De nem is ez a célja: Mizserfán 65 kiskorú él, többségük rengeteget nélkülözik, ami régi emlékeket idézett fel Péterben, és arra sarkallta, hogy próbáljon segíteni. „Volt egy nagyon rossz karácsonyom kamasz koromban. Csak a számlákat nyögte apám. Bodag volt, meg valami krumpli. Apám elfordult, hogy ne lássam a könnyeit” – ekkor döntötte el, hogy felnőttként, ha teheti, gyerekeken segít majd. Mindez azóta annyiban változott, hogy bár saját erőből nemigen tehetné meg, mégis segít. Pár éve jól megtömött mikuláscsomagokkal lepett meg többtucat helyi lurkót, pedig abban a hónapban pont segélyen volt.

A közösségi csatornákon és ismerősei körében folyton adományok után kutat, és autóval összegyűjti a másnak felesleges, de még nagyon is használható ruhákat, játékokat, sporteszközöket, bútorokat. A támogatott családok öröme mellett az is nagy elismerés Péternek, hogy az adományozók gyakran visszahívják, sőt, van, aki rendszeresen Egerből házhoz viszi a ruhaadományokat. Salgótarjánban pedig egy irodaszer céggel épített ki olyan jó viszonyt, hogy évek óta teljes iskolacsomaggal és iskolatáskákkal látják el a gyerekeket.

„Ez egy kis közösség, minden rászorulót, romákat és nem romákat is, jól ismerek. Van, aki szégyelli, de én tudom, hogy elkel a meleg kabát, a cipő - én meg, ha tudok, akkor szerzek. A valódi a segítés ott kezdődik, hogy tudd, mire van szükség” – fogalmazza meg hitvallását Péter.

„Hiába, hogy csak nyolcvanezer forint a fizetésem, de akkor is spórolok, hogy legyen pénzem tankolni, mert az adományokért menni kell” – röstelkedik egy kicsit az alacsony bére miatt, aztán elnézést kérve felveszi a telefont. Valaki épp egy bútort ajánl fel, amit még a hétvégén el kell hozni.

Rostás Gusztáv – egyetemi hallgató

„Hát figyelj, bementem rendesen, baktalósan. Vágod, felnyírt telepi séró, napszemüveg, raj cipő. Ott meg csupa finom népek. Eléggé kilógtam. Volt, hogy nem akartak beengedni a campusra. Nem hitték el, hogy ide járok” – így kezdődött Rostás Gusztáv orvosi egyetemi pályafutása.

„Hát mit gondolsz, te bolond? Úgyse vesznek fel!” − mondták neki a telepen. Maximális pontra írja a felvételit. Az anatómiai kérdéseknél a szervek mellé odaírja a latin elnevezéseket is. A kiértékelés után kiszólítják, mert erre aztán nem számítottak! Meg arra se, hogy egy félszeg telepi cigány gyerek produkálta. Záporoznak rá a kérdések: „Miért akarsz ápoló lenni? Milyen céllal jöttél ide? Mit akarsz az élettől?”

Olvass többet Rostás Gusztávról!

Ahogy minden öcsödi cigánynak, Gusztávnak is a cigány az anyanyelve. Gyerekkora ugyanúgy telt, mint a többi gyereknek a cigány telepen: naphosszat csavargott a folyóparton, és ha csínytevésről volt szó, nem kellett tanácsot kérnie. Kiváló szakismeretre tett szert abban, hogyan keserítse meg napszámban dolgozó apja és háztartásbeli édesanyja mindennapjait. Miután a telepi óvodát kitűnő eredménnyel elvégezte, Gusztáv bekerült a helyi általánosba, és mivel a falunak nem telt külön cigány iskolára, de még külön cigány osztályra sem, a cigány padsor tanulója lett. Naná, hogy az utolsó padban.

„Nem nagyon érdekelt az iskola, és az iskola se volt nagyon kíváncsi rám. Nem tanultam semmit, csak a szünetekre vártam, azt az egyet nagyon szerettem. ” – emlékszik vissza gyerekéveire Gusztáv.

Mindezek ellenére, vagy épp ezért közepes eredménnyel végzi az általánost, közben azért szavalóversenyekre is jár, mert igen könnyen ragadnak rá a versek. Ady a kedvence. A versenyeket általában meg is nyeri. A másik kedvence a foci. Súlyos sérülés miatt kórházba kerül. Maradandónak mutatkozik: lenyűgözi az orvosok és az ápolók „humánus és felelősségteljes” munkája. Egy éves otthoni lábadozása miatt csúszik a középiskola, de nem tétlen. Erős késztetés hajtja, hogy amit csak lehet, megtudjon az orvoslásról. Egy bökkenő van csak, a cigánytelepen elég nehéz erről információt szerezni. Megoldja. Megszerzi az első könyvet. Mit szépítsünk, pénze nem lévén, ellopja Dr. Donáth Tibor anatómiai atlaszát. A lábadozás alatt le nem teszi, elbűvölve lapozgatja.

Bár az otthoni környezet nemigen noszogatja a továbbtanulásra, azért jelentkezik egy szakmunkásképzőbe. Asztalosnak. Jó szakma, szép szakma – gondolja, bár semmi fogalma róla. Két hónap után hazamegy az iskolából, ez nem neki való! Ismét egy év semmit tevés. Jó úton van arra, hogy elkallódjon.

Egy dolog érdekli még mindig, de az otthon gondosan elrejtett anatómia könyvnek nyoma vész. A családból valaki megtalálta, és kidobta. Másodszor is megszerzi, és onnantól nem csupán lapozgatja, de immár egy évvel bölcsebben behatóan tanulmányozza, oda-vissza megtanulja. Egy szerdai napon – ez neki nagyon fontos, onnantól minden sorsfordító napra emlékszik az életében – jelentkezik a szolnoki egészségügyi szakiskolába. Először azt se tudta, van-e ott ilyen, csak remélte. Elment napszámba, hogy az útiköltséget (1220 Ft a retúr – naná, hogy erre is emlékszik) kifizesse.

„Dilo shavo san, tu so keres?” Azaz kicsit szabad fordításban: Hát mit gondolsz, te bolond? „Úgyse vesznek fel!” Mondják neki a telepen. Maximális pontra írja a felvételit. Az anatómiai kérdéseknél a szervek mellé odaírja a latin elnevezéseket is. A kiértékelés után kiszólítják, mert erre aztán nem számítottak! Meg arra se, hogy egy félszeg telepi cigány gyerek produkálta. Záporoznak rá a kérdések: „Miért akarsz ápoló lenni? Milyen céllal jöttél ide? Mit akarsz az élettől?”

A megszeppent fiú minden kérdésre csak azt tudja mondani: nem tudom. Hogy is tudná kifejezni, amit csak érez: mérhetetlenül boldog és büszke. „Soha senki nem bízott bennem, hogy viszem valamire, csak az apám.”

Új élet kezdődik. Iskola és kollégium. „Minden nap felelni kellett. Nekem is, a csóri cigány gyereknek. Láttam a megdöbbenést a tanár arcán, ami hamar mosollyá változott a válaszaim hallatán. Úgy mentem oda, hogy nekem elég lesz a kettes, de ötössel végeztem”. – mondja Guszti a rá jellemző elmaradhatatlan huncut mosollyal a szája sarkában. A szakmunkás bizonyítvánnyal a kezében már biztos a dolgában. Küldetést érez, tudja, mi a dolga a világban: orvos lesz!

Ehhez azonban először kellene egy érettségi. Bekopogtat a szolnoki Dr. Hegedűs T. András, vagy ahogy sokan ismerik, a „Roma Esély” iskola ajtaján. Három évet tölt el az iskolában, kérésére emelt szinten tanulhatja a biológiát és a kémiát, sőt még különórákat is vesz. Megkér, említsük meg Vaczkóné Mészáros Hermina és Botka Lajos tanárokat, akik a legtöbbet tették érte.

A gimi végén meghívást kap egy féléves képzésre a SOTE cigány orvosképzési programjára is. A Dr. Rosivall László által indított kezdeményezésnek köszönhetően végzi Gusztáv most is az egyébként igen költséges egyetemi képzést. Azt mondja, nem volt könnyű beilleszkedni. Életében először került „gázsó” környezetbe.

„Hát figyelj, bementem rendesen, baktalósan. Vágod, felnyírt telepi séró, napszemüveg, raj cipő. Ott meg csupa finom népek. Eléggé kilógtam. Volt, hogy nem akartak beengedni a campusra. Nem hitték el, hogy ide járok. Mondjuk, a csajoknak rögtön bejöttem.”

A tanulmányok se mentek könnyen, egy évbe telt, mire belerázódott. Az anatómiában persze igen jó, ma már az első éveseknek tart szakmai gyakorlatot. Nem tudjuk kihagyni, hogy a jövőbeni tervei kapcsán az egészségügy honi helyzetére, és sorstársai jellemző kivándorlására rá ne kérdezzünk. Kivágja magát: „Olyan orvos leszek, akinek nem számít a bőrszín, és biztos vagyok benne, hogy a segítségre szorulók anyagi helyzete sem. Tartozok ennek az országnak, meg fogom szolgálni a belém fektetett bizalmat.”

 

Rupa Éva – civil aktivista, szociális segítő

Kezdetben önkéntesként, később hivatásos segítőként már tíz éve építi a hidakat romák és nem romák között. Mindenki Évikéje, akinek Nagyvázsonyban és más dunántúli településeken sokan ismerik és elismerik a munkáját.

„Ami lényeges még - folytatja Éva -, hogy én nemcsak cigány vagyok, hanem ugyanúgy magyar is. Mindkét kultúrát értem és érzem, talán ezért tudok közvetíteni. De ami még mindig fáj, hogy néha még annyit se tudnak a cigányokról, mint az országon átvonuló szegény menekültekről. Pedig mi már több száz éve együtt vagyunk. Része vagyunk a történelemnek, a híres csatáknak, vannak költőink, íróink, művészeink, tudósaink és mégsem említenek minket a tankönyvek.”

Olvass többet Rupa Éváról!

„Ez a mi közösségi terünk, itt foglalkozunk a gyerekekkel”- mutat körbe Éva, a hely háziasszonya. A falakon óriási, programokkal teleírt naptárak, szemben egy hatalmas angliai zászló függ. A szoba közepén egy nagy csocsóasztal, a golyó még a pályán - „Ez a gyerekek kedvence”- teszi hozzá Éva. Nagyvázsonyban vagyunk, a Kinizsi nyomán elnevezett „Fekete Sereg” Ifjúsági Egyesület központjában. Itt játszani lehet, internetezni, beszélgetni, lelki ügyeket megoldani, tanulásban segítséget kapni, közösen teázni a gyerekekkel és kávézni a szülőkkel.

„Korán fel kellett nőnöm, nyolcan voltunk testvérek.”- ugrik vissza az időben. Már öt-hat éves korában ki kellett vennie a részét a házimunkából. Volt egy beteges, beszédhibás nővére, akit neki kellett segíteni, támogatni. „Sokszor bántottak minket a cigányságunk miatt, én már akkor éreztem, hogy majd egyszer megmutatom: a cigány ember is lehet becsületes, őszinte és büszke!” Édesapja muzsikus családból származik, édesanyja szintó (németajkú cigány csoport). Kedves emlékei közé tartozik, hogy gyerekkorában sokszor beszéltek cigányul környezetében. Szívesen emlékszik vissza arra, hogy a családban megülték az ünnepeket, intenzíven megélték az örömöt, de a bánatot is. „A kultúrámból hozott értéket őrzöm és továbbadom az arra nyitott fiataloknak. Nekem nagyon fontos a becsületesség. A tisztelet, a gyermekek imádata, a cigányzene, a tánc, a szokásaink, amit otthonról hoztam magammal.”

Az elfogadást nemcsak a többségi társadalomnál kellett kivívnia, hanem a roma közösségén belül is. A roma női vezető szerepet kezdetben a saját családja sem nézte jó szemmel. De ő már akkor is többre vágyott, mint a hagyományos női szerep. A helyi kisebbségi önkormányzatban csupa férfi kolléga között is kivívta a tiszteletet, sőt vezetőjükké is megválasztották. Érettségi után önkéntes lett a „Fekete Sereg” Ifjúsági Egyesületben. A segítő önkéntes munka adta sikerek vezették a későbbi tanulás felé, szociális segítő képesítést szerzett, de a mai napig sem hagyta abba a tanulást és az önképzést. Tanult vizuális rajztechnikát, elsajátította a fájdalom-mentes és a segítő kommunikáció alapjait, hogy minél hitelesebben tudjon segíteni felnőtteknek és gyerekeknek.

„Gyakran összehozom a sérelmes feleket, például az iskola és a szülők közötti konfliktus esetén, és addig dolgozok, amíg meglesz a közös nevező.” Éva fontosnak tartja az érem másik oldalát is megnézni. „A munkánk az is, hogy megértessük a törvény szabta lehetőségeket, hogy például nem biztos, hogy azért nem kap meg valaki valamit, mert őt nem szeretik, hanem mert helyi rendeleti akadálya van, és akkor keresni kell egy másik utat. Én a megoldás és nem a kifogáskeresés embere akarok lenni”- magyarázza lelkesen a helyi tudnivalókat Éva. A romáknak és nem romáknak én nem egy vezető vagyok egy íróasztal mögül, hanem az „Évike”, aki segít.

„Ami lényeges még - folytatja Éva -, hogy én nemcsak cigány vagyok, hanem ugyanúgy magyar is. Mindkét kultúrát értem és érzem, talán ezért tudok közvetíteni. De ami még mindig fáj, hogy néha még annyit se tudnak a cigányokról, mint az országon átvonuló szegény menekültekről. Pedig mi már több száz éve együtt vagyunk. Része vagyunk a történelemnek, a híres csatáknak, vannak költőink, íróink, művészeink, tudósaink és mégsem említenek minket a tankönyvek.” Tapasztalata szerint cigányokat a gyerekek többnyire csak neon-sárga mellényben, közmunkásként látják. „Nem látnak minket rendőrként, postásként, ügyvédként, eladóként, bemondóként és még sorolhatnám... Ezért kell a roma népismeretet és kultúrát nekünk, civileknek bevinni az iskolákba. A roma gyerekeknek meg segíteni kell abban, hogy miért jó cigánynak lenni a sok negatív előítélet ellenére is” - mondja.

A Művészetek Völgyében Kapolcson is fontosnak tartja a roma jelenlétet a „Cigány Udvart”. Számos más kulturális eseményt, zenés, táncos rendezvényeket és kiállításokat is szervez. Legnagyobb támogatójának a férjét és a lányát tartja, mert mint mondja: ők adják a lelki és anyagi hátteret a „hobbijához”. Férje zenész, és keresett hangszerkészítő, lánya már az egyetemet célozta meg, ő már diplomás szociális munkás szeretne lenni. „Ez a legnagyobb visszajelzés az élettől számomra!”- zárja mosolyogva a beszélgetést Rupa Éva.

 

Kelemenné Várnai Anna – civil aktivista, a roma lakásétterem vezetője

Ancsa sikeres vállalkozóból lett önkéntes, majd civil szervezeti vezető, mert bosszantotta, hogy a nők a civilek közt sem jutnak szóhoz. Ma már számtalan pécsi kezdeményezés motorja. A Kóstoldában, az egyre sikeresebb roma lakásétteremben, pedig a tűzhelyhez is szívesen odaáll.

„A magatartásom mindig változó volt a bizonyítványban. Öntudatos és akaratos gyerek voltam, kiálltam az igazamért, a tanárok előtt is. De ennek ellenére szerettek, az iskolában mindig a közösség középpontjai voltunk testvéreimmel. Nyolcan vagyunk, én vagyok a legkisebb gyerek”- idézi fel gyerekkorát Ancsa.

Olvasson többet Kelemenné várnai annáról!

„A magatartásom mindig változó volt a bizonyítványban. Öntudatos és akaratos gyerek voltam, kiálltam az igazamért, a tanárok előtt is. De ennek ellenére szerettek, az iskolában mindig a közösség középpontjai voltunk testvéreimmel. Nyolcan vagyunk, én vagyok a legkisebb gyerek”- idézi fel gyerekkorát Ancsa.

„Egyszerű cigány családból származom. Apám, anyám írni, olvasni se tudott. Ők voltak a világ legokosabb emberei. Apám minden nap felolvastatta velem a Dunántúli Naplót az elejétől a legutolsó szóig, hogy én viszont jól megtanuljak olvasni. Szénbányász volt, de szilikózis miatt hamar nyugdíjazták, persze utána is folyamatosan dolgozott. Éjjeliőr lett, az otthoni gazdaságot vitte, házakat újított fel, és persze mindezt öltönyben, kalapban. És mivel zenész családból származik, hegedült is. Anyám, »Mutikám« velünk foglalkozott.” Ancsa másik meghatározó gyerekkori élménye az esti mesék, ezek édesapja saját meséi voltak Jákliról, a bolondot játszó okos emberről.

Ancsa már gyerekkorában eldöntötte, maga akarja irányítani az életét, és az se baj, ha jól keres. Ezért kereskedelmi és vendéglátóipari szakközépiskolába jelentkezett. Az iskola után azonban hamar elhagyta a pályát, elege lett, hogy idegenek pimaszkodnak vele, és fogdossák munka közben. Náluk ez nem volt divat. Ha udvarlója volt, apja alaposan kikérdezte, és akit nem tartott méltónak hozzá, azt elzavarta. Gyermekei (egy fiú és egy lány édesanyja) megszületése után Ancsa házfelügyelői munkát vállalt Pécsen.

A tapasztalatokat összegyűjtve saját vállalkozásba kezdett, takarító céget indított. Annyira sikeres lett, hogy Pécset kinőve mindenhova mentek az országba takarítani a csapattal. Egyre több megbízást kaptak, szerették munkájukat. Gyerekkori vágya, úgy látszott, kezd teljesülni. Ekkor fiútestvére kérte, hogy segítsen be a civil szervezetének egy kis önkéntes munkával.

Ancsa annyira belelendült az önkéntességbe – mint általában mindenbe –, hogy azt vette észre, több időt tölt a civil szervezettel, mint saját vállalkozásával. És egyébként is bosszantotta, hogy a nők a civil szférában is háttérbe szorulnak. 2003-ban ezért megalapította a Színes Gyöngyök Egyesületet, vállalkozását pedig átadta az ott dolgozóknak.

„A cél egy olyan szervezet létrehozása volt, amely a nőkre építve igyekszik megerősíteni a roma közösségeket, és elősegíti a romák és nem romák közötti párbeszédet. Az főként foglalkoztatási programokat lebonyolító egyesület ma 28 főnek ad munkát a megyében, de nemsokára 50 új emberrel bővülünk.”- meséli büszkén Ancsa, aki egyáltalán nem bánta meg a váltást. Egyik nagyon izgalmas programjuk a pécsi Kóstolda, roma lakásétterem. A séfek helyi roma asszonyok, akik családi receptek alapján punyát, lecsót, grízes rétest készítenek a többségében nem roma vendégeknek. A Kóstoldában kulináris és kulturális értékek találkoznak.

A vacsorák alkalmával a hagyományokkal is megismerkedhetnek a vendégek. „A cél az volt, hogy az ételeken keresztül eljussunk a többségi társadalomhoz, de az is nagyon fontos volt, hogy végre sikerélménye legyen azoknak az asszonyoknak, akik velünk dolgoznak. Sajnálom, hogy a szüleim ezt nem élhették meg. Ha élnének, anyám biztosan a konyhán főzné a jobbnál jobb ételeket, apám pedig hegedülne.”

A beszélgetés végén Ancsa a nehézségekről is beszél, a rá jellemző öntudattal. „A civil munka ma olyan, mint a kőműveskelemenkedés. Naponta kell újraépíteni mindent. Büszke vagyok a munkámra és cigány származásomra, de ugyanúgy magyar is vagyok! Magyarországon élek, gyerekeimet itt nevelem, és egy közösséget képviselek. És itt hagyok magam után valamit. Az önbecsülésem pedig nem eladó!”

Szavazni legfeljebb három ember kijelölése után tud. A szavazás április 8-án, péntek délben zárul.