A művek mai állapota a Daróci úti irodaépületben

Boros Géza

Erdély Miklós 1966-ban dolgozta ki és az 1967-es Budapesti Nemzetközi Vásáron mutatta be a nagy falfelületek gyors beburkolására alkalmas, a raszteres képfelbontáson alapuló fotómozaik-technikát, amelyet „Fényképfelvétel vagy más ábrázolások áttétele az eredetivel azonos megjelenésű mozaikburkolatokra” címmel az Országos Találmányi Hivatalhoz is benyújtott. Az eljárást nem sikerült szabadalmaztatnia, újítási javaslatként azonban munkahelye, a Budapesti Építőanyagipari Ktsz (BÉPA) 1967-ben elfogadta és bevezette a technikát.

Az Erdély-féle fotómozaik „fénykorában”, a hetvenes évek elején számos közületi megrendelés érkezett az újszerű és dekoratív technikára, többek közt kereskedelmi és vendéglátó-ipari vállalatoktól. E munkák többsége ma már nem látható, a későbbi átépítések és funkcióváltások következtében a legtöbb helyen eltüntették. Mutatóban azonban még fellelhető egy-egy jól sikerült példány Miskolcon, Nyíregyházán és Budapesten. (Erdély Miklós fotómozaikjairól bővebben lásd az Artmagazin 2014/6. számát.)

Erdély a fotómozaik-tervezésbe egy-egy megbízás erejéig igyekezett művészbarátait – többek közt Altorjai Sándort, Lakner Lászlót, Pauer Gyulát és Hencze Tamást – is bevonni. A munka kevésbé művészi részét, a mozaikkirakást fiatal művészek végezték. Ily módon az alternatív szcéna több szereplője is keresethez jutott.

Más fotómozaikokhoz hasonlóan a Daróci úti mozaik esetében is kész képek, újságfotók képezték a kiindulási alapot. Hencze egy külföldi műszaki katalógusból vette a kompozícióban használt, a híradástechnikával és a hullámterjedéssel kapcsolatos motívumokat. A mű a Szűkített spektrumok címet kapta. „Egyre nagyobb méretekben szeretnék dolgozni. Minden ismétlés ornamenshez vezet, aminek dekoratív funkciója lehet. A képen látható ismétlődő színformák – elvileg a végtelenből jönnek, és oda mennek – létrehoznak egy rezonáns teret, melynek intenzitása a mérettel egyenes arányban növekszik. Így az ember belekerül abba a térbe, és nem kívülállóként szemléli azt” – fogalmazott a művész a mozaikterv kapcsán egy interjúban (Heitler László: Műteremlátogatás Hencze Tamásnál, Életünk, 1971/6).

A művet Hencze és Erdély szerzőtársként jegyzik, a tiszteletdíj megosztása is 50–50 százalékban történt. Az egykori Képző- és Iparművészeti Lektorátusnak a Szépművészeti Múzeum–Magyar Nemzeti Galéria Adattárába beolvadt irattárában található dokumentumok szerint a megrendelő a művészi munkára (tervezés, fotónagyítás, mozaikkirakás és számozott táblákba ragasztás) a lektorátuson keresztül a művészekkel, az ipari részre (anyagbeszerzés és burkolás) a BÉPA-val szerződött.

Az előcsarnok lépcsőfeljárója falára – a korabeli zsűri jegyzőkönyvének szóhasználatával – a „gyűrt műmárvány plasztikát” Jovánovics György tervezte. A művész erre a munkára ma így emlékezik vissza: „Mi akkor mindent együtt csináltunk Erdéllyel, mindennap együtt voltunk a Budaörsi úti lakásban, avantgárd fészekben, melyet ő szerzett nekem. Én már bevontam őt talán két munkámba, mint építészt, ő ebbe az egybe vont be engem. Emlékszem, a lakás, ahol valószínűleg öntöttem az elemeket, pár száz méterre volt a Daróci úttól, így könnyű volt átszállítani az elemeket. Teljesen elfelejtettem ezt a művet, ami abszolút illeszkedik az akkori korszakomba, nagy lehetőségeim lehettek volna például ezzel is, ha kaphattam volna munkát, ha menő építészek felfedezik, de még csak arra sem volt mód, hogy fotót készítsünk ott. A belügy nem engedte, mert a cég főleg nekik dolgozott.”

A mára márványszerűen éretté vált fehér relief és a kék–szürke–zöld színű mozaik jól kiegészíti egymást. A több falfelületet borító mozaik jó állapotú, a relief azonban itt-ott sérült, s egy zavaró térkivágás is megbontja az eredeti kompozíciót, de még így is érzékelhető, hogy annak idején mennyire izgalmas és friss szellemű lehetett ez az enteriőr.

A mozaik és a relief kivitelezése nem volt zökkenőmentes, a vállalat illetékesei kezdetben ugyan „lelkesedtek” a tervért, hogy a székház előcsarnoka „modern és elegáns” legyen. A munka előrehaladtával azonban a lelkesedés alábbhagyott, de végül – némi huzavona után – a kész műveket átvették és kifizették.

A műegyüttes a hetvenes évekbeli neoavantgárd három kiemelkedő alkotójának ritka közületi beruházási munkájaként védettségre javasolható. Védelemre szorul, hiszen az absztrakt mozaikfal és a relief bármikor áldozatul eshet egy ingatlanfejlesztési tervnek vagy egy belsőépítészeti felújításnak, ahogy megsemmisült a legtöbb Erdély-féle fotómozaik is, mert az épületek későbbi tulajdonosai és használói idejétmúlt és efemer dekorációnak tekintették őket, s fogalmuk sem volt arról, hogy kinek az alkotását verik szét.

Boros Géza