A témája pedig elég aktuális, hiszen a szélsőjobbos mozgalmak újra felütötték fejüket a nyugati társadalmakban úgynevezett neo-fasiszta válaszként a migráció nehézségeire, az Európai Unió hanyatlására, és egyéb társadalmi, politikai történésekre. A film segítségével és a RudeTown szerkesztője közreműködésével megmutatjuk, milyen is volt a korai szkinhed kultúra, és mi vezetett ahhoz, hogy most sokan a neonácikkal azonosítják őket.

"Volt, amikor csak kiöltözve együtt táncoltunk, egy pillanatra úgy tűnt, a bőrszín nem számít."

Ezek bizony egy szkinhed szavai, mármint egy olyané, aki még a hatvanas évek Nagy Britanniájában vált az épp kialakulóban lévő szubkultúra tagjává, ami a jamaicai kultúra és a fehér munkásosztály kultúra összefonódásából – vagy ahogy Don Letts a filmben fogalmaz – nászából született.

A film rendezője maga is London munkásnegyedében született és nőtt föl, így közelről láthatta a szkinhed szubkultúra a felemelkedését és későbbi alakulását. "Emlékszem, kis srác koromban kezdtem el felfigyelni egy nagyon menőnek számító csoportra, akik saját magukat leginkább sehogy, a környezetük viszont eleinte "peanutsként", majd később szkinhedekként emlegette őket" – meséli Letts, aki egyben a riportere is a fimnek.

Minden a hatvanas évek Angliájában kezdődött, amikor két szubkultúrából épp kialakulóban volt egy új.

Az egyiket a "modokból" levált csoport a "hardmodok", míg a másik a "rudeboyok" alkották. A "hardmodok" a brit munkásosztály fiataljainak egy csoportja volt, akiknek öltözködése a későbbi szkinhedekéhez volt hasonló – szerették az elegáns, márkás ruhadarabokat és erősen szembehelyezkedtek az elkényeztetett középosztálybeli hippikkel –, míg "rudeboy"-oknak azokat a kemény, gengszterkinézetű fekete fiatalokat hívták, akikre jellemző volt az összetartás, és nem riadtak vissza az erőszakos fellépéstől sem.

A Windrush generációként is emlegetett jamaicai bevándorlók a hatvanas években érkeztek Nagy - Britanniába, ők nemcsak bőrszínükben különböztek a fehér fiataloktól, hanem öltözködési stílusukkal és zenéjükkel is valami egészen újat hoztak magukkal. Nekik köszönhető például a mozgalom egyik zenei alapkövének tekintendő ska, soul, korai reggae, bluebeat és még sorolhatnánk. A kulturális és főleg zenei újdonságaik bejöttek a munkásosztály fehér fiataljainak, és szembemenve az akkoriban egyre inkább megerősödő rasszizmussal, megtalálták velük a közös nevezőt, amit leginkább a munkásosztálybeli öntudat, öltözködési stílus, és a zenei orientáció jelentette.

Erős osztálytudatuk a megjelenésükben is megnyilvánult: egészen rövid frizurát – ami jól jött verekedésnél – Martens bakancsot, felhajtott Levi's farmert és Donkey dzsekit hordtak, ezek pedig (a kockás ing, a farmernadrág, a bakancs és a nadrágtartó) mind a brit munkásosztály öltözködésének karakterszerű jegyei voltak. Anyagi helyzettől függetlenül a megfelelő stílusú ruha fontos volt számukra, nem véletlenül tűnik fel a filmben az Ivy Shop, amit a szkinhedek Szent Gráljaként emlegettek.

"Itt lehetett a legjobb cuccokat beújítani, volt bőven választék a gombos ingekből, a bakancsokból, a vagány vágású Crombie kabátokból, csak hát az árak nem a Dél-Londonban élő munkásosztály fiataljainak a pénztárcájához igazodtak" – magyarázza a filmben Letts és hozzáteszi, hogy bár tényleg túl csórók voltak ahhoz, hogy a boltban vásároljanak, azért mindig megoldották, hogy az öltözködésük a szkinhed divatnak megfelelő legyen. Főleg használt ruhákból szemezgettek, (néha egyszerűen lenyúlták a szüleiktől az alapdarabokat) ők tették például menővé a nem éppen passzoló méretű öltönyök, zakók viselését is, amivel rendszerint így cukkolták egymást:

- Szép az öltönyöd. Méretre van szabva?

- Igen.

- Kiére?

Az, hogy egy ilyen multikulti mozgalom erőre tudott kapni az akkori Nagy-Britanniában, nem volt magától értetődő, hiszen a bevándorlók inzultálása, diszkriminációja gyakori jelenség volt, ezidő tájt kezdett el megerősödni a National Front is (Nemzeti Front), és ne feledkezzünk meg Enoch Powel filozófiaprofesszor és politikus híres 1968-as “Rivers of Blood" beszédéről sem, amiben a migrációt őrületnek nevezte, ami a nemzet pusztulásához vezet. A lakosság nagy része pedig egyetértett a szavaival, a többség a bevándorlókat okolta a rossz gazdasági helyzetükért.

A szkinhed szubkultúra nagyon rossz helyen, és nagyon rossz időben vált népszerűvé.

Ha részleteiben nézzük a folyamatot – amihez a film óriási segítség – láthatjuk, hogy egyszerűen elkerülhetetlen volt, pláne a hetvenes, aztán a nyolcvanas évek társadalmi, gazdasági és politikai közegében, hogy a rasszizmus ideológiája ne férkőzzön be a szkinhed szubkultúrába, ami ráadásul a hetvenes évek legelejére elérte a mainstream köröket. A mozgalom népszerűségéhez hozzájárult az is, hogy az 1969-ben felbukkanó Slade rockbanda frontembere a szkinhedekre jellemző ruhában lépett a színpadra.

Koncertjeiken állandó volt a balhé, a verekedés, amit azért nagyrészt a szkinhed rajongók számlájára lehetett írni, de ez az antiszociális, provokatív magatartás mindig is jellemző volt rájuk. Mert bár tényleg nem számított, hogy valaki fehér vagy fekete, nem jelentette azt, hogy másokat is békén hagytak, sőt, lényegében bárkibe beleszálltak, aki nem tetszett nekik. A hetvenes évek elején "pakiverőnek" nevezték őket, mert olyan sűrűn ütötték a pakisztániakat, amit bevallásuk szerint nem rasszista okokból tettek, hanem mert azok főleg a középosztályhoz tartoztak, vagyis a jobb életkörülményeik zavarták őket.

A balhéik miatt a társadalmi megítélésük már ekkor sem volt túl jó, ráadásul a nevük egyre inkább összemosódott a focihuligánokkal, ennek egyik oka pedig a belépő új, fiatalabb generáció volt, akiket már nem a ruhák, meg a zene, hanem főleg a foci kötött össze. Az első szkinhed csoportok a Milwall, a West Ham és a Chelsea szurkolók sorai között bukkantak fel, és ekkoriban kezdődtek el az elharapódzó erőszakos zavargások is.

Don Letts ennél a pontnál helyrerak egy fontos sztereotípiát, miszerint a közhiedelemmel ellentétben nem a szkinhedek kezdtek el focimeccsekre járni (bár biztos volt ilyen is), hanem pont fordítva: a focirajongóknak tetszett meg a szkinhed öltözködés. Szinte egyenruha lett köztük a piros bakancs, a fehér Sta-Prest nadrág, és a fehér Fred Perry póló.

A film egyik szereplője, Roddy Moreno (a The Opressed OI! zenekar tagja, a szerk.) is hasonlóan emlékszik erre az időszakra. “1969 -ben, amikor még csak 12 éves voltam, az egyik focimeccsen bakancsos fiúkat fedeztem fel, akik úgy néztek ki, mintha egy hadsereg tagjai lennének. Azt mondták nekem, ők a szkinhedek. Ennyi volt, hazamentem, levágtam a hajamat, elloptam a nagybátyám melóbakancsát, lenyúltam a faterom nadrágtartóját, és szkinhed lettem" – meséli a férfi.

"Szörnyűek voltunk, mindenkivel verekedni akartunk. Amiket csináltunk, azok nem voltak helyesek, de hülye fiatalok voltunk" – emlékszik vissza egy másik interjúalany, aki szerint akkoriban a korlátozott lehetőségű munkásosztály fiataljai számára jóformán csak a focimeccs jelentette a kikapcsolódást, ami szurkolást, és hát a legtöbb esetben kemény verekedést jelentett. Az egykori York Shire-i szkinhedek azt állítják, hogy bár a rasszista hangok egyre erősebbek lettek a mozgalomban, ők jól kijöttek a feketékkel. De ez korántsem volt mindenhol így, főleg azután, hogy megjelent Richard Allen, Skinhead (1970) című könyve.

Ez lett az új szkinhed-hívők bibliája

A gond pedig az volt, hogy a könyv főhőse John Hawkin nyíltan rasszista volt, és mindeközben a karaktere nagyon is egybevágott azzal, amivel tudtak és akartak is azonosulni a szegény sorban élő, jövőkép nélküli fiatalok, hiszen osztálybeli volt, menő ruhákat viselt, senkitől sem félt, és ráadásul utálta a rendőröket is, akikkel a srácok maguk is rendre összeütközésbe kerültek. A nyíltan vállalt rasszizmusa pedig ez idő tájt nem volt annyira meglepő, a Nemzeti Frontnak pedig kifejezetten jól is jött: a párt ugyanis a bőrfejűekben olyan munkásosztálybeli férfiak csoportját látta, akiknek a megélhetési problémái különösen kedvezően hatottak a párt etnonacionalista politikájára.

Számukra a stadionok ideális helyek voltak, ahol nagyot meríthettek a célközönségükből, és ezt meg is tették például a Bulldog című folyóiratuk terjesztésével. De voltak ennél jóval "direktebb" toborzási módszereik is. Például – ahogy azt a politikai pártok előszeretettel szokták tenni – a saját maguk hasznára fordították a vidéki emberek lehetőségeinek szűkösségét. A film egyik szereplője például azt meséli a filmben, hogy a szülővárosában a Nemzeti Front nyitott egy szórakozóhelyet, viszont csak az látogathatta, aki párttag volt. Vagyis, aki táncolni akart, annak párttagsági könyvet kellett szereznie és egyúttal propagandát is kellett hallgatnia. Az efféle húzásainak az eredménye lett az, hogy sok helyen, aki szkinhed szeretett volna lenni, annak először INF taggá kellett válnia.

A szélsőjobboldal erőfeszítései eredményesnek bizonyultak

Főleg, miután rájöttek, hogy a zenekarok az egyik legjobb toborzóeszközök. Don Letts példának a Sham 69 nevű bandának az esetét veszi elő, akikért a hetvenes évek végén rengeteg szkinhed rajongott. A Nemzeti Front politikusainak a figyelmét persze ez sem kerülte el, gyorsan rájöttek, hogy a a főleg munkásosztálybeli szkinhedek körében népszerű koncerteken nem nehéz találni és behálózni reményvesztett, instabil fiatalokat. Jimmy Pursey-nek, a banda énekesének viszont ez nem igazán tetszett, és hogy egyértelművé tegye az álláspontját, fellépett a Rock Against Racism eseményen.

"Hogy tudják, én antirasszista vagyok"

– magyarázza filmben az énekes. Döntését persze nem mindenki respektálta, 1979-ben az egyik fellépése alkalmával White Power feliratos pólóban a szkinhedek egy csoportja óriási balhét csaptak: felmásztak a színpadra, náci módra szalutáltak és szinte szétszedték a szórakozóhelyet. Az eset után Jimmy Puresy többé nem volt hajlandó szkinhedek előtt játszani, vagyis azok a bőrfejűek is kiszorultak a koncertjeikről, akik amúgy elutasították a rasszista ideológiákat. Ez pedig egyre gyakrabban előfordult más bandák koncertjein és szórakozóhelyeken is.

Ekkor a 70-es évek vége felé Angliában a társadalmi hanyatlás elkezdődött, ahogy a munkanélküliség és az emberek tehetetlen dühe is egyre nagyobb és nagyobb lett. Érthető, hogy ilyen helyzetben a bevándorlók ellenségképével operáló Nemzeti Front rengeteg reményvesztett, rossz gazdasági körlümények között élő embert tudott a saját oldalára állítani. Így történhetett meg, hogy a bőrfejűek, (akik ugye főként a legrosszabb helyzetben lévő munkásosztályból származtak) egy része a Nemzeti Frontba tömörült, ezzel pedig a közvélemény számára a szkinhedek azok a rasszista fiatalokká váltak, akik már nem csak a stadionokban balhéznak, hanem a bevándorlókat sem hagyják békén.

Ekkoriban született meg a 2 tone, amivel az antirasszista, apolitikus szkinhedek a faji előítéletekre reagáltak. Képviselői a szkinhedek gyökereihez nyúltak vissza, vagyis a jamaicai zenéket a fehér punk és újhullám dinamikájával vegyítették. Védjegyük volt a fekete-fehér kockás zászló, amely a színsebőrűek és a fehérek békés együttélését szimbolizálta és ezt jelentette a fekete bakancsba fűzött fehér cipőfűző is, ami ugye manapság már egész mást jelent. Az interjúalanyok arról mesélnek, hogy ezeken a koncerteken, szórakozóhelyeiken is elkezdtek megjelenni a nacionalista érzelmű szkinhedek, akik ahogy azt tették a Sham 69 esetében, erőszakos és náci megnyilvánulásaikkal tették tönkre az estéket. Gyakran előfordult, hogy a béke kedvéért a biztonsági őrök először mindenkitől elvették a bakancsba való fűzőt, mert így csak egyszer lehetett vele rúgni, azután elrepült. 

A szubkultúra pár évre eltűnt, de aztán az OI! zenekarok felbukkanásával újra erőre kapott és a mozgalom új inkarnációját hozta el. Bár a műfaj valóban hozzájárult ahhoz, hogy ma a szkinhedeket a neonácikkal azonosítják, de alapvetően az OI! a punk es a szkinhed mozgalom szerelemgyereke volt, sőt kevesen tudják, de voltak szélsőbalos bandák is közöttük, mint a Brigada Flores. Ennek ellenére többségbe kerültek a szélsőjobbos erőszakos cselekedetek, 1981-ben például zömében rasszista szkinhed csoportok a Southall-ban, ahol az ázsiai közösségek éltek, kirakatokat törtek be és NF feliratokat fújtak a házak falaira.

Az ilyen jellegű zavargások annyira eldurvultak, hogy Margaret Thatcher válaszul betiltotta az OI! zenekarokat. A tiltás, mint általában, csak olaj volt a tűzre, és a nagyobb bandák helyett kisebb, nyíltan vállaló neonáci OI! formációk születtek, amiket szélsőjobboldali csoportok pénzeltek, konkrét céllal. Az Ifjúsáig Nemzeti Front egykori elnöke, Johnny Pearce a filmben egyértelműen ki is mondja, hogy faji háború, a multikulturális társadalom szétzilálása volt a cél.

"Azt akartuk elérni, hogy a különböző társadalmi csoportok annyira gyűlöljék egymást, hogy ne tudjanak együtt élni. Abban reménykedtünk, hogy a gettósodott, radikalizálódott társadalomból úgy fog felemelkdni a párt, mint egy Főnix madár" – magyarázza.

Ehhez pedig kiváló eszköznek bizonyultak az OI! zenekarok, melyeknek tagjai, mint például Ian Stuart a Skrewdriver frontembere olyanokat nyilatkozott, hogy az igazi szkinhed nacionalista, hazafi és büszke a “saját fajára” Ekkoriban egyébként nagy ellentmondásokat lehetett megfigyelni a neonáci szkinhedek között. Például Skrewdriver első lemezének, az All Skrewed Up hátsó borítóján The Symarip - Skinhead Moonstomp szerepel (az első reggae szkinhed zenekar), ennek ellenére egy interjúban mégis azt nyilatkozta, hogy a szkinhedeknek semmi közük nincs a feketékhez.

"Tisztára lehet-e mosni a szkinhed szubkultúra nevét?"

Jó kérdés, főleg ha a világban zajló politikai, társadalmi tendenciákat nézzük. Egy idősebb szkinhed szerint, ha a fiatal generáció a szkinhed kultúra jó tulajdonságaira koncentrál, vagyis a tradicionális szkinhedekre, a trojan zenére, a ruhákra, akkor a kultúra életben marad. Mások nem ennyire pozitívak, a Sham 69 frontembere Jimmy Pursey szerint ez nem lehetséges, hiszen a neonáci ideológia olyan a szkinhed szubkultúrán, mint márkajelzés a pólón.

Az, hogy ez miként alakul, abban a médiának ma is kiemelt szerepe van, amire persze hatással van az adott ország aktuálpolitikája is. Mindenesetre az pozitív tendenciának tűnik, hogy az utóbbi években a sajtómunkások (itthon is) jóval kevesebbszer mossák össze a neonáci atrocitásokat a szkinhedekkel. A Charlottesville.tragédiáról például nem úgy írtak a világsajtóban, mint egy szkinhed vérengzéséről, hanem nevén nevezve neonáciként emlegették a fiatal férfit, aki autójával halálra gázolt egy antirasszista tüntetőt. Ez pedig elengedhetetlen, már ha esélyt szeretnénk adni annak, hogy egy alapvetően multikulti szubkultúra túléljen, és hogy a közgondolkodásban a szkinhed ne a rasszistával legyen egyenértékű.