„Azt gondoltam, ha most meghalok, talán a mennybe jutok. Aztán ugrottam.”

Egy fiatal muszlim menekült küzdelme a tenger és az előítéletesség ellen

Sarah és Yusra Mardini szír úszó testvérek órákon át húztak egy menekültekkel teli csónakot a tengeren, majd Magyarországon át Németországba jutottak és új életet kezdtek.

„Előbb tanultam meg úszni, mint járni" – vallja Sarah Mardini, aki húgával együtt már fiatalon Szíria nemzeti úszócsapatának tagja lett. Tehetséges sportolók voltak, nagy jövő állt előttük. De nem otthon, a polgárháború sújtotta Damaszkuszban. Sarah és Yusra minden egyes nap úgy mentek el otthonról, hogy nem tudták, viszont látják-e a szüleiket, a kishúgukat és egymást. Kitartóan edzettek a bombatámadásoktól gyötört uszodákban, egészen addig, míg az utolsó is romba nem dőlt. De az álmaik nem, azokat nem adták fel. Miután egyre jobban elharapódzott a zűrzavar és az életben maradt barátok sorra hagyták el az országot, a lányok úgy döntöttek, ők is új életet fognak kezdeni valahol Európában. Távol az embertelen körülményektől, az öldökléstől és az állandó rettegéstől. 

Sarah5
Szabó Ivett

Sarah és Yusra ekkor még nem tudták, hogy hamarosan nemcsak a saját életükért fognak úszni, de 18 másik, velük együtt a gyűlölet elől menekülő ember életét is megmentik. Összesen húszan tömörültek egy nyolc férőhelyes gumicsónakba, aminek a motorja nem sokkal az indulás után leállt az Égei-tenger közepén, úton egy szebb jövő felé.

„Amikor elkezdődött a háború, és néztük a tévében a tudósításokat a líbiai és egyiptomi összecsapásokról, még nem gondoltuk, hogy mindez velünk is megtörténhet. Tévedtünk. Szörnyű volt az első két év, rengeteg barátunkat elveszítettük és szétbombázták a házunkat is. Egy idő után aztán egyre természetesebbé vált a helyzet; landol egy bomba a közeledben, megállsz, néhány pillanatra lefagysz, aztán magadhoz térsz és minden ugyanúgy megy tovább. A mindennapjaid részévé válik az ellenségeskedés és a fenyegetettség érzése” – kezdte mesélni a 22 éves Sarah Mardini, akivel a múlt héten megrendezett HeroiKon nemzetközi konferencián találkoztunk, ahova a Hősök Tere Kezdeményezés meghívására érkezett.

„A szüleink mindvégig ellenezték a tervünket. Két év és két fiú unokatestvérünk indulása kellett ahhoz, hogy elengedjenek. Nem volt egyszerű döntés, hogy gyalog vagy a tengeren akarunk-e eljutni Görögországig, hiszen hiába vagy profi úszó, soha nem tudhatod, mi vár rád a nyílt vízen. Azt viszont tudtuk, hogy ha a határon elkapnak, akkor megvernek, kirabolnak és meg is ölhetnek. Szóval a tenger mellett döntöttünk, és fejenként 1200 eurót fizettünk az embercsempésznek, hogy Izmirből eljussunk Görögországba. Négy napot vártunk a dzsungelben, hogy csónakra szálljunk, aztán egy éjjel kiabálásra ébredtünk: Mentőmellényeket fel, indulás a partra! Nagy tolongás volt, mindenki akart magának egy biztos helyet azon a kis csónakon. Egy szomáliai lány, egy apuka a kisbabájával, a húgom és én a csónak elején foglaltunk helyet. Három lány és 17 férfi egy felfújható csónakban, ami fele ennyi embernek sem lenne elég tágas, és az utasok nagy része nem tud úszni.”

„Nincs mese, túl kell élnünk”

Képzelj el húsz reszketve fohászkodó embert, akiknek hangja eggyé forrva ismételgeti, Kérlek, Istenem, segíts rajtunk!, miközben mindenki próbálja elrejteni könnyeit és halálfélelmét.

Sarah1
Holtzer Gábor

„Indulás után 15-20 perccel leállt a motor és folyni kezdett a víz a túlzsúfolt, mozdulatlan csónakba. Miután egy férfi a vízbe ugrott, hogy húzni kezdjen minket, arra gondoltam, nekem kellene ezt csinálnom, hiszen most vehetném igazán nagy hasznát annak, amiről az életem szól. Az járt a fejemben, hogy ha mindannyian itt veszünk, vagy csak egyvalaki is meghal, mert én inkább pityeregve ücsörgök a csónakban ahelyett, hogy tennék valamit, az óriási szégyen lenne. Soha nem féltem még ennyire, olyan volt, mintha életemben először ugranék a vízbe. Ha most meghalok, egy bátor muszlimként talán a mennybe jutok – mondtam magamban, aztán ugrottam, a húgom pedig utánam. Yusrával és két sráccal a kötélbe kapaszkodva húztuk a csónakot. Abban a helyzetben profi úszónak lenni igazi felelősség, élet-halál kérdése volt. Kiabáltam a testvéremnek, hogy üljön vissza a csónakba, mire ő: Nem, te ülj vissza! És miközben ezen vitatkoztunk, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy talán éppen a halálba torkába úszunk. Végeláthatatlan küzdelemnek tűnt az egész, gyűlöltem a vizet, de a túlélés gondolata hajtott előre. Amikor megláttam Leszbosz partjait, azt hittem, már nincs sok hátra, de tévedtem. Több mint három órán át küzdöttünk, hogy elérjük a szigetet, de legalább tíz órának tűnt átélni ezt a rémálmot. Miután partot értünk és végre biztonságban érezhettük magunkat, az emberek sírni kezdtek örömükben és a hősüknek neveztek minket. Még most is nagyon nehéz felfogni, hogy mindez megtörtént velünk” – árulta el Sarah, aki testvérével és a többi menekülttel másnap kompra szállt és Athénba hajózott, ahonnan Macedóniába gyalogoltak, hogy aztán Szerbián, Magyarországon, majd Ausztrián át Berlinig vonatozzanak.

„A rendszer úgy működött, hogy ha aláírtuk, hogy nem akarunk az adott országban élni menekültként, a következő határhoz segítettek minket. Amíg egy-egy városban napokig vártunk a papírokra, hogy továbbmehessünk, az utcán éltünk, éhesek voltunk, nem volt semmilyen tisztálkodási lehetőségünk, se ismerősök, se barátok, csakis egymásra számíthattunk a testvéremmel." Huszonöt napig tartott az út Izmirből Németországba. Abba az országba, ahol a Mardini-testvérek reményeik szerint majd tiszta lappal indulhatnak.

Kezdeti csalódások és új lehetőségek

„Szerettünk volna csatlakozni a berlini úszóklubhoz, de az orvosok azt mondták, jobban teszem, ha abbahagyom a versenyszerű úszást, a tengeri kaland során ugyanis két komolyabb gerinc- és egy térdsérülést is szereztem. Egy hosszú és kilátástalan út után azt mondják nekem, hogy adjam fel az álmaimat? Teljesen összetörtem. Mindeközben a testvérem bekerült a Menekültek Olimpiai Csapatába és izgatottan újságolta a hírt, hogy úszni fog a riói olimpián. Nem tudtam örülni a boldogságának, dühös voltam, önző és irigy, hogy az én úszókarrieremnek befellegzett, neki pedig csak most kezdődik az élete. Elhatároztam, hogy önkénteskedni fogok, hogy segítsek a sorstársakon, aztán a főnököm megkérdezte, nincs-e kedvem Franciaországban egy rendezvényen elmesélni a történetemet. Megtartottam életem első nyilvános beszédét és közben sírva fakadtam, mert ez volt az első alkalom, hogy ki tudtam mondani mindazt a borzalmat, amit átéltem. Valószínűleg a történetem megtette hatását, mert utána azt kérdezték, miért nem használom a szavakat arra, hogy küzdjek az értelmetlen háborúskodás és az előítéletesség ellen. Azóta ez az élethivatásom és szerencsésnek tartom magam, mert mindazt az energiát, ami bennem maradt a történtek után, megoszthatom azokkal, akiknek nagy szükségük van rá. Büszke vagyok arra, hogy menekült vagyok, és szeretném, ha a sorstársak sem szégyellnék kilétüket és hovatartozásukat.”

Sarah6
Szabó Ivett

Nem sokkal később Sarah-t megkereste az Emergency Response Centre International, egy nonprofit humanitárius szervezet egyik önkéntese, aki társaival Leszbosz partjain fogadja a menekülteket és úszni tanítja a gyerekeket. A lány azonnal igent mondott a meghívásukra, így önkéntes segítőként térhetett vissza oda, ahol nem olyan rég még ő is az életéért küzdött. Két hetet tervezett itt dolgozni, amiből aztán egy egész év lett, de azóta is visszajár a szigetre önkénteskedni. Sarah ma emberi jogokat hallgat Berlinben – ahol végül újra egyesült a család –, miközben lelkes aktivistaként szólal fel a gyűlölet ellen és elszántan dolgozik azon, hogy az övéhez hasonló borzalmakat átélt emberek is elérjék, amit szeretnének: egy normális, békés életet.

Amikor arról kérdeztem, milyen élményeket gyűjtött azalatt a néhány nap alatt, amit két évvel ezelőtt, átutazóban Magyarországon töltött, szemét lesütve őszintén azt felelte:

„Az a szóbeszéd járta, hogy tisztának és ápoltnak kell látszanunk, mert Magyarországon nem szeretik a menekülteket és a tapasztalataink szerint ez tényleg így van. A legtöbben félelemmel és ellenségesen viselkedtek, vagy egyszerűen keresztülnéztek rajtunk.

Budapest utcáin mászkálva szállást kerestünk. Volt pénzünk, mégsem adtak sehol szobát, egyedül a Novotelben, ahol egy éjszakára szálltunk meg, rendbe szedtük magunkat, új ruhákat vettünk és ismét csempészek után néztünk. Annyi rendőr járkált ekkor az utcákon, hogy a csempészek soha nem jelentek meg, így végül csatlakoztunk a Keleti pályaudvaron rekedt tömeghez. Nem sokan vettek minket emberszámba, de akik igen, azoknak hálásak vagyunk, hogy visszaadták az emberiségbe vetett hitünket. Németországba érve eleinte ilyen reakciókkal találkoztunk:

Te mégis milyen migráns vagy? Tiszta ruhákban jársz, telefonod van, szép a hajad, ékszereid vannak. Ha ilyen jól élsz, mit akarsz tőlünk?

De miért gondolják, hogy valamennyi menekült nincstelen vagy műveletlen? Nem pénzéhes, hanem háborús menekültek vagyunk, akik elveszítették az otthonukat, a szeretteiket és azért jöttek, hogy megtalálják a jövőjüket. Amint megkapják az engedélyeket, fogják magukat és munkát keresnek. Nem szorulnak sajnálatra és tudnak boldogulni egyedül is, hiszen túlélők. Szeretném, ha a szűk látókörű emberek is meghallanák, meghallgatnák a menekültek történeteit, mielőtt ítélkeznek és tudatlanul gyűlöletet keltenek ártatlanok ellen. Szeretném, ha lebontanánk a falakat és végre emberhez méltón bánnánk egymással.”

Oszd meg másokkal is!
Érdekességek