Hibázni csak a közmondásban oké

A legtöbb iskolában, munkahelyen és családban üldözzük a hibázást, mintha ez lenne a legszörnyűbb dolog a világon. Holott sokkal kreatívabb és motiváltabb az ember, ha nem retteg, hogy hibázni fog. Sőt, hiba-fóbiánkért meglehetősen nagy árat fizetünk egyéni és társadalmi szinten.

Meglehetősen ellentmondásos a viszonyunk a hibázáshoz, tévedéshez. Mindenki ismeri az ide vonatkozó közmondásokat, amik emlékeztetnek minket, hogy „emberi dolog”, meg, hogy „a lónak négy lába van, mégis megbotlik”, és hogy „csak az nem hibázik, aki nem dolgozik”.

Ám, ha konkrétan minket érint a hibázás, akkor rögtön elfelejtjük ezeknek az üzenetét. Félünk, nehogy hibázzunk, mert akkor a másik le fog minket értékelni, vagy nekünk kell megkérdőjeleznünk a magunkról alkotott képet. Nem szeretjük, ha a gyerekünk hibázik, mert az rólunk állít ki rossz bizonyítványt. És persze, bosszant, ha velünk szemben hibáznak, mert az kellemetlenséget okoz nekünk.

De az a baj, hogy a „hiba-fóbiánkért” meglehetősen nagy árat fizetünk egyéni és társadalmi szinten.

Sir Kenneth Robinson, oktatással foglalkozó brit szakértő egy TED-eladásában a kreativitásról beszélt, és arról, hogyan öli ki a gyerekekből az oktatási rendszer. Meglepőek a hasonlóságok világszerte, általánosan igaz, hogy sok munkahelyen, és az iskolákban a legnagyobb vétek, amit valaki elkövethet, hogy hibázik. (Mi itthon azt szoktuk hinni, hogy ez a porosz rendszer sajátossága, és az angolszász iskolák egész másképp működnek. Talán a mérték más, de Robinson kiábrándít minket: ott is jelen van a probléma.) Ennek az az ára, ahogy megfogalmazza: „hogyha az ember nincs felkészülve a hibázásra, akkor sosem fog előállni semmi újjal”. Ha mindig biztosra megyünk, az elpusztítja a kreativitást.

Meglátása szerint a (kis)gyerekek még nem félnek hibázni, ha valamit nem tudnak, egyszerűen próbálkoznak. Szerinte minden gyerek kreatív, a nagy kérdés az, hogy ez megmarad-e felnőtt korukra. Az iskolában „kinevelnek” minket a kreatív képességünkből, mondja. Ezt nem egyedül a hibázástól való félelemmel magyarázza, hanem például azzal, hogy csak azokat a tárgyakat, tevékenységeket bátorítjuk, amik a munka szempontjából szerintünk hasznosak lesznek (holott valójában több évtizedre előre ezt nem is tudjuk megjósolni), de az, hogy minden áron el akarjuk kerülni, hogy hibázzunk, különösen nagy szerepet játszik ebben.

Továbbgondolva Robinson előadását, felmerül a kérdés, mégis honnan ered ez a félelem? Nemcsak az iskola a hibás, bár valóban igaz a sokszor ismételt mondat, hogy az iskolát nem az érdekli, hogy mit tudsz, hanem, hogy mit nem tudsz. Ahogy Vekerdy idézi Karácsony Sándor pedagógus-filozófust, abból is látszik, hogy az iskola nem normális hely, hogy az kérdez, aki tudja a választ, és annak kell válaszolni, aki nem tudja. De a mi szempontunkból a fő kérdés az, mi történik, ha tényleg nem tudja? Történhetne éppenséggel az, hogy segítenek neki, vagy értékelik, ha előáll valami új, eredeti gondolattal. Vagy egyszerűen csak tudomásul veszik, hogy nem mindenben és mindig teljesít az ember tökéletesen. De rendszerint szemöldökráncolás, megszégyenítés, büntetés a válasz. Azt sugalljuk, hogy hibázni nem szabad, bűn, erkölcsileg megvetendő, aki hibázik, az rossz.

Emögött az a gondolat áll bizonyára, hogy azért nem tudja a gyerek a helyes választ, mert lusta volt, és nem készült. Csakhogy nem igaz, hogyha valaki megteszi, ami elvárható tőle, és erőfeszítést tesz a teljesítményért, akkor sosem fog hibázni. Talán ritkábban, de fog. A gyerekeket, és a felnőtteket is belehajszoljuk egy elérhetetlen cél űzésébe: hogy mindig minden sikerüljön jól, ha pedig mégsem sikerült, azt el kell titkolni.

Bár ezzel a fajta szigorral épp motiválni akarjuk a gyerekeket, az ellenkezőjét érjük el. Gondoljunk bele: egy gyerek későn kezd el készülni a felelésre, már esteledik. Szívesebben kimenne biciklizni, de lemond a vágyáról, összeszedi magát, és leül tanulni. Ez egy hármasra elég másnap. Ha olyan környezetben él, ahol nem dicsőség hármast kapni, akkor rosszallást, esetleg szidást, büntetést fog kapni. A szülő így gondolkodik: „hát, majd legközelebb időben leül tanulni az a kölök!”. Csakhogy nem így működünk, amikor legközelebb választás előtt fog állni, hogy a kellemeset vagy a hasznosat válassza, inkább demotiváló, lehangoló emlékként fog beugrani, hogy múltkor sem sokra ment a tanulással. Ha azonban azt mondjuk: „értékelem, hogy este, mikor már nem volt esély, hogy teljesen befejezd a munkát, mégis erőt vettél magadon, és nekiültél”, akkor legközelebb nagyobb lelkesedéssel kezd bele.

Sokak mumusa, a halogatás mögött is leggyakrabban szorongás áll. Különösen akkor igaz ez, ha tényleg neki kellett volna állnunk, de valami láthatatlan, bénító erő lefog minket. A legtöbbször nem értjük a saját viselkedésünket, a józan ész azt mondja, ártunk magunknak. Valójában lelkünk mélyén félünk, hogy nem hozzuk a magunk által elvárt eredményt, és ez fog vissza minket. Ha később kezdjük, legalább ott a felmentő érv: „ahhoz képest, hogy mennyit halogattam, nem is sikerült olyan rosszul”.

És ez az élmény elvezet minket ahhoz, mit tanultunk meg, és mit tanítunk saját gyermekeinknek. Ha megtettük, ami rajtunk múlt, és mégis tökéletlen az eredmény, akkor azt nem tudjuk elviselni. Mintha ez szégyen, kudarc lenne. Holott teljesen normális!

Nem vagyunk tökéletesek, a munkánk sem tökéletes, akkor sem, ha beleadjuk a tudásunkat. De nem csak a tökéletest értékelhetjük. Attól, hogy valami nem hibátlan, még lehet hasznos és értékes. Adjuk át ezt az értéket gyerekeinknek!

Cziglán Karolina pszichológus

Oszd meg másokkal is!
Érdekességek