Szülőként az egyik legnagyobb tabu gyerekeink saját és egymás (ellentétes nemű) teste iránt érzett kíváncsiságának a kezelése. Erről a központi és rettentő fontos témáról szól Pass Andrea írónő legújabb, Staféta-nyertes pályázata, a Bebújós címre hallgató, óvodában játszódó színmű, amit a közelmúltban mutatott be a Jurányi Inkubátorház.
Az, hogy a probléma mennyire fontos, látszott abból is, hogy a nézőtérről az előadás után kikóválygó emberek teljesen a hatása alá kerültek, jellemzően inkább azok, akiknek még nincs vagy még nem óvodás korú gyerekük van. Mert azok a nézők, akik már átestek ezen a nagyon izgalmas időszakon a gyerekük életében, lazábban képesek (remélhetőleg) kezelni a kérdést.
Kerülgetjük itt a forró kását, mikor arról van szó, hogy mindnyájunk gyerekének az életében eljön az az időszak, amikor fel akarja fedezni a saját testét, és hiába olvassuk ki a témában a szakirodalmat A-tól Z-ig, ha utána mégis rettentően meglepődünk, amikor a gyerek nem csak pubertáskorban fedezi fel, hogy vannak nemi szervei, sőt a másik nemnek is vannak, tök másmilyenek.
Pass ezt a témát dolgozta fel, meglepő érzékenységgel és tisztán látással, rámutatva saját szülői felelősségünkre és gyerekeink teljesen természetes viselkedésére, ami amellett, hogy gyakorta vicces, a mi hozzáállásunkból következően könnyen okozhat kifejezetten veszélyes és káros helyzeteket.
Pass darabjában a károkozáson van a hangsúly: adott egy óvodai társaság, ahol pár szülő barátságot köt (Petrik Andrea, Herczeg Adrienn, Schruff Milán, Formán Bálint), kvartettjük mellé kiválasztva gyermekeik óvónőjét (Réti Adrienn). Egyik közös és ritka bulizásuk alkalmával, gazdag-elvált apuka (Schruff) benyögi, hogy valami bedugósat játszanak a gyerekek az oviban, és hogy azért durva, hogy énekesnő-egyedülálló anyuka (Petrik) milyenekre neveli a gyereket.
Innen nincs megállás, bigott hívő-nagypofájú anyuka (Herczeg Adrienn) gyakorlatilag hadjáratot kezd indítani énekesnő-egyedülálló anyuka lánya ellen, amiben segítségére van, hogy adott gyerek amúgy is félénk, visszahúzódó és első hallásra furcsa dolgokat mond. Az meg, hogy milyen a gyerek, abból derül ki, hogy természetesen felnőttek játsszák, mindenki a saját gyereke is egyben, amitől az egész előadás még sokkal szívfacsaróbbá válik.
A színészek ráadásul elemükben vannak, soha egyetlen pillanatra sem kérdés, hogy mikor játszanak szülőt és mikor gyereket, és ez nem csupán ruháik trükkös variálása (jelmez: Pető Kata) miatt van.
Nagyon jó látni, hogy a színpadon mindenki a másodperc töredéke alatt képes átlényegülni, felszabadult, érdeklődő, tiszta lelkű gyereket játszani, úgy hogy közben igen szélsőséges felnőtteket kell alakítsanak. Szuper megoldás, hogy mindenki "gyerekében" benne vannak már a szülőktől hozott csomagok, amit teszik, nem teszik, egy életen át mindenkinek cipelnie kell.
Pass darabja azért fontos, mert kíméletlenül mutat tükröt a szülők generációjainak – mennyire képmutatóak is vagyunk. Az előítéletek sokkal jobban befolyásolják mindennapjainkat, mint azt hajlandóak lennénk észrevenni, és miközben saját nem is létező harcainkat vívjuk olyan életeket teszünk tönkre, melyek létrejötte sokunknak a legnagyobb álom volt. A Bebújos egy "látni kell"-színdarab, mert mindannyian lehetünk érintettek, sőt mindannyian állhatunk mind a két oldalon egyaránt. És amikor ott állunk, egyáltalán nem mindegy, hogyan nyúlunk az egymás testének a felfedezése-témához...
