Jó reggelt, Anglia!

Ken Loach (saját állítása szerint) utolsó filmje, a Én, Daniel Blake elvitte a Cannes-i Filmfesztivál Arany Pálmáját, meg az életkedvemet. És nem, nem azért, mert annyira szívbemarkolóan nagy igazságok lettek volna benne (pedig amúgy voltak), hanem mert ha tényleg elég annyi egy rangos díjhoz, hogy jó színészekkel bemutatjuk, milyen az élet Newcastle-ben, akkor többé nem éri meg filmet gyártani, de dokumentumfilmet meg pláne nem. Mert az Én, Daniel Blake valójában egy gyönyörű dokumentumfilm, fikciós elemekkel, és a fikció ez esetben az emberi, a megértő és a felszabadult pillanatokra vonatkozik. Minden más a valóság. Loach meg úgy tolja a képünkbe, mintha meg kéne ezen most nagyon lepődni. A baj csak az, hogy meglepődni akkor lehetne, ha olyan ember nézi meg a filmet, aki még sosem lépett be egy hivatalba, de még csak ki az utcára sem. 

Kritikusok világszerte ünneplik a filmet, bennem meg felmerül a kérdés: hogyan lehetünk ennyire képmutatóak, hogy a filmvásznon rácsodálkozunk arra, ami körülöttünk van, de azért a Blahán vígan átlépünk egy földön fekvő, kopott ruhájú emberen. Az Én, Daniel Blake főhősének (Dave Johns) ruhája ugyan még nem kopott, de minden esélye megvan rá, hogy azzá váljon, amikor kiderül: bár infarktusa után az orvosa munkaképtelennek nyilvánította, a munkaügyi hatóság szerint azért ő továbbra is keresőképes, így megfosztják a segélytől. Ez volna az alapfelállás, és ha ez önmagában nem volna elég, a későbbiekben Blake még megismerkedik egy két gyermekét egyedül nevelő nővel (Hayley Squires), aki Londonból került a városba, munkája nincs és még meg is büntetik, amiért nem érkezett időben a munkaügyi hivatalba. Innentől pedig kisebb megszakításokkal együtt próbálnak valahogy boldogulni, de már eleve csak Loach munkásságának ismeretében is sejthető, milyen végkifejlettel. Ha meg nem a kő alatt élt valaki az elmúlt tíz évben, akkor még csak filmművészeti jártasság sem kell hozzá.

A forgatókönyvíró, Paul Laverty nem túl meglepő módon valós történetekből rakta össze az Én, Daniel Blake fogatókönyvét, amit ha akarna se tudna letagadni. Már-már annyira reális a film, hogy a játékfilm (dráma) jelző teljesen nonszensz, ez nem egy játékfilm, hanem egy jól megmunkált dokumentumfilm. És hiába írják a filmről sok helyen, hogy ez a két óra rávilágít a Brexit lehetséges okaira, valójában csak annyi történik, hogy Loach bemutatja, milyen az élete a kisembernek elveszve a bürokrácia útvesztőjében, valamint felhívja arra figyelmet, hogy senki sincs biztonságban. Oké, de most akkor ettől ez lenne az év filmje? Ugyan már!

en, daniel blake 03
Vertigo Média

Az vessen a mókusok elé, aki még nem találkozott a bürokrácia sötét oldalával; akit nem szívatott meg bármilyen hatóság teljesen jogtalanul; aki nem telefonált még órákat, hogy elérjen bármilyen hivatalt; és aki azt képzeli, hogy minden utcára kerülő ember koszos, büdös, dolgozni nem hajlandó alkoholista/drogos, vagy él vígan azzal a sztereotípiával, hogy a segélyeket úgyis csak a cigányok kapják. Persze, vannak elegen, aki így vélekednek, nos, ők lesznek azok, akik nem fognak kiadni egyetlen forintot se erre a filmre, mert magasról tesznek az egészre. Akibe viszont szorult valamennyi szociális érzékenység, annak ez a két óra, amit a film ad teljes időpocsékolás, és csak egy újabb bizonyíték arra, hogy a filmes díjakat az olyan érzékeny témáknak ítélik oda, amikről aztán nem szabad rosszat se mondani. 

Nekem kínszenvedés volt végignézni ezt a filmet, mert teljesen kiszámítható volt minden fordulata. Loach próbálta ugyan oldani a feszültséget időnként emberi pillanatokkal, de ettől csak még demagógabb lett az egész, és a befejezéssel még azt is megúszta, hogy különösebben pontot tegyen az ügy végére, vagy állást kelljen foglalnia. Ráadásul hazánkban, ahol miután elvették (lassan) az összes nyugdíjunkat, majd egy tollvonással az évtizedek óta 90 százalékos munkaképtelenséggel élő rokkantnyugdíjasokat is újra munkaképesnek nyilvánították, nem is nagyon válthat ki más reakciót, mint egy rezignált legyintést: jó reggelt, Anglia, mi már évek óta ebben élünk.

Oszd meg másokkal is!
Mustra