Mit kezdjünk a gyereket érő kritikákkal?

Sok szülőnél megfigyelhető az az érdekes paradoxon, hogyha dicsérik a gyerekét, szabadkozni kezd, hogy „Hát, tényleg udvariasnak találod? Azért otthon nem mindig úgy viselkedik!”. Ha pedig kritizálják, akkor alázatosan egyet ért, esetleg még rákontráz, vagy mentegetőzik. Az is általános, hogyha a tanár felvázol valamilyen problémát, akkor otthon leszidja miatta a gyereket, mintha nem lenne elég a kölyöknek, hogy már a tanárral is összeakasztotta a bajszot. De azt is megélik sokan, hogy rosszul esik a gyereket érő kritika, főleg, ha más színben tünteti fel a csemetét, mint ahogy a szülő ismeri.

shutterstock 253403149

Tehát sokféleképp reagál az ember, függ az ő személyiségétől is, függ attól is, kitől érkezik a visszajelzés, és persze attól, mire vonatkozik, milyen stílusban. Mikor valakinek a gyerekét éri kritika, általában úgy éli meg, áttételesen ő kapta a visszajelzést, hiszen rajta is múlik, hogy „sikerült” a gyerek. Ez is lehet az oka, hogy sokan zavarba jönnek a dicsérettől, hiszen amiatt is szabadkoznának, ha őket dicsérnék. Pedig dicséretet visszautasítani ugyanolyan bántó, mint ajándékot: a másik embernek volt egy kellemes élménye a gyerekkel, hadd ossza meg a szülővel, és hadd örüljenek együtt!

Még nehezebb jól kezelni a kritikát. Természetes, hogy az ember meg akarja védeni a gyermekét, és bántónak érzi, ha mások támadják, még ha csak szavakkal is.

Egy apuka arról számolt be, kiütést kap már tőle, hogy a tanárok rendszeresen felhozzák a témát, a gyerek nem eszi meg az ebédet az iskolában, és válogat. Az apuka úgy véli, ez nem annyira fontos kérdés, amiből ügyet kellene csinálni, őt jobban érdekli, tanul-e a gyerek, és vannak-e barátai. Úgy gondolja, éhen halni biztosan nem fog, ha az iskolában nem eszik, eszik majd otthon.

Egy másik szülőt az zavarja, hogy a pedagógus véresen komolyan veszi az osztályzatokat: hosszasan és rendszeresen konzultálna anyával arról, sikerül-e javítania a gyereknek négyesről ötösre. Az anya úgy van vele, a tudás fontos, hogy pontosan négyes lesz-e a bizonyítványban vagy ötös, nem annyira lényeges.

Nehéz helyzet, hogy a szülő sem akar konfrontálódni a tanárral, de az sem esik jól, ha el kell játszania, hogy valamit ő is halálosan komolyan vesz, ami valójában nem fontos neki. Nem beszélve arról, hogy ha őt, a szülőt is szekálják ezekkel a kérdésekkel, még mennyivel többet kaphat belőle a gyerek...

Az sem könnyebb, ha rokontól jön a kritika, például visszakapja a szülő a nagyiéktól egy hét nyaralás után a gyereket, és nem azt hallja, hogy milyen jó volt együtt lenni ezzel a helyes kis kölyökkel, hanem hogy azért elég neveletlen. Ilyenkor az is fájhat az embernek, hogy szeretetlenségnek éli meg a visszajelzést.

Legyen szó tanárról vagy családtagról, a kritika konkrét tartalmát meg lehet beszélni, de valójában sokkal fontosabb, hogy a szülő érzi-e, hogy a másik szereti és elfogadja a gyermekét. Ha ez az alapbizalom megvan, nem olyan bántóak a szavak (még ha anya, apa máshogy is látja a helyzetet), míg ha az cseng ki a mondatokból, hogy az illető nem kedveli a gyereket, akkor hiába is felel bármit, ettől a probléma nem fog megoldódni.

A tanárral való kapcsolatban is az a kulcs: bízik-e a szülő abban, hogy alapvetően jót akar a pedagógus, hogy nyitottan, szeretettel áll a gyerekhez. Ha nem, akkor tényleg baj van, mert hosszú távon nem lehet együttműködni ilyen légkörben. Ha így érez az anya vagy az apa, érdemes megfigyelni, hogy van ezzel a gyerek. Ha ő egyébként jól kijön a tanárral, akkor a szülő-tanár kommunikációba csúszott valami hiba, aminek megértésére, orvosolására nem kár energiát szánni. Feltehetjük magunknak is a kérdést: lehet-e, hogy magunkban rivalizálunk a pedagógussal, azért érezzük bántónak a kritikáját, miközben a gyerek jól kijön vele? Vagy magunkra vettük a visszajelzést, és úgy érezzük, minket szidott szülői minőségünkben?

A rokonoktól származó kritikák közül különösen kényesek azok, amik az ember szüleitől jönnek, mert ilyenkor felszínre kerülhetnek korábbi sérelmek. Ha valaki úgy érzi, anyja, apja nem volt a helyzet magaslatán szülőként, ő pedig szeretné jobban csinálni, érzékenyen érinthetik a gyerekneveléssel kapcsolatos mondatok.

Enyhülést is adhat, és segíthet feloldani a sérelmeket egy-egy őszinte elismerés, például, hogy „Jó látni, mennyire odafigyelsz a lányodra, azt hiszem, én nem tudtam ennyit adni nektek.” A kritika viszont dacot válthat ki, mert ne beszéljen, aki bezzeg... A dühös „bezzeg” mögött általában igazi, mély fájdalom, hiányérzet lapul, ami ilyenkor megérintődik.

Ha az ember gyerekét túlzó kritika éri, legjobb, ha röviden, visszafogottan jelzi az egyet nem értését, de nem kezd védekezni, érvelni. Ha nem szól semmit, utólag valószínűleg megbánja, hogy nem állt ki az igazáért, ha viszont vitát generál, az olyan, mintha meg kellene győznie a másikat. Holott erről szó sincs: ki-ki úgy neveli a gyerekét, ahogy szerinte a legjobb, nem kell ezt elismernie másoknak. Sok esetben megoldja a helyzetet a humor, különösen, ha olyan, ami nem bántó a másik fél számára sem.

Cziglán Karolina
pszichológus

Oszd meg másokkal is!
Érdekességek