Tanácsok, hogy mit mondjuk és mit ne egy daganatos betegnek

Amikor egy ismerősünkről, szerettünkről, esetleg családtagunkról kiderül, hogy daganatos betegsége van, akkor az első reakciónk a sokk, a félelem, a féltés. Az ijedtség érthető is, hiszen a daganatos betegségeket komolyan kell venni, mert akár halálos kimenetelűek is lehetnek. Ha azon aggódik, hogy máris rosszul reagált, akkor ne tegye: valószínűleg hasonlóan fogadta a beteg is, amikor közölték vele a diagnózis – így tehát, ha mi is így érzünk, máris empatikusan reagáltunk. Igenám, de hiába hasonlóak az érzéseink, a helyzetünk nem ugyanaz – és éppen ez az, ami nehezíti az együttérzés helyes kifejezését. A lényeg, hogy az együttérzés segítő és ne bántó, fájdalmas vagy dühítő legyen. De hogyan érjük ezt el? Mit szabad és mit nem szabad mondani egy daganatos betegnek?

Mire van szükség igazából?

Egy daganatos beteg a betegségével kel és fekszik. Szeretne mással is foglalkozni, de mivel krízisben van és aggódik, fél, ezért nem is tud másra gondolni – a nap 24 órájában a betegségével él, és keresi a vele kapcsolatos információkat, a gyógyulás lehetőségeit. De mire van szüksége a másiktól? Mivel segíthetünk neki? Egy rákbeteg hozzátartozója így számolt be tapasztalatáról egy fórumon:  „Eleinte biztattam, de egy idő után megkért rá, hogy nincs szüksége rá, úgyis tudja, hogy mi vár rá, váltsunk témát. Onnantól egészen a haláláig soha nem beszéltünk direkt a betegségéről. Sokkal jobban érdekelte az, hogy mi van velem, arra volt szüksége, hogy eltereljem a figyelmét."

Tehát amíg rokonunk, ismerősünk nem jelzi, hogy szeretné kiönteni nekünk a lelkét (higgye el, jelezni fogja), addig törekedjünk arra, hogy kizökkenhessen a megszokott állapotából. Legyünk vele, csináljuk közös dolgokat, olyanokat, amik kikapcsolják, amik megnevettetik, vagy csak ajánljuk fel a segítségünket. Meglehet, hogy olykor beáll a csend, az ember pedig ilyenkor kínosan keresi a szavakat, mert a csend a belenyugvás, az elfogadás jele. Mintha szavak nélkül azt mondanánk: „mindketten tudjuk, hogy meg fogsz halni". Ám ha ezt a beteg is tudja és el is fogadta, akkor kíméljük meg a kényszeredett vigasztalástól, mert ez csak fárasztani fogja, és a végén még neki kell vigasztalnia bennünket, vagy legalább köszöngetnie az együttérzést.

Íme egy tipikus példa egy másik fórumlakótól: „Eleinte jöttek a szokásos 'ne add fel, nem fogsz meghalni' szöveggel, aztán a mamám ezt mondta: 'Elegem van, hogy senki nem veszi komolyan a helyzetemet és a félelmeimet. Mindenki tudja, hogy haldoklom, de senki nem mer róla beszélni, mindenki csak elhessegeti a témát. Haldoklom, és félek. szeretném kibeszélni magamból a félelmeimet és az érzéseimet. szeretnék a halálról beszélni."

Pár konkrét példa, hogy mit tegyünk vagy mondjunk:

• Mosolyogjon rá, a mosoly önmagában is biztató!
• Ahelyett, hogy megkérdezné, hogy van, kérdezze nyitottan, hogy ő miről akar beszélni!
• Beszéljen vele átlagos témáról, így nem a betegsége a központi téma.
• Ajánlja fel, hogy elmennek moziba/vásárolni, ami eltereli a figyelmét!
• Ajánlja fel, hogy szívesen meghallgatja, ha szüksége van rá. Mondjuk, valahogy így: „El sem tudom képzelni, hogy most mit élhetsz át, de szívesen meghallgatlak, ha beszélni akarsz róla."
• Fejezze ki a sajnálatát, de őszintén, ez közelebb viszi hozzá. Elég, ha annyit mond: „Sajnálom, hogy megbetegedtél."
• Humorral és figyelmességgel is kizökkentheti ismerősét, és egyúttal az együttérzését is kifejezheti az alábbiakkal: „Túl vagy egy újabb kemón! Ünnepeljük meg valamivel, aminek nincs undorító íze" vagy „Segítsek kiválasztani a legelőnyösebb parókákat."
• Ajánljon fel konkrét segítséget, például így: „Bármikor kész vagyok rá, hogy elfuvarozzalak a kezelésekre, kitakarítsam a lakásodat.”

Amit sose mondjon a rákos betegeknek

A legtöbben elég rosszul reagálnak egy daganatos beteggel való találkozás során, gyakoriak ilyenkor a szánakozó, szomorú pillantások – pedig ezeknél nem sok rosszabb van ilyenkor. Nemcsak az a fontos, hogy mit mondhatunk, hanem az is, hogy mit kerüljünk feltétlenül, amikor egy daganatos beteggel találkozunk:

• Ne adjunk tanácsokat, milyen csodás gyógymódról hallottunk.
• A humor fontos, de kopasz vicceket ne süssünk el.
• Legalábbal kezdődő mondatokat ne! Pl.: „Legalább megcsináltathatod a melled."
• Az ilyen jellegű szabadkozásoknak sincs értelme, mert olyan, mintha felmentést várnánk a betegtől: „Azért nem kerestelek mert nem tudtam, mit mondjak neked.” 
• Ne terheljük hazugságokkal, ne mondjuk, hogy jól néz ki, mert könnyen lehet, hogy épp akkor jött egy kezelésről, sápadt és sovány, és pontosan tudja, hogy nem igaz, amit mondunk.
• Ne mondjuk, hogy „nem is nézel ki betegnek", hiszen ettől még beteg!
• Gyakran elhangzik ilyenkor az is, hogy „nagyon fiatal vagy még egy ilyen betegséghez". Ha öregebb lenne, jobb lenne?
• „Hős vagy" – mondják sokan, holott mindenki ezt tenné a helyében. Még ön is! Ő pedig nem hős akar lenni, csak túlélni szeretné.
• „Hogy vagy?" – teszik fel a kérdést, de vajon a betegnek mit kellene erre mondania? Tudja, hogy az elvárás szerint azt kellene mondania, „jól", de ez nem volna igaz, hiszen nagyon beteg.
• „Minden rendben lesz/meg fogsz gyógyulni" – gyakran így próbálják biztatni a beteget, de ezt inkább ne mondjuk. Hiszen ezt nem tudjuk és sajnos biztosak sem lehetünk benne.
• „Mennyi időt jósolnak az orvosok?" – őszinte, de húsbavágóan fájdalmas kérdés, inkább ne!
• „Megértem/átérzem" – mondják sokan, pedig nem valószínű, hogy ez megy, nem vagyunk a másik helyében.
• „Sajnálom" – mondjuk önkéntelenül is. A beteg meg köszöni, de mit kezdjen ezzel...
• „Az ismerősöm is beteg volt, ő meggyógyult" – hangzik egy gyakori biztatás. Csakhogy minden test és betegség más és egyedi, a példák sem feltétlenül segítenek.
• „Erős vagy, meg tudod csinálni" – egy újabb biztatás, ő pedig erős, de nem ezen múlik, hogy meggyógyul-e-
• „Olvastam, hogy...." – próbáljuk feldobni a témát, pedig ő már ismeri az összes ilyen témájú olvasmányt.
• „Szedd ezt/idd azt/menj el hozzá...." – javasoljuk, hoolott ő már ismeri az összes ilyen jellegű dolgot.
• „Mindennek oka van...” – mondjuk, ám ebből az következik, hogy ő kiérdemelt egy ilyen sorscsapást. 

Akárcsak a legutóbbi megjegyzés, úgy az az elképzelés is épp olyan bántó, sértő és a beteget hibáztató feltételezés, ha azt hisszük: az emberek azért halnak meg rákban, mert nem gondolkodtak pozitívan vagy mert gyengék, és elvesztették a csatát.

A daganatos betegségekkel küzdők nem ezért halnak meg, hanem azért, mert későn diagnosztizálták a betegségüket, vagy nem használt a kezelés, vagy agresszíven gyorsan terjedt a betegség. Annak az oka, hogy ki gyógyul meg és ki nem, egyelőre nem pontosan ismert. Azt már tudjuk, hogy a stressznek a megküzdő mechanizmusoknak lehet köze a betegség kialakulásához, a gyógyulásnak pedig van kapcsolata a reménnyel, a bizakodással, az orvosokkal való együttműködéssel.

Mint már említettük, valóban nagy szükség van ilyenkor a biztatásra, de ha csak a pozitív gondolatokra, mondatokra koncentrálunk és nem engedjük a betegnek, hogy máshogy vagy másról beszéljen, akkor elvesszük tőle a jogot, hogy panaszkodjon, féljen, kételkedjen. Pedig lehet, hogy neki éppen arra lenne szüksége, hogy valakinek kiöntse a szívét. Mit mondhatunk tehát akkor, ha jól szeretnénk biztatni a beteget, támogatásunkról biztosítani, fenntartani a reményt számára? Például ezt: „Remélem, hogy minden rendben lesz!" vagy pedig ezt „Sok ember vesz körül, akik szeretnek. Remélem, hogy ez egy kicsit könnyít a nehéz helyzeten amiben vagy."