A december tele van olyan ünnepekkel, ahol a szülő elbizonytalanodhat: mennyit és mit mondjon a gyereknek? Előadja a szokásos sztorikat a Mikulásról és a Jézuskáról, vagy az igazat, csakis az igazat mondja? Bár a gyerekkel való kommunikációban az általános irányelv az, hogy mindig legyünk őszinték, az ünnepek egy kicsit bonyolítják a helyzetet, mert ha csak a materiális valóságot mondjuk, azzal valamit elveszünk a porontytól. Csökkentjük az izgalmat, az ünnep varázsát, hiszen nem ugyanaz azzal a várakozással lefeküdni, hogy a Mikulás belecsempészi az ajándékot a csizmába, mint azzal a tudattal, hogy anyáéktól holnap csokit kapok mikulás alkalmából.
Az ünnepek fontosak a gyerekeknek: várják, szeretik őket. Hogy hogyan beszélünk róla, miről szól az az ünnep, függ a gyerek életkorától és személyiségétől. Az óvodás korúak gondolataiban keveredik a fantázia és a valóság, néha maguk is elvesztik a fonalat, mi az, amit igazán hisznek, és amit hinni szeretnének. Rosszul értelmezett szülői modernitás, ha a négy éves gyereknek mindenképp elmagyarázzuk, hogy mi szervezünk meg mindent a mikulás és a karácsony körül, a többi csak mese, legenda és szimbólum. Ez a szülő igényéről szól, hogy őszintének élhesse meg magát, a gyerekek általában másra: varázslatra vágynak. Még olyankor is, mikor tulajdonképpen nyilvánvaló a valóság.
Erre példa, mikor az ovis csoport manókeresőbe ment az erdőbe. A manókat az anyukák varrták, persze titokban. Volt egy anya, aki igyekezett mindig igazat mondani a gyereknek. Mikor megkérdezte a kisfia, vannak-e manók, korábban még azt felelte, nincsenek, az egy meselény. Mikor kiderült, hogy manókeresés lesz az erdőben, változtatott a válaszán: nem akarta elrontani a gyerek örömét. Mikor legközelebb elhangzott a kérdés, igaziból vannak-e manók, azt felelte, nem lehet tudni, az biztos, hogy sok minden létezhet, amit mi nem látunk. Hívőként ezt a választ igaznak érezte.
Mikor kisfia megtalálta az egyik varrott manót, a fiúcska először csalódottan állapította meg, ez csak egy álmanó. Erre megkérdezte az anyukája, honnan tudja, honnan veszi, hogy ez nem igazi? Hogy mennyire jó döntés volt elszakadni a materialista választól, akkor értette meg, mikor meglátta a kisfiú szemében a kissé bizonytalan, de örömteli és reménykedő csillogást, annak a boldogságát, hogy talán mégis vannak manók, és ő talált egy igazit!
Ez közös játék, nem pedig hazugság, megtévesztés. A gyerek tapintotta a filc és gyapjú anyagát, látta, hogy nem mozog a manó, és nem beszél. De azt akarta játszani, hogy igazi, és ebben az életkorban a játék szent és valóságos dolog. Egyszerre tudja a gyerek az igazat, és él a játékban.
Ahogy a nyerítő, seprűn nyargaló királyfira sem szólunk rá, hogy „ugye tudod, hogy ez nem ló, hanem seprű, és te nem királyfi vagy, hanem egy kisgyerek”, úgy az ünnepek varázsát sem szabad erőszakkal elvenni. Más kérdés, ha a gyerek egyértelműen azt tudatja a kérdésében, hogy ő a tényszerű igazságra kíváncsi, arra, hogy valójában hogy van, akkor a valóságot mondjuk.
És itt jön a kérdés, hogy szerintünk mi a valóság. Azaz a szülő képes-e egy kicsit szimbolikusan, az érzelmeket is igaziként kezelve gondolkodni, vagy számára csak az valóság, hogy a plázában beszerzi a csomagokat, amiket összeírtak neki a rokonok, és közben káromkodik, hogy a testvére megint olyat kért a gyerekének, amit nem lehet kapni. Annyi-e az igazság, hogy karácsonykor halat vagy pulykát eszünk, mert az a szokás, és karácsonyfát állítunk, mert az hangulatos?
Az igaz válasz konkrét tartalma persze azon múlik, miben hisz a szülő. A pontos megfogalmazást ez befolyásolhatja, de akár hívő, akár nem, a válaszban fontos lenne, hogy a lényeg: az ünnep tartalma is benne legyen. Egy nem vallásos ember például elmondhatja, hogy karácsonykor megpróbálunk egy kicsit jobbak lenni, szeretni egymást, még ha év közben néha el is feledkezünk erről. Ezért kell, hogy évről évre emlékeztessük magunkat. Azért adunk ajándékot, mert ezzel kifejezzük, hogy fontosak vagyunk egymásnak.
Ha valaki azt mondja, jönnek az angyalok, és segítenek ebben, az nem biztos, hogy butaság vagy hazugság, mert az angyal lehet szimbólum is a nem vallásos ember számára: a legjobb részünk segít benne, hogy tudjunk adni, elfogadni, megbocsátani egymásnak. De a kisgyerek jobban érti az angyalt, mint a pszichologizáló leírást.
Ha valaki harmóniában van a válaszával, azaz tudja, érti, hogyan igaz az, hogy a Kisjézus hozza az ajándékot, és hogy a Mikulás lepi meg a jó gyerekeket (ami persze minden gyerek, hiszen minden gyerek jó, még ha rosszalkodik is), akkor fel sem merül a kérdés, mikor mondja meg a gyereknek „az igazat”. Hiszen mindig azt mondja, közösen szövik, hogy hangzik az igazság, és a gyereken is látszik, mennyire igényli a varázslatot, a mesét.
Nem a szülő állít valamit, a gyerek pedig bekajálja, hanem együtt teremtik meg az ünnepüket, annak a tartalmát. Évről évre megteremtik, és nyilván változni fog, pontosan mi hangzik el. De lehet, hogy még a nagyobb is igényli a közös játékot: bár világosan megmondja a tízéves, mit kér karácsonyra, és talán át is küldi anyának a linket, ahonnan megrendelheti, de azért jól esik neki, ha karácsony napján ezekről a részletekről már nem esik szó, és ugyanúgy csengő jelzi, hogy a Jézuska vagy az angyalok végeztek, és be lehet lépni a szobába.
Cziglán Karolina
pszichológus
