Trump: az idióta, aki csak híres akart lenni

Amikor kicsivel több mint egy éve Donald Trumpot megválasztották az Egyesült Államok elnökének, tucatszámra jöttek le a nemzetközi sajtóban (és egyébként az Indexen is, tőlem is) a jajveszékelő elemzések, hogy atya ég, mi lesz, ha Trump valójában beváltja eklektikus, populista választási ígéreteit, vége a világnak! 

Mára egy hét híján egy év telt el Trump hivatalba lépése óta, és az apokalipszis azóta sem jött el, aminek az egyik fő oka, hogy az elnök szinte semmit sem váltott be választási igéreteiből. Aminek meg az a fő oka, hogy valójában Trump Fehér Házában 

Körülötte pedig palotai intrikák, szivárogtatással és a kormánypolitika nyílt gáncsolásával fűszerezett befolyási harcok, kicsinyes háttérbeli bosszúk és az óvodás kegyeiért folytatott hízelgési versenyek zajlanak. Mintha a Trónok Harcának tinédzserekre írt változatát beletették volna a Kártyavár díszletébe, a Dallas szereplőivel, és az egész show a The Apprentice (A tanonc) formátumában futna.

A probléma csak az, hogy ez a valóság. Legalábbis ha hiszünk Michel Wolff napokban megjelent, Washingtont és egész Amerikát ámulatba ejtő és/vagy elborzasztó botránykönyvének. Vagy pontosabban ha hiszünk Wolff mesélőinek, a trumpi Fehér Ház pletykás imposztorainak, közülük elsősorban az amerikai alt-right média cárjának, a trumpizmust megideológizáló, de azóta Trump kegyeiből kiesett Steve Bannonnak, illetve pár sértett republikánusnak. Ami egyébként nem biztos, hogy bölcs dolog lenne.

Csak híres akart lenni

Jó közhely lenne azzal indítani, hogy Wolff könyve felrázta a washingtoni állóvizet, de hát pont arról szól a könyv, hogy Washingtonban Trump hatalomra jutása óta nem hogy állóvíz nincs, hanem folyamatos hurrikán tombol. Ám mégis, Wolff könyve, a Fire and Fury: Inside the Trump White House (kb. Tűz és düh: A Trump-Fehér Ház kulisszatitkai) a maga nemében a vihar kiteregetésével maga is a vihar része lett, hiszen az utóbbi bő egy hétben ez a háromszáz-egynehány oldalas kötet vált az amerikai politikai élet legfontosabb beszédtémájává. Amiért emberek éjjel sorban álltak a könyvesbolt előtt, hogy nyitáskor megvehessék.

Michael Wolff egy veterán, sokat díjazott New York-i újságíró, a mértékadó liberális lapok visszatérő szabadúszó szerzője. Több korábbi nagyobb dobása volt már, legutóbb 2008-ban, amikor a Trump-expozé egyik visszatérő alakjáról, Rupert Murdoch konzervatív médiacézárról írt könyvet. Állítása szerint a mostani botránykönyvéhez 18 hónapon át mintegy 200 emberrel interjúzott Trump környezetéből, miután behízelegte (és  vélhetően behazudta ) magát a Fehér Házba, és példátlan hozzáférést kapott az elnöki hivatalhoz és munkatársaihoz. Ezen beszélgetések és tapasztalatok alapján írta le, hogy mi folyik az elnök körül. Wolff szerint nem sok jó, ami miatt most aztán áll a bál Amerikában.

Az egész könyv igazából annak a története, hogy hogyan kerültek megmagyarázhatatlan módon teljesen oda nem illő emberek a világ vezető gazdasági és politikai hatalmának kormánybotjához, és hogyan próbálták (és feltételezhetően most is próbálják) össze-vissza rángatni, bármiféle rendszer nélkül. Végkicsengése pedig nagyjából az, hogy Trump teljesen alkalmatlan elnöknek:

• nem tudja kontrollálni se magát, se a Fehér Házat,
• semmi elképzelése sincs arról, hogy mit akar elnökként, azon túl, hogy sokat és jót írjanak róla (bár ez ugye pont nem jön össze),
• saját bizalmasai is kiröhögik és idiótának tartják,
• sosem volt a kezében a gyeplő, de még így is csúszik ki belőle,
• és a környezetében mindenki rémülten figyeli, ahogy ezerrel mennek a jéghegy felé,
• miközben a Trump-klán egymás levadászásával van elfoglalva.

Ami annak fényében nem meglepő, hogy Trump soha nem is akart elnök lenni, kampánya csak arról szólt, hogy még híresebb legyen és még többet szerepelhessen a tévében. Arról sosem volt szó, hogy véletlenül a Fehér Házban találja magát, és ebben bízott környezete is, akik Wolff szerint (Bannon kivételével) végig abban a hitben éltek, hogy a választás másnapján szuper új lehetőségek várják majd őket – csak nem a Fehér Házban, hanem a médiában vagy az üzleti életben.

Ösztönállat

Wolff jellemrajza alapján Trump rendkívül egyszerű ember:

képtelen bármire odafigyelni, képtelen részleteket vagy ok-okozati összefüggéseket átlátni, utálja a számokat, nincs semmi stratégiai érzéke, nem képes két lépéssel előre gondolkodni. Semmilyen hagyományos módon nem lehet neki információt átadni: még legfőbb kampánytémáiról is legfeljebb érintőleges tudással rendelkezik,  egy ösztönállat, aki csak pillanatnyi megérzéseire hallgat, és hajlamos percenként változtatni álláspontját. Ilyenkor pedig rögtön elfelejti, hogy valaha mást gondolt az adott ügyről, mint éppen akkor.

Trump a könyv szerint egyszerre csökönyös és irányítható. Mivel semmihez nem ért igazán, és minden szakpolitikai kérdés unalmasnak tart, különböző politikai és családi körök folyamatosan próbálják a maguk irányába terelgetni, aminek legjobb módszere a hízelgés: Trump semmit nem szeret jobban, mintha megmasszírozzák az egóját. Mindig neki kell lennie a figyelem középpontjában, és mindennek róla kell szólnia. Viszont amilyen nárcisztikus, olyan szeszélyes is. Arról viszont semmi fogalma sincs, hogy milyen történelmi feladata lenne.

Az elnökség számára igazából arról szól, hogy ő a világ leghíresebb embere.

Folyamatosan a tévén lóg, és csak azzal törődik, hogy mit mondanak róla, legnagyobb bánata pedig az, hogy hiába ő az Egyesült Államok elnöke, a fősodorbeli amerikai média mégsem ünnepli, sőt folyamatosan támadja őt. A legfőbb vágya, hogy a New York Times végre valami jót írjon róla, ami miatt példátlan hozzáférést ad az újságnak a Fehér Házhoz, hogy aztán a Times a címlapján röhögje ki azt a bizarrságot, amit a Fehér Házban láttak a riporterek. Mindezt pedig nem politikai ügyként, hanem személyes támadásként éli meg: a szemét sajtó tisztességtelen lejáratókampányt folytat ellene. Aztán persze újra beengedi a New York Timest, hogy hátha majd legközelebb.

Tébolyda

Miközben Trump azzal törődik, hogy mit mondanak és írnak róla, a Fehér Ház egy teljes téboly Wolff szerint. A kezdetektől fogva három frakció harcolt egymással Trump kegyeiért és az irányításért: 

1. Steve Bannon, az alt-right ideológus, aki annak idején megmentette Trump botrányról botrányra bukdácsoló kampányát. Bannon a Breitbart nevű széljobbos hecclap éléről érkezett a Trump-univerzumba, és egy missziója volt: átgázolni a begyöpösödött washingtoni politikai világon, lerombolni a fősodorbeli pártokat, és mindenekelőtt az őrületbe kergetni a liberálisokat. Bannon olvasatában Amerika végletekig megosztott a globalista liberálisok és nativista konzervatívok között, és ez egy egzisztenciális háború, amiben az egyik oldalnak végleg le kell gyűrnie a másikat. Trump pedig ennek a forradalomnak a konzervativ messiása, aki a kampányban azt ígérte, gyökeresen átalakítja Washingont, lecsapolja a mocsarat.
2. Trump családja, elsősorban lánya, Ivanka, a família (állitólag nem valami okos) esze és Trump jobbkeze, valamint férje, a szintén ingatlanmilliárdos famíliából érkező ortodox zsidó, Jared Kushner. Ők Wolff olvasatában a “New York-i demokraták” a konzervatív Fehér Házban, akik azért vannak Trump körül, hogy saját karrierjüket, nameg Ivanka esetleges jövőbeli elnöki kampányát építgessék. Megvetik Trumpot, de a hátán akarnak felkapaszkodni, és magukhoz akarják ragadni az irányítást a Fehér Házban. Eközben moderálni akarják a radikális elnököt, és balos témákat nyomnak, csak mivel semmi politikai tapasztalatuk nincs, hibát hibára halmoznak.
3. És ott van maga a Republikánus Párt, amelyet Trump bár a kampányban maga alá gyűrt, most mégis megpróbálja átvenni a kormánybotot, és rávenni Trumpot, hogy annak a republikánus fősodornak a politikai programját hajtsa végre, amely ellen kampányában fellázadt.

A három csoport Wolff olvasatában folyamatos intrikás, hátbaszúrös, szivárogatós harcot vívott az irányításért, a szövetségek pedig folyamatosan változnak. Eleinte Kushner Bannon szárnyai alatt próbálkozott, aztán Ivankával elkezdték kialakítani saját bázisukat a Goldman Sachs befektetési banktól importált segitőikkel. Bannon mindenkit megvetett és gyűlölt, és magát tartotta az egyetlen értelmes lénynek a Fehér Házban, de Ivanka és Kushner ellenében egy csomó ügyben lepaktált fő ellensége, a Republikánus Párt helytartójával, Trump kabinetfőnökével, Reince Priebusszal. Egymás szennyesét folyamatosan kiteregették a médiának, ami miatt a Trump kabinet összes pletykája a hírekbe került.

A belharcok, illetve Trump stílusa miatt Wolff szerint folyamatos fejetlenség uralkodott a Fehér Házban:

Trump pedig hajlamos mindig éppen annak az álláspontját átvenni, aki a legutóbb telebeszélte a fülét. A Fehér Házban mindenkinek a töke tele van mindenkivel, főleg az elborult Trumppal. Miközben Trump mindenkit naphosszat gyaláz a bénasága miatt, ahogy valóságshowjában tette a tanoncjelöltekkel. A háta mögött pedig rá is különböző ocsmány jelzőket aggatnak beosztottjai. 

A Fehér Házon kívül Trump fő támasza (a tévé mellett) néhány New York-i milliárdos ismerőse, akiknek esténként órákat panaszkodik a telefonba. A legfontosabb hang Murdoché, aki amúgy megveti Trumpot és bohócnak tartja (tőle származik a címbeli idézet is); Trump viszont csodálja és a világ legnagyobb emberének tartja a médiavezért (aki egyébként tényleg az egyike a legbefolyásosabbaknak).

Már most idejétmúlt

A fentiekből egyébként az is kiderül, hogy a pénteken megjelent könyv már most idejétmúlt, annyira gyorsan mozog a trumpi expressz. (Erre egyébként a könyv is kitér: nem volt még ennyire intenzív elnöksége Amerikának, amely ennyire nyíltan vívta meg drámáit). A főszereplőt, Bannont azóta már kivágták, ahogy Priebust is. Trump a kormányzati munkát lelkesen kiközvetítette a Republikánus Párt kongresszusi frakciójának, amely korábbi ellensége, Paul Ryan vezetésével próbál dűlőre jutni saját magával, néha sikeresen, néha nem.

A Fehér Ház új kabinetfőnöke pedig a szigorú katona, John Kelly lett, aki próbálja kordában tartani Trumpot és a széteső Fehér Házat, bár a könyv szerint ez olyan, mint egy komisz gyereket nevelni: Trump csak azért sem engedelmeskedik. 

Bár szavatossága lejárt, a könyv egész sokat megmagyaráz az elmúlt egy év egyes meglepő lépéseiből, és (a korábban megszellőztetett történetek mellett is) sok bizarr sztori van benne:

• A hirhedt beutazási tilalmat például Bannon úgy íratta meg egy szárnysegédjével, hogy sem neki, sem a szerzőnek nem volt semmiféle tapasztalata az ilyesmiben. Úgyhogy az interneten kerestek példákat, hogy hogyan is kell elkésziteni egy elnöki rendeletet.
• Azért rakétázta meg a szíriai rezsim légierejét, mert Ivanka Trump (Bannon ellenkezése mellett) képeket mutatott Trumpnak a vegyifegyverekkel legyilkolt szír kisgyerekekről.
• Wolff szerint a szaúdi koronaherceg azért kerülhetet hatalomra, mert a választás után megkereste Kushnert, akivel jól kijöttek, és Trump elhitte, hogy a szaúdiakkal lebeszélheti a közel-keleti békét, úgyhogy mögé álltak.
• Trump legfőbb bizalmasa a 29 éves Hope Hicks, aki Ivanka divatmárkájának egyik asszisztenséből lett Trump médiaaaszisztense, és a fő feladata, hogy folyamatosan masszirozza az egóját.
• Trump gyerekei nem értették, miért ne parancsolhatnának bárkinek a Fehér Házban formális hatalom nélkül, és Trump sem értette, hogy elnökként miért nem tehet meg bármit.
• A Fehér Házban a veterán külpolitikai sarlatán, Henry Kissinger szerint egyfajta zsidó-nem zsidó harc is van Kushner (és Ivanka) zsidósága miatt köztük és a többi erőközpont között.
• Trump azért ment neki a térdelő NFL-játékosoknak, mert egy alabamai kampányrendezvényen ez volt az egyetlen bedobott mondata, ami tapsot kapott. Utána ráharapott, és hetekig ezen lovagolt, pedig lettek volna fontosabb dolgai.
• És azért nem akarta elítélni a nácik charlottesville-i balhéját, mert nem is tudja, mit akar manapság a Ku Klux Klán.

Ez utóbbi kapcsán azért kikandikál, hogy Trump saját meggyőződései elég közel állnak az alt-righthoz és Bannonhoz: a régi szép idők Amerikáját sírja vissza, a mait meg egyáltalán nem érti. Ám a könyv szerint az elnök szakpolitikai ügyekben egy teljesen súlytalan és jobbra-balra rángatható rongybaba.

Az is kiderül, hogy Trump külpolitikai elképzelései elég egyszerűek: vannak azok a hatalmak, amelyekkel lehet tárgyalni, vannak, amelyekkel nem lehet dűlőre jutni, meg vannak azok az országok, amelyek nem erősek, rájuk magasról tenni kell. Ez sokat megmagyaráz arról, hogy a magyar kormány látványos hízelgése miért nem talált fülekre Washingtonban.

Hol vannak az oroszok?

Ugyanakkor a külpolitika alig kerül elő a könyvben, még Kína is csak szőrmentén van említve. A törvényhozás, Paul Ryan, Mike Pence alelnök és igazából mindenki más is mellékszereplő, ahogy maga a valódi politika is. Csak Trump karaktere és a fehér házi harcok foglalkoztatják Wolffot. 

Külön érdekes az orosz szál: hiába írja Wolff is, ami egyébként is napnál világosabb, hogy a Trump-kampány és az orosz állam kapcsolatát felgöngyölíteni hivatott nyomozás a legfőbb veszély a Fehér Házra, ebben a témában elég látványosan megakad a szerző bennfentessége. Az orosz ügy hátteréről más cikkekből vett teóriákra hagyatkozik, és bár jó párszor szóba hozza, hogy

soha egy konkrétum nem hangzik el arról, hogy pontosan milyen piszkos pénzügyi machinációik miatt kellene félniük. Csak annyi, hogy az ingatlanbizniszben sok a piszkos pénz. 

Pedig pont ez tűnik Trump fő gyengeségének: egyre többen pedzegetik, hogy Trump mögött komoly orosz pénzek, kimenekített vagy kimosott oligarchavagyonok lehetnek. Ezzel kapcsolatban a könyv semmi újdonságot nem tartalmaz, csak üres találgatást, pedig ha valahol, itt lehetne Trumpon fogást találni. (Már persze, ha van ebben bármi igazság.)

Orosz-ügyben egyébként nagyjából az a könyv tézise, hogy néhány ember egyéni hülyesége miatt jutott oda az ügy, ahova. És ha valamilyen bűnt elkövettek, akkor az az, hogy a bénaságuk nyomait megpróbálták elsikálni. Például azzal, hogy tagadnak és hazudoznak.

A Trump-bagázs eleve olyan szétszórt, hogy még az elvileg saját irányításuk alatt álló amerikai állami szervekkel sem képesek együttműködni, az orosz állammal aztán végképp nem

– mondja Bannon.

Bénázásuk a vesztük

Wolff (és Bannon) olvasatában az egész orosz botrányt Trumpék bénasága fújta fel. Az egész kezdődött ott, hogy Trump családtagjai azért találkozgattak az oroszokkal, mert elkezdtek féltékenykedni a választási kampány során túl nagy befolyást szerzett tanácsadóra, Corey Lewandowskira.

Azt gondolták, ha az oroszoktól szereznek terhelő információkat Hillary Clintonról, visszaszerezhetik Trump kegyeit. Az egész találkozó pedig szintén belharcok miatt került napvilágra: állítólag maga Kushner szivárogtatta ki, hogy a felelősséget maga helyett Donald Trump fiára, Don Jr.-ra rója.

A könyv azt is állítja, hogy James Comey FBI-igazgatót Kushner és Ivanka rúgatta ki, mert féltek, hogy az orosz nyomozás farvizén a családi kasszára is ránézhet az FBI. Amivel csak még jobban feldagasztották a botrányt.

Sőt: Comey kirúgásának körülményeivel megalázták Rod Rosenstein igazságügyminiszter-helyettest, aki ezért bosszúból kinevezte az oroszügyi nyomozás élére Robert Mueller különleges ügyészt. Mueller az utóbbi hetekben sorra szedi le Trump embereit. Amit egyébként Bannon a könyvben meg is jósolt: azt mondta, Mueller a pénzt fogja követni, és ez eddig be is jött.

Miközben Trump meg van győződve róla, hogy az egész ügy egy személyes bosszú ellene az Obama-kormány maradványai részéről. Ami a bannoni olvasatban a legnagyobb problémája Trumpnak:

“Ha kirúgod az FBI vezetőjét, az egész FBI-ba rúgsz bele” - mondja Bannon.

Pletykagyűjtemény

Erősen belerondít a fent vázolt sztorikba, hogy a könyv több állítása tényszerűen cáfolható: a Wolff által leirt dolgok közül jó néhány nem történhetett meg úgy, ahogy írja. Sokszor támaszkodik egyetlen forrásra, bizonyos részletek feltűnően hiányoznak, és gyakran van olyan érzése is az embernek, hogy  a szerző eléggé kiszínezi a történetet. Előszavában maga Wolff is elismeri, hogy mivel egy intrikákkal teli, hazudozós, pletykálkodós Fehér Házban gyűjtötte a sztorikat,

ahol nem tudta eldönteni, ott több teóriát vázol, ahol “újságírói eszközökkel” eldöntötte, ott a saját narratíváját tálalja. (Bár források szerint Wolff sok idézett beszélgetésről rendelkezik felvétellel.)

De az előszó nélkül, a nyilvánvaló ténybeli tévedések ellenére is óhatatlanul is az az ember érzése, hogy Wolff könyve egy szórakoztatóipari termék. Egy amúgy elég jó szórakoztatipari termék, de nem több ennél. Az már az első oldalakon kiderül, hogy ez nem egy klasszikus oknyomozó-tényfeltáró anyag, amely ördögi machinációkról próbálja lerántani a leplet; és nem is egy mélyebb intellektuális elemzése az amerikai politikának, Trumpnak, meg annak, hogy mindez hogyan és miért alakulhatott így. Hanem egy elég szaftos pletykagyűjtemény a Fehér Ház folyosóiról. 

Persze ettől még Wolff nagyon tanulságos történetekkel szolgál a Trump-kormány működéséről, és azért két pletyka és szörnyülködés között elelmélkedik valamennyit a Trump-jelenség mibenlétén és okain. Ám ahelyett, hogy ebből valamiféle mélyebb narratívát próbálna összeállítani, mindig a könnyebb utat választja, és leragad ott, hogy minden második bekezdésben azt harsogja: 

Ami egyébként minden bizonnyal így is van, bár a könyv szenzációs információinak jó részét már lehetett tudni. A napnál is világosabb volt, hogy Melania Trump nagyon nem örül neki, hogy férje az Egyesült Államok elnöke lett. Ahogy azt is, Ivanka Trump nem szeretetből parolázik tuskó apja mellett, hanem politikai és üzleti ambíciói előremozdítása végett. Vagy hogy a nagyvállalatok ugyan Clintonra készültek, de nagyon örültek Trump üzletbarát ígéreteinek. Ezeknek a sztoriknak egy jó része már megjelent máshol, pont azért is, amiről Wolff jó hosszasan ír: mert a belső harcai miatt az egész Fehér Ház ráállt a szisztematikus információszivárogtatásra.

Vélhetően az sem fog sokakat meglepni, hogy maga Trump egy nárcisztikus seggfej, aki az ingatlanbizniszhez kívül semmihez sem ért, és akit a pénzen, a golfozáson, na meg saját maga fényezésén kívül nem sok minden érdekel a világon. Persze az kevésbé volt ismert, hogy Trump például aktívan próbálkozik ágyba vinni barátai feleségeit, de őszintén: korábbi botrányai után ez nem is annyira meglepő. Ahogy az sem, hogy hiába terjeszti ezt magáról mindenhol, Trump a New York-i milliárdosok szerint amúgy csapnivaló tárgyaló, aki nem tud figyelni a részletekre. 

Nincs igazság, nyert a poszt-igazság

Persze a könyv jellemrajzát legjobban az arra adott trumpi reakciók bizonyítják: mit lehet mondani arra, hogy ha valakinek megkérdőjelezik a rátermettségét, azzal válaszol egy hosszú tweetben, hogy ő igazából egy zseni, akinek elmeállapotában nincs semmi kivetnivaló. 

Ám a könyv sokkolónak szánt megállapitásainak sokkhatásából sokat levon, hogy Trumpról a legtöbb sokkoló dolgot maga Trump szokta kitapétázni Twitter-falára. De eleve valószínűtlen, hogy az utóbbi évek botrányai után 2018 januárjában még bármi olyan kiderülhetne Trumpról, ami bárkit is igazán meg tud lepni.

• Támogatóinak egy része teljesen kizárta a valóságot, ahogy ő fogalmazott, akkor is kapna 35 százalékot, ha agyonlőne valakit az Ötödik Sugárúton.
• Az ország és Washington egy jelentős része (a republikánus fősodor) jobb híján, önös érdekből akarja hatalmon tartani.
• Ellenfelei meg hiába találnak rajta új fogást minden héten, gyakorlatilag minden lepereg róla, ameddig az előző két csoport stabilan mellette áll. 

Eleve pont ez a Trump-jelenség, illetve egész pontosan a 21. századi poszt-igazság-politika legnagyobb alapvetése: hiába van róla felvétel is, hogy nőket zaklatott, vagy hogy konkrétan napi ötször hazudik leellenőrizhető módon, ezzel mindenki nagyon gyorsan megtanult együtt élni. Wolff könyve pedig már sokadik bizonyítéka annak, hogy a poszt-igazság cárja, Bannon valójában győzött:

Hiszen Trump elnöksége önmagában annyira bizarr és elképzelhetetlen, hogy emiatt bármilyen meredek sztorit elképzelhetővé tesz.

Showműsor

Emiatt pedig sokan az ellenoldalon is hajlamosak átesni a ló túlsó oldalára: olyan emberek váltak elfogadott forrássá és hivatkozási alappá, akiket idáig az ördög legelhivatottabb zsoldosaiként ábrázoltak a liberális médiában, és akik ráadásul vállaltan a szarkeverésben érdekeltek. (A liberálisfaló Steve Bannon ebben a könyvben nem csak szereplő, akit minden esendőségével és erélyével együtt bemutatnak, hanem sokszor érezhetően ő, illetve a baloldalon hasonlóan démonizált Roger Ailes néhai Fox News-os médiafejes a narrátor.)

Azzal pedig, hogy az ellenzék látszólag felült erre a lóra, valójában a bannoni poszt-igazság oltárán áldozza fel saját integritását. Az utóbbi napokban kismillió alkalommal elhangzott a könyv melletti érvként, hogy “nem biztos, hogy mind így volt, de ha csak a fele igaz, már az is nagyon kemény”. Trump előtt ilyenek nem hangozhattak volna el egy politikai könyvről, ami az elnökről akarja lerántani a leplet. 

Ahogy a Washington Post fogalmazott:

bizonyos szempontból ez az a tényfeltáró könyv, amit a valóságot folyamatosan ferdítő Trump megérdemelt; azonban ez még nem jelenti azt, hogy a sajtónak ne kellene törekednie a tényszerűségre.

Az egészben az a legviccesebb, hogy maga Wolff is hosszan elmélkedik ezeken a kérdéseken: Trump gyakorlatilag kettészakította a politikai- és médiavilágot, és a két oldal láthatóan nem érti egymást, de nem is akarja megérteni. Arról is ír, hogy a média tényleg máshogy bánik Trumppal, mint a többi elnökkel: még a szexbotrányos Clinton vagy George W. Bush is több tiszteletet kapott, mint Trump, akit már a kezdetektől cikiztek (persze nem jogtalanul).

Aztán fogja magát, és további 250 oldalon át cikizi Trumpot, és

Aztán ugyanezeknek a komikus figuráknak az elmondása alapján próbálja bemutatni a Fehér Házat. Amivel a saját komolyságát is aláássa. Arról meg nem mond semmit, hogy ha ekkora kretén, mégis hogy lehet Trump az Egyesült Államok elnöke.

A könyv azt sugallja, hogy Trump nem politikát csinál, hanem a Fehér Házban is egy tévés produkciót vezet. Pont ezért van ekkora médiavisszhangja: a normál politika unalmas, Trump nem. Wolff könyve pedig maga is a médiaproduckió része, amely nem a politikáról szól, hanem a showról. Ami vagy igaz, vagy nem.