Két elvakult radikális közül választhatnak a franciák

• A végeláthatatlan európai gazdasági gyengélkedés,
• a bevándorlással és a multikulturalizmussal kapcsolatos viták
• a menekültválság okozta társadalmi feszültségekkel terhelt 21. századi identitás-újrafogalmazási kísérletek,
• a globalizáció vélt és valós bűnei,
• a jövedelmi olló egyre tágabbra nyílása,
• a generációs széthúzás elmélyülése,
• a nacionalizmus és nativizmus hódítása és a megjövendölt, az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában már ezerrel dübörgő nagy populista világforradalom közepette

a fennálló rend okozta feszültségekre általában nagy világforradalmak beindításával reagáló franciák a jelek szerint Emmanuel Macron személyében megszavaznak egy liberális centrista exbankárt elnöknek, aki nagyjából azt mondja,

Ami a maga módján hasonlóan (sőt bizonyos szempontból még inkább) radikális programnak számít a franciáknál, mint a kihívóé, a nacionalizmust, nativizmust, illetve pszeudoszocialista mázzal leöntött gazdasági el- és bezárkózást hirdető Marine Le Pené. Hiszen 2017-ben a Föld legtöbb részén egyszerűbbnek és sikeresebbnek tűnik a külvilág jelentette gazdasági, társadalmi- és terrorveszélyekkel riogatni, mint a szabad piacok, a szabadkereskedelem és az Európai Unió mellett érvelni. 

Ami persze még egyáltalán nem jelenti azt, hogy a francia elnökválasztás második fordulója lefutott lenne, vagy hogy Macron majd hirtelen rendbe rakja az országot, és visszatereli az Európai Uniót és a világot a nagy liberális béke és prosperitás útjára. Azt viszont igen, hogy

Ami miatt egyébként nekünk magyaroknak is bőven van félni- vagy reménykedni valónk a második fordulóban.

Manapság már nem szabad jósolni

Mindenesetre a zászló egyértelműen Macronnak áll, és a várakozások szerint ahogy 2002-ben, úgy Franciaország nagy többsége – a “köztársasági front” – most is beáll a vállalható jelölt mögé a második fordulóban. Tizenöt évvel ezelőtt Marine Le Pen apja, Jean-Marie jutott be a második fordulóba az akkor még egyébként jóval radikálisabban szélsőjobbos Nemzeti Front jelöltjeként, hogy aztán brutálisan kikapjon Jacques Chiractól. 

Amire sokan mondják, hogy Donald Trump és a brexit megszavazásáról is hasonlóan nagyképű biztossággal mondták a liberálisok, hogy lehetetlen, aztán mégis bekövetkezett. De ha egy fikarcnyit is lehet hinni a felméréseknek (amelyek az első fordulóban annyira nem is voltak pontatlanok), akkor valami elképesztő botrány kellene ahhoz, hogy Macron elbukja az elnökséget a következő két hétben. Mindenesetre vannak olyan, nagyra becsült szakértők, akik 40 százalékra teszik Le Pen esélyét, más nagyra becsült szakértők pedig egy százalékra. 

Le Pen mellett szól, hogy gazdasági programja sok, a szélsőbaloldalnak is kedves dolgot tartalmaz, így például ugyanolyan vehemenciával támadja a bankokat, a liberalizmust, a globalizációt és az EU-t, mint a politikai spektrum ellenkező széle. A Franciaországban hagyományosan erős szélsőbal pedig mintha egy kicsit magára talált volna a mostani elnökválasztásra, legalábbis a vörös jelölt, Jean-Luc Mélenchon meglepően erősen szerepelt, 19 százalékot kapott.

Mélenchon hívei valószínűleg nem fognak nagy tömegben átszavazni a legbalosabb jelölt által piaci szélsőségesnek nevezett Macronra a második fordulóban, bár az legalább ugyanennyire kérdéses, hogy Le Penre hajlandóak lesznek-e. A szélsőjobbos jelölt mindenesetre megpróbálja megszólítani őket, kedden egy rádióinterjúban már feltűnően pozitívan beszélt Mélenchon programjáról. (Mélenchon hivatalosan három javaslatot tett híveinek: vagy ne menjenek el, vagy adjanak le érvénytelen szavazatot, vagy szavazzanak Macronra.)

De egyes elemzések szerint nemcsak a szélsőbalról, hanem a jobbközépről is számíthat új szavazatokra Le Pen, egy csomó gazdasági és társadalmi kérdésben ugyanis közelebb áll Francois Fillonhoz, a jobbközép Köztársaságiak jelöltjéhez, mint a liberális centrista Macronhoz. Ami egyébként jól illeszkedik abba az összeurópai trendbe, hogy a szélsőjobb középre próbál húzni, a jobbközép pedig egyre több dologban teszi magáévá a hagyományosan szélsőjobbos keménykedést és rendpártiságot a bevándorlás, közbiztonság és más társadalmi feszültségek kapcsán.

Fillon 20 százalékkal harmadik lett az első fordulóban, tehát az ő táborában is jelentős a megszerezhető potenciális szavazatok száma. Ugyanakkor azért a többségi vélemény az, hogy Fillon szavazóinak nagyobb része inkább Macron mögé fog beállni. Kérdés persze, hogy mennyien, illetve hogy a Le Pen-ellenességen kívül milyen hívószót tud megkongatni a "se nem jobb, se nem bal" jelszóval kampányoló, ám pont ezért most mindkét oldal hívei szemében kissé hiteltelen Macron. (A balosok szerint egyébként semmilyen hívószava nincs, ami meg van, az meg ijesztően jobbos.)

A hagyományos radikális

Ha mindenesetre mégis bejönne az újabb hatalmas meglepetés, és Le Pen hatalomra jutna, az Trumpnál és a brexitnél is jóval nagyobb földindulást hozna. Ehhez elég átfutni főbb ígéreteit:

• visszaszerezné a "francia szuverenitást";
• kiléptetné Franciaországot az euróból, ami gyakorlatilag az euró végét jelentené;
• újratárgyalná az egész EU-t, és egy újfajta (bár közelebbről nem definiált) európai rendszert hozna létre, ami ha nem is az EU végét, de még az optimistább verzió szerint is egy, a mostanitól radikálisan eltérő EU-változat létrejöttét jelentené;
• kilépne a NATO katonai szárnyából (amit egyébként anno Charles de Gaulle alatt már megtettek a franciák);
• lezárná Franciaország határait a tőke, a kereskedelem és a bevándorlás előtt, tehát minél inkább elzárná az országot a veszélyes és fenyegető külvilágtól,
• amivel a terrorizmust is egy csapásra felszámolná.

Le Pen programja a maga módján a rendszerkritikus európai populista mozgalmak fantazmagóriáinak és a már nagyon rég elveszett francia nagyság (grandeur) retorikai felélesztésének tökéletes szintézise, amiből nagyjából az süt, hogy

Gazdaságilag ez a már itthonról vagy az Egyesült Államokból is ismerős, bár nagyrészt üres és nehezen megfogható ígéreteket takarja, mint az újraiparosítás, az “intelligens protekcionizmus a tisztességtelen nemzetközi versennyel szemben”, a kis- és középvállalkozások erősebb támogatása, mind a szervezett külföldi munkaerő-behozatal, mind a szervezetlen bevándorlás megakadályozása, az ipar erős állami támogatása. Le Pen szerint a francia gazdaság azért veszít versenyképességéből, mert túl erős rajta a brüsszeli liberális béklyó, és az oktrojált szabadosság és a külföldi tőke elpusztítja az igazi francia értékeket. 

De a lóláb nem is a gazdasági nacionalizmus kapcsán lóg ki a legjobban, hanem Le Pen azon tervét illetően, miszerint engedélyezné a jegybanknak, hogy közvetlenül finanszírozza az államháztartást, más szóval ingyenpénzt nyomtasson. Hogy ez miért rettentő durva és káros dolog, azt itt mutattuk be közérthetően. Ha ezt meglépné, plusz Franciaországot kiléptetné az euróból, akkor vélhetően

Olyan lesz, mint a mennyország, csak nem nekünk

Hogy az effajta gazdasági bezárkózás és a józan ésszel szembemenő monetáris politika papíron miért nem működik, arról Donald Trump tervei kapcsán irtunk részletesen. A lényeg: a 21. században kicsit összetettebben működik a gazdaság annál, hogy a kaput bezárva hátra lehessen hagyni mindent, ami a globalizációból rossz – már ha az ember nem egy önellátó kisközösségben akar indiánkodni a Bakonyban, vagy mondjuk Bretagne-ban.

Le Pen szerint viszont ha megfékeznék a nagy liberalizmust, hirtelen eljönne a mennyország, legalábbis nehéz máshogy értékelni azt, hogy eltörölné a tavalyi, nagy botrányok során átnyomott munkajogi törvényt, 60 évre csökkentené a nyugdíjkorhatárt, növelné a szociális kiadásokat, sok-sok állami ingyenpénzt, adócsökkentést és szociális lakhatást ígér a francia családoknak. Egy bevándorlás nélküli, anélkül pedig elöregedő országban.

Társadalmi programja nagyjából a fentiekre rímel: az idegenek és a szabadosság-terrort, elszegényedést és kizsákmányolást hoz Franciaországra, ezért az illegális bevándorlókat ki kell dobni, a csendőrség létszámát meg kell növelni, ahogy a börtönférőhelyek számát is. Kulturálisan és az oktatásban pedig vissza kell térni az igazi francia értékekhez, védelmezni kell a francia nyelvet és el kell vetni a kisebbségek támogatását, szól a Le Pen-i megoldás. Ha a recept ismerősen hangzik, az nem véletlen, Le Pen és Orbán Viktor előszeretettel kacsingatnak egymásra.

A Vlagyimir Putyin orosz elnökkel feltűnően jóban lévő, korábban orosz pénzből kampányoló Le Pen tehát alapjaiban rengetné meg az EU-t, az eurózónát és a NATO-t. Ettől ezek a projektek még messze nem biztos, hogy rögtön összeomlanának, de egy brit-francia kilépés után elég nehéz lenne fenntartani a jelenlegi formájukban őket. Ami egyben azt is jelentené, hogy

ahogy modern kori történelmünk során eddig mindig. És ennek soha nem lett jó vége, ahogy arról korábban részletesen is értekeztünk. De gazdasági szempontból is bőven van vesztenivalónk, hiszen a magyar gazdaságnak két támasza van, az EU-s források és a nálunk termelő multik exportja. Egy protekcionizmusba forduló Európában ebből mindkettő ha nem is elillanna, de legalábbis erősen visszaesne. Emiatt pedig hiába az ideológiai közelség Orbán és Le Pen között, Magyarországnak nagyon nem jönne jól a hatalomra jutása.

(Másfelől magyar szempontból különösen érdekes, hogy az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország képében pont olyan gazdasági nagy- és középhatalmak siránkoznak a szabadkereskedelem általi kizsákmányolásukon, amelyek a magyar kormány értelmezése szerint valójában minket zsákmányolnak ki.) 

Az igazi radikális

Le Pen azonban a maga módján nem is annyira radikális: Franciaországban a gazdasági nacionalizmus és az erős állami befolyás valójában sok évtizedes ortodoxia. Beszédes, hogy miközben a bal- és a szélsőjobb folyton a liberalizmus térnyerésével riogat, a mai napig az állam diszponál a GDP 60 százaléka fölött, az EU szabadkereskedelmi kalandozásai pedig a legtöbbször pont a franciák ágálása miatt esnek kútba.

A franciák addig szeretik a szabadkereskedelmet, amíg Peugeot-kat vagy Airbusokat lehet eladni Ázsiában, ám amikor a francia gazdák brutálisan drága kolbásza kerül veszélybe, akkor szó sem lehet a szabadosságról – sőt, ez utóbbit, az utóbbinak költségeit az elmúlt néhány évtizedben a németek adójából fizették ki az EU-s támogatások formájában.

Ehhez képest

aki a francia gazdaságfelfogástól hagyományosan távolabb eső (vagy azzal egyenesen szembehelyezkedő) dolgokat tűzött a zászlajára, mint

• az állam gazdasági befolyásának mérséklése,
• a költségvetés és a hiány visszafogása,
• a bürokrácia visszavágása,
• a cégekre nehezedő szabályrendszer könnyítése és a nyereségadó csökkentése,
• a már jelenlegi formájában is nagyon megosztó munkajogi törvény további lazítása,
• valamint a szabadkereskedelem támogatása. 

De ahogy egy történész levezette, ennél tágabb értelemben véve is szélsőséges a macroni hozzáállás, az ugyanis a francia forradalom, illetve a Napoleon utáni restauráció idejéhez köthető “extrém közép” hagyományát képviseli, amely a két véglet között a maga technokrata módján próbál egy kompromisszumos, a végleteket zabolázó alternatívát kínálni, és amely azt hirdeti magáról, hogy az össztársadalmi érdeket képviseli az ideológiai hadakozással szemben. (És amely egyébként mindkét alkalommal rövid úton megbukott.)

Persze Macron programján is van bőven patrióta máz (magát a veszélyes nacionalistákkal szemben harcoló patriótának nevezte első fordulós győzelmi beszédében), és azért egy angolszász országban elképzeléseit messze nem vádolnák túlzott piacpártisággal, inkább csak a francia kontextusból lóg ki. Az általa propagált modell retorikailag legalábbis valamiféle skandináv példára akar hajazni, és a biztonság kedvéért egy 50 milliárd eurós, elsősorban a zöldenergiára és az infrastruktúra-fejlesztésre összpontosító gazdaságélénkítő csomagot is bedobott a mixbe, hogy állami szerepvállalás is legyen. 

Tony Blair

Macron egyébként annak fényében azért nem kifejezetten újító, hogy leginkább a csúfosan megbukott leköszönő elnök, Francois Hollande programját vinné tovább, amelynek kialakításában gazdasági miniszterként maga is részt vett. De önmagában már ez is sokatmondó: Hollande 2012-ben erősen balos ígéretekkel jutott hatalomra, például 80 százalékos vagyonadót ígért a gazdagoknak. A nagy balos sztárközgazdász, az akkor még nem sztár Thomas Piketty pedig az új Rooseveltként harangozta be. (Piketty egyébként most inkább szavazna Mélenchonra, mint Macronra, ha tudna.)

Aztán két évvel később egy nagy pálfordulás után ő lett a baloldal árulója, aki feláldozta a Szocialista Pártot a gazdasági liberalizmus oltárán. Most viszont mégis ezzel az áruló programmal készül elnökválasztást nyerni volt gazdasági minisztere, miközben Hollande a valaha volt legnépszerűtlenebb elnökként távozik posztjáról.

Ha értelmetlen nemzetközi párhuzammal akarnánk élni, akkor Macron ebből a szempontból a francia Tony Blair, aki a baloldalról jőve középre navigálta magát, miután

Ez pedig éppen elég volt ahhoz, hogy a megbukott szocialisták a velejéig romlott árulót, a piacok viszont már az új Obamát vagy Trudeau-t lássák Macronban. Az első forduló óta hatalmasat mennek a tőzsdék világszerte, és a várakozás egyértelmű: Macron hatalomra jutásával végleg megtörik a populista hullám, Trump is megnyugodni látszik, és szépen visszatér minden a megszokott kerékvágásba.

Azaz tovább épül az EU, Angela Merkel várható németországi választási győzelme után fennmarad, sőt minden eddiginél erősebb lesz a francia-német tengely. A piacpárti kommentárok szerint Macron végre tényleg hozhat egy kis fellendülést is a hosszú évek óta magas munkanélküliséggel küzdő és alig kimutatható növekedést produkáló Franciaországban. Az utóbbi évek nagy populista hevülete pedig szépen lassan eltűnik majd a visszapillantó tükörben.

Nem lesz egyszerű

Amivel csak két gond van, már azon túl, hogy hátravan még a második forduló. Az egyik, és a sürgetőbb, hogy

En Marche! (Előre!) nevű választási mozgalmát alig egy éve alapította, és egyelőre kérdéses, hogy a júniusi nemzetgyűlési választásokon hogy tudnak majd szerepelni. Macron győzelme nyilván nagyot dobna a párt esélyein, ám azt azért nehéz elképzelni, hogy többséget szerezzenek. Így hiába erősek a francia elnök jogkörei, politikailag nagyon gyenge pozícióból kezdené a kormányzást, és kénytelen lenne lepaktálni a nagy pártokkal, illetve a nagy pártok politikusaival. 

Ez pedig nem valami jó kiindulóhelyzet egy olyan országban, ahol a reformrezisztencia talán legjobb mérőfoka, hogy a néhány évente menetrendszerűen lezajló munkajogi reformkísérletek közepette középiskolások dobálják Molotov-koktéllal a rendőröket a nyugdíjkorhatár emelése elleni tiltakozásul.

Ugyanez egyébként igaz Le Penre is: a Nemzeti Front pártként azért messze nem olyan erős, mint amit Le Pen második fordulós bejutása sejtet, úgyhogy ha hatalomra is jutna, végig erős ellenszélben kellene kormányoznia. Ami egyébként nagyban csökkenti az általa jelentett veszélyt: bár elnökként sok mindent véghez tudna vinni, az euró és az EU szétverése a parlamenti ellenszélben nem biztos, hogy könnyen menne. (Persze az sem biztos, hogy olyan nehezen, hiszen az első sokk után a briteknél is relatíve gördülékenyen indult a brexit-henger, és politikailag legalábbis egyelőre nem kérdőjeleződött meg, hogy valóban jól teszi-e, amit.)

Bár a voksolás első fordulója után sok kommentár a hagyományos pártok haláláról értekezett, a parlamentben még élnek és virulnak, és nem lesz olyan egyszerű kisöpörni őket, bármelyik jelölt is nyerjen a végén.

Radikális ország

A másik probléma Macronnak, hogy egy rendkívül ortodox, hagyományos gazdasági-politikai programot hirdetett, amire jobbról és balról is erősen fújnak, és amit ha megszavaznak, csak azért fognak megszavazni a franciák, hogy ne Le Pen kerüljön az elnöki székbe. Magyarul

amely recept ráadásul a bírálók szerint nem old meg semmit, sőt csak tovább mélyíti azokat a feszültségeket, amik megosztottá tették az országot.

Hiszen hiába mondják angolszász fősodorbeli közgazdászok évtizedek óta, hogy Franciaországra ráférne egy kicsivel több liberalizmus, a francia fősodor szerint pont a liberalizmus a bajok okozója. Szerintük most Macron pont azokat az erőket próbálja felkorbácsolni, amelyek szétszakítják a társadalmat, “überizálják a munkát”, kiszolgáltatottá teszik az embert a nagy cégek és az éhbérért dolgozó külföldi konkurencia előtt.

Amivel persze sokat lehetne vitatkozni, de a lényeg mégis az, hogy Franciaországban 80 százalékos részvétel mellett a szavazók 40 százaléka a szélsőbal, illetve a szélsőjobb gazdasági-társadalmi programjára szavazott. Amit úgy is lehet nézni, hogy a pohár félig üres, azaz hogy a társadalom több mint fele radikális jelölteket támogatott, és a két véglet a francia politikai élet integráns része marad a következő öt évben is; meg úgyis, hogy félig tele van, azaz a többség azért még mindig középre szavazott.

De az olvasattól függetlenül az is biztos, hogy bárki is lesz a következő elnök, a forradalom esélye azért mérsékelt.