Az autó mentette meg New Yorkot a környezeti katasztrófától

Az autó a garancia arra, hogy a városok tisztábbak és higiénikusabbak legyenek, és akadálymentesen lehessen közlekedni. Nem ért egyet az előző mondattal? Akkor biztosan nem a 19. század végi New Yorkban élt! Ott ugyanis a lovaskocsis közlekedés időszakának vége felé már olyan kemény környezeti terhelést jelentett az utcákat teleszaró sok ezer ló, hogy szinte megváltóként tekintettek a korábban még gyanúsan nézegetett automobilokra. És még csak nem is az ürülék volt a legnagyobb probléma.

Az 1880-as években New Yorkban olyan 1,2 millió ember élt, akik a közlekedéshez 170 ezer lovat használtak. Ha azzal számolunk, hogy egy ló nagyjából napi 10-15 kiló ürüléket termel, akkor a városi közlekedés egyetlen nap alatt akár 2500 tonnát zúdított a városra. Egy korabeli újság becslése szerint ilyen tempó mellett a lószarszint 1930-ra a manhattani felhőkarcolók szintjét ostromolta volna. Már ha nem mállik szét a napi 150 ezer liter lóhúgytól.

Mivel a korszakra nem volt jellemző, hogy különösen kíméletesen bántak volna a kocsivontatásra használt lovakkal, ezek átlagos élettartama 2-4 év volt. Ha pedig épp az utcán pusztult el egy szerencsétlen állat, a kocsis gyakran ott is hagyta a tetemét, hogy nem kelljen vele bajlódni. Ez nemcsak egészségügyi szempontból volt aggályos, de a közlekedést is ellehetetlenítették a lóakadályok. 1880-ban ezért New York utcáiról 15 ezer lótetemet takarítottak el. Ez egyébként nem is lehetett könnyű mutatvány, hiszen elég súlyos testeket kellett nagy számban felpakolni és elvontatni.

Bár az autóktól eleinte kifejezetten idegenkedtek a városok, az 1890-es évekre olyan tarthatatlanná vált a lóhelyzet, hogy végül győzött a zöldlobbi. Az első nemzetközi várostervezési konferenciát 1898-ban tartották New Yorkban, a fő téma pedig a lószennyezés visszaszorítása volt. Végül az 1900-as évek elejére az addigi üzemanyagárak – a széna és a zab – ára is felszökött, így már végképp nem érte meg lóval utazni, és zöld utat kaptak az autók.