Ezért a kiscicákat tartjuk cukinak, és nem az ebihalakat

További Ma Is Tanultam Valamit cikkek

Régi online bölcselet, hogy az internet pornóra és macskás képekre való – az előbbi még úgy-ahogy érthető, de honnan ered ez a nagy macskafetisizmus? Miért tartjuk annyira ellenállhatatlanul cukinak a kiscicákat? És ha már itt tartunk, a kiskutyákat és a pandakölyköket? És egy keselyűfiókát vagy egy ebihalat miért nem kísér olyan ellágyuló gügyögés, mint egy cicát?

A kérdést komoly tudósok is felvetették, mindenekelőtt a modern etológia egyik atyja, az osztrák Konrad Lorenz. A kutatók szerint evolúciós magyarázata van annak, hogy vonzónak tartjuk egy csecsemő pofiját, mert a faj fennmaradását segíti, ha egy mozogni és beszélni is képtelen baba láttán nem az jut eszünkbe, hogy milyen könnyű préda. Ehelyett rögtön gondoskodni akarunk a piciről, és akár olyan áldozatokra is hajlandóak vagyunk, mint az éjjeli etetés vagy a telerakott pelenkák végtelen sorával vívott reménytelen küzdelem. Vonzalmunk a kisbabákhoz bizonyos kulcsingerekhez köthető, és Lorenz ezeket az ingereket publikálta már a múlt század közepén (eredményeit persze azóta többen is megerősítették és pontosították).

A legfontosabb ilyen ingerek a testhez képest nagy fej, a nagy szemek, pici orr, magas homlok és a lekerekített áll. „Ezekre a kulcsingerekre idegrendszerünk automatikusan pozitívan reagál” – nyilatkozta Topál József, az MTA Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézete pszichobiológiai csoportjának tudományos főmunkatársa a National Geographicnak. „Ezen automatizmusokat bármi kiválthatja, ami efféle ingerek hordozója. Az egyes állatok különböző mértékben csecsemőszerűek. Kölyökkorban a legtöbb emlős többé-kevésbé az, a macska és egyes kutyafajták a leginkább, de például a csiga vajmi kevéssé.”

Amikor tehát a kiscicákat ölelgetjük, valójában emberutódokat féltő biológiai automatizmusunk kattan be. Pár éve amerikai kutatók fMRI-ben is megnézték, mi történik az agyunkban cukiság hatására – nem meglepő módon pozitív érzelmekhez köthető területek aktiválódnak. A kulcsingerek ismeretében az sem meglepő, hogy minél kevésbé babaszerű az állat, annál kevésbé vonzódunk hozzá – ezért cukibb a kölyök dobermann, mint a felnőtt.

Persze a kulcsingereket tudatosan kihasználja a reklámipar (lásd még: kiskutyával és gyerekkel bármit el lehet adni), és az állatvédők brosúráibán sem véletlenül látni gyakran szomorú kölyökfókát mondjuk egy szomorú kínai édesvízi delfin helyett. De a lorenzi megfigyelések tetten érhetők Miki egér alakváltozásaiban is: az egér későbbi változatának magasabb homloka és nagyobb szeme lett, mint a legelső Mikinek. És ott a távol-keleti popkultúra is, ami teljesen magáévá tette az evolúciós gyökereket: a japán cukiság, a kawaii kötelező eleme a hatalmas szem és fej, a kicsi orr (hello, Hello Kitty!), és persze sok mangában és animében is megfigyelhetők ezek a kulcsingerek.